Soha nyomorultabb karácsonyt: Marci végighányta, végigfosta a 24-e estét és éjszakát, majd másnap kiscsaládom nélkül mehettem a nagymamámat fürdetni (! vessetek meg, de ez iszonyú elfoglaltság); a nagymamám fürdetés előtt, alatt és után válogatott gonoszságokat és butaságokat vágott a fejemhez, le is vontam tanulságként, hogy semmi nem fontosabb, mint megőrizni nyitottságunkat, ép eszünket, meg valami pozitív szellemet ezek mellé, ha már muszáj megöregednünk.
Amúgy elgondolkodtató, hogy a nagymamám iszonyú keserű és negatív asszony: minden rossz, mindenki gonosz, neki mindenki rosszat akar, soha semmi nem sikerül, az élet egy konstans szívás. stbstb, ugyanakkor arról beszél, hogy ő soha nem akar meghalni, mert imád élni. Számomra őszintén hihetetlen, hogy valaki annyira nincs tisztában magával, hogy keveri a halálfélelmet az élet szeretetével.
Persze borzasztóan igyekszem folyamatosan együttérzést és részvétet kicsikarni magamból: a nagymamámnak mellrákja van és 87 éves, a fia és az apja a múltban öngyilkos lett, a nagynéném, akivel a nagymamám egész életében együtt élt (ezáltal kiérdemelve a világ egyik legegészségtelenebb kapcsolata címet), vagy 25 éve sclerosisos, meg amúgy is egy kiállhatatlan teremtés volt mindig , már szinte egyáltalán nem tud mozogni (ja és el ne felejtsem, hogy a volt férje, a testvére és a nagyapja is öngyilkos lett), az életük konkrétan borzalmas.
Szerintem meglepően normális vagyok ilyen családi háttérrel; és ez még csak az apai ág...
Ja, boldog karácsonyt, hát persze.
