A szégyen vajon mi? - Shame kritika

Fölszállunk a metróra, a munkahelyre érve álmosan prezentációt készítünk a délutáni brainstorminghoz, a nap végén alkonyati kocogás után hideg sört kortyolunk egy kocsmában, így jobban esik majd a szendergés is a tévé előtt este. Mi a közös a felsorolt tevékenységekben? Egyszerű, kérem: a szőkék, a barnák, a feketék, a vörösek és a többiek, körülöttünk. Mind, akik mellénk ülnek utazás alatt, akik a szomszéd irodában koptatják a billentyűzetet, akiket meg lehet hívni egy tequilára a bárban, és akiket a fizetős éjszakai csatornákon ruha nélkül is megcsodálhatunk. (Most a hölgyek is nyugodtan sorolják magukat a „mi” oldalunkra.) Olyan, mint egy libidóval hajtott terülj-terülj asztalkám, nem igaz?

Mielőtt bárki nekem esne, még egy gondolat. Kevesebb elcsépelt megjegyzést hallhatunk szociológus-hallgatók szájából, mint azt, hogy a fogyasztói társadalom menthetetlenül rossz irányba halad. Lehet, hogy ez csupán fantazmagória, de mi van, ha a „bármit megvehetsz” életérzés eléggé befurakodott már az elménkbe ahhoz, hogy a Tescóban mosópor-választáskor érzett felszínességgel keressünk magunknak érett petesejteket sörözgetés közben is? Jó, most már tényleg erősen sarkítottam, de azért érzem ezt szükségesnek, mert úgy hiszem, Steve McQueen Shame című filmje nem elsősorban egy ember tragikus sorsáról szól, sokkal inkább egy szélsőséges példával igyekszik jelzőbóját állítani félúton abba a bizonyos „menthetetlenül rossz irányba”. Ezért gondolom azt, hogy a Shame fontos film.

És ha így nézzük, akkor az, hogy az erotomán, kielégíthetetlen Brandon (Michael Fassbender) mennyire számít beteg embernek, már nem is annyira lényeges. Hiszen ha így nézzük, akkor Brandon a körülmények áldozata. Pszichológusok szerint a szexfüggő a stressz és a magány elől menekül, és néha úgy tűnhet, hogy pofátlanul globalizált világunk tálcán kínálja fel az embereknek ezt a semmiképpen sem normális menekülési útvonalat.

Nem mondom, McQueen filmje távol áll a klasszikus tanmeséktől. Brandon felszínes, de tesztoszteronnal átitatott hétköznapjait, alkalmi dugásait ugyanazzal a megrázó naturalizmussal tárja elénk, mint 2008-ban Raymond Lohan (szintén Fassbender alakításában!) éhségsztrájkját a Hungerben. Brandon folyamatosan szembesül annak következményével, hogy a szex minden másnál fontosabb a számára. A film végén keserűen rogy térdre az aszfalton, magányosan. Nem derül ki előttünk, hogyan tovább, de az antihős válaszvonalhoz érkezett. Mi ez, ha nem jelzőbója?

Kutyaszorítóban remake!!!

Azt kell mondjam a trailert látva, talán tényleg megérett az idő, hogy újragondolják Tarantino nagyszerű krimijét!

Bitch Slap, 2009

François Truffaut menyasszonya éppolyan céltudatossággal írta meg halállistáját 1968-ban (La mariée était en noir), mint ahogy Q. T. Beatrix Kiddo-ja teszi ezt a 21. század elején. Lehet, hogy Tarantino fékevesztett rajongása a noir és a 70-es évek exploitation filmjei felé (melyeknek a Death Proof-fal igyekezett piedesztált emelni) tabudöntögető, erőszakos és szexi filmek új reneszánszát indította el? Lehet, hogy nem. Minden esetre akadnak próbálkozások a műfaj felélesztésére (lásd a jelenlegi páciens mellet például a blaxpoitation "remake" Black Dinamite című furcsaságot). Figyelem, félrevezetően dögösre vágott trailer:

A Bitch Slap pofátlansága (történet nincs, csupán egy tipikus, koszos sivatagi helyszín, karakterek sincsenek, csupán méretes, ringatózó emlők) meglehetősen nagy elidegenítő erővel bír. Komoly hiba, hogy - a létezhetetlenül hülye, izzadó, csacsogó nőszemélyek mérsékelten vicces antréjához képest - az első egy órában fájdalmasan kevés az igazán "badass" momentum. Rick Jacobson filmje nemhogy tabudöntögetőnek nem tűnik, de simán beillene egy délutáni brazil szappanopera mozgalmasabb epizódjának. Ezt úgy kell érteni, hogy "ciki ciki". Ahhoz persze kétség sem férhet, hogy amit látunk, az látens pornó (néha kicsit több is annál, de akkor rémunalmassá válik az amúgy sem érdekfeszítő idomparádé), dehát ez a műfaj sajátossága. Erőltetett, a szó legrosszabb értelmében. Abban az értelemben, ahogy mondjuk a Bazi nagy film volt erőltetett.Ha ez így maradt volna, én magam gondoskodnék a Bitch Slap megmaradt kópiáinak Napba lövéséről, de az utolsó fél óra mégis megváltoztatta a véleményemet. Mert az már nem "ciki ciki", hanem "paródiaszerűen ciki". Ebben fél órában megváltozik a film tempója, a történet pedig jó pár bakugrással elhagyja az épelméjűség határát. Igazi "mindfuck" veszi kezdetét, és ebben a kontextusban humorossá válnak az eddig gyűlölt vetített hátterek és szánalmas színészi alakítások (mindannyiunk kedvenc Herkulesének vendégszereplésével). A végső harmad szemérmetlen ámokfutása megvillantja, minimum milyennek kellett volna lennie ennek a B-mozinak. De hát nem ilyen lett. És habár kicsit szépít a végére, ettől még rossz paródia marad, emlékezetes pillanatok nélkül. Tévúton jár a rendező, mert azt képzeli, egy jó exploitation filmhez elég a félprofi hozzáállás is. Mi legalább tudjuk, hogy ütős "ciki" mozit is csak az igazán nagyok tudnak készíteni.

A titkárnő (2002)

Szexuális szadizmus, önkínzás, perverziók és mérhetetlen cukiság. Romantikus komédia csak erős idegzetűeknek. A fiatal és gyermekien bájos Lee-t (Maggie Gyllenhaal) kiengedik a diliházból, ahol súlyos mazochizmusát kezelték, sikerek nélkül. A lelkileg rettentően instabil Lee elvégez egy gyorsírótanfolyamot kiváló eredménnyel, közben randevúzni jár, az élete mégsem akar zöld ágra vergődni.
„- Megváltoztál a gimi óta...
- Megváltoztam.
- Mi történt?
- Idegösszeomlásom volt.
- Nekem is.”Az apa alkoholizmusa, vagy az anya ködös valóságérzékelése és a mosogatóvízbe csöppenő vércseppek dacára már egész korán jókat nevetünk a hősnő rajzfilmfigura szerű pillogásán, aki ugyanúgy szalad sértetten a szobájába, mint bármelyik fiatal, csak épp nem egy csajszis telefonnal, vagy fagyizással vezeti le a feszültséget, hanem néhány penge, vagy törött porcelándarab segítségével. A változást (és a békességet) egy titkárnői állás és egy szadista főnök hozza meg Lee életébe.A titkárnőben minden karakter beteg, mégis valamennyiüket a szívünkbe zárjuk. A Mr. Gray szerepében brillírozó James Spader is pozitív meglepetés, ritkán láttuk őt a Csillagkapu mozifilm óta. Ahogy lassan megismerjük, és rájövünk, hogy a szemében nem is az őrület villódzik, hanem némi (és az egészségesnél néha csak egy paraszthajszállal több) perverzió, már csak ezért is szimpatikussá válik. A sorsnak ugye van humorérzéke, a férfi-női viszonyok mindig egyfajta egyensúlyról, kiegyenlítődésről (én nem feltétlenül kielégülésről) szóltak, így hát örömmel vesszük, ahogy a páros társadalom által megvetett defektjei egy igazi szerelem beteljesedését segítik elő.
Kicsit belegondolva a szerelemben mindig is (most is) csupa szadista és mazochista nő és férfi csatározik egymással, Lee és Mr. Gray története ezt a héja nászt csupaszítja le előttünk. Vigyázat, Steven Shainberg független filmes rendező nem riad vissza egy lilára paskolt fenék, vagy egy összevagdosott test kendőzetlen bemutatásától! Cserébe dolgoznak a rekeszizmok, talán érthető, hogy szex után soha nem volt még annyira vicces az "ugye nem fájt?" kérdés, mint most...

Zack and Miri make a porno (2008)

Kevin Smith új filmjében szokásához híven első blikkre teljesen abnormális figurákat filmez le. Persze nem kell sok, hogy valamennyire mégis ráismerjünk a szürke hétköznapok színes alakjaira, beazonosítsuk őket egy-egy saját ismerőssel. Ez a felismerés már önmagában is elég komikus, hát még ha kedvenc böfögő-fingó barátaink pornó készítésébe fognak!Abból a szempontból egyáltalán nem populárisabb a Zack and Miri make a porno a korábbi Smith moziknál, hogy a kínosan vicces jelenetek (értsd: vicces baszás, vicces fingás, vicces hányás...) száma hatványozódott. A színvonal azonban korántsem egyenletes. Már elkönyvelnénk közepes altáji poénszórós vígjátéknak Smith moziját, de ekkor elkezd gondolkodni a párkapcsolatokról. És nem agyal sokat, valahogy mégsem mond hülyeséget, minden abszurditása ellenére egészen helytálló tud lenni a sztori, ami olyan hirtelen csap át romantikus filmbe (ráadásul eléggé szokatlan időpontban és helyen), hogy kijár neki az elismerés. Nem a színészeknek. A mellékszereplők baromi jók, de Elizabeth Banks és Seth Rogen még mindig nem egy színészzseni. Konkrétan: Jól esett volna komolyan venni valamennyire a filmet, minden komolytalansága ellenére, jól esett volna izgulni kicsit a szerelmesekért, de ez (talán) a hiányzó színészi kvalitások miatt nem így történt. Ennek ellenére Smith még mindig elég sokszor meg bír röhögtetni, s talán nincs is egyéb célja velünk.

Vicky Cristina Barcelona (2008)

Nem állítom, hogy női film lenne Woody Allen új mozija, de tény, hogy a címszereplők szemszögéből mutatja be az eseményeket. Hogy miféléket? Csábítás, szerelem, intrika, spanyolgitár, szex és művészet... Lányok, kell még valami? Jó, persze, nem női film.Ha maga a helyszín nem lenne elég hangulatos, Javier Bardem és Penélope Cruz gondoskodnak a tökéletes szórakozásunkról. Habár ez a film Vicky-é és Cristináé a forgatókönyv szerint, mégis inkább a két spanyol sztár alakítása hozott ismét babérokat a rendező konyhájába. Rebecca Hall és Scarlett Johansson játéka nem érdemel durva kritikát, dehát ők néha megelégszenek annyival, hogy mindketten nagyon-nagyon szépek.A VCB egyébként tényleg romantikus és nagyon élvezetes, Barcelona festői hely, a szerelem meg vak. Erre a következtetésre eljutottunk már korábban is, de ettől függetlenül az élmény még teljesen üde és friss tud lenni. Pároknak is ajánlható (bár nem mondanám, hogy bátran).

Lesbian Vampire Killers

Rátaláltam a filmre, amiben minden benne van! Halljátok az örömtől fűtött lelkesedést a narrátor hangjában, amikor azt mondja "lesbians"? Jó év lesz ez! :D

A lánc (2006)

Mindenek előtt szerintem érdemes a film hivatalos plakátjára vetnünk egy pillantást. Na ha mindenki jól megnézte, akkor most elárulom, hogy a Black Snake Moan egy igazi fílgúd mozi, néha már-már az volt az érzésem közben, hogy családi film. Dacára annak, hogy Christina Ricci körülbelül 5 faszival létesít szexuális kapcsolatot a játékidő alatt, dacára annak, hogy csúnyán összeverik, és dacára annak, hogy az öreg bluesénekes napokig a radiátorhoz láncolva tartja őt a házában. Kifejezetten jó érzéseket kelt. Hülyén hangzik, szokatlan párosítása ez a stílusoknak, de bejön. (itt jegyzem meg, Christina Ricci is kurvára bejön kb. röhögjetek ki, de az Adams Family 2 óta)Szóval itt van ez a szexmániás, kivárosi hölgy Rae, és hát a sors úgy hozza, hogy a kedvese (Justin Timberlake) bevonul a seregbe. A kiscsaj egész jól bírja megcsalás nélkül, kb. két óráig. A kiégett blues zenészt, Lazaroust (Samuel L. Jacksnon) meg eközben elhagyja a felesége, mert nem szereti többé. Szerinte Isten akarata, hogy ő és Rae egymásra akadnak, és ez a furcsa páros szépen elkezdni megváltoztatni egymást.
Amikor a harmadik szexjelenetet látod 10 percen belül, vagy amikor az egyik betépett srác gondolkodás nélkül veri szét Rae arcát, még nem gondolod, mi lesz az egész vége. Ez a film nagy erénye. Nem kertel, megmutatja a bűnt élesben, nagy totálban (mondjam azt, hogy hátulról?:)), de közben igenis láttatja az esélyt a változásra, nem torkollik öncélúságba az erőszak megjelenítése közben, csupán a hitelesség a célja. És megint csak előjön a humorérzék kérdése, ha nyitott vagy, nagyokat röhöghetsz. A film egyik legpoénosabb epizódocskája, amikor Rae ráveti magát egy 14 éves srácra. Villámgyors vágás, póló le, ajtó be, kint maradtunk, de majdhogynem könnyesre röhögött szemekkel.Akinek mindez kevés, az láthatja a nagyszerű Samuel L. Jacksont jófajta blues dalokat játszani egyszál gitáron és bandában is! Ajánlom mindenkinek! És ez a lány...