Fodormenta setétzöld levelei adják ki magukból minden bölcs tudományukat, a bögrém forró vizébe áztatják bele mit a természet beléjük kódolt. Hála a jóédesistennek, hogy tavasz van, mert már tele volt a hócipőm ( az amit a Gézától örököltem, mivel az én virágos csizmám csak divatnak volt jó) a borús felhők melankóliájával. Ennek örömére sárgarépalével "detokszikálást" tartok,
amihez Gyurinak semmi kedve.
Ő még olyan mint egy medve.
Idő kell még néki, hangolódni a lére,
Máj bugyrokat purgálni, ébredezni végre.
Most is a dunyha alatt fekszik, kilóg a csupasz lába,
éjjeli fénynek a hajnal nyomát se találja.
Zendül a lábos, zománcos az alja,
teli van teámmal, merítőm úgy falja.
Iszom a csöndet, megtelik lelkem,
reggel héttől gereblyézem telkem.
Zörög az ablak, kopogtat a Géza,
Kezében az akác, folyik róla mézga.
Intek neki kér-e a mentából,
riadt arccal hőköl, "Nem kérek e teából."
Megmozdul Gyuri, ki dunyha alatt horkol,
Felsóhajt és fordul, operákat mormol.
Jó reggelt kívánok, a csendben meghallja,
kicsi jókedvem mosolygásra csalja.
