Zombitámadás Wallace és Gromit hazájában

megjelent: 2013. január 15-én a Kortárs Online-ban.

Látni kell a ParaNormant, hiszen a stop-motion ani­máció talán sosem került még ennyire közel a szá­mító­gép­pel gene­rált alko­tások­hoz. A film ugyan­akkor nehezen ajánl­ható azoknak a fel­nőttek­nek, akik csak legyin­tenek a zombi és a kísértet szavak halla­tán, a fiata­labb kor­osztály tag­jainak pedig akár rém­álmo­kat is okoz­hat ez a 3D-s kaland.

A cikk itt folytatódik.

Blinky™ (rövidfilm, 2011)

Egészen remek képekkel és hangulatokkal kerülsz szembe, ha rányomsz a play-re. Ajánlott a HD gombot is bekapcsolni.

Aki a robotokat szeretni, rossz ember nem lehet? Vagy fordítva? Én már Asimovnál összezavarodtam, azóta meg csak egyre rosszabb. :)

Privatizálódott a videó, sajna...

A deviancia diadala - Rubber kritika (2010)

E cikk írója kifejezetten rajong a filmekben megjelenő "váratlan" vagy "mindfuck" fordulatokért. Nem csak Marvin pofátlan hirtelenséggel szétrobbantott koponyája okoz neki kéjes örömet (Ponyvaregény), de David Lynch "mocsári szörnyének" fölbukkanása is a Mulholland Drive-ban. Soha nem gondolta azonban e cikk írója, hogy ezek a momentumok értelmetlenek lennének, azt meg pláne nem, hogy egyszerűen a "panem et circenses" elv vagy a nézők megdöbbentése végett alkalmazzák őket. Éppen ezért szkeptikusan fogadja a Quentin Dupieux Rubber című filmjének nyitójelenetében elhangzó monológot, amely az ok nélküliséget a mozi egyik legalapvetőbb elemének titulálja, majd magát az ok nélküliséget határozza meg a film vezérfonalaként.Ez a film nem az értelmetlenségről mesél, arról ugyanis nem lehet mesélni. Ha filmet nézünk, folyamatosan interpretáljuk a látottakat, és ha nem is mindenki ugyanott, vagy ugyanúgy, mégis minden esetben levonunk belőlük valamilyen konklúziót. Így hát e cikk írója a Rubbert sem tartja értelmetlen filmnek. Deviánsnak már annál inkább.Hamar kiderül, hogy Dupieux ért a plánozáshoz, tud feszültséget kelteni egészen statikus képekkel is, ehhez képest csalódás, hogy filmjével percenként rombolja le, majd építi fel újra a hatáskeltő mechanizmusokat, elenged, majd újra visszahív elvont, groteszk világába. Méghozzá azért, mert mindezzel egyértelmű célja van: jókora fricskát mutatni Hollywoodnak.
Ehhez pedig a legbugyutább hollywoodi műfajt választja, a slasherfilm-paródiát. A főszereplő egy érzékeny lelkű, de gyilkos természetű gumiabroncs, aki talán csak szerelemre vágyik, talán csak arra, hogy telekinézissel zúzza szét a helyi rendőrök kobakját, de az is lehet, hog egyszerűen csak nyugodtan szeretne tv-t nézni.

A film természetesen fittyet hány a megszokott dramaturgiákra, habár egy zuhanyjelenettel, a hős megaláztatását követő véres bosszúval, és jól adagolt fekete humorral azért mégis megemlékezik a műfaj klasszikusairól. A szereplők cselekedetei teljesen következetlenek, majd' mindig valami drabális idiótaságba torkollnak.

Dupieux csak ott téved nagyot, amikor filmjének lényegét az értelmetlenség ünnepléseként foglalja össze ahelyett, hogy beismerné: ahogy a kreatív filmkészítők nagy részének, neki is elege van hollywoodból. A filmesek ilyenkor hol sértetten, hol deviáns magatartással igyekeznek hadakozni az álomgyár toposzaival. Nincs is ezzel semmi baj.

Faust - Unborn Visions

A világdrámák alapvető kérdése – „Mit kell tennünk, hogy kibontakoztassuk egyéniségünket?” – természetesen minden korban aktuális. A lét elviselhetetlenségén való vívódás minden bizonnyal egyidős az emberiséggel. Számtalan irodalmi példa bizonyítja, hogy a kétségek között hánykódó, végső kérdésekre mindhiába választ kereső férfi nem lelheti meg máshol a boldogságot és a nyugalmat, mint egy szerető asszony karjai között. A katartikus megtisztuláshoz azonban minden esetben valamiféle pokoljáráson keresztül vezet az út.
A Faust – Unborn Visions című előadás alkotói (a székesfehérvári Prospero Színkör és a veszprémi Teleszterion Színházi Műhely tagjai) első látásra merésznek tűnő, speciális formanyelvet választottak a fenti problémakör megragadására. Saját műfajmegjelölésük: ambient performance theatre. Mozgásszínházat látunk, amely nem nélkülözi teljesen a verbalitást, ám hangulatisága jóval hangsúlyosabb cselekményénél.A világból kiábrándult, hitevesztett Faustus és Mephistophilis egyezsége egyfajta spiritiszta szeánsz keretei között jelenik meg előttünk. A szinopszisban ördögfikként megjelölt alakok katatón létezése, mozgása, a „homályos” hangulatú szórt fény és a szünet nélküli (élőben kevert) ambient zene egyaránt az előadás rituálé jellegét erősítik. Látomásszerű képek váltakoznak, melyek a zenékhez hasonlóan folynak egymásba, erőteljességük talán kissé háttérbe szorítja a prózai részeket, melyek elsősorban a karakterek belső változásait hivatottak alátámasztani.
A játék steril, gyakorlatilag üres térben folyik, csupán négy darab dobogó alkotja a díszletet. A láthatólag súlyos fadobogók azonban folyamatosan mozgásban vannak (többnyire az említett démonoknak köszönhetően), változatos térformációkat eredményezve. Komáromi Sándor rendező azonban legfőképpen a színészi munkára alapoz, a játszók intenzív fizikai jelenlétének köszönhetően az alaphangulat már a testekben megképződik. Ezt a hatást csak tovább erősíti az ördögfik testfestése, illetve fehér (Mephistophilisnél vörös) kontaktlencséik, melyek érzésem szerint egyáltalán nem elrettentő, hatásvadász kellékek, egyszerűen esztétikai jelentőségük van. Az előadás ugyanis kimért esztétikum mentén szerveződik. A hollywoodi filmekbe illően megnyerő külsejű Gonosz, Mephistophilis alig észrevehető rángatózás-szerű gesztikulációval kíséri megszólalásait, ám ez a stilizált mozgás szigorúan nem az értelem mentén képződik meg. Mozgása démoni segítőinek mozgásrendszerében felerősödve köszön vissza, akik többnyire a színpad két széléről figyelik az eseményeket. A színpadkép állandó szimmetriája is a képiséget helyezik előtérbe. Ezt a szimmetriát csupán a két „e világi” karakter, a sárral borított testű Margit és Faustus törik meg, akik realistább játékukkal is elütnek a démonvilág szereplőitől.
A Faust – Unborn Visions letisztult motívumrendszere ellenére főként az érzelmekre hat, s meggyőződésem szerint akit nem talál meg az előadás markáns hangulata, az hiába keres benne logikai összefüggéseket, hiába próbálja értelmezni a látottakat, csupán egy kissé szokatlan Faust adaptációt kap, mely átvette az eredeti mű ismertebb monológjait és alapkonfliktusát. Ahhoz, hogy valaki igazán szeretni tudja ezt a modern Faustot, a saját fantáziájára is szüksége lesz. Az előadás azonban ideális gyújtópont a fantázia beindításához.

Horror villámkritikák - Halloween, 2010

A címek youtube videót rejtenek...

Mártírok (Martyrs, 2008)

A Mártírok azért tud szörnyen félelmetes lenni, mert a néző kénytelen minden képkockáját komolyan venni. Akad a "francia újhullámos horrorok" között véresebb darab (Inside), és izgalmasabb hentelés (Haute tension), de a gore okozta megdöbbenést ezeknél szinte teljesen ellensúlyozza a humor.
A Mártírok a remek pontokon elhelyezett fordulatoknak köszönhetően emlékezetes, de nem elsősorban ezért, és nem is a szenvedés tematizálása miatt. Hanem azért mert (kicsi SPOILER) a sok-sok vödörnyi véren, lila folton és féktelen brutalitáson túl van valami szemtelenül undorító abban, ahogy a dúsgazdag, magányos, elveszett öreg zsidók (ne szólj be, nem úgy értem) megérkeznek a házhoz a film végén és csillogó szemekkel várják, mit mondott az a szerencsétlen lány. Ez a kép maradt bennem, de mint valami démon.

The Loved Ones (2010)

Oldscool horror egy elmebeteg családról és legújabb "bálkirály" túszukról, akire változatos, impresszív kínzások várnak. A kislány alakítása remek, mutathatták volna többet is, elbírtam volna egy-két hosszabb monológot. Ehelyett a viccesnek szánt dagi jóbarát mellékszálát kapjuk, ami annak ellenére, hogy belefűzik a fősztoriba, teljesen felesleges, főleg azért mert egyáltalán nem vicces.

Longorierek (Longoriers, 1995)

Tévéfilm és alacsony költségvetés, de legalább David Morse a főszereplő. A legnagyobb baj a filmmel, hogy egy másfél órára elegendő sztorit három órásra bővítettek. Igyekeznek a Stephen King verzió minden részletét bemutatni, nagyon feleslegesen. Ezért válik a film cikivé és unalmassá (mert a pocsék alakítások fölött még szemet is hunynék). Amiért évekkel ezelőtt végigborzongtam már egyszer ezt az adaptációt, az az alapsztori az eltűnő világgal, időbabrálással. Az időben elveszett emberkék kilátástalansága, és a pusztulás (feledés motívuma) Persze tuti van, akinek ez inkább nevetséges (világ legbénább cgi szörnyei?).

Rémálom az Elm utcában (Nightmare on Elm street, 1984)

Wes Craven fejében a rémálomképek születhettek meg először, hiszen egyértelműen azok a film legemlékezetesebb és legeredetibb momentumai (Freddy széttárt karjától most is kellemetlen érzés fog el), és hála a kor színvonalához képest nagyszerű trükköknek, ma is érdemes elővenni a filmet. A színészeket hagyjuk. Még Johnny Depp jelenléte is csak akkor intenzív, amikor "likvizálódik". :)

Slither - Féltél már nevetve? (Slither, 2006)

Kellően undorító paródia a The Thing nyomdokain. Elizabeth Banks és Nathan Fillion igyekszik badass szerepben tetszelegni, utóbbinak sikerül viccesebben, de még így is sokkal kevesebb a poén, mint ahogy az elmés magyar cím ígéri. Erény a CGI mellőzése, és a régimódi maszkok, szörnyjelmezek használata, ami azért valamennyire mégis nosztalgikussá teszi ezt az igencsak felejthető darabot.

Monsters (2010)

Azoknak, akik folyton amiatt hőbölögnek, hogy miért születik olyan kevés emlékezetes látványfilm, mikor a technika már szinte mindenkinek rendelkezésére áll. A Monsters szinte ismeretlen alkotógárdája a nevetségesen alacsony költségvetés dacára olyan szörnyfilmet készített, mely tartja a lépést napjaink nagyágyúival. Sajnos azonban nem sikerül továbbépnie a Cloverfield - War of the Worlds által kitaposott ösvényeken. Így pedig sokak számára nem lesz belőle más, csak egy se nem túl izgalmas, se nem túl bágyadt, se nem túl valóságos, se nem túl ciki thriller. Mindenképp megemlítendő még a District 9 is a film kapcsán, az alapsztori valami hasonló.

Éjféli etetés (Midnight Meat Train, 2008)

Nevetségesen ötlettelen horror, melynek keleti rendezője azt gondolhatta, hogy a metró neonfényben úszó steril-sivár hangulata némi (nem is oly kevés) vérrel átitatva értelmes sztori nélkül is lemegy az emberek torkán. Hát tévedett. Vinnie Jones önmaga paródiája, Bradley Cooper pedig színtelen. Plusz pont egyedül azért a néhány humoros mészárlásért járhat.

Piranha 3D, 2010

Alex Aja legújabb remake-jében jókora fityiszeket mutat a slasher műfajnak, és úgy általában a kor ifjúságának.
Ringatózó emlőből többet látunk, mint női arcból, dehát éppen ez itt a lényeg: szexcentrikus, undorítóan léha, idétlen majmokat egészen szórakoztató dolog szörnyű kínhalált halva látni. Még akkor is, ha számtalanszor láttunk már hasonlót. Akinek mindez nem elég, annak ott van Richard Dreyfuss és Christopher Lloyd mellékszereplése. Egyik mókásabb, mint a másik.

Ördögűző (The Exorcist, 1973)

Lényegtelen, hogy az anya-lánya kapcsolat és a freudi pszichológia, a precízen árnyalt karakterek, vagy a mesterien fölépített történet felől közelítjük meg William Friedkin filmjét, mindenhonnan az "örökérvényű mestermű" következtetéshez lyukadunk ki. Karras atya most megint a kedvenc hős karakterem lesz egy darabig...

Resident Evil: Afterlife (2010)

A moziból kifele feltettem magamnak a kérdést: vajon tudatosan vagy tudat alatt csatlakozott Anderson a „csináljunk egy újabb szar zombis filmet” klubhoz?

A film első 10 perce még élvezhető volt, illetve akkor még lekötött a harmadik dimenzió. Ami azonban utána következett azt a pocsék, ötlettelen kategóriába sorolnám. A cselekményét gyakran erőltetettnek, vontatottnak éreztem, újat nem tudott mutatni a rendező. Minden jelenetben lehet tudni, mikor ugrik elő egy élőhalott, azt is, hogy honnan, azt is, hogy kit támad meg, és azt is, hogy életben marad-e az illető. Az egyetlen újítás talán az volt, hogy nem találkoztunk olyan szereplővel, akit megharaptak és utána átváltozott és a többi szereplőre támadt (vagy aludtam épp akkor?).Nem értem miért kell egy trilógiának folytatást készíteni, amikor semmi eredeti ötlete nincs a stábnak. Mivel nem illik olyasmit állítani, hogy összelopták a jeleneket, ezért valami olyasféle módon igyekszem kifejezni magam, hogy bizonyos részek kísértetiesen hasonlítanak más filmekben már látottakhoz. Az még csak-csak elmegy, hogy az előző részekből már ismert mozzanatok tűnnek fel, de amikor valami kijön a zombik szájából és 4 felé nyílik (Penge 2) és egy nagy mamlasz még nagyobb hentesbárddal üti az ajtót (Silent Hill), a film végén fehér ruhás emberek látnak napvilágot (A sziget), a harcjelenetek a napszemüveges öltönyös úriemberrel, aki elhajol a golyók elől és épp csak hídba nem megy le (Mátrix), na az elgondolkodtató, hogy talán nem Paul W.S. Anderson fejéből pattant ki.Az egyetlen pozitívuma talán a látvány volt, a jelenetek legalább aprólékosan voltak kidolgozva. Mindent összevetve azonban még a 3D élmény sem tette élvezhetővé a filmet. 10-es skálán 3-as adok neki, de azt is csak azért a jelenetért, amelyben a félig kettévágott kutya még emberesen küzdött. Na akkor visítva röhögtem a moziban…
A kritika Tity billentyűiből származódik.

Splice trailer (2010)

Csak én érzem úgy, hogy Vincenzo Natali új horror-thrillerében simán benne van az utóbbi évek leghidegrázósabb filmjének lehetősége? WOW!

[Rec] 2 (2009)

Alighanem kevés menőbb dolgot tudok elképzelni a mai filmiparban, mint spanyol horrorfilmrendezőnek lenni. Belátni, hogy habár Hollywood arcon köpése derék gesztus, mégis teljesen felesleges. A deviáns magatartás helyett okosan és következetesen használni a jól bevált mechanizmusokat és nem megijedni, amikor túlfeszül a gitár húrja, sőt! A tökéletes pillanatban jókorát csavarva a kulcson, kéjesen élvezni ahogy elszakad.2007-ben két úriember, Jaume Balagueró és Paco Plaza a fenti elvek mentén, egy szál kamerával, pár remek maszkmesterrel és néhány mozgásművésszel fölpezsdítette a pláza-zombifilemektől már-már megalvadt vérünket. A [Rec] semmilyen tekintetben nem volt úttörő alkotás, mégis hatalmas elismerést szerzett mind kritikai, mind rajongói körökben. Ennek pedig több oka is van. A film száguldó tempója alig hagy időt levegőt venni, hiszen az „újkori”, villámgyors zombik soha nem dolgoztak akkora hatásfokkal, mint itt. A Kör filmek tüdőbeteg yurei karaktere (értsd: erőszakos halált halt nyughatatlan lányszellem, emós hajzattal) bakfitty a [Rec] édesanyja kezében megvadult kislányához képest. A film másik nagy erőssége a borzalmas zombivírus háttérének bemutatása volt. Véletlenül sem rémunalmas nyomozással szúrták ki a szemünket, a démoni képlet mintegy mellékesen, a borzongás szerves részeként tárult elénk.A [Rec] 2 az egyik legjobb folytatás, amit valaha láttam. Sikerül véghezvinnie azt, amiről Amerikában majd' minden második rész werkfilmjében nyelvelnek a betokosodott rendezők: továbbviszi, kiegészíti az első film sztoriját, mindezt úgy, hogy - a régi szabály szerint - még kevésbé szűkölködik vérben, borzongásban, és a tempó is változatlanul feszes marad. A kamerák száma megsokszorozódik, cserébe több perspektívából követhetjük a párhuzamosan zajló eseményeket. Annyit talán elárulhatok, hogy a marcona kommandós csapat (akik végre előbb tüzelnek, mint hogy megkérdeznék: „Jól van, uram?”) mellett ismét feltűnnek majd civilek is és akad pár remek váratlan fordulat. De a legnagyobb erény mégis az első részben megpengetett Ördögűzős sztori kijátszása. Az FPS játékok tökéletes keveredése ez William Friedkin 1973-as horrorjával.

Aki az állandóan forgó kézikamera miatt akadékoskodik (amit minden áron precízen tartania kell valamelyik szereplőnek), annak azt üzenem, próbálja meg észrevenni az iróniát az egészben. A [Rec] 2 semmit nem agyal túl, mégis figyel a részletekre, hogy egy az előzőnél is megrázóbb befejezésbe torkolljon, amely akkor is helytáll, ha önálló filmként nézem, de akkor is, ha egy trilógia második darabjaként. Személy szerint nagyon is várom azt a harmadik részt.

Évzáró 2009 - A legrosszabbak

A magyar cím alól elérhető a trailer, az eredeti cím pedig a film imdb oldalát rejti.

Szörnyek az űrlények ellen (Monsters vs. Aliens)

A Dreamworks-nek már majdnem sikerült a Pixar méltó ellenfelévé válni tavaly (Kung Fu Panda), erre bedobják ezt a régi sci-fikből feleslegesen újrahasznosított, szinte tökéletesen humortalan izét. Sajnálom.

X-men a kezdetek: Farkas (X-men Origins: Wolverine)

Hugh Jackman izmos, izzad és gyak másfél órán keresztül. Sajnos több kifejezetten gáz alakítással találkozunk a játékidő alatt. Rossz hangulatunkon csak súlyosbít a béna forgatókönyv. Hülyére vagyunk véve, ennek pedig az arcunk előtt suhogó fizikátlan CGI karmok a legjobb metaforái.

Ördög bújt beléd (Jennifer's Body)

Diablo Cody-ról (a Juno írója) - nem mondom, hogy mély megrendülésünkre - kiderült, hogy tud kifejezetten rossz scriptet is írni. Megan Fox látványa még mindig szórakoztat egy ideig, de néha csúnyának van sminkelve, ráadásul Amanda Seyfried minden tekintetben (külsőleg, belsőleg) jobb nála. Lapos, nagyon lapos.

Felpörgetve 2 - Magasfeszültség (Crank 2 - High Voltage)

Parasztvakítás mesterfokon.

Leszbikus vámpírok gyilkosai (Lesbian Vampire Killers)

Egyértelműen a ciki-díj győzetse. Rengeteg poénosnak szánt jelenet van benne, de ezeknek csupán töredéke (úgy 2 db.) csal ki némi mosolyt belőlünk. A film az Edgar Wright-féle komédiák sikerét igyekszik meglovagolni, a legkevésbé sem szimpatikus karakterekkel, és egy minden logikát nélkülöző, összefércelt forgatókönyvvel.

Kabinláz 2 trailer

Még az is benne van a pakliban, hogy sikerült átmenteni az első rész beteg, Evil Dead-szerű humorát erre a dvd változatra. Múlt héten láttam a Kabinlázat, többször is majdnem visítva zártam be a lejátszót, de aztán csak rájöttem, hogy ez direkt ilyen szar, és onnantól meg meglepően sokat nevettem, így egész pozitív a mérleg :).

Paranormal Activity (2007)

Katie-t fiatal kora óta figyeli valami sötét erő. Miután összeköltözik barátjával, mindkettejüknek egyre ijesztőbb élményekben lesz részük, többnyire persze az éjszaka közepén. A gazdag (de nem túl okos) pasi, Micah beruház egy jó drága éjjellátó, susmushalló kamerába, hogy elkezdődhessen a móka. Az eredmény félelmetes, vagyis legalább annyira félelmetes, mint a Blair Witch, vagy a Rec volt. Akinek az említett alkotások megizzasztották a tenyerét, biztosra veszem, hogy A Paranormal Activity alatt is bőszen dörzsölik majd a nadrágjukat.Hátborzongatás téren nehéz újat mondani. Minden valamirevaló filmrajongó polcai nyikorognak a legkülönbözőbb és legmegátalkodottabb szellemek és démonok léptei alatt. A kísértetjárások elszenvedői kapták már lencsevégre a rohadékokat (Kopogó szellem, 1982), hívtak már látót, vagy papot az árnyak kiűzetésére (Ördögűző, 1973), és a szegény főszereplők számtalanszor eszméltek már rá, hogy ezekkel a sötét fazonokkal nem éri meg szívózni. Mi újat mondhat egy 2007-ben, nevetségesen kis pénzből, noname színészek és látványos trükkök nélkül készült film a rettegni vágyóknak? Nos, semmit, újat legalábbis nem. De akkor miért borzongtam úgy meg a nyolcvanadik perc környékén, ahogy horrorfilmtől már nagyon régen?Válasz után a „hogyan”-ban kell tovább kapirgálnunk. A forma (vagyis a Blair Witch Projekt-tel 99-ben a nagyközönség számára is népszerűvé lett „helló, ez egy kézikamerás megtalált felvétel” álca) sosem volt annyira aktuális, mint a megapixeles telefonok, az egyre olcsóbb kamerák és a kimeríthetetlenül sok, megdöbbentő, undorító de főleg valóságos „homevideo” anyagot is megosztó YouTube korában. Mivel az ijesztő valóság képei (balesetek, agresszió, pánik...) a videók által beköltöztek a mindennapjainkba, nem csoda, ha a hasonlóképpen, hasonló minődégben tálalt rémséget képes úgy fogyasztani a néző, hogy megfeledkezik a műfaj hamisságáról. Végtelenül egyszerű a recept és már jön is a hatás, ami (ha nem is teljesen, de) megmarad az elejétől a végéig, hazudik aki mást állít (vagy nem tud horrort nézni).Le merem fogadni, hogy a készítők hatalmas rajongói a témának, hiszen arányaiban, dramaturgiájában szinte semmi hibát nem ejtettek a filmen, minden mozzanat szépen készíti elő a végső félelembombát és azt a hidegrázós élményt gerinctájékon, amit a teljesen őszinte „bárcsak nem kéne most itt lennem”, ill. „de jó, hogy mindez csupán fikció” gondolatok tesznek teljessé. Nem emelnék piedesztált a filmnek, hisz könnyű észrevenni a gyengeségeit: Kísértetünk a kamera hatására meglehetősen pózőr alakká válik, nem mondom, hogy ripacs, de tudja jól szegény, hogy itt minden megmozdított lepedődarabnak a néző megelégedésére kell mozdulnia. Hőseink pedig elég bugyuták (messze nem ragadnak meg minden lehetőséget a segítségkérésre). De ezek a jelentéktelen apróságok úgysem tudják fölülírni a film után még percekig érzett lányos zavaromat, mialatt próbáltam visszatérni a realitásba és letörölni az izzadságot a tenyeremről.

Pokolba taszítva (Drag me to hell - 2009)

Sam Raimi visszatérve saját gyökereihez (Gonosz halott I. - II.), megint készített egy groteszk horrorfilmet, amiben az egymás szájába hányás, vagy a pezsgődugóként kipattanó szemgolyók csak a jéghegy csúcsát jelentik (mélyebbre tekintv még több szájba hányást, de azért iróniát is bőven találhatunk). A magyarul szitkozódó sértett cigányasszony nem egyedi jelenség a filmtörténelemben, a cigány átok mítoszát írott formában már Stephen King is átengedte szűrőjén, a felemásra sikerült Sorvadj el! filmnél viszont most egy felvillagyozóbb, és megborzongatóbb alkotás született. Nincsenek felesleges mellékszálak, a remekül megkomponált „ijesztőségek” a cselekmény fölött állnak, és ez így is van rendjén. Gyors és kíméletlen. A szellemek gecibbek, mint valaha, hősnőnk pedig olyannyira tehetetlen, hogy pusztulását már jóelőre borítékolhatjuk. Apropó boríték... Na mindegy. Majd meglátjátok.

Trick 'r Treat (2008)

Nem került a vászonra, csak DVD-n jelenik meg ez a nagyon "kellemes" 2008-as horrorfilm, méghozzá ebben a hónapban, a stúdió ugyanis - a kritikusok zengedező ódáinak dacára - egyszerűen elkúrta a forgalmazást. Az, hogy Michael Dougherty (talán hallunk még róla) filmjét Carpenter Halloween-jéhez hasonlítgatták, nem véletlen. De több oldala van az ünnepi savanyúcukor nyalókának, akarom mondani az érmének. Habár a film humor, erőszak és izgalomszintje a nagy elődökhöz mérhető, semmi számottevő újdonsággal nem szolgál. A rövid történetek egytől-egyig meglepőek és szórakoztatóak, mégis folyton az az érzésünk, hogy "ezt, meg ezt a kivégzést már láttam valahol". A rendező/író célja nem is volt egyéb: a horror nagyjainak árnyékában lavírozva elkészíteni saját, lelkesen tisztelgő munkáját, amely egyetlen pillanatra sem lép az említett árnyékvonalon kívülre. Mivel egy újszülöttnek minden vicc új, és mivel a kritikus olykor jobban örül a működő intertextusoknak, mint az egyedi megközelítéseknek, a Trick 'r Treat páratlanul pozitív fogadtatásra lelt eddig a szakma és a rajongók részéről is (Az imdb-n jelenleg 8.1 ponttal minden idők legjobb horrorai között van, bár nagyon kevesen szavaztak még). Hogy a mű elég erős ahhoz, hogy ne merüljön a feledés hullaszagú ködébe, abban nem bízom, de annyi biztos, hogy vállalását maximálisan teljesíti. Inkább egy Trick 'r Treat-tel múlatom magányos őszi éjszakáimat, a manapság divatos moralizáló CGI szörnyetegek helyett. Habár a parázna/felelőtlen/vétkes cicababákra és fiúkákra mindkét esetben fájdalmas "búcsú" vár, az előbbi példánál legalább én is halálra tudom röhögni (nem pedig unni) magam.

Alien trailer (1979)

Minden idők egyik legirritálób és legdögösebb trailere (és itt főképp az utolsó másodpercekre, és arra a cseszettjól eltalált szlogenre gondolok) igazi felüdülés ezen a bárányfelhős-teliholdas hajnalon. Jó minőség!

Blair Witch Project (1999)

Szerintem dícséretes, hogy ilyen kevés pénzből ennyire félelmetes filmet hoztak össze, és - habár nem lesz a kedvenc horrorom - elismerem, hogy marketinggel, feszültség-fokozással, trükkökkel (illetve azok hiányával) együtt igencsak jó beszédtéma az Ideglelés. Habár - és ez valószínűleg Shymalan szülinapi zsúron átillegő ufója és a [Rec] padláson kotorászó bugyogós öreghölgye miatt van - többet vártam. Konkrétan azt, hogy mutatnak majd valamit, amin befosok. Nem mutattak, talán a készítők elkötelezett hívei a "jobb félni, mint megijedni" frázisnak.

Pandorum trailer (2009)

Eddig ez a legjobb trailer ami kijött a Pandorumhoz, és csak azért illesztem ide, mert a vége felé eléggé szorongani kezdtem a hangulatától. Biztató, Alien-Gömb-Halálhajó-stb. utánérzésű horrornak tűnik, és ez nekünk jó.

A következő vámpírzúzás

ígéretesnek tűnik, már csak Ethan Hawke és Willem Dafoe elszánt tekintete miatt is...

Vámpírláv

Két mozi vámpírokról és emberekről, meg az egymásra találásról. Az első (USA) kólaszirupot csurgat a szívünkbe, a második (Svédország) épp ellenkezőleg, kiengedi belőle.

Twilight (2008)

Az Alkonyat első harmada arról szól, hogy Kristen Stewart hosszan és érzékien dugja a szemeivel a vámpírfiút játszó Robert Pattinson-t. Mentségére szolgáljon, elnézzük neki, hisz a Pánikszoba óta igencsak vonzó nővé érett. Az Alkonyat második harmada arról szól, hogy a vámpírok azért nem mennek a napra, mert akkor csillog a bőrük és lebuknak, meg hogy a vega vámpírok állati vérrel tök vidáman el vannak és a jó oldalt szolgálják. Sajnos ez a rész arról is szól, hogy a vámpír gyakorlatilag szuperhős, a dolog árnyoldalaira enyhén szólva tojnak, a leggyengébb párbeszédben a vámpír béna monológban közli, hogy „legyőzhetetlen vagyok, ne szeress belém”. Az alkonyat utolsó harmada akciófilmnek álcázott semmi, a Xena trükkmestereivel és egy kancsal rendezővel (A Tizenhátom inkább volt Catherine Hardwicke műfaja).A film 100%-ig kompatibilis a Music TV közönségével, így az ismerős soundtrack mellett már meg sem lepnek a Pite filmekből „áthallgató” gimnazisták. Vámpírnak lenni cool, vámpírba szerelmesnek lenni meg egyenesen az álmok netovábbja, hiszen, ha meg nem is jelenítődik, már az alapszitu is sugall némi szenvedélyt. Ez persze kevés. Éppen a dolog pikantériája, a szenvedély, az ösztönök fölülkerekedése az érzelmek fölött az, ami hiányzik. Senki nem érzi magát hím imádkozósáskának, az aktus pedig még csak szóba sem kerül. Elnézést, gondolatban máris továbbírtam a sztorit, de végül mégiscsak egy ifjúsági regényről van szó. Nem véletlenül hanyagolták a készítők a vért, a szexet. Kénytelenek vagyunk elfogadni, mert az Alkonyat tulajdonképpen egy elfogadható film. De mi a hóhért keresnek itt az indiánok???

Let the Right One In (2008)

A hűvös Svédország vámpírjai árnyaltabbak, kiismerhetetlenebbek, félelmetesebbek, és ez a film sokkal jobb az Alkonyatnál. A vámpír-halandó szerelem ha önmagában nem lenne eléggé érzékeny téma, az Engedj be! alkotói azzal toldják meg, hogy mindkét szerelmes 12 éves, legalábbis testben. És ez nagyot dob rajta! A nemi éréssel, a másik iránti érdeklődés megjelenésével párhuzamosan van jelen ez a sajátos birtoklási, ha úgy tetszik bekebelezési vágy a zseniálisan játszó vámpírlányban (Lina Leandersson). A fiú (Kåre Hedebrant) és a lány kapcsolata még nehezebben definiálható, még zavarba ejtőbb, a film pedig meglehetősen provokatív. Időt hagy földolgozni egy-egy brutálisabb képet, vagy helyzetet, és hagy minket gondolkodni is.A trükkök finomak, nem másznak velük az arcunkba, ennek ellenére profik. És milyen jó visszaemlékezni a fináléban arra a zseniális mészárlásra, amelyből mi néhány csepp véren és egy víz alá süllyedő na nem mondom meg min kívül semmit nem látunk. Akad azért néhány üresjárat. De átvészelhetők.
Jó érzés európai filmet látni a témában, ha egymás vérét nem is, a svéd nyelvet azért bátran ízlelgethetjük. Na jó, ez elég rossz vicc volt.

A barlang (2005)

Elég komoly mulasztást pótoltam hajnalban, amikor megnéztem, hiszen A barlang tényleg az utóbbi idők egyik legjobb horrorja. Amikor a már-már fizikai fájdalmat okozó klausztrofób hangulat, és a barlangok áporodott szaga után végre a felszínre jutottunk, köhögő rohamot kaptam, mert annyira figyeltem, hogy félrenyeltem a nyálam. A dögök meg nyilván mozgásművészek, mert nem csak hogy rondák, de valami zseniálisan osonnak.

Doom társasjáték

No kérem, itt nem valami Gazdálkodj okosan! féle társasról van szó, de a dolog nem csak azért hat üditően, mert friss, és egyik Tescoban sem porosodik tíz éve.
Múlt hétig nekem az említett matuzsálem (a nagyi öreg társasa) jelentette az asztali kockázós társasjátékokat, és nem is gondoltam volna, hogy ezek a számítógépes játékok alapján készült cuccok ennyire izgalmasak lehetnek. Azok, mert igyekeznek hűen követni a cselekményt, visszaadni a hangulatot. És a Doomnál ez bejött. Olyannyira, hogy ma éjjel tervezem a PC verzió telepítését egy kis nosztalgia céljából. Még csak annyit, hogy a leírásban megadott végigjátszás 1-2 óra, mi négyen este héttől hajnalig rendületlenül dobáltuk a kockákat, és csuszigáltattuk a plasztik figurákat.
Vigyázat! A játszás alatt fölléphet röhögőgörcs, adrenalintúltengés, valamint csillagközi patriotizmus (amolyan Földszeretet, Marsutálat), és túltengő csapatszellem (amolyan "hagyjatok magamra, nekem már mindegy, mentsétek meg a piros beléptetőkártyát és magatokat meg az anyabolygót!").