-5. levél
Mielőtt Katika mesélt volna nekem a rófúd világáról, az én életemben az egyetlen nyers dolog a Gizi volt.
Az általános arckifejezése, a hangulata, a humora (ami nincs is, vagy top szikret küldetésben van és bújkál), a kritikái, a panaszkodása... Kinek kell ez? Hát úgy tűnik nekem kellett, meg vagy másik 15 embernek az emeletünkön, akik az elmúlt 40 évben rövidebb-hosszabb időre kapcsolatba kerültek vele. Persze azért meg kell mondani sokat tanultam tőle. Ő sosem pazarol, mindig kicentizi a nyugdíját az utolsó fillérig és beosztja, értelmes, hasznos dolgokra költi. Ha egyáltalán elkölti, mert én még sosem láttam őt kirúgni a hámból, például egy drága, lehetetlen színű, krokodilbőr utánzat cipővel vagy egy búzakék, tollas kalappal hazatérni. Ez esetben egész héten az én füleim hallgatták volna duruzsoló aggályait, hogy biztosítsam róla ez csak egy melegfront kósza hatása volt és nem bolondult meg teljesen.
Az emberek manapság igenis pazarolják az életüket. Szanaszét szórják a világban az álmaikat, vágyaikat, elképzeléseiket, a nagy ötleteket és várják, hogy egy napon bekopogtassanak és közöljék a jó hírt: "Képzeld miután kipotyogtunk a lyukas zsebedből egy arra járó észrevett minket és megöntözött. Majd megkapálta és kigyomlálta körülöttünk a földet, naponta beszélgetett velünk, bíztatott. Védett széltől, fagytól, óvott a szárazságtól. Most hogy szárba szökkentünk és csodálatos, ígéretes lehetőségek vagyunk, könnyedén igazi megvalósult álmokká válhatunk. Visszatértünk hozzád, mint egy a szád felé tartó sült galamb raj és szeretnénk ha megélnél minket." Na ez csak a mesében lesz. Olyan modern, tanulság nélküli fajtában.
Mivel egy 4 éves is tudja, hogy sokkal nagyobb élvezet egyedül, apu vagy anyu segítsége nélkül megmászni a faházat, majd a siker és dicsőség szikrázó mámorában megfürödve körültekinteni életünk játszóterén. Valahogy így minden különlegesebb, nagyszerűbb és felemelőbb. Pedig a kilátás akkor is pont ilyen lenne, ha a zApu nagy és erős kezeivel, egy szempillantás alatt a magaslatra helyezett volna. De úgy nem lehetne megpihenni és az út nehézségeire (a szánk szegletében megbújó halvány félmosollyal) apró semmiségekként gondolni és a diadal várából lefelé tartva bölcs tanácsokkal ellátni a még felfelé igyekvőket.
Ez az egyik lehetőség. Legalább a zsebük lyukas volt. Így ha tudattalanul is, de lehetőséget adtak az életnek arra, hogy egy álomtalanságban szenvedő megtalálja, felnevelje és beérve majd élvezze őket mikor gyümölccsé lesznek. De sokan vannak akik csupán lelkük és képzeletük színpadán álmodoznak álmaikról. A valóság valóságossága rendkívül megrendítő számukra.
Persze ez nem ítélkezés, én a 65-ből 40 csicsergő márciust, 40 sugárzó júliust, 40 locsogó októbert és 40 kopogó januárt töltöttem vacilálással. Minden hétfőn új életet akartam kezdeni, egészen délelőtt 11-ig, mert az ebédidő közeledtével sebesen halványodtak indítékaim és a lecsó csiklandozó illata törölte rövidtávú memóriámat.
Gyermekeim most szólok, hogy nem érdemes ennyit várni. Ragaszkodtam a városi élethez, bár bizonyítékaim alaptalanok voltak, melyek félelmeimet hivatottak elkendőzni. Persze a sok takargatástól múmiaszerűen felismerhetetlenné váltak és egyre inkább kezdtek értelmes okokra hasonlítani.
Leülünk este a tévé elé, hogy végre négyszemközt legyünk életünk csendes társával. Ha lelkünk képernyője előtt üldögélnénk napi másfél-két órát valószínűleg lehetetlen lenne eltévedni vagy letérni választott utunkról.
Azt hisszük a híradóban látott háború, szegénység és éhínség a világban történik. Pedig háború az én epémben dúl, mikor a Gizi vasárnap reggel elkezd porszívózni. Szegénység nem az aluljáróban kéregető zsebében honol, hanem az én lelkemben, mikor a szemébe nézek és mégse adok tíz forintot. Éhínség nem a gyomromban hanem a szívemben kopogtat, mikor nem szólok rá a házmesterre, hogy ne küldje el a kapualjból a hajléktalan öreget és a kutyáját. Vajon miért hisszük, hogy szeretni nehéz és ha adok magamból akkor nekem kevesebb és nem több lesz. Mindenki tudja, hogy ez a nagy világ akkor változik meg kívül, mikor mi belül megkongatjuk a törődés, a felelősség, a béke és a szív harangjait. Mikor képes leszek a dühöngés helyett énekléssel reagálni a házmester Pista éjféli zámbójimi koncertjére. Mikor majd az, apró, kukacos almát veszem meg a piac bejáratánál görnyedő százhúsz éves nénitől. Mikor hajnali háromkor nem kezdem el vadászni az ablakon berepült éjjeli lepkét, hanem köszöntöm és nem kérdem meddig marad. Mikor leülök a színház bejárata előtt, a koszos aszfalton éjszakázottak mellé és hegyibeszéd helyett megkérdem tőlük mit álmodtak.
