merry shitstorm aka "receive with simplicity everything that happens to you"

Soha nyomorultabb karácsonyt: Marci végighányta, végigfosta a 24-e estét és éjszakát, majd másnap kiscsaládom nélkül mehettem a nagymamámat fürdetni (! vessetek meg, de ez iszonyú elfoglaltság); a nagymamám fürdetés előtt, alatt és után válogatott gonoszságokat és butaságokat vágott a fejemhez, le is vontam tanulságként, hogy semmi nem fontosabb, mint megőrizni nyitottságunkat, ép eszünket, meg valami pozitív szellemet ezek mellé, ha már muszáj megöregednünk. 

Amúgy elgondolkodtató, hogy a nagymamám iszonyú keserű és negatív asszony: minden rossz, mindenki gonosz, neki mindenki rosszat akar, soha semmi nem sikerül, az élet egy konstans szívás. stbstb, ugyanakkor arról beszél, hogy ő soha nem akar meghalni, mert imád élni. Számomra őszintén hihetetlen, hogy valaki annyira nincs tisztában magával, hogy keveri a halálfélelmet az élet szeretetével. 

Persze borzasztóan igyekszem folyamatosan együttérzést és részvétet kicsikarni magamból: a nagymamámnak mellrákja van és 87 éves, a fia és az apja a múltban öngyilkos lett, a nagynéném, akivel a nagymamám egész életében együtt élt (ezáltal kiérdemelve a világ egyik legegészségtelenebb kapcsolata címet), vagy 25 éve sclerosisos, meg amúgy is egy kiállhatatlan teremtés volt mindig , már szinte egyáltalán nem tud mozogni (ja és el ne felejtsem, hogy a volt férje, a testvére és a nagyapja is öngyilkos lett), az életük konkrétan borzalmas. 

Szerintem meglepően normális vagyok ilyen családi háttérrel; és ez még csak az apai ág...

Ja, boldog karácsonyt, hát persze. 

kieg. az előzőhöz

Amúgy szeretek ajándékozni, de ez a hisztérikus tömegben rohangálás ez borzasztó, főleg, hogy halálosan fáradt vagyok alapvetően. 

Meg mittomén, nagyon visszás nekem, hogy kijövök az akármilyen plázából, ahol szemérmetlenül sok pénzt elköltök és akkor hajléktalanok fekszenek tömött sorokban a bejáratnál. 

Tudom, tudom, az élet igazságtalan, satöbbi, de nekem ez már kicsit sok az igazságtalanságból. Persze ötletem nem sok van arra nézve, hogy mi kéne tenni, de az elmúlt napokban sokszor éreztem pocsékul magam ez ügyben. 

Egyébként bármilyen fárasztó is, a legjobban a karácsonyi főzőcskézést élvezem - meg persze ahogy a gyerekek örülnek szinte bárminek a karácsony kapcsán -, ma már két sütit le is gyártottam, holnap meg fürgén felpattanok hajnalok hajnalán (mondjuk ezen azért kacagnom kell, bár bevallom, ma hatkor felébredtem, mert azt álmodtam, hogy szól az ébresztő) és panírozok, főzök, sütök, habarok, rántok, blansírozok, buggyantok, dresszírozok, glasszírozok, marinírozok, trancsírozok. 

"Silent night, holy night all is calm, all is bright"

A szemem jojózik, szédülök, émelygek, a derekam fáj, a szám kiszáradt, elájulok, meghalok, végem. Újra és újra lepereg előttem, ahogy hátamon csorgó verejtékkel állok a Libriben a három kilométeres sorban, ráz a hideg, álmos vagyok, poszttraumás stressz szindrómám van, valaki segítsen.

Mivel jólnevelt gyerek vagyok, ezért csak halkan merem javasolni a karácsonyi ajándékozás mihamarabbi beszüntetését. 

(s)iker vol.4563278912

Valamelyik nap elmentünk enni valahová, ahol játszóház is van, gondoltuk nagyszerű, esetleg még egymáshoz is szólhatunk az este folyamán. 

Persze amint beléptünk, kiderült, hogy Marcus inkább a tévén közvetített meccset szeretné nézni (imádja a focit még mindig), Léna viszont a játszóházba vágyik. 

Léna persze sírt, mondván, ő csak Marcussal megy, Marcus meg kedvesen csitítgatta, simogatta az arcát és mondta neki, hogy most nem megyek játszani, de megpuszillak (elképesztően helyesek voltak, nem bírom az ilyet idegekkel), mire Léna felzokogott: de az semmit nem segít!

"és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem"

Az van minden reggel, hogy felébredek és hosszú percekig örülök, hogy te fekszel mellettem és hogy te vagy a férjem és végül nem szúrtam el.

"For fear of growing old"

Ó, istenem. Koromhoz méltó módon, reggel hétkor kippattant a szemem. Szombaton. NEKEM.

slave to the wage vol.5647823489

És mivel én egy egyszemélyes szappanopera vagyok, ezért el kell mesélnem, hogy bizony, bizony, húszezer forintunkba fáj az a két nap bébiszittelés, amit sehogy máshogy nem tudtunk megoldani - ráadásul mindkét gyereknek szemgyulladása is volt, tehát be se engedték volna őket az oviba - itthon ezt meglepően komolyan veszik, az olaszoknál senkit sem érdekelt -, ha úgy döntök, hogy a fülgyulladás már el is múlt; sokkal jobban megérné, ha végre megkapnám a rabszolgámat karácsonyra, háddenem?

Kemény lesz azért, ha Marci sokat utazik, a gyerekek meg betegek lesznek: na tessék, ezért nem veszik fel a kisgyerekes anyákat sehova. Persze senkinek egy szava sem lehet, kicsengettük a pénzt, aztán mentem a belemet is kidolgozni - az utóbbi pár napom tömény horror volt -, hát micsoda megbízható munkaerő az ilyen anya, he.






PS.: Délután bementem a központi irodába és ott az irodavezető érdeklődött, hogy hogy vannak a gyerekek, majd nézett rám döbbenten, mikor elmeséltem neki, hogy mennyibe került végül ez a betegség, aztán azt mondta - némi szemrehányással a hangjában -, hogy amíg élt az anyukája, addig ő vigyázott a kisgyerekeire. Én - szintén némi szemrehányással a hangomban -, elmeséltem neki, hogy az anyukám már több  mint egy éve meghalt, mikor a gyerekek megszülettek.
Óvatosan kell beszélni és ítélkezni, feleim. 

(s)iker vol.465723489112

Elég vicces, amikor a gyerekek közös kakilás közben azon vitatkoznak, hogy van-e olyan, hogy kettő meg három meg három, aztán mikor kiszámoltatom velük, akkor ujjongva újabb matek feladványokért rimánkodnak. 

Marcika különkiadás

Marcika ma egy nagyon hosszú monológban arról értekezett, hogy ő nem szeretne arról beszélni, hogy ő beszél, mert beszélni nem jó és ő most már nem is fog egyáltalán soha többé beszélni, mert nem szeretne arról beszélni, hogy ő beszél, mert beszélni nem jó és blablabla. 

Mikor már tíz perce csak nyomta, nyomta ezt a hosszú beszédet a nembeszélésről, eszembe jutott, hogy annak idején mennyire rettegtem, hogy Marcika majd esetleg nem kezd el beszélni soha. 

Őszintén szólva elég jókat mulatok ma már a régi félelmeimen. 

"Life begins at 40 - but so do fallen arches, rheumatism, faulty eyesight, and the tendency to tell a story to the same person, three or four times."

Reggel, munkába menet láttam egy nőt a parkolóban. A kocsijában ülve a kezébe temette az arcát -és egy csomó dolog eszembe jutott róla: elgondolkodtam, hogy vajon rossz hírt kapott-e, vagy csak fáradt, vagy elege van, vagy válik, vagy épp most csapott le baltával valakit aztán hosszan gondolkodtam azon, hogy abban a pillanatban, ahogy én megyek a hévhez, egy rakás ember meghal, megszületik, szenved, örül, megbetegszik, alszik, felkel, szóval na, ilyen szentimentálisban nyomtam és akkor persze eszembe jutott, hogy ó, ezt megírom majd a blogban, micsoda születésnapi íromány lesz ez, hát mekkora bölcs lettem én így negyven éves koromra, tejóég. 

Aztán mire leültem a gép elé, semmi máshoz nem volt kedvem, csak arcomat a kezembe temetve ülni és nem gondolni az égvilágon semmire. Végül persze összeszedtem magam és leírtam mindazt, amit nagy szerencsétekre nem fejtek ki bővebben és roppant szentimentálisan, legyen elég annyi, hogy őőőőháthát ma vagyok negyven éves, tejóég. 

"Can't one thing ever be easy with you?”

Milyen egyértelmű: Marcikának fülgyulladása van, Marci elutazik, én meg próbaidőn vagyok, ergo se szabadság, se semmi nem jön szóba, remek. Konkrétan fogalmam sincs mit csináljak, van rá egy napom, hogy kitaláljam. 

És tudom, hogy ez önző szempont és nyilván nem csak ebben a kontextusban jut eszembe (persze aki utál, az most örülhet, mert még ellenszenvesebb leszek neki, ha rosszul akarja érteni), de nem tudom elhessegetni azt a folyton feltörő kérdést, hogy miért, miért, miért nem él már az anyám?





PS.: Ma kiderült, hogy próbaidő alatt nem él a szünetes-szabadság díl: dolgoznom kell, bár az iskola zárva lesz és a főnökömnek úgy kell kieszelnie valami projektet (amit nem tud ellenőrizni, mert ő maga is szabadságon lesz, haha).
Baromira nem értem, hogy ha pont ugyanúgy  - nem, alapvetően jóval többet - vagyok az iskolában mint a tanárok, akkor miért fáj a cégnek ugyanúgy fizetni (és nem dolgoztatni) engem a szünetben mint azokat, akik - velem ellentétben - nem dolgoznak akkor? 

ahogy a dolgok vannak

Milyen jó már fél nyolckor (!! csak halkan merem hozzátenni, hogy reggel fél hétkor mentem el itthonról) arra hazajönni, hogy a kedves Férfi azt kiáltja nahát, egyre szebb vagy!

Amúgy ma megoperálták a nagymamámat, a nagynéném pedig épp azt várja, hogy kiderüljön, vannak-e áttétei. Ramatyul voltam tegnap: nagyon rosszul viselem, hogy ez a nagyon kevés maradék rokonom is mind súlyos beteg. 

Ma Tony azon lamentált, hogy húha, a hatvan éves igazgatónő nyolcvan feletti anyja kórházba került, mondtam neki, húha, az én anyám ötvennyolc évesen meghalt. Tudom, nem verseny, de annyira végtelenül igazságtalannak érzem, hogy éppen ő halt meg ennyire korán, hogy folyton felhúzom magam ilyeneken, pedig hát a halál és a veszteség mindig mindenkinek rossz, de mittudomén, valahogy azt gondolnám, hogy nyolcvan felett azért az elmúlás már a mindennapok része.

Az én munkámban az a díl, hogy amikor iskolai szünet van, akkor vagy mi sem dolgozunk, vagy ha mégis muszáj, akkor mondjuk itthonról tesszük (ezért van a sok túlóra is, azt csúsztatjuk le ilyenkor), szóval már csak a szünetig kell valahogy kibírnom a non-stop szívást, aztán...aztán jön a karácsonyi bevásárlás, főzés, gyerekezés, szóval azt hiszem aludni azt már sosem fogok.







PS.: Ma Tony arról is beszélt nekem, hogy személyesen sértve érzi magát, amiért ki akarják toloncolni az országból az anyanyelvi tanárok nagy részét, hiszen micsoda disznóság az, hogy ő évek óta itt él, magyar felesége van, szépen fizeti az adót és azon munkálkodik, hogy mi magyarok megtanuljunk kicsit jobban angolul és erre ez a hála. Komolyan elszégyelltem magam. 

"Hazám, hazám"

Annyira szeretném, ha végre kiírnák Magyarországra egy táblán, hogy megpróbáltuk, nem sikerült, elnézést, vége. 

"Megtömött szatyraiddal szálltál vonatra tegnap. Szaladgálsz dolgainkban, távol egy éjjel, egy nap. Rendet csinálsz a házban, vesződöl pénzügyekkel; ébren talál az éjfél, talpon a kora reggel."

Úristen, még soha életemben nem voltam ilyen fáradt...Na jó, de, talán tegnap. 

Ah, nehéz napok jönnek-mennek, szerdán tanári értekezlet, csütörtökön éjszakába nyúló tolmácsolás, fogadó óra, szülői értekezlet, míting, nyílt nap, mittudoménmi, ezek között meg folyamatosan végtelen sok elintézendő adminisztrációs szar, itthon a szintén végtelen házimunka, a rakás gyerekem, huh...mostanra az élet non-stop munkatábor lett (tudom, túlzásnak hangzik, dehát ez van. Még szombaton is hajnalban kelek és megyek vezetni, egy perc nyugtom sincs tényleg). 

A gyerekek általában borzasztóan hiányoznak napközben, úgyhogy kapóra jött, hogy itt volt a hétvégén Marci húga és be kellett költöznöm a kisszobába. Kicsit ijesztő volt ugyan azzal szembesülnöm, hogy a gyerekeim egy csomót suttognak álmukban (most is kirázott a hideg, a suttogó kisgyerek egy csomó horrorfilmben kötelező elem), de amúgy nagyon megnyugtató a drága kis szuszogásukat hallgatni éjszaka. Meg aztán az is van, hogy csodaszépek. 

"mikor a gyermek gyermek volt karját lóbálva ment. patak helyett bőgő nagy folyót akart, s e tócsa helyett a tengert. mikor a gyermek gyermek volt nem tudta, hogy ő gyermek. mindennek lelke volt még, s egy volt minden lélek. mikor a gyermek gyermek volt semmiről nem volt véleménye. nem volt megrögzött szokása, elszaladgált a helyéről, törökülésben ült, forgója volt a feje búbján, és nem grimaszolt ha fényképezték. mikor a gyermek gyermek volt, ilyeneket kérdezett folyton: miért vagyok én én s miért nem te? miért vagyok én itt, és miért nem ott? hogy kezdődött az idő, s hol ér véget a tér? életünk ezen a földön nem csupán egy álom? mindaz, amit látok hallok és szagolok-nem csak egy világ előtti világ csalóka képe? tényleg létezik a gonosz, és emberek, akikben benn lakik a gonosz? hogyan lehet az, hogy én, aki én vagyok, mielőtt lettem nem voltam. és hogy egyszer én, aki én vagyok nem leszek már az aki vagyok."

'Marcika, segítsek fogat mosni?'
'Nem, nem kell, már egyedül megettem a fogkrémet!'

Marcika: 'Apa, api!'
Léna: 'Mindjárt jövök, én az anyád vagyok!'

'Azok ott a buongiornók?' (Marci az olasz focistákra)

Léna: 'Drága mamácskám, én nagyonnagyonnagyonnagyonnagyonnagyonnagyon szeretlek téged!'.
Marcus: 'Én még nagyobban szeretlek!'

'Mért nézel úgy Marcika?'
'Hát, csak csodálkozom, hogy milyen szép vagy.'

Léna: 'Az első sírásom azért tört ki, mert elestem, a második sírásom azért tört ki, mert nagyon hiányoztál.'

Lénike: 'Én olyan sejtelmes vagyok, mint egy bárány vagy                    egy kecske.' 
             'Őőőő, selymesre gondoltál?' 
             'Igen, igen.' 

Léna: Való igaz, hogy kakilnom kell.

Léna különkiadás

Léna annyira helyes volt tegnap: meséltem Marcinak, hogy miket mondott az oktató (folyton variál), meg hogy állati béna vagyok még mindig (már megint), erre Lénike azzal biztatott, hogy egy kicsit még gyakorolnod kell, aztán menni fog! 

Nem értem, hogy lehet valaki ennyire cuki, komolyan. 

nyaff aka mandala

És akkor folytatnám a nyivákolást, most éppen a házimunka miatt. 

Szóval én nem értem, hogy ezt így hogy. 

Egész hétvégén, megállás nélkül mindketten nyaljuk a lakást, mosogatunk, porszívózunk, felmosunk, pakolunk, mosunk, teregetünk, én bevásárolok, főzök - sokszor egy csomót, hogy a héten legyen mit enni -, stbstb (és nekem Marci legalább segít, ami nagy dolog, ahogy elnézem az ismerősöket), de valahogy mindig az az érzésem, hogy hiába: a káosz és a kosz percek alatt újratermelődik, a piszkos ruhák mintha osztódással szaporodnának, tök reménytelen az egész. 

Ráadásul alapvetően kurva fáradt és stresszes vagyok - hétfőn például néhány rendkívül utálatos nénitől kell szívességet kérnem valami olyan ügyben, amiben egyszer már segítettek, de egyszerűen nem találom azokat a papírokat, amiket tőlük kaptam, rémes; plusz fogadóórákon kell tolmácsolnom éjszakába nyúlóan -, nem megy a vezetés, mert folyton kimaradnak órák meg ma például hajnalban mentem félájultan és amúgy meg egy perc időm sincs egyáltalán semmire. (Most is éppen főzés és teregetés és újabb mosás közt félúton írok, naná.)

Emberek, ez a dolgozó anyaság, ez valami tévedés lesz, bocs, én is nagyot hibáztam, amikor azt hittem, ez így jó. 

Persze, persze, kell a pénz, meg a saját tevékenység, meg az agyhasználat, de ha mindezek miatt összességében elpuszulok végül, akkor ezzel szerintem valami nagyon nem oké. 

bocs, rossz napom van ("Nem panaszképpen mondom, csak úgy. Nem tesz semmit.")

Nem szeretem én a halottak diszkriminálását...na mi ez a hülye ötletem már megint, ugye? Elmondom: mindig lehet hallani a hírekben, meg olvasni az újságban, hogy hosszú, fájdalmas küzdelem után, meg nem adta fel a harcot, meg a végsőkig kitartóan küzdött és hasonlók, ezekkel is éreztetve, hogy a súlyos betegeket tiszteljük, mert ők nem adják magukat csak úgy...bezzeg például egy öngyilkos, ő csak tragikus hirtelenséggel hal meg, neki nincsenek heroikus jelzői, ő feladta, ő kilépett, őt nem tiszteljük, ő nem tudta micsináljon jódógában, ő gyenge, ő önző; pedig istenem, micsoda hosszú fájdalmas küzdelem lehet az, amíg eljutsz odáig, hogy már nem akarsz élni, hogy képes vagy kárt tenni magadban és hogy már annyira rossz létezni, hogy még a mindenki számára félelmetes halál is sokkal jobb megoldás mint küzdeni tovább a világban. 

Konklúzió? Az nincs. Ja, de, mittudomén. Szeressük jobban az öngyilkosokat. Előtte is, utána is. 

És persze meg is kell bocsátani nekik is, magunknak is. (Ezt csak úgy magamnak mondtam, ne figyeljetek.)

"Is there anybody out there? aka Slave to the wage aka PMS aka "Nem panaszképpen mondom, csak úgy. Nem tesz semmit."

Annyira pocsék napom volt, hogy elsírtam magam, amikor a HÉV-en azt olvastam a Narancsban, hogy ha minden igaz, akkor ez a búcsúlemeze - az együttesé Wrighttól, a közönségé meg a Pink Floydtól. Goodbye cruel world. 

Itthon aztán - miután rájöttem, hogy a gyerekeknek az iskolai bolhapiacon potom pénzért vásárolt originál csomagolásban lévő társasjátékot a postán hagytam - meg is hallgattam, hogy végképp szarul érezzem magam. Azóta is a sírás kerülget mindentől. 

Kösz hormonok, köszi stressz. Kösz élet. 

35

A gyerekek lelkesen szülinapi dalokkal köszöntötték Marcit a 35. (!!! felháborító) születésnapján, majd éljeneztek is lelkesen, én meg még tegnap félájultan csináltam egy ilyen tortát (az édesszájú dolgozó anyák nevében köszönöm ezt a receptet), meg nem túl finom pizzát ettünk (csak hétvégén vagyok ünnepi menüképes, bár szombat reggel még vezetnem is kell, fúj), meg ajándékoztunk és pezsgőztünk és ott volt csokoládé és fagylalt és torta három gyertyával és Füles neve a tortán, piros cukorból kikanyarítva és Léna azt mondta az asztalnál, hogy szeretem, hogy ünnepelünk. 

"What you share with the world is what it keeps of you" aka PMS aka slave to the wage

Jézusom de rossz napom volt - meg hát rájöttem arra is, hogy a munkám igazából abból áll, hogy több fronton megállás nélkül, erőteljesen kúrogat valaki; nemhiába koordinátor a munkahelyi nevem; mondjuk igazából a negotiator lenne a legkifejezőbb. Kicsit olyan, mintha egy háború közepén leállnék ordítani, hogy ide lőjetek! - teljesen mazochista pozíció, ha jobban meggondolom. 

Meglepő módon általában egész élvezetes a dolog (csak halkan merem mondani, hogy mindezt magyarul nem lennék hajlandó csinálni, de ezzel a kultúrsokkos résszel kiegészítve tényleg izgalmas), meg nagyon sokat kell használnom a pszichopata énem, azt, amelyik kifürkészi és megismeri az embereket, felismeri a motivációikat, aztán kihasználja és eldobja őket     éséésés aztán ezt a tudást megfelelő módon felhasználja. 

Egyébként tényleg félelmetesen (fel)ismerem az embereket - szerintem ezt látták meg bennem az interjún, na meg persze a jó angolt -, azonnal nyakukba akasztom történetüket, tetten érem egy csomó jellemvonásukat vagy öt perc után (emlékszem Marcit is lenyűgöztem mikor először találkoztunk és rögtön ráolvastam, hogy ő ilyen meg ilyen - nem tévedtem semmit gyakorlatilag), nem is értem honnan van ez nekem; jó, hát a tizenöt évnyi non-stop tanítás azért nyilván sokat nyom a latban ilyen tekintetben (is). 

A munka adminisztrációs része, na az nekem a mumus, attól hányok is, béna is vagyok, de azt is muszáj megtanulnom, csinálnom, ez is része a dolognak, mint a buli után a takarítás, hát ez van. 

Azért néha fáj a szívem  Sok időm szerencsére nincs az otthagyott tanítás miatt nyavalyogni, a gyerekek miatt érzett bűntudatom is oldódott kicsit (heti háromszor bébiszitter hozza haza őket az oviból - szörnyen néz ki azért így leírva), szóval minden egész jó, csak a mai nap, csak az nem kellett volna, de aztán elénekeltem Lénának ezt és akkor jobb lett.






PS.: Épp három hete dolgozom az új munkahelyemen: épp három kilót fogytam, nagyon tetszik. Nem, kétségtelenül nincs időm ebédelni. 

"What you share with the world is what it keeps of you" aka PMS

Ma rájöttem, hogy mostanában undorítóan pozitív vagyok - ettől hirtelen jóleső és ismerős depresszióba süllyedtem. 

korcsolyás

Óbudán szerveznek ingyenes korcsolya oktatást (Marci szerint így próbálják kiválasztani a leendő hokisokat), úgyhogy mától január végéig vasárnaponként korcsolyázni járunk. 

Én ugyan majd elpusztultam olyan hideg volt - valamilyen rejtélyes okból amúgy is úgy öltözködöm még mindig, mint szeptemberben - mert jó jégszülőkként a pálya mellett fagyoskodva néztük a gyerekeket (időnként elestek és kis bogárként kapálóztak, amit az edzők néha nem vettek észre azonnal - hát majd megszakadt a szívem értük; nem baj, jó edzés ez nekem is. Mondjuk azért rárivalltam az egyik ilyen esetben az edzőre, hogy tán ha felállítaná Lénát, aki vagy öt percig nem tudott visszaülni a padra, ami körül gyakoroltak; hehe, képzelem hogy szeretik a szülőket). 

Amúgy meg végig irigykedtem (meg persze el voltam ragadtatva, hogy milyen cukik a gyerekeim korcsolyában botladozva), mert én is nagyon szívesen korcsolyáztam volna. 

Szerintem én nagyon tehetséges korcsolyás voltam anno: kilenc évesen körülbelül egy perc alatt tanultam meg korcsolyázni - emlékszem, az anyukám leküldött előre, hogy majd jön ő is segíteni, hát, mire fél óra múlva megérkezett, én már vígan siklottam, meg is volt döbbenve rendesen. 

Aztán úgy egy hét múlva már tudtam mindenféle kunsztokat is (mindent egyedül tanultam), forgást-pörgést, koszorút, stbstb. komolyan azt gondolom, hogy kimagasló tehetség voltam, amit hagytak elkallódni (amikor könyörögtem az anyámnak, hogy járasson korcsolyázni, akkor azt mondta, hogy a műjég túl messze van és ez egy drága sport); persze ma már tudom, hogy eleve túl magas voltam korcsolyázónak, de annyira imádtam csinálni, hogy szerintem jót tettek volna velem a szülők, ha energiát feccölnek az edzésembe. 

Na mindegy, ez már történelem, de remélem a gyerekeimnek is ilyen jól megy majd - persze simán lehet, hogy nem, vagy hogy eleve nem fogják szeretni (Marcika abszolút kudarckerülő, egyszer ma már fenékre esett és hazafelé el is kezdte mondani, hogy neki nem tetszett a korcsolyázás), pedig a téli sportok szuperek, azaz bármelyik sport szuper, szerintem pont annyira jó hatású a gyerekeknek a sport, mint mondjuk a háziállat tartás (amit én szintén nagyon fontosnak találok egy csomó szempontból); hú, mennyire eredeti vagyok ma, tejóisten.









PS.: Egyébként blogírás helyett angolul kéne tanulnom a matekos kifejezéseket, mert halálosan szenvedek a matek tolmácsolással: múlt héten többek között azt kellett volna tudnom, hogy középpontos tükrözés, meg egyéb undormány geometriát, hát izé...enyhén szólva nem ment olyan jól és kissé aggódom emiatt.
Persze Marci állati boldog, hogy ilyesmivel kell foglalkoznom, mindig lelkesen magyarázza a dolgokat, amiket nem értek (nagyjából semmit nem értek). 

"Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, ma már nem reszketek tekintetedre"

Valamelyik nap találkoztam az egyik gimis barátnőmmel az új munkahelyem (hah) előtt, vagy tizenöt éve láttam utoljára, jött a cuki kislányáért (tényleg nagyon cuki, össze is barátkoztam vele izibe), kiderült, hogy oda jár az első á-ba (fene a pofájukat, hogy mennyi pénzük lehet - a gazdagságot rettentően irigylem, mosmicsináljak) és mivel kérdezgetett, hát én egy perc alatt rázúdítottam a családom nyomorú sorsát. 

Legnagyobb megdöbbenésemre és meghatottságomra majdnem elsírta magát, mikor dióhéjban elmeséltem, hogy a szüleim meghaltak, mi élünk tovább, itt élünk, ez van, az élet megy tovább, az élet ilyen, az élet szar, de az élet mégis szép, satöbbi. 

Na jó, persze ő ismerte a szülőket, volt nálunk sokszor, nyilván neki ez mást jelent, mint amit az amúgy nagyon kedves, szimpatikus igazgatónőnek, aki szintén valahogy kiszedte belőlem - amikor barátságosan leültetett beszélgetni az irodájában, én nem is értem honnan jön ez a sok kedvesség körém mostanában -, hogy a szüleim meghaltak (az ikrek hallatán mindenki nap mint nap nálunk tüsténkedő nagyszülőket akar számon kérni rajtam, merhát ikrezést máshogy nem lehet bírni, ha jól értem ez a kíváncsiságuk lényege, hát haha) és az az igazság, hogy hiába telt el ez a sok év és hiába hiszem, hogy már nyugodtan tudok beszélni erről, hiába old meg (majdnem) mindent az idő, valahogy mostanában mégiscsak nagyon nehéz beszélnem erről, mert talán mégsem old meg mindent az idő (mennyi idő?). Az apukám halálát különösen nehéz szívvel emlegetem (és szinte senkinek nem mesélem el hogyan halt meg, furcsa szégyent érzek az öngyilkossága miatt, ami számomra érthetetlen, de így igaz) és egyáltalán, a szánakozó tekintetek, meg az ó, ilyen fiatalon már elvesztette a szüleit mondatok teljesen kikészítenek újabban - talán éppen azért, mert azt gondolom, hogy aki még nem vesztette el a szüleit (és különösen az anyját) az semmit nem ért ebből a hiányból. Ami persze nem baj, tök jó neki, csakhát izé...nem szeretem a semmitmondó, kötelező szomorkodást. 

Egyedül a szép kis Lénámra nem haragszom, mikor az anyukámról kérdezget és végül összegzi, hogy Zsuzsi, az anyukád már meghalt, már nem beszél. 

plattyant

A negyvenedik születésnapomon Marci Londonban lesz egy konferencián, hát elég nyomorultul érzem magam emiatt főleg, hogy én nem tudok vele menni, az jut eszembe róla, mikor a gyerekek második születésnapját San Giuliano Termében ünnepeltük hármasban - pár napja költöztünk oda Amerikából és Marci hazajött Budapestre, hogy kivigye a kocsit meg a gyerekágyakat; csak halkan merem mondani, hogy teljesen hajmeresztő, amit mi végigcsináltunk a gyerekekkel -; emlékszem, jobb híján rántottát ettünk és én a születésüket hírül adó sms-t olvasgattam, hogy emeljem az ünnep fényét. 

slave to the wage vol.564723986712

Bár a munkám tényleg izgalmas, sokat tolmácsolok, mindenféle anyanyelvivel - ausztrál, ír, ilyen-olyan amerikai, nagyon brit - kommunikálok, lótok-futok, azért ez a gondolat még mindig - sőt, a sok túlórám miatt egyre inkább - megállja a helyét.








PS.: Ma egyébként megkaptam az első kritikát is - bár az angol néni nagyon igyekezett nem negatív éllel mondani, ők úgy látom rettentően vigyáznak arra, hogy még a kritikát is nagyon kedvesen fogalmazzák meg -: állítólag túl sokat beszélek a saját véleményemről tolmácsolás közben, hát, izé...igen, ez így van, nem vagyok egy fordító robot és nehezen fogom be a szám, ha valamiről nagyon van véleményem (mindenről nagyon van természetesen). 

ahogy a dolgok vannak

Azért a legeslegjobb dolog a munkában az, hogy végül hazajöhetek a szép családomhoz. 

Tényleg, őszintén mondom: a gyerekek tökéletesen helyrerakták a karrierhez való viszonyomat - igaz, én eddig is azt gondoltam, hogy a karrieresdi nagyrészt mutatvány a bolhacirkuszban (kivéve, ha rettentő okos vagy kreatív valaki és szenvedéllyel űz valami fantasztikus hivatást), de a gyerekekkel valahogy már végképp a helyére került minden és tényleg nem látok semmi mást igazán fontosnak. Ugyanakkor ez azért is jó, mert távolságot tudok tartani és semmitől nem leszek különösebben ideges vagy feszült. 

Egyszer majd elmesélem, hogy mi a munkám, csak most rohannom kell a gyerekeket abajgatni, sajnos rengeteget kell túlóráznom most, keveset találkozunk (erről fogok többek között nyivákolni hamarosan). 

--------------------------

Úgy elidegenedik az ember a blogjától ha tele van mindenféle mással a feje; pedig régen, a magányos időkben olyan nagy barátom volt nekem ez a jó kis dühöngő. Persze egy csomó mesélnivaló van, de mire idejövök, valahogy semmit sincs kedvem elmesélni mégsem, 





hú, tényleg nincs kedvem

"receive with simplicity everything that happens to you" vol.2.

Igazából levegőt venni sincs időm, de szeretném elmesélni, hogy ma a gyönyörű angolsággal beszélő angol főfőnök megkérdezte, hogy angol* vagyok-e (énnemtom mi van ezekkel, de tetszik a dolog), meg aztán hazafelé a héven egy bolond bácsi kényszerített, hogy elmagyarázzam az internetet.






*vicces ez a sok angol egy rakáson, de így hagyom, tetszik - olyan jól szimbolizálja azt, amit most csinálok: annyit beszélek angolul egy nap, hogy már a szomszéd néninek is gudívninggel köszönök. 

"receive with simplicity everything that happens to you"

Lassan nyitnom kéne egy 'halál' vagy 'rákos családom' sorozatot - nem, ez nem vicces, de kínomban már elkezdek röhögni ezeken asszem -: ma kiderült, hogy a nagymamámnak áttétje is van, én meg megint elkezdtem felébredni és nem visszaaludni hajnalban (ez van olyankor, mikor valaki rákos a családban, annak idején az anyámmal kezdődött azt hiszem). 

Hajnalban eszeltem ki egyébként azt is, hogy hát micsoda butaság nyafogni azon, hogy az élet kibabrált a családommal, hiszen minden családdal kibabrál így vagy úgy. Aztán az is eszembe jutott, hogy a nagymamám bizony már 87 éves és valamiben egyszer csak meghal az ember. 

Ezek tulajdonképpen megnyugtató gondolatok és azon imádkozom nagyon, hogy ne kezdjék vadul kemózni, mert tönkreteszik azt a kevés idejét is, ami valószínűleg hátravan. 

Különben az élet mindig úgy csinálja velem, hogy valamit elvesz, de cserébe kapok valami mást (vagy fordítva): pár nap után úgy látom, hogy ez életem eddigi legérdekesebb munkája. 

Jó nehéz, jó fárasztó és sok túlórával jár (ez a gyerekek miatt nagyon fájó pont, majd nyafogok erről részletesebben), de azt hiszem ez végre valami olyasmi a tanításon kívül, amit megéri megtanulni, mert van értelme és tudok vele azonosulni.






PS.: Egyébként meg dagad a mellem a büszkeségtől: ma egy amerikai tanár megkérdezte, hogy magyar vagyok-e, mert ő úgy gondolta angol (mondjuk fel nem foghatom miért, tök amerikai akcentusom van - jó, nyilván magyar-amerikai, de értitek -, annak idején Londonban meg azt nem akarták elhinni sosem, hogy nem vagyok amerikai), hah, na tessék.
És a főnököm meg is dicsért egyszer - ez egyébként megtörténik az amerikai főnökökkel; cinikus, kiábrándult magyarokat (engem) nagyon meg lehet hatni ilyesmivel. 

"csend és hó és halál"

Jaj, hát olyan nemistudom már milyen ez az élet. 

A nagymamámnak van egy tumor a mellében - már régen észrevette, de titkolta. 

A nagynénémnek már megint van egy tumor a mellében (annak idején az anyukám rákjával egyszerre derült ki az ő rákja, plusz a nagybátyámé: a három testvér szinte egyszerre lett beteg. Azóta az anyukám és a nagybátyám már meghaltak, a nagynéném meggyógyult.); mindkettőjüket megműtik hamarosan.  

Régen nagy családi ebédek voltak vasárnaponként, sokan voltuk, körbeültük az asztalt, most meg már alig vagyunk és alig élünk; olyan nagyon szomorú ez, ahogy lassan eltűnik mindenki. 

Sosem értettem a vadmagyarokat, akik a nemzethalált vizionálva sírdogálnak egy sarokban: ki nem szarja le a nemzetet, meg a fogyó magyart, amikor a családja fogy el szép lassan, de tényleg? 

terrible fours

Szóval, hát izé. A terrible twos semmi nem volt Marcika terrible fours-ához képest. Nagyon nehéz vele most, reszeli az idegeimet megállás nélkül és kábé úgy viselkedik, mint egy kamasz, nem viccelek (oké, nem megy el itthonról bulizni és nem nyomogatja a telefonját, de amúgy...). 

Amikor nagyon kész vagyok tőle, akkor Dr Spockot mantrázok: négyéves korban sok gyereknél megfigyelhető a nagyobb mértékű önérvényesítés, hetykeség, feleselés és provokáló viselkedés: ekkor ébrednek rá, hogy mindent tudnak, bár ez a felismerés - szerencsére - hamarosan megkopik. 

És mivel én vagyok az anyja és rettentően szeretem, ezért reszelheti az idegeimet ahogy akarja - mondjuk azért én is rosszul tűröm -, de azt vettem észre, hogy egy csomó ovistársával is komiszkodik és folyton összevész velük, ami viszont már nagyobb bajokat okozhat - amúgy is magányos típus (legnagyobb meglepetésemre egyébként), nem szeretném, ha elmarná magától a többieket. 

Valamelyik nap mentem értük az oviba és akkor is állt a bál - valami lányokat bosszantott, akik nekem árulkodtak és egy adott ponton zokogni kezdett, hogy vele már senki nem barátkozik, én meg persze vigasztaltam, mire azt mondta, hogy nem baj, mert ő úgyis csak velem akar barátkozni és közben ölelgetett meg sírt. Megszakadt a szívem akkor egy kis időre, nagyon nehezen viselem ezeket. 

Drága kis majmok, mennyi ilyet kell majd még végigcsinálni velük: barátságok, szerelmek mennek majd tönkre, csalódnak, magányosok lesznek, jaj, nem bírom majd idegekkel, látom előre. 

huh

Elkezdtem kifejteni, hogy miért nem érek rá írni, de annyira sok dolgom van, hogy nincs időm befejezni. Úristen, pedig még el sem kezdtem az új munkát. 

"Lenyeltem egy kétforintost hogy telefonáljak a magányomba"

Az az igazság, hogy nem biztos, hogy annyira jó, hogy áttértem a (majdnem) happy blog műfajára: egy jó ideje megint befelé hányok és elkezdtem újra altatóval aludni. 

Valószínűleg Nagyon Titkos Blogot kéne írni, hogy az összes ronda bánatomat és bűntudatomat és problémámat és rosszanyaságomat kikiabáljam valahol. 

Az anyukám holnap lenne 64 éves, szóval simán lehet, hogy most ez az igazi baj - évfordulók körül menetrendszerűen benyomorodom. 

vigasz

Ne szomorkodj, bármikor visszamehetsz tanítani éhbérért. 

ahogy a dolgok vannak aka vall aka slave to the wage

És letöltöttem neked ilyen Excel-hülyeséget, hogy tudj majd gyakorolni*.
Ó, úgy szeretlek. 
Ez most az Excelről jutott eszedbe?
Mindenről ez jut eszembe. 

Az előbb beszéltem leendő főnökömmel, akitől olyan bókot kaptam, amilyet legutóbb a pszichológia szigorlatomon, hát, nem is tudom melyiket meséljem előbb, na jó, a munkás, az most izgalmasabb, szóval azt mondta leendő főnököm, Tony, hogy nagyon élvezték az interjúmat és csodásan érezték magukat, amíg ott voltam. Ó. 

Teljesen meghatódtam és eszembe jutott a pszichológia szigorlatom, ahol, jó szokásomhoz híven én faggattam a tanárt, ahelyett, hogy a tételemről beszéltem volna - a végén azt mondta, hogy milyen jó vizsga volt, végre ő sem unatkozott. 

Reggel felhívtak, hogy én vagyok a nyertes, délután pedig bejelentettem a nyelviskolában; egy kicsit utáltak miatta (bár a tanfolyamszervező lány bőszen bólogatott, hogy ő ezt a teljes bizonytalanságot és összevisszaságot nem bírná a nyelvtanárok helyében), de kábé fél óra alatt találtak valakit a helyemre, úgyhogy a két hét felmondási idő helyett megelégedtek eggyel. 

Majd elmesélem, hogy mi a munkám, ha elkezdem csinálni: elvileg egy kéttannyelvű iskolában közvetítek, fordítok, tolmácsolok az angol anyanyelvű és a magyar anyanyelvű tanárok között, plusz a szülőkkel is kell majd hadakoznom (ez biztos nagyon nehéz lesz), meg ilyenek. Egyébként a Facebook Szárnyas Fejvadász oldalán találtam a munkát, nagyon jó, nagyon izgulok. 

Mondjuk tény, hogy rendes gyászreakcióm van, amiért abba kell hagynom a tanítást, de egyrészt józan ésszel belátható, hogy nem éri meg csinálni, másrészt szerintem nekem a gyászreakció a változásra adott válaszom - én így rettegek az új dolgoktól. 

És persze tény az is, hogy akárhogy is hadakozom ellene, a tanítás valahogy örök szerelem marad - olyan igazi on and off romance. 

PS.: Egyébként ez jutott eszembe, mikor felhívtam Marcit, hogy felvettek. Bevallom, nagyon hiányzik Water White az életemből. 

*az Excelt jövő héten még gyorsan meg kell tanulnom, ez kicsit aggasztó

"Borderlining schizo"

Engem imádnak a bolondok, a nehézéletűek, a furcsák: beszélgetnek velem az utcán, a járműveken, üldöznek, követnek a városban, különös, de mindig így volt, egészen kislány korom óta (István mindig azzal jött, hogy előző életemben ápoló voltam). 

Természetesen ma is velem szembe ült le a héven A Zavarba Ejtő Figura, aki ugyan fogatlan volt és két literes üvegből tolt valami kannás bort, de szép fehér pulóverben és elegáns kabátban űzte mindezt - se koszos, se büdös nem volt és naná, hogy velem akart barátkozni: először el akarta olvastatni az sms-eit, merhogy ő nem találja őket, aztán hosszan mesélt arról, hogy ő a nőgyógyászaton fog ügyelni az Attilával, meg hogy lesznek ott még ilyen-olyan fontos orvosok és az Attila ragaszkodott hozzá, hogy csak vele dolgozzon, mert ő mekkora ász, vagy valami ilyesmi. 

Én egy kedves lány vagyok (nem), úgyhogy egész sokáig hallgattam és bólogattam, aztán egy adott ponton teljesen egyértelműen a könyvembe temetkeztem, szegény fickó megértette a jelzést. 

Három eset jutott eszembe erről - persze M mindig azt mondta, hogy ilyenek nem történnek senkivel, csak kitalálom őket -: egyszer egy pasi orvul, hátulról megcsókolta a bokámat, amíg valakire vártam, máskor a csepeli héven utazva egy - egyébként szerintem külföldi - fiú hangosan elénekelte nekem a You are so beautiful címűt és a legelképesztőbb szintén Csepelen történt, a 159-es buszon: egy láthatóan teljesen őrült srác ordítva előadta nekem az Énekek Énekét. 

Kissé sérelmezem, hogy az összes eset során - ma is - mindenki engem nézett döbbenten, nem a hibbantakat. 

slave to the wage vol.5647395678234879645

Felvettek.*





* ez a dal inkább felmondáshoz illik, de én társadalmon kívüli figura vagyok (illetve ezzel áltatom magam), vagy valami ilyesmi.

"S mivel forradalmár minden városba kell Nekem meg ez a város nagyon megfelel"

Csodálatos a tüntetés - még így is, hogy csak olvasok róla és elképzelem -, teljesen fel vagyok ajzva, utoljára ilyet a Taxisblokád idején éreztem, pedig akkor még kicsi, buta kislány voltam.

(Murphy) (Molly) álláskeresési törvénye

Amikor elromlik a telefonom, égre-földre keresnek a cégtől, akiknél a múlt héten interjúztam, hogy behívjanak a második körre. A második kör Skype-on lesz egy óra múlva. Őőőő. 

Oké, ez az én formám. 

"Jaj istenem, szerkesztő úr, mit tetszik szólni hozzá, hogy az ember meghal" aka kieg. az előzőhöz

A hűtő is folyik.

"Meg mondd, mitől van, hogy olyan ritka, amikor nagyjából minden ott van a helyén"

Nem lehetne vége most már ennek a hónapnak? 

Financiálisan teljesen kikészülünk lassan: elromlott a mosógép, aztán a kocsit kellett szervízbe vinni kétszer (itt már kétszázezer forintnál járunk), az albérlők felrobbantották a kályhát (összesen úgy plusz ötvenezer, bár egyelőre vita tárgyát képezi, hogy akkor kinek is kéne ezt kifizetni), a gyerekek kinőtték az autósüléseiket (bele sem merek gondolni mennyibe kerül majd), a gyerekeknek születésnapja volt (na jó, ebbe a család is besegített, de azért csak megvettünk két biciklit meg egy csomó más ajándékot), a telefonom ma végképp bemondta az unalmast (amit nem is bánnék ha olcsóbb volna a pótlása, mert a leggyűlöletesebb Galaxy szar volt a világon - itt kérnék meg mindenkit arra, hogy értesítsen, ha esetleg van otthon nélkülözhető, elfekvő okostelefonja, majdnem minden megoldás érdekel), ráadásul, bár ez nem anyagi természetű, reggel valami iszonyú bénaságot csináltam: itthon hagytam a tárcám, benne a pénzemmel és a bérletemmel, oké, király, hév elenged, száz kiló cuccal, télikabátban, reggel hatkor hazasprintelek, lift nem működik, de királyul elérem a következő hévet (szerintem ez Ben Johnsonnak is dicséretére vált volna); aztán már délután, itthon, vagy tíz percig nem találtam a kulcsom: méltó megkoronázása lett volna ennek a fos napnak, ha elvesztettem volna, de szerencsére nem, úgyhogy egész egyszerűen a világ császárának érzem magam egy bögre kávéval itt a gép előtt.









PS.: Ma aztán végképp el akartam menni tüntetni, be is jelentettem már tegnap, hogy akkor én este lelépek, mer igenis, az anyáknak is lehet forradalmi hevülete és kell a saját idő (én jelenleg politizálásra használom, mosmitnéztek), erre Marci leállított, mondván, ma Marcikát mindenképpen tornáztatni kell, holnap megyünk az első felülvizsgálatra.
Anyákból ritkán lesznek nagy forradalmárok, valahogy úgy érzem. 

"baby you can drive my car" vol.67583459234567 aka plattyant

Egyébként el vagyok plattyanva rendesen: ma azon gondolkodtam, hogy talán hagyni kéne a francba a vezetést; persze utoljára két hónapja vezettem, de két hónapja is elég béna voltam, eh. 

Az új oktatóm szerint van egy rakás rögzült hibám, amikkel nagyon nehéz kezdeni valamit és különben is sokkal jobban kéne vezetnem ennyi óra után - egyszóval béna vagyok. 

És igen, tényleg (egyedül Marci biztat, egyébként amikor vele gyakorlok, mindig jobban megy), már sokkal jobbnak kéne lennem, dehát öreg vagyok, meg amúgy se barátaim a gépek, szóval nem tudom. Csak olyan nagy kudarc - és pénzkidobás - volna ha abbahagynám, meg tényleg boldog-boldogtalan vezet, szerintem nemvezetni már kábé olyan, mint a számítógépet nem ismerni vagy nem beszélni angolul, vagy képtelennek lenni a legbutább Nokia telefont kezelni. 

I don't wanna live in Hungary no more

Oktató (van egy új, elég jó): Hogy mi? Tavaly hazaköltöztetek? De miért? Ide? Minek?

Mo: Bizony és képzeld, hiába könyörgök a férjemnek, hogy menjünk el innen, ő maradni akar. 

Oktató: Itt? De miért? Szerintem végtelenül elkeserítő a helyzet. 

Nagyjából ennyiben hagytam a dolgot, de mindig az jut eszembe, ahogy a vicces amerikai haverunk reagált számára teljesen érthetetlen szituációkra: don' ask me.

small joys

Igazából meglep, hogy ennyire komolyan javít az életminőségemen, hogy hatkor már világos van.

I cantucci toscani

Ilyet sose szoktam, de olyan büszke vagyok rá, hogy muszáj megosztanom: csináltam isteni cantuccinit, ami teljesen ugyanolyan, mint amit Toszkánában megvehet az ember a bárhol, nagyon büszke vagyok, megállás nélkül a sütisdobozt nézegetem, mert még a külsejük is tökéletes lett.

Mondjuk fenomenális gasztrosikerem ünneplésének egy adott pontján ironikusan megjegyeztem, hogy biztos azért sikerült jól, mert ennek nem puhának, hanem száraznak kell lennie...


PS.: Mondjuk majdnem sírva fakadtam, mikor megvettem a cuccba való Sambucát: eszelős drága volt.

PPS.: Nagyon sajnálom, hogy nem mentem tüntetni, de a családomat kell ilyenkor itthon istápolnom - eh, ennyit az anyák forradalmi hevületéről.

"I am the danger. A guy opens his door and gets shot and you think that of me? No. I am the one who knocks!"

Ilyenkor nem jó bemenni a városba, mert megőrülnek az emberek, lelőnek, meghalunk.
Á, most nincs forradalmi hangulat...
Dehogynincs, én például napok óta forradalmat akarok csinálni. 

Léna különkiadás

Olyan jó itt a világban élni.

(Igazából ez a mondat kontextusban a legjobb: ma, hogy a politika miatti ingerültségemet fokozzam, megvettem az összes valamirevaló újságot és elolvastam mindent a vérlázító amerikai kitiltós botrányról, aztán épp mire agyvérzés közeli állapotba jutottam, Léna kedvesen mosolyogva ezt mondta.)

"Nem panaszképpen mondom, csak úgy. Nem tesz semmit" aka slave to the wage

Ma egy amerikaival és egy angollal interjúztam. 

Senki nem kérdezte hány gyerekem van és mennyit betegek, sőt, azt is elmondták, hogy mennyit fogok keresni, ha felvesznek. 

Más kultúra, mondta annak idején a hányását felnyaló kutyánkra az apukám - valamiért ez jutott eszembe erről.

Kicsit más téma, de kapcsolódik (és ne haragudjatok meg érte): az internetadó kapcsán azon gondolkodtam, hogy aki ebben az országban marad - és megtehetné, hogy elmegy, teszem hozzá halkan -, az szerintem egyszerűen  önsorsrontó elmebeteg.

Az előző folyománya

Öt percet aludtam, azt is darabokban.
Szerintem az álmosság lehet halálos.

Murphy

Ha állásinterjúra hívnak, valamelyik gyerek éjjel beteg lesz.

"Problems all left alone"

Voltunk a tesómékkal szombat este szalonnát sütni a Rózsadombon, isteni volt, Lénának annyira tetszett, hogy mindjárt az erdőbe akart költözni. 

"Problems all left alone"

Tudom, már unalmas, de muszáj ezredszerre is ordítva elénekelnem, annyira jó.

“We are all born mad. Some remain so.”

Hát én nem tudom  mikor és hogyan múlnak ezek el, egyáltalán elmúlnak-e valaha igazán, de tegnap már megint az volt, hogy hirtelen felültem az ágyban, hogy bazmeg, miért, miért, MIÉRT ugrik ki valaki azon a kurva ablakon? 

"nem tudja, tanítja"

Ma reggel ötkor a fürdőszobában komolyan elgondolkoztam rajta, hogy visszafekszem aludni és azt hazudom, hogy bocs, elaludtam, sajnálom, jajjaj. 

Aztán persze győzött a kötelességtudat, bár az óráimon rettentően felhúztam magam, mert az egyik csoportban valaki elkezdte pedzegetni, hogy maradjanak el a jövő heti órák, mert ő szabadságra megy (WTF); ekkor szakképzett elmegyógyász módjára* elkezdtem neki magyarázni, hogy én értem, hogy szerinte az ő lemaradása fontosabb, mint az én fizetésem, dehát gondolkodjon már el azon, hogy nekem csak akkor fizetnek, ha ott vagyok és órát tartok, plusz van még hat ember a csoportban. 

Oké, mindegy, snitt, következő óra és egy érdekes tanítvány (akivel mellesleg egy napon születtünk); azért érdekes, mert kisgyerek módjára tanulta meg a nyelvet egész jól - fogalma sincs, hogy mit miért mond és hivatalosan sohasem tanult angolul -; mondtam is már neki, hogy disszertációt fogok írni belőle, mert felnőttben ilyet még nem láttam. 

Mondjuk ma ő is eléggé felbosszantott, mert amikor mondtam neki, hogy tanulja meg az igék harmadik alakját is, akkor elkezdte magyarázni, hogy hát ő inkább azt nem akarja, mert úgysem fogja sosem használni őket, mermikazok egyáltalán. 

Kicsit torkomon akadt a szó, de ismét felvettem az elmeápoló maszkot és elkezdtem neki elmondani, hogy a harmadik alak nélkül mit nem fog tudni mondani, mire tovább vitatkozott, hogy dehát neki majd úgysem jut eszébe soha, hogy mikor kell ezeket használni és különben sem érti, hogy egyáltalán hogy lehet megtanulni egy nyelvet. JESUS. 

(Különben azt vettem észre, hogy a diákjaimat legjobban az háborítja fel, hogy tanulniuk kell; egyszerűen sehogysem fér a fejükbe, hogy miért nem lehet egy nyelvet csak úgy, a semmiből elkezdeni beszélni.)

Mindezek hatására pokoli migrénem támadt - mostanáig nem múlt el -, amit kicsit enyhített, hogy állásinterjúra hívtak délután (a pocsék napokon mindig pályaelhagyó akarok lenni, bár az összes korai kelés és hülye kérdés ellenére - és legnagyobb meglepetésemre - tényleg nagyon élvezem mostanában az óráimat).






* a vizsgatanításomon annak idején azt kifogásolták, hogy túl türelmes vagyok...

bizarr sztorik aka ahogy a dolgok vannak

Muszáj megörökítenem életem unalmas részleteit is (nem, de így jártatok): tegnap negyed hétkor, amikor bedagadt, sminktelen fejjel (nem tudtam kinyitni a szemem, hogy kifessem) vizet vettem az újságosnál, az eladó szépséges hölgynek szólított és vadul flörtölni igyekezett, míg fizettem (kicsit fel is ébredtem, annyira megdöbbentem). 

Tudom, biztos csak azért mondta, mert ő se látott az álmosságtól, na mindegy, nekem azért tetszett a dolog, így két hónappal a n_e_g_y_v_e_n_e_d_i_k_ születésnapom előtt (JESUS)*. 

Mondjuk nem kéne megdöbbennem, a bizarr sztorik nagy ismerője vagyok, például egyszer, mikor az öngyilkos barátnőmet látogattam a pszichiátrián, a pszichiáter hosszan agitált, hogy menjek vele vacsorázni (igaz, akkor lehettem vagy huszonkét éves). Jó, oké, ebben az újságosos sztoriban csak a korom meg a negyed hetes időpont a bizarr, nem is mondok semmit akkor, na. 

Mit is akartam még? Ja, semmi extra, csak fontos lejegyeznem, hogy ma egy förtelmesen szar ebédet ettem nagyon drágán - szerintem ha lehet, mindig az otthon főzött ebédben kell bízni, abban ritkán csalódom. Itt keresném a választ arra a kérdésre is, hogy az ilyen förmedvény gyorskajáldákban hogyan képesek elrontani valami olyan pofon egyszerűt is, mint a kukorica saláta, hogyan?!

Van aztán még ez is, ami azért aggasztó, mert nagyrészt a tecsó dolgozóit okítom szépre-jóra; mondjuk ma erősen kiborított, mikor megtudtam, hogy mennyit keresnek fejes tanítványaim (havi másfél milliót) és hát izé...én ennek az összegnek éppen a tizedét kaptam meg fizetésként októberben. Na azér ebben is van valami bizarr, hát nem?









PS.: Erről a bizarrságról mindig eszembe jut, mikor kiderült az anyám agydaganata és az orvos érdeklődött az apukámtól, hogy tapasztalt-e akkoriban furcsaságokat, bizarr viselkedést, mire az apukám elmondta neki, hogy nálunk ezt nem lehet tudni, mert mi furcsán viccelünk és  furcsa dolgokról beszélünk, merthát ez egy ilyen bizarr család. 





* ezt sokszor mondogatom itthon, úgyhogy Marcika is. Állati cukin hangzik a kis cérnahangján, hogy dzsízösz. 

Marcus különkiadás

Marcussal mostanában nagyon nehéz. 

Nagyon édes, cuki, okos, bújós kisfiú, mikor éppen ahhoz van kedve, de sajnos általában inkább a démonikus kisfiú szerep tetszik neki, úgyhogy sokat hisztizik, veri magát a földhöz, toporzékol, sikít, visít, amit akartok. (Kicsit el van késve ezzel szerintem, mert ez a viselkedés inkább a három évesek sajátja, akkor bezzeg nem csinálta, na mindegy.)

Vasárnap reggel épp valami vad játékot játszott körülbelül harminc ceruzával, majd, amikor majdnem kiszúrta az egyikkel Léni szemét, elkoboztam tőle az összeset és mivel toporzékolt, dühöngött, visított, stbstb, ezért betettem az ágyába, hogy gondolkodjon kicsit (nem az a legjobb hely a büntetésre, de ilyenkor az a fontos, hogy biztonságban legyen, mikor dobálja magát). 

Jó sokáig nyomta a hisztit, majd egy adott pillanatban megkérdeztem tőle, hogy szerinte miért van az ágyban. Mivel azt mondta, hogy nem emlékszik, ezért maradnia kellett, aztán pár perc múlva hirtelen emlékezni kezdett és mikor megkérdeztem tőle, hogy mégis miért szurkálja Léna szemét, amikor már háromszázezerszer elmondtuk neki, hogy ilyet nem szabad csinálni, akkor pityergős hangon, legörbülő szájjal azt felelte: mert huncut vagyok. 

Léna különkiadás

Kis, pici Léna.

Szombat estére iszonyúan elfáradtunk, volt ugye ez a brutális ovis kirándulás, meg hát amúgy is, hétvégére halálomon vagyok, ezt az ötkor kelést szerintem sosem fogom megszokni, meg persze az is kemény, hogy három órát utazom oda-vissza, plusz a tanítás is fárasztó, de mindegy is miért, alapvetően lóg a belem estére-hétvégére. 

Szóval na, szokás szerint fáradt voltam már szombat este és olyankor könnyen rikácsolok, meg persze Marcika is szereti reszelni az idegeinket - különösen kiélezett helyzetekben -, úgyhogy szombat este már marha undok voltam és Léna - aki általában szót fogad és kis rendes - valamit tekergett körülöttem a konyhában, mire undokul rámordultam, hogy menjen már az útból, erre olyan elképesztő cukin reagált, hogy örökre beleégett a memóriámba a jelenet (és persze rögtön kenyérre lehetett kenni): ahelyett, hogy sértődötten sírva fakadt volna (általában ezt szokta csinálni ilyen helyzetekben), most kedvesen simogatni kezdte a karom, szakképzett elmegyógyász mosollyal az arcán felnézett rám és az volt  a tekintetében, hogy nyugi már. 

politikus

Azt hiszem, a világon a legjobban a Fideszt utálom, meg nálatok a házmestert.

"Játszani is engedd"

Mondjuk én úgy általában a szabad gyereknevelés híve vagyok, de azért amikor az egyik ovistárs az ovis kiránduláson épp egy sziklával készül kinyírni magát és gyermekeimet, akkor valahogy hirtelen nem is tűnik olyan helytelennek az őrmester-anyukaság.
PS.: Tök kemény volt amúgy az ovis túra, kábé mintha az Idegenlégióba felvételiztünk volna.

Léna különkiadás

Jaj, Lénike annyira aranyos volt ma délután, ahogy a kis piros tornadresszében (ami alól kilógott kicsit a bugyi - nem bírom idegekkel ezt  a cukiságot), egy másik kislánnyal kézenfogva jött ki a művészi torna (ő mindig így hívja) után a tornateremből és lelkesen mutogatta a csípőriszálást, amit tanult. 

Nem értem hogy lehet valaki ennyire cukiszép; én azt hiszem, ha kéne, bárkit lekaszabolnék érte seperc alatt. 

life is a bitch

Ennél ijesztőbb dolgot nem tudok elképzelni.

(s)iker vol.3451287963678

A gyerekek a szobában játszanak:

Marcika: Kezdhetjük, Marianna?
Léna: Igen, Dávid. 



PS.: Az imént pedig Marcika Annának szólított (mondjuk kétségtelen, hogy ez a nevem). Őőőő.

slave to the wage vol.45623879634

Tudom, már elegetek van a munkás nyavalygásaimból, dehát mit lehet tenni, az ilyesmi mindig fontos része volt ennek a blognak. 

Szóval az van, hogy egy hónapja várok egy délutáni dupla tanfolyamra (a dupla tanfolyam az mondjuk három óra egybe reggel vagy délután, a szegény nyelvtanárnak minden ilyen nagy kincs), nyelviskola x-nél, akik ígérték, hogy majd hívnak, néha hívtak is, hogy csúszik, nem sikerül megegyezni, majd hívnak, blablabla. 

Erre ma, a másik nyelviskolában (nyelviskola y) felajánlottak nekem négy új diákot napközben (!! ez a legnagyobb kincs a nyomorult számlázó nyelvtanárnak), ez heti 16 óra lenne, ami nagyon sok (jó, hát így is majd megdöglök, de ezek kezdők lennének, őket igazából már álmomban is levezénylem és észre sem veszik, hogy alszom). 

A dolog természetesen nem megy olyan simán: még meg kell szervezni, minden lassú, nehézkes, az emberek hülyék, nem tudják mikor érnek rá, variálnak, semmi nem jó, stbstb, várjak. Jó, várok; ha ezt elvállalnám - és sikerülne megszervezni, teszem hozzá halkan -, annyit keresnék, mint még soha. 

Naná, hogy pont ezután, hazafelé hívtak a másik iskolából (nyelviskola x), hogy akkor menjek, kezdjem jövő héten, de sajnos nem minden időpont jó, mert valakinek nem jó a kedd vagy a szerda vagy a hétfő vagy a fél négy vagy az öt, vagy bármi, tehát igazából semmi nem úgy van, ahogy eredetileg megbeszéltük, vállalom-e így is. Hát mittudomén. 

Az egész életet így is iszonyat nehéz megszervezni, gyerekestül, fociedzésestül, tornástul, Marci nonstop munkaigényeivel, nagymamátlanul, én egyszerűen nem értem, hogy más emberek hogy élnek négy gyerekkel akár, rajtunk a két gyerek logisztikája is kezd kifogni. Oké, tudom, hozza őket bébiszitter az oviból, de nekem valahogy az a vég - olyan kiábrándító lenne, hogy se reggel, se este nem vagyunk már együtt. 

Sírok, komolyan. 

"nem tudja, tanítja" vol.56748329

Szerintem egy cégről a legtöbbet nem a háeresek tudnak, hanem a céges angoltanár. 

A fontos embereim olyan érdekes dolgokat osztanak meg velem nap mint nap, hogy csak nézek döbbenten hazafelé.  

Akartam még írni dühödten a téves elképzelésekről az angoltanulással kapcsolatban - ezekkel rettentően fel lehet idegesíteni, szegény Marcinak szoktam ilyen témában hisztérikus előadásokat tartani esténként* -, de most mennem kell az oviba, meg különben is baromi álmos vagyok, szóval sajnos lemaradtok lebilincselő gondolataimról, minő bánat, ugye. 

* az egyébként csodálatos, hogy ő jól tud angolul, ráadásul kifejezetten szereti a nyelvtant és mindig érti, hogy miről beszélek. Persze mindig mondtam, hogy ő az első férfi az életemben, aki semmilyen értelemben nem kompromisszum. Milyen szerencse, hogy ő lett a férjem, hát nem?

fáradt

Hú, azért halálos ez a hétvége, tegnap és ma kábé megállás nélkül visít(ott) valaki valamiért, folyton balhéznak, gyepálják egymást, Lénához éjjel keltem vagy négyszer, szóval nincsenek valami jó passzban, mi meg halálosan fáradtak vagyunk; istenem, semmi mást nem szeretnék, csak egyszer az életben még kialudni magam. 

Pénteken egyelőre nincs órám és hétkor kelünk, komolyan mondom, mintha kicseréltek volna, mikor két órával többet alszom. Az meg egyenesen fantasztikus (nem), hogy Marcika csak fél nyolckor ébred hétvégén. 

(Engem mindig kiborít, hogy a nyugdíjasok már hatkor csalamádéért állnak sorba, hát az isten szerelmére, délig tízig heverhetnének az ágyban és nem teszik, érthetetlen.

Jaj, remélem, nekem sosem romlik el az alvókám és nem fogom azt gondolni, hogy mindennél fontosabb megvenni a felsált már kora reggel és öregen végre fetrenghetek kedvemre. 

Jójó, az én generációm már előbb hal majd meg, mint hogy nyugdíjba menjen - nem is lesz ugye pénz, amiből élhetnénk -, szóval nehéz ügy ez, belátom.)

Léna különkiadás

Embert rajzolni nem bonyolult. Lehetetlen. 

"I know what I want and I want it now"

Tegnap hallottam, ahogy az óvónéni kijavítja valamelyik gyereket, hogy nem akarom, hanem szeretném. 

Ezen egy kicsit már akkor felháborodtam - mér ne akarhatna valamit az a nyomorult, tejóég? -, majd valamivel később beszélnem kellett az óvónénivel és azt mondtam valamire, hogy akarom. Kijavított, hogyaszongya nem akarom, édesanya, hanem szeretném. Pár másodpercig döbbenten néztem rá, aztán inkább eltereltem a szót. 

Jézusom. 

Éljünk

Önző módon azért magunkat is ünnepeltük tegnap: benyakaltunk egy üveg bort, volt ünnepi vacsora, három torta (egész nap a konyhában álltam, szerencsére csak egy reggeli órám volt) - szerintem van mit ünnepelni, a gyerekek szépek, okosak, jó fejek, mi meg mindent magunk menedzselünk. 

Nem mondom, hogy nem nyílik ki a bicska a zsebemben, mikor az oviban hallom a sirámokat, hogy jaj, megőrülök, ma nem jön át a nagyi, nekem kell főzni/gyereket sétáltatni/hazavinni, de alapvetően azért büszke vagyok rá, hogy meg tudjuk csinálni egyedül, mert nekem ugye sose jön senki semmit csinálni - szuper lenne pedig néha, főleg este. 

Olyan hét körül szokott nálam az összeomlós fázis eljönni - főleg mióta mindig ötkor kelek, fúj -, amikor a gyerekek amúgy is beőrülnek és akkor kell erőltetett menetbűen lenyomni az esti bulit: vacsorát, mosogatást, fürdést, mesét, huh. Marcika különösen kemény dió - ő egy igazi vad, engedetlen fiú*, ne dőljetek be az ártatlan szőke imidzsnek -, az oviban néha egyszerűen lefogom, hogy felöltöztessem. 

Na mindegy, szóval szerintem jól csináljuk, ügyesek vagyunk, büszke vagyok, éljünk.






* nekem egyébként tetszik a vadsága - én se vagyok egy könnyen szelidíthető típus -, csak hát ugye muszáj kicsit betörnöm ahhoz, hogy élni tudjunk együtt a világban








PS.: Ja és persze az ellendrukkereim - akik szerintem számosan olvassák ezt a blogot, hát úgy kell nekik - most nyilván bőszen húzzák a szájukat, hogy jaj, ugyan már, mit vagyok nagyra magammal, dehát ez van, megszoktam már a furcsa emberi reakciókat. Egyszer például a nagymamám arra a panaszomra, miszerint nagyon nehéz mindenféle segítség nélkül a gyerekekkel, hisztériás rohammal reagált és valami olyat véltem kivenni a szavaiból, hogy ő tulajdonképpen azért haragszik rám, mert olyannyira későn szültem, hogy ő már alkalmatlan a segítségre és emiatt bűntudata van, vagy valami ilyesmi. 

"Biciklik gurulnak nyáron a hídon át a mezőre"*

"Nem látok a hóeséstől, de hallom a gyerekek hangját."







* azt hiszem ez a kedvenc Kispál számom

HB

Boldog szülinapot akkor a Szépeknek (Lénike egyébként délután negyed négykor bújt elő, Marcus meg fél órával lemaradt), remélem mindig ilyen szépek, okosak, nyitottak és vidámak lesznek mint most, vagy ha egyik sem, legalább egészségesek legyenek. 

Ők persze nálam jóval kevésbé vannak meghatva a születésnapjuktól, csak tortát szeretnének meg még ajándékot - a szentimentális érzések az öregek privilégiumai.

"betegbeteg"

Valaki mondja meg, hogy mit vétettem!

Negyedszer (ismétlem: negyedszer) kezdődik újra a náthám torokfájással augusztus eleje óta. A hörögve köhögés nagyjából megszűnt, el se hiszem. 

Úgy képzelem, nagyjából két darab T-sejtem lehet, máshogy ilyen egyszerűen nincs. 

Kicsit mondjuk meg is nyugodtam, mert torokfájósan elnyavalyogtam egy tanítványomnak reggel, hogy már vagy hat hete megy ez a csiki-csuki, hogy meggyógyulok egy napra és kezdődik minden előlről, a torokfájás, a nátha és aztán a soha el nem múló köhögés, mire azt mondta együttérzően, hogy igen, igen, neki is és ez rettenetes.

Olyan megnyugtató, hogy nem vagyok egyedül ezzel a lerohadt immunrendszerrel, komolyan, szinte érzem a transzcendenst, meg a lelkek találkozását, vagy valami ilyesmire gondoltam,

"Two things are infinite: the universe and human stupidity; and I'm not sure about the universe."

Mit is mondtál? Mit csinál a férjed, hogy ilyen sokat utaztatok? Fizikus? Hát én olyan embert még nem láttam közelről. 

"All it takes is one decision A lot of guts, a little vision to wave Your worries, and cares goodbye"

Eh, nem lesz nekem már sose rendben az önazonosságom, ami a munkát illeti, dehát úgy látszik így jártam. Illetve mittudomén. Alapvetően fogalmam sincs mit akarok (mondjuk arról azért nagyjából van, hogy mit nem); az biztos, hogy tanítani meglepő módon szeretek most, de azért folyton a munkás meg képzős oldalakon lógok. 

A tanfolyamos oldalakon addig-addig nézegettem a gazdasági borzalmakat, míg végül kikötöttem a 'magyar, mint idegen nyelv tanár' képzésnél, őőő, ez még érdekelne is de 300 ezer egy félév  és csak egy évig tartana nekem, mint nyelvtanárnak. 

Az a legnagyobb baj, hogy engem annyira taszítanak ezek a most menő gazdasági, pénzügyi, informatikai dolgok, hogy azt hiszem csak akkor tudnék ilyesmit tanulni, ha pisztolyt tartanának a fejemhez. 

Szóval maradnak a nyelvek - azokkal azért nehéz mellélőni (jó, hát a magyar mint idegen nyelv az gyanúsan nem olyan hasznos, de beleszerelmesedtem egy magyar tankönyvbe a könyvesboltban, ahol a gyerekeknek megvettem a "kis" plusz ajándékot: öt tonna mesekönyvet. A könyveknek nem tudok ellenállni, mosmicsináljak), voltam is ma olasz órán és még azt is kiagyaltam, hogy egynyelvű nyelvvizsgát fogok csinálni hamarosan, aztán meg egyszer csak kicsit németül is kéne tanulni (csak ne lenne olyan dermesztően ronda).

ahogy a dolgok vannak

Tegnap előre megkapták a szülinapi ajándékot a Szépek, úgyhogy egy eddig előre nem látott ikres kihívásnak nézek elébe: két ellenkező irányba bicikliző gyerek után kell futnom az utcán, őőő, izgalmas. (Ráadásul mindkét bicikli megdöbbentően nehéz és várhatóan minden nap oda kell majd hurcolnom őket az ovihoz - izgatottan várom, hogy Hulk-ká vagy kriplivé válok-e rövidesen. Valamelyik nap Marcika tornáztatása után szétment a derekam, aztán pár napig laposkúszásban közlekedtem. Remélem nem kell majd húsz éves koráig pokrócba csavarva lengetni.)

Léna állati menő, neki nem kell egyáltalán segíteni, sőt, tegnap könyörgött, hogy szereljük le a pótkereket, neki majd úgy is megy (leszereltük, nem ment), de Marcus, valószínűleg a hipotóniából adódóan - legalábbis a fejlesztőpedagógus pedzegetett ilyesmit - csak nagyon nehezen érzett rá a pedál lenyomására (szerintem egyszerűen nem tudja elég erősen lenyomni, ahogy rajzolni is azért nem tud, mert nem tudja rendesen rányomni a tollat vagy ceruzát a papírra). 

Állati helyes volt, mikor végre sikerült (persze addig hisztizett sokat, meg tolta folyton a biciklit és hosszan könyörögni kellett neki, hogy próbálja meg), sikongatott örömében, sajnos nem volt mivel felvenni. 

Most már csak kell még szereznem valami kis ajándékot, hogy mégis kapjanak valamit csütörtökön, meg kell csinálnom két pici tortát (a pici torta recept levadászása is egy csomó idő), aztán mehet a hejehuja. 

Elképesztő, hogy már négy évesek és bicikliznek, baromi öreg vagyok, bár ma az egyik tanítványom - aki mindig nevet a vicceimen - harmincnak saccolt (kicsit azért megsértődtem, hogy nem huszonötnek), szóval mostantól még jobban szeretem. 

"She is hereby declared Philologist and Teacher (MA) in English Language and Literature"

Armageddon és szájbaj ide vagy oda, ez azért mégiscsak egy jó nap: a postás az előbb meghozta a diplomámat.
Istenem, annyit güriztem érte, hogy nincs szívem elsüllyeszteni a szekrény mélyére; mivel olyan sok munka van benne, legszívesebben táblaként hordanám a nyakamban.

ahogy a dolgok vannak

Dél körül becsöngetett egy néni, hogy az Armageddonról társalogjon velem, majd öt perccel később szólt a telefon: az oviból hívtak, hogy Léna elesett és a homokozó peremébe ütötte a száját, nagyon vérzik, vigyem orvoshoz. Elvittem a sebészetre, szerencsére semmi baja. 

Most itthon szunyálnak mindketten és Léna túrós táskát ebédelt, szóval szerintem mindenki jól járt ezzel a balesettel. Én mondjuk kicsit többet szerettem volna fuldokolva halódni az ágyban - hamarosan nyilván majd rollerezni és játszóterezni kell a szélben -, dehát így jártam. 

Biztos ez volt a büntetés, amiért nem akartam a nénivel Jézusról beszélgetni.

"Isten tudja mért vagyok ilyen szép"*

Tegnap Marci hazajött, én meg szörcsögve-morogva mentem köszönni neki és már az ajtóban nyavalyogtam, hogy nagyon pocsékul érzem magam. Mire kedvesen megpuszilt, rám nézett és azt mondta: cserébe viszont nagyon szép vagy.

Léna reggel a tükör előtt fésülködött, majd egy adott ponton tárgyilagosan kijelentette: akárhogy is nézem, nagyon szép vagyok. 

Szóval szépek vagyunk, na - Léna ezek szerint tele önbizalommal (nagyon helyes), én meg legalább egy embernek - a legfontosabbnak, ebből a szempontból - biztosan tetszem, szuper, én a saját külsőmről úgyis szörnyű dolgokat gondolok (de komolyan, elborzadnátok, ha ide leírnám).

Rögtön ez a nagyon cuki kép ugrott be nekem, ahogy összeraktam ezt a két szépest, úgyis most kell nosztalgiáznom, jövő csütörtökön születésnapjuk lesz a Szépeknek.

* Kim Basinger

“It made me sad when I caught myself pretending that everybody out there in cyberspace cared about what I thought, when really nobody gives a shit. And when I multiplied that sad feeling by all the millions of people in their lonely little rooms, furiously writing and posting to their lonely little pages that nobody has time to read because they’re all so busy writing and posting, it kind of broke my heart.”

Egyszer megkaptam valakitől - egy másik blog kommentjében, haha -, hogy micsoda tiszteletlenség az olvasókkal szemben, hogy nem lehet kommentelni (WTF, tejóég), de szerintem az igazi tiszteletlenség unalmas, semmitmondó dolgokról írni (ez egyébként nyilván pont akkora hülyeség, mint a kommentelési lehetőséget hiányolni). Jójó, mindenkinek más az unalmas és tudom, hogy a legtöbben égnek a vágytól, hogy a Marcika arcán lévő borzalmas piros izéről olvassanak, meg ilyenek, dehát. 

Egy időben azt gondoltam, hogy csak akkor kéne leírni valamit, ha olyasmi történik veled - vagy olyasmit gondolsz -, ami senki mással nem történhetne. 

Na jó, azt persze tudjuk, hogy minden ember egy csoda, szóval megismételhetetlen és egyszeri minden egyes elfogyasztott kakaóscsiga és bepelenkázott, megszólalni tanuló gyerek és új munkahely meg szerelem és egyéjszakás kaland, dehát izé...az én hozzáállásom persze nem mérvadó, mert egyrészt én vagyok a világon az egyik legcinikusabb figura - tessék, ez unikum, nemde? -, másrészt mert ha csak a Nagyon Izgalmasak írnának blogot a Nagyon Izgalmas életükről, akkor mittudomén, a blogok száma mondjuk háromra redukálódna. 

Ez csak arról jutott eszembe, hogy már a harmadik rettenetesen unalmas postot rejtem el, nem akarok tiszteletlen lenni. Szerintem, ha az ember blogger, akkor nem árt, ha fel tud mutatni valami nagyon extrémet - hát, nekem most épp semmi ilyenem nincsen. 

Azér blogolok persze serényen, amint látjátok, na most már inkább megyek is, ez se valami izgi, őőőő nehéz kijönni ebből a mondatból, éhes vagyok, náthás vagyok, uncsi vagyok. (morogva el)







PS.: Ja és persze ezt is megírtam már vagy háromszázharmincszor az elmúlt nyolc évben. 

ahogy a dolgok vannak

Állatira fáj a torkom, mosmár megőrülök komolyan: egymást érik ezek a szar betegségek. 

Jó, az immunrendszeremnek biztos nem tesz túl jót az állandó kialvatlanság, meg hogy hirtelen hét kilót fogytam (nem tudok mit csinálni, én ezt a fogyást is ilyen szélsőségesen csinálom: nincs lassú, egészséges középút, csak ez a gyors kiló lehajigálás - persze hízni is pont így szoktam, utálatos az ilyen alkat), na meg a szép ovisok közelsége (ők egyébként kevesebbet betegek mint én). 

Orvoshoz még mindig nem vagyok hajlandó elmenni: nem akarok megint antibiotikumot (mondjuk mástól nem múlnak már el ezek a vackok), meg amúgy sincs időm a betegségre. 

Borzasztó lesz öregen, amikor az egyetlen szórakozásom az lesz, hogy a csipőprotézisemről mesélek bárkinek, aki szembejön. Vagy korán kell meghalni, vagy el kell kezdeni LSD-t nyomni hetven fölött - a szellemi épség és kreativitás meg viszonylagos egészség megmaradásában nem reménykedem, bár ha sokat tanulok nyelvet, akkor talán nem hülyülök majd el annyira, btw most olvastam el ezt a könyvet, tudjátok, nagyon érdekelnek a pszichopaták, mondjuk kissé túl monoton és nárcisztikus, de azért érdekes volt - van ennek a nőnek egy blogja is, abban egészen rémisztő dolgokat találtam.  

"nem tudja, tanítja"

Bevallom, engem még mindig meglep, hogy felnőtt embereket szó szerint meg kell tanítani egyáltalán gondolni valamit, hogy egy idegen nyelven bármit mondani tudjanak.






PS.: Szerintem például a kommunikáció fejlesztésére lenne remek dolog a verselemzés, ha jobban csinálnák, meg ha nem értenék félre maguk a tanárok is a verselemzés célját és persze ha némileg igazítanának a verskínálaton (legalább néha).
Erkölcstan meg vallás meg isten tudja milyen óra helyett kommunikáció óra kéne, ahol beszélni meg érvelni - végső soron gondolkodni - tanítják a gyerekeket. 

slave to the wage vol.sokmillió

Időnként elmegyek nyelviskolai interjúkra egyrészt felmérni a terepet (máshol is ennyire vacak az óradíj?), másrészt mert néhány hirdetésben bejelentett, állandó állással kecsegtetik a nyomorult kényszervállalkozó nyelvtanárt (egy érdekes írás erről - a kommentek persze nagyrészt arról szólnak, hogy jaj ugyan már, a céges nyelvtanárok csak nyavalyognak, hiszen nyilván szuperül keres mindegyik, főleg az iskolai tanárokhoz képest, hát muhaha). 

Érdekes egyébként, hogy nyelviskolában csak egyenes és egyértelmű interjú van: olyan ruhában jelensz meg, amilyenben akarsz, senki nem csillogtatja rajtad hr-es énjét, nem kérdezik meg, hogy mire hívnád meg őket egy étteremben és miért, nincsenek egyéb trükkös kérdések az erősségeidről, gyengeségeidről és gyermekeid számáról és egészségéről*, lehet beszélni pénzről (!), lehet konkrét időpontokat és nemet mondani, kábé azonnal kiderül, hogy kellesz-e nekik vagy sem, a legtöbb helyen szakmai kérdéseket is feltesznek teljesen jó angolsággal, nem kell eljátszani az interjúkon kötelező sok körös bolhacirkuszt, nem kérnek, hogy javítsd ki a szintfelmérő tesztet (velem történt ilyen, vicces volt - volt is benne hiba egyébként), fantasztikus. Csak éppen a feltételek és a lehetőségek (aka csak reggeli és csak esti órák nem túl jó pénzért) szarok általában; na meg a nyár munka - és pénz - nélkül bizony piszok hosszú.

Jó, hát persze ez nyilván azért van, mert egy saját magának dolgozó vállalkozó jóval kevésbé rizikós a cégnek, mint valaki, aki állandó, bejelentett állást kap és ezzel egy rakás pénzbe kerül (ezért nem tetszenek nekem a keretszerződéssel operáló nyelviskolák, akik egy kicsit megpróbálnak magukhoz kötni, pedig pont annyira szarnak rád, mint ahol nem íratnak alá ilyet). 

Szóval na, elmentem egy ilyen bejelentett állást hirdető iskolába, persze sejtettem én, hogy nem úgy van ez ám, ahogy mondják, hát persze, hogy nem úgy van, ki kell azt érdemelni, hogy havi százhúszezres fizetést kapj bejelentve (beszarok ezen, de tényleg): ha pár évig látástól-vakulásig, vállalkozóként nekik tanítasz, akkor talán, talán, esetleg, egyszer, valamikor bejelentenek. Köszönöm, remek, pápá. 

Konkrétan éreztem, ahogy a lelkesedés fénye azonnal kihúny a szememből, mikor a csaj előadta, hogy hogyan is van ez a bejelentés. 

Van most több fontosember tanítványom (egyébként nyilván őket kéne környékezni céges protekcióért, az egyiket már kicsit be is hálóztam ez ügyben) és az egyikük - akit egyébként különösen bírok, főleg mert mindig hangosan röhög a vicceimen - az egyik óránkon hosszan mesélt nekem arról, hogy hány millióba kerül a gyereke gimnáziuma. Emlékszem, miközben ecsetelte, hogy milyen drága az iskola, meg a különtanárok, akkor a szám szélén kissé keserű mosollyal felidéztem a pedagógus szó eredetét; hát, ahogy elnézem, a helyzet nem sokat változott.









PS.: Pénteken írt a nagyon kedves új téós néni, hogy feladja a diplomámat, végre meglesz, el se hiszem. Igaz, hogy semmire se jó - a bölcsész diploma kábé már nem jó nyelviskolai tanításhoz az idióta új törvények miatt, tőlem mindig csak a főiskolait kérik - és egy rakás diákhitelt fizetek még mindig vissza (gondolom életem végéig, valahogy nem akar fogyni sehogy), viszont imádtam oda járni, nagyon élveztem az órákat, rengeteget tanultam és életemben először kitűnő voltam a második évben (harminc fölött lettem iskolaérett, én mindig mondom). Nyilván nem érte meg, de állatira szeretném végre a kezemben tartani azt a nyamvadt diplomát. (Csak halkan merem mondani, hogy 2006-ban végeztem és mivel lusta dög vagyok, csak most csináltam meg a nyelvvizsgát, ami még hiányzott hozzá.)






*kivéve ugye abban a nyelviskolában, ahol szemrebbenés nélkül mondta nekem a kedves ügyvezető asszony (ezen a tituluson mindig röhögnöm kell, én konkrétan hatvan évesnek érezném magam, ha valaki így nevezne), hogy nem vesz fel mivel gyerekeim vannak és amúgy is csak pályakezdőket alkalmaz - ha valamelyik szülni akar, mehet isten hírével. (B_e_s_z_a_r_á_s.)
Btw nem tudja valaki, hogy az ilyen vérlázító dolgok miatt hol kell bejelentést/feljelentést tenni? 

Egy rettenetesen unalmas post aka ahogy a dolgok vannak

Na. Immár ötödik hete köhögök és sípol a tüdőm, meg mintha valami zörögne benne, hát remek. 

Az orvos megint rám fogja majd az asztmát, aztán felír antibiotikumot, aminek hatására az asztmám mindig elmúlik, érdekes egy asztma. Eh, de nincs időm orvoshoz menni újabban.

Mondjuk ez a bugyborékoló tüdő kicsit aggasztó, szóval kell időt találnom (amúgy természetesen lesz időm, mert a tanítványok szép csendben mindig elkezdik kihúzni a pénzt a zsebemből: a jövő héten két órám is elmarad, naná. Na ez az, amit viszont rühellek a tanításban és ez az, ami miatt záros határidőn belül gyűlölködni kezdek majd itt a blogon.)

Bocs, ez igazán nagyon unalmas volt, de mosmicsináljak, jelenleg ez a legnyomasztóbb dolog az életemben. Tudom, de jó nekem. Hát ja, elég jó, bár ötkor azér változatlanul Paris Hilton akarok lenni, 

life is a bitch

Megvettem az Egyasszonyt könyv formájában is - majdnem ugyanaz egyébként mint a blog volt, a végén pár oldal kiegészítéssel - és elolvastam két hajnali utazás alatt (a másfél órás utak erre jók azért): diszkréten sírtam minden megállóban és minden járművön, nagyon szívszaggató darab, olvassátok el.

Én nem hiszek a rózsaszínezésben, a burokban nevelésben, a manapság kötelező vidámságban (bár rosszkedvűnek lenni olyan nagyon magyar, az meg nem valami jó dolog), meg a negatív dolgok tagadásában-elutasításában: szerintem igenis fontos ismerni az életet és tudni kell, hogy vannak kemény idők, brutálisan nehéz sorsok, baromi szomorú dolgok, na meg azt sem árt tudni, hogy az élet utálatosan igazságtalan - és persze néha abba is muszáj belegondolni, hogy a legtöbben mennyire nagyon szerencsések vagyunk mégiscsak.  

Az apukámnak volt egyébként a mániája, hogy keményen kell nevelni minket, hogy megtudjuk, hogy a világ valójában egy gonosz, sötét hely, ahol minden és mindenki ellenünk van. (Jézusom, milyen szomorú gondolat.)

Néha szoktam gondolkozni azon, hogy micsoda utolsó leckét kaptunk tőle: ha az élet, a világ elég szar és te nagyon egyedül vagy benne, fiam, akkor szállj ki belőle idő előtt. 

hányós

Ma egy tanítványom mesélte, hogy a felesége terhes és megállás nélkül hány és az előző terhességekor is megállás nélkül hányt végig, én meg nem győztem kifejezni együttérzésemet és a lelkére kötöttem, hogy mesélje el neki, hogy nekem olyan volt a terhesség, mintha súlyos beteg lennék és kemóznának. 

Azért gondolom, hogy fontos neki elmesélni, hogy más is van ezzel így, mert szerintem ezzel a terhesek mindig nagyon egyedül vannak - én legalábbis egyedül voltam -, mert erről egyszerűen nem illik beszélni, vagy legalábbis elvárás, hogy ne mondjunk igazat (mondjuk gyerektémában szerintem minden téren ez az elvárás): ha beszélni mertem róla, hogy milyen szarul vagyok, akkor vagy azt hallgattam, hogy ez rendellenes, vagy azt, hogy másoknak bezzeg milyen csodálatos volt a terhessége és különben is, mit képzelek, a terhesség csodálatos. Úgyhogy inkább nem beszéltem róla és csöndben szomorkodtam, hogy rendellenes vagyok és hogy az én terhességem egy kicsit sem csodálatos. 

Mondjuk szerintem empata vagyok a javából: még a hányás ízét is érezni kezdtem a számban, mikor a tanítvány arról beszélt, hogy a felesége milyen szarul van. 

"nem tudja, tanítja"

Az van, hogy szeretek tanítani. Reggel lelkesen megyek, órákon lelkesen magyarázok, itthon elájulok a fáradtságtól,  szóval nem kell nekem másodállás, jó nekem most ez így. Persze alapvetően mindig azt gondoltam, hogy szeretek tanítani, de... - és akkor itt jött a sok probléma ezzel az egésszel. 

Ma elmentem egy nyelviskolához interjúzni és azt mondták, hogy a diplomamentő miatt annyi munka van reggeltől-estig, hogy a régi tanáraik nem győzik és tanítsak azonnal bármikor. 

Én mondjuk kicsit bemattoltam magam a másik nyelviskolánál a hajnali óráimmal Budaörsön, de főleg azért vállaltam el őket, mert egész délelőtt ott tudok lenni - ez a céges nyelvoktatásban szinte példátlan, de én szerencsére kaptam nagyonfontos embereket, akik akkor tanulnak, amikor akarnak -, aztán most Marcival megegyeztünk, hogy két délutánt-estét is elvállalok, hogy keressek is valamit (a nyelvtanítással keresni igazából akkor lehet, ha az ember fullon nyomja: én évekig mentem el itthonról reggel hatkor és jöttem haza tízkor, közben nagyjából folyamatosan tanítottam, valahogy akkor is volt munka dögivel) és hiába, hogy változatlanul azt gondolom, hogy ez a fajta céges tanítás sok szempontból zsákutca (nyáron egy darab óra sincs, a vállalkozás sokba kerül havonta, először azt a pénzt kell kitermelni, nagyon bizonytalan, az órákat lemondogatják, ezért a pénz nem igazán kalkulálható, egy csomó készüléssel jár esténként, nincs fizetett szabadság, nincs táppénz, semmi sincs, csak amit te magadnak megkeresel), mégis sokkal-sokkal jobban szeretem, mint bármilyen más munkámat szerettem valaha, mert nagyon hasznos, kreatív - és nem mellesleg tök jó agytorna -, sokszor vicces, általa valami olyat adsz az embereknek amire szükségük van, egy csomó olyan embert ismersz meg, akivel amúgy soha nem találkoztál volna semmilyen fórumon, jóban leszel a tanítványokkal, stbstb...

Olyan ez nekem mint valami on and off romance: gyűröm - és néha utálom, néha szeretem - már vagy tizenhat éve, tejóég. 

"Elhull a virág, eliramlik az élet"

Nagy nap ez a mai: Marcuska ma megy először focizni, nagyon izgulok. 

Olyan nagyfiú már, én nem is értem, mikor nőtt meg ennyire. Állati nehéz is: mikor pokrócban kell lengetni énekelve, majd megpusztulunk mindketten. 

Hamarosan harminc éves bankár lesz, amiben nemcsak az az aggasztó, hogy én vén banya leszek addigra, hanem az is, hogy akkorra már egész biztos lelép kedves édesanyjától. (Legalábbis remélem; mégiscsak úgy egészséges.)

Én meg bizonyára könnyeimet morzsolgatva nosztalgiázom majd, hogy hej, de szép is volt négy éves korában, amikor azt mondogatta vadul puszilgatva engem, hogy imádlak mamikám, meg már úgy vártam, hogy találkozzunk. (Most, hogy reggel sosem vagyok itthon, hatalmas rocksztár lett belőlem.)

Istenem, nők

Lénike:  Banka azt mondta, hogy nem szép a gumicsizmám.
Molly:   Jaj, nem kell Blankára hallgatni. 
Lénike: Dehát ő a barátnőm!

Este jó

Léni: Akkor még kicsi voltam, de most már jó nagy vagyok, mint egy görögdinnye. Olyan vagyok, mint egy görögdinnye. 

Szokásos napi szerepjáték: Marcika Lénát, a Csicsi nevű kutyáját sétáltatja "pórázon" (azaz a hajába markolva) körbe-körbe a lakásban. Léna egyszer csak megpillantja Marcit a konyhában és rémülten felsikolt:

Ott egy szörny! Mire Marcika, képzett elmeápolót megszégyenítő higgadtsággal azt mondja neki: Nem, az a papánk, Léna. 

ahogy a dolgok vannak

Az meg micsoda isteni szerencse - véletlen, akartam mondani -, hogy amikor épp azon nyavalygunk, hogy sose tudunk színházba vagy moziba menni, akkor a tesómék felajánlják, hogy este vigyáznak a gyerekekre, majd pár óra múlva IKL-től kapunk két színházjegyet ajándékba. 

És a színház után még lumpoltunk is kicsit, hú, nagyon jó az ilyen néha. 

kieg. az előzőhöz

Érdeklődnék továbbá, hogy miért tűntek el örökre a bootcut farmerek - amik a legtöbb embernek jól állnak - és miért árasztja el a boltokat és az utcákat is a skinny fazon, ami szerintem csak igen formás, nyúlánk hat éveseken mutat jól. 

First World Problems

Gyanútlanul és lelkesen közelítem az egyszínű és összehajtva makulátlannak tűnő kislányfarmert, hogy aztán komolyabb vizslatás után észrevegyem, hogy a rossz ízlésű, sunyi ruhagyártók baszom nagy csillogós rózsaszín betűkkel odacsempészték a zsebére, hogy Kiss Love Fairy Kitty. 
Ugyanez fiúban csillogás nélkül, óriás fehér betűkkel New York Creative Great Big Funny Star 45678834122006.
Fúj.

Lénike különkiadás aka (s)iker vol.465723491

Lénike sosem volt valami jó alvó: csecsemőnek, nagyobb babának is mindig ő volt a problémásabb éjszaka, sokszor felsír(t), sokszor kel(t)ünk hozzá, nehezen aludt, alszik el, nehezen alszik vissza, könnyen felriad, sírdogál, vagy éppen zokogva ébred csatakos fejjel, szóval valamiért nem egyszerű az alvás neki. (Bezzeg Marcus: leteszi a fejét és már alszik is. Ő csak akkor ébred fel éjjel, ha lázas.)

Emlékszem, még Amerikában laktunk és egyik éjjel Marci ment be Lénihez mikor sírt, aztán amikor visszajött, azt kérdeztem tőle: megpusziltad a gömbarcát? 

Azóta mindig ezt mondogatjuk Léniről - tényleg annyira kis cuki, babás, kerek arca van még mindig - és tegnap éjjel épp én keltem hozzá és puszilgattam az illatos puha gömbarcát, ő meg szorosan ölelte a nyakamat és annyira örültem, hogy van nekem egy ilyen szép gömbarcú kislányom. 

Olyan sokat segít ezekben a munkával vészterhes időkben amikor rájuk gondolok: mindig nagyon jó kedvem lesz és annyira szépen helyre tesz és minden bánatból, aggodalomból és stresszből kigyógyít, ha felidézem a szép kis arcukat meg az aranyosságaikat meg a kis testüket és személyiségüket. 

Olyankor mindig tudom, hogy mi az, ami igazán fontos. 

politikus

Megfigyeltem, hogy azonnal politikai menedékjogot akarok kérni - lehetőleg Európában*, lehetőleg tőlünk nyugatabbra -, ha véletlenül egy Magyar Narancs a kezembe kerül. 

Mondom én: nem lehet politikával foglalkozni, mert az ember (én) iszonyatosan elkeseredik és menekülni akar, meg a Parlament előtt felgyújtani magát.
Én nem szeretek itt élni, sose szerettem. Tudom, mindig mondani kell, hogy édes anyanyelvünk, meg ez a hazánk, meg bár rossz a helyzet, mi ide tartozunk, de én ezt sose éreztem, engem ez nem érdekel, én csak élni szeretnék.   

Amúgy azt is a Narancsban olvastam, hogy egy híres politikatudós szerint Magyarországot egyszer csak kipenderítik az EU-ból, ha Orbán sokat mutogat rájuk bűnbakként; na, akkor nagyon szomorú világ lesz itt. 

Elöl is hagyom a Narancsot ennél a cikknél, hátha Marci beleolvas és sietve átköltözteti a családot egy (viszonylag) normális országba. 

* persze az is lehet, hogy - egyelőre nem gazdag, de annál cukibb - amerikai rokonaink családegyesítenek nagykorúságuk idején, oszt mehetünk floridai nyugdíjasnak. Mondjuk ezt nem tudom pontosan hogy van, meg mennyire szabályozott és kell-e ott élniük valamennyit azért, hogy kivihessék a szülőket - ideje utánajárni, már lassan négy évesek... 

panaszképpen mondom

Tegnap óta van egy mellékállásom - semmi csodálatosra nem kell gondolni, sőt; btw protekcióval szereztem, képzeljétek -, de sok örömöm egyelőre nincs a dologból, csak kábé a reménytelenség: halálosan fáradt vagyok az ötös keléstől és akkor Marcikát kell tornáztatni háromszor egy héten több mint egy órán át (Lénát is kéne, de nem tudjuk mikor csináljuk, egyszerűen nincs rá idő), ráadásul ilyenkor nem tudunk mit csinálni Lénával, ráadásul kicsurog a mosatlan a mosogatóból, a szennyes kiömlik a szennyestartóból, nem tudok boltba menni, nem tudok főzni, nem készülök az óráimra, csak beájulok oda 'majdcsak lesz valami' felkiáltással, mocskos a hajam, a lakás, jézusom, pont úgy érzem magam, mint mikor megszülettek a gyerekek és hónapokon át két órát aludtam és futva közlekedtem a lakásban két etetés és kajagyártás és fejés között, hogy ezeket el tudjam valahogy végezni...ki találta ki, hogy két felnőtt elég két gyerekre? Az emberek miért nem falkában élnek? Meg fogok dögleni, ha ez így folytatódik; komolyan nem értem, hogy régen az emberek hogyan dolgoztak a nemtomén téglagyárban napi húsz órát.

Meg kell szülnöm a nagymamát, aki itt lakik majd a lakásban, nincs mese.

PS.: Tudom, tudom, eddig sok munkáról álmodoztam, de igazából én valami olyasmit szeretnék, amit mondjuk el lehet kezdeni nyolckor és be lehet fejezni négykor, tudjátok, a jó öreg nine-to-five, ilyen nekem mér nem lehet, mér?

Marcus különkiadás

Marcika ma reggel két tenyerébe fogta az arcom, mélyen a szemembe nézett, szájon puszilt (ilyet még sose csinált, nem is értem) és azt rikoltotta drága tanárnő mamikám! Nagyon vicces volt, Marcika huncut egy figura; Marci szerint már biztos ráérzett a tanárnő fétisre. 

Btw drága tanárnő mamika: holnap ötkor kelek, megyek tanítani, OMG. 

(:morog)

Nekem egyszerűen az agyamra megy a most divatos fatalizmus, már a nagymamám is ezzel jött ma - mostanában sokat segítek a nagymamáméknak, majd egyszer elmesélem, hogy mennyire nyomorult életük van szegényeknek a nagynénémmel -, pedig eddig még vallásosnak se tűnt. 

Meg ez a mindennek oka van, ezzel is ki lehet kergetni a világból.

Nem. Nincs mindennek oka. Egy csomó dolog VÉLETLEN. Na és?

Véletlenek, fájdalom, de vannak. (Tudom, tudom, tegyem hozzá, hogy szerintem.) Na és? Mért kell ennyire félni az élettől (vagy a haláltól, én már nem is tudom)? Mitől jobb, ha meg van írva minden? Akkor nem történnek szar dolgok? 

Na ugye.