ahogy a dolgok vannak

Azon gondolkoztunk, hogy milyen izgalmas ez a sok karácsonyi változás: a gyerekek az első karácsonyukon még csak nézték a fát, a második karácsonykor már mutogattak rá, illetve épp járni tanultak, a harmadik karácsonykor épp beszélni kezdtek,  a negyedik fánkat meg együtt díszítettük idén. 

Aztán még olyan is van, hogy Bukowskit olvasok és nekem ez az Amerika annyival hitelesebb, mint mondjuk a Szex és New York Amerikája (oké, hát nyilván), mert Amerika szerintem sokkal inkább a lecsúszott, szegény, zavarodott lúzerek hazája, nem pedig a dizájner cipőkben milliomosok között szerelmet kereső csajoké (bár bizonyos értelemben a Szex és New York is a lúzerségről szól, khm).

Jó, hát persze nyilván marhaság a Szex és New Yorkot Bukowskival összevetni, bár izgalmasak az ilyen eszmefuttatások, szóval miért is ne, ez itt az én blogom, ti bajotok, ha olvassátok, hehe. 

Szóval olvassatok Bukowskit, tele van szomorúsággal, elveszettséggel, bölcs gondolattal, egyszerűséggel, alkoholizmussal, szex-szel, mindig akarok idézni belőle, aztán valahogy sose jutok bloghoz. 

Biztos érdemes lenne Tom Waits-et hallgatni hozzá, szerintem egyrészt, mert nagyon passzol a hangulatuk, másrészt mert az amerikai pasim mindig azzal jött, hogy Tom Waits maga Amerika. 

Aztán tegnap megnéztük ezt, a belinkelt kritika szerintem teljesen korrekt, nem is mondok a filmről mást vagy többet, mondjuk én nagyon szeretem Judi Dench-et, de itt annyira nem tetszett, szerintem ő túl kifinomult ehhez a szerephez, nem elég hiteles, a prosztó újságíró sokkal jobb, na meg a genyó egyházkritika csodás, de mint tudjuk, én ádáz egyházellenes vagyok. 

Ami megdöbbent, hogy még mindig úgy viselkedem, mint aki frissen szült: a szülések látványától azonnal sírni kezdek meghatottan, elképesztő. Most akkor ez már így is marad? 

Különben meg azért tudunk most mozizni - bár nekem kreszt kéne tanulnom, a hülye (sikertelen) interjú miatt elhalasztottam a vizsgám -, mert a gyerekeket a nagymamájuknál hagytuk, de most ezt is megszenvedtem, kicsit sírtam titokban, mikor eljöttünk, valahogy olyan rossz érzésem volt, meg állatira hiányoznak, kicsi majmocskáim...pedig olyan nehéz volt az utóbbi pár hetünk, ez az állandó szenvedés a kakilással, meg karácsony előtt az éjszakai főzéseim (a gyerekek szobája épp szemben van a konyhával, így ott nem szabad villanyt gyújtani, de én csak éjszaka tudtam főzni, szóval el is vágtam végül az összes ujjamat, míg a félhomályban vagdaltam), meg Léna pocsék alvása, szóval most boldogan kéne itt dagonyáznom a gyerekmentes létben, de én csak ténfergek itt és szomorúan nézegetem a kis legóikat meg az üres ágyukat és várom őket haza. Micsoda szentimentális figura lett belőlem, nem is értem. 

És persze itt a szilveszter és nekem majd megint valami semmitmondó buliban kell elsorvadnom, pedig már évekkel ezelőtt kitaláltam, hogy ilyenkor valami rendhagyót kéne csinálni, valamit, amit semmikor máskor nem csinálunk, én folyton át akarok vonatozni az új évbe (és az a mániám, hogy vonatozás közben sakkozzunk, ez olyan Mihalkovos), de a vonatok nem járnak, oké, akkor ne vonatozzunk, hajózzunk, vagy ejtőernyőzzünk, vagy űrhajózzunk, vagy lovagoljunk a pusztában, vagy álljunk valami hegy tetején pezsgővel (mondjuk ilyet már csináltam), vagy legalább menjünk Lajkó koncertre 1-én, de semmiképp se kelljen semmitmondó bulikban semmitmondó emberekkel semmitmondó dolgokról beszélgetni. Mondjuk én moziban is boldogan ülnék éjfélkor, valami szilveszteri filmfesztivált is csinálhatnának, vagy mittudomén, mért nem ilyenkor van a Sziget? Vagy a Múzeumok Éjszakája? 

Szóval szerintem hiánycikk ez a rendhagyó szilveszter, be kéne indítani ezt a bizniszt; nyilván van rajtam kívül még egy csomó ember, aki hányik a hagyományos megoldásoktól. 

Nincsen nékem vágyam semmi

Egy gasztroenterológust kérek karácsonyra.

kieg. az előzőhöz

Lénike addig-addig kakilt és a kakilástól annyira kimerült, hogy ma itthon tartottam és idilli napot töltöttünk együtt, délután együtt aludtunk, segített főzni (na jó, hát főleg csak beszélt róla, de nekem már ez is nagyon tetszett), matricákat ragasztgattunk, énekelgettünk, nagyon jó volt. 

Utálom magam érte, de sokszor tényleg irigylem azt, aki valaha megtapasztalta, hogy milyen egy gyerekkel az élet. 

Boldog karácsonyfát!

Marcika, mit mondunk annak, akinek születésnapja van?

Hát...boldog karácsonyfát!

Marcus maratoni kakilással ünnepelte  a születésnapomat - két napja nem alszunk, mert Marcus kakil -, de voltak a szenvedésben elmondhatatlanul megható részek is: mikor az első éjszaka már nagyon szenvedett, megint egymás mellett kötöttünk ki az ágyban, hogy a többiek tudjanak aludni és mikor vécére mentem, szenvedélyesen azt kiabálta, hogy ne menj messzire, nagyon fogsz hiányozni! 

Ma reggel meg Marci elvitte Lénát oviba, Marcus meg itthon kínlódott és a kínlódás közben egyszer csak Lénáért kezdett sikoltozni, miközben kövér könnycseppek gurultak le az arcán és azt hüppögte, hogy azért sírok, mert hiányzik a Léna. 

Nem bírom idegekkel, egyszer csak végleg megszakad a szívem ezektől.





PS.: Nos, estére már Lénát kakiltatjuk (még folyamatban, gondolom hajnalig), én meg azon tűnődöm tenyerembe hajtott fejjel, hogy vajon mit akar üzenni nekem az univerzum krónikusan szorulásos ikrekkel?
Gondolom azt, amit a horoszkópomból vélt kiolvasni egy műkedvelő horoszkópelemző, hogyaszongya ennyi életenergiával ne csodálkozzak, ha szinte csak megpróbáltatásokat lát a jövőmben vagy életutamban vagy fogalmam sincs mimben...de azért jövőre kakis bili helyett szeretnék legalább egy pohár pezsgőt a születésnapomon. Nincsenek különleges vágyaim, egyszerű eset vagyok, nohát.


PPS.: Ja és nagyon köszönöm a tanácsokat és fogok is mindenkinek válaszolni. 

back to normal

Már a piszkozatok között van egy nyelviskola mail címe, ahol tanárokat keresnek, de egyelőre csak szemezek vele, mindennap megnézem, elképzelem a tantermet és a diákot, aki azt kérdezi de mi az a do?...és nem, és nem, és nem, az istennek nem küldöm el az önéletrajzom, pedig gyűlölök nem dogozni. 

(s)iker vol.6753458923

Léna rendkívül empatikus természete különösen, hát hogy is mondjam...színessé teszi a napi (kétszeri) orrszívás amúgy sem szürke rutinját: amikor Marcus rikoltozva csapkod, hogy azonnal engedjem el és semmiképp ne dugjam azt a vackot az orrába, akkor Léna nemcsak ordítva sír és azt kiáltozza, hogy hagyd békén a Marcit!, de le is fogja a karomat és időnként kikapcsolja a porszívót. 

Minden egyes alkalommal örömmel konstatálom, hogy ennyire együtt érző és kedves, na meg azt is, hogy nem küldtek még rám a szomszédok valami gyermekvédelmiseket a velőtrázó sikolyok miatt.







PS.: Ha valaki esetleg nem emlékezne: 2.49-től kell figyelni, na, valami ilyesmi van itthon minden áldott reggel és este. Egészen megdöbbentő, komolyan. 

"betegbeteg"

Olyan brutálisan és megállás nélkül kell fújnom az orromat, hogy időnként attól félek, hogy az agyamat is kifújom.
Ez az undorító, nem múló betegség kezd hasonlítani a tavalyi állapotra: nagyjából ugyanekkor, ugyanilyen szarral kínlódtam - vagy négy hónapon át.
Gyűlölöm.

"hó és hideg és halál"

A nagymamám csipőtöréssel kórházban van és mivel a család nagyjából kihalt, ezért elég nagy részben én meg a tesóm látogatjuk (a nagynénémnek, a lányának sclerosisa van, már alig tud járni, szóval ő szegény nem igazán tud segíteni semmiben, hát igen, a családom valahogy nem szerencsés eresztés.) 

A nagymamám a János kórházban van, a János kórház rettenetes, a nővérek iszonyúak, az orvosok brutálisan túlterheltek és kicsit sem kommunikatívok, a kórtermek tele vannak zavart öregekkel és a földszinten ki van írva, hogy vigyázzunk, mert lopnak. 

Jaj, nem tudom, hogy jó-e, hogy fejlődik az orvostudomány, komolyan. 

Egyszerűen nincs a kórházaknál iszonyúbb hely, én nem tudom, hogy akik ilyen helyen dolgoznak, azok hogy tudnak bemenni és nap mint nap szembesülni a mulandóság borzalmaival (és nem, nem maga a mulandóság borzalmas, hanem a sok szenvedés és félelem, ami vele jár). 

Persze simán lehet, hogy éppen azok a legbölcsebbek, akik ilyen helyen dolgoznak és éppen azért, mert ilyen helyen dolgoznak. Fogalmam sincs. 

Azt viszont látom, hogy nagyon szomorú háború dúl a betegek és az ápolószemélyzet közt: a nővérek sokszor kifejezetten gonoszkodnak, a sok öreg meg zavart, süket, ügyetlen, értetlen, lassú, magányos, szomorú. És igazából megértem mindkét tábort, mert mindkét tábornak nagyon nehéz, de akkor is: a kórházi elmúlásnál méltatlanabbat és kiszolgáltatottabbat elképzelni sem tudok. 

Édes istenem, bár halnék majd hirtelen, kórházmentes halált. A kórház förtelem. 

slave to the wage vol.5644568923

Az a baj, hogy ez az esélytelenek nyugalma-feeling sem jó, mert az izgalom alapvetően doppingol, bár tény, hogy sokszor inkább hátráltató. 

Tegnap megint felhívtak valahonnan - mindig tátva marad a szám, ha egyáltalán behívnak bárhová; ti, akik dolgoztok, becsüljétek meg magatokat, bizony, ilyen szar a helyzet, már attól hanyatt esik az ember, ha egy telefon erejéig figyelemre méltatják -, ma megyek interjúzni megint, de már abszolút nem érzek küzdőszellemet magamban, inkább csak ezt az "á, úgysem" kongást, utálatos. 

Dehát nyilván az is benne van ebben, hogy sosem azok hívnak, vagy sosem az sikerül, amit a legjobban szeretnék, persze tény, hogy én vagyok az antikarrieristák élharcosa: engem ha megfizetnek és nem gyötörnek túl sokat baromságokkal, akkor sok monoton vackot hajlandó vagyok csinálni, néha még szeretem is, csak úgy, önmagáért - a tevékenykedés szerintem jó dolog, mostanában néha még a mosogatást is élvezem, elképesztő -, szóval én mindig azt hajtogatom, hogy nem számít igazán, hogy az ember mit csinál, mert önmegvalósítani munkával úgysem lehet. 

Hogy miért? Hát, mert például a munka elsődleges célja a pénzkeresés, azaz muszáj csinálni. Én meg úgy vagyok a muszájokkal, hogy azok annyira nem tetszenek, szóval előbb-utóbb az összes nem annyira kellemetlen muszáj is fogcsikorgatós kényszerré válik. 

Nem is szoktam soha érteni az "imádom a munkámat"-embereket, mindig gyanakszom rájuk. Persze nem vagyunk egyformák, simán lehet bennem a hiba, de valahogy én az imádnivaló-dolgokat abszolút munkán kívül látom a világban, szóval talán jobb is, ha nem találom meg az álommunkámat, mert rövid úton a muszájok kellemetlen sorsára jutna. 

Nagyszerű, remekül levezettem, hogy miért lesz fantasztikus, ha megkapom ezt a nem annyira érdekes állást, ismét köszönöm a lehetőséget, drága blogom. 

Ja, az álláskereséshez kapcsolódva már rég akartam mesélni, hogy milyen elképesztő e-mailt kaptam: azt a legtöbben valószínűleg tudjátok, hogy ha nem sikerült, állásinterjúkról ritkán jeleznek vissza (vicces, Marci például erről mit sem tud, soha nem volt még állásinterjún. Ja, de, egyszer, Amerikában, hehe. Mondjuk a fizikusok elegánsan előadásnak hívják az állásinterjúkat), akkor meg pláne le se hánynak, ha nem akarnak behívni sem. 

Na most ehhez képest, valamelyik nap egy cégtől kaptam egy nagyon hosszú magyarázkodó levelet arról, hogy bár bizonyára nagyszerű ember és munkaerő vagyok, de értsem meg, hogy az adott területen a sokkal több tapasztalattal rendelkezőknek adták meg a lehetőséget, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy én kevesebb vagy értéktelenebb lennék náluk...nagyon hosszú és empatikus és bocsánatkérő levél volt, én arra tippelek, hogy az, aki írta, hosszú ideig volt munka nélkül. 

Na jó, megyek rágni a körmöm (azér izgulok kicsit, na) és a lúzer nőkről szóló mozifilmekről majd máskor értekezem. 

Feljegyzések a bedbugfóbok házából

A bőröndöt tartsd a kádban. Vagy a hűtőben. Ruhát ne tegyél semmilyen székre, pláne ne az ágyra. Tarts mindig mindent csukva. Ha gyanús jeleket észlelsz, kérj másik szobát. Ne ülj le semmilyen székre vagy fotelba. A cipőd ne tedd a földre. És egyáltalán: ne feküdj az ágyra. 

Marci ma hajnalban Pisába utazott és bár irigylem a jó kis útjai miatt, az ágyi poloska fóbiám olyan erős, hogy nem bánom, hogy nem kell szállodában laknom. 

Tegnap este a fenti tanácsokkal láttam el bogár-ügyben, de az a gyanúm, hogy szimplán csak azt gondolja, hogy elmebeteg vagyok és csakazértis egész nap az ágyban hempereg majd. Nem örülök.

"Nem panaszképpen mondom, csak úgy. Nem tesz semmit." vol.5647389234

Szóval az van, hogy nem, az ember ilyesmikre nem számít egyáltalán. Az ember arra számít abban az állapotában, amilyenben én szültem gyereket, hogy a gyerekezés csupa móka, kacagás, játszunk, bábozunk egész nap, a gyerekek vicceseket mondanak, hát mi ezen a nehéz?

Erről már sokat beszéltem régebben, hogy a legtöbben rémesen reagáltak, mikor elmondtam, hogy ikreim lesznek (a saját apám például te jó ég! felkiáltással, illetve páran hát nem irigyellek gratulációval illettek,  a nőgyógyász meg sóhajtozott - hát kettő -, meg forgatta a szemét és az elején azzal biztatott, hogy egy majd úgyis elmegy; nem, tényleg nem szarozott sokat a lelki életemmel), mondván, hogy ez egy nagyon nehéz műfaj.

Én akkor abszolút nem értettem, hogy mi ezen a nehéz, mert halálosan naiv voltam, azt képzeltem, hogy mindenki csak huhog, mert a gyerekezés csupa móka, kacagás, stbstb, én meg annyit bírok, mint egy bivaly. Aztán jöttek a gyerekek és kiderült, hogy ez tényleg nagyon nehéz. (Tudom, szerintetek ikrekkel nem nehezebb, de sajnos én váltig állítom, hogy hát dehogynem. Jó, hát kinek mi a nehéz. Lehet mondani, hogy nyafka vagyok és keveset bírok, dehát na, én ismerem magam. Baromira nem bírok keveset, sőt, mindent kibírok és meglepő módon általában ép elmével kerülök ki a harcokból, de.)

Őszintén szólva jó sokáig nekem kemény sokk volt azzal szembesülni, hogy valóban alig győzöm, hogy nem tudok szoptatni, hogy iszonyatosan kimerült vagyok, hogy kettesben nem tudunk lenni soha, hogy a gyerekek nagyon sokat akarnak belőlem, hogy nem tudok kettészakadni, hogy Amerikában szó szerint társadalmi halálra vagyok ítélve, hogy nehezen bírom azt a fajta magányt, ami ott szakad az emberre (aka soha senkihez nem tudsz szólni és egy lélek sincs az utcákon), hogy nagyon nehezen viselem a spontaneitás hiányát és a szabadságom teljes feladását, hogy  mennyire hiányzik, hogy valaki tapasztalt segítsen nekem eligazodni az első hónapokban (azaz, hogy mennyire nagyon hiányzik az anyám), hogy az apám otthon kiugrik az ablakon, stbstb.

Amikor elkezdtek beszélni, nekem akkor kezdett kicsit javulni az állapotom - azért közben is sok jó időszak volt, de azt hiszem, én alapvetően folyamatosan depresszió közeli állapotban voltam, jó, nagyon nem voltak egyszerűek a körülmények sem -, mert a beszéd nagyon sokat lendített az egészen, hiszen a beszéd által kevesebb lett a hiszti, jobban értettük egymást, jobban tudtam nekik segíteni és nem utolsósorban nagyon viccesek lettek, ugyanakkor jöttek a betegségek, hónapokig; én is beteg voltam, ők is, az egész elég pokoli volt vagy négy hónapig (tudom, ezt a jelzőt nem szabad használni, mert félreértitek, nem baj, ez az én blogom, én használni akarom és kész, a finomkodás nem az én műfajom; meg aztán nem akarok én mindenkinek tetszeni. Aki szeret, az úgyis jól fog mindent érteni, aki meg az ellendrukkerem, az már csak azért sem, dehát az meg ugyan kit érdekel, utáljon, ha neki ettől jobb, oszt viszlát), aztán jött a tavasz, megint minden sokkal jobb lett, elmúltak a betegségek, de nem is ez a lényeg, nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy az ember egy csomó dologra egyszerűen nem számít, amikor gyereket vállal és ha ezekről a kellemetlenségekről beszélni mer, akkor jönnek ki olyan mondatok a más emberek száján (általában azért olyanokén, akik (még) semmit nem tudnak a gyerekvállalásról, teszem hozzá halkan), hogy jaj, mit nyafogsz, minek neked gyerek ha ilyen vagy; jaj, ugyan már, csak szeretni kell a gyerekeket, más nem számít; te akartál gyereket, legyél boldog; mit panaszkodsz, van két szép egészséges gyereked, stbstb, dehát ez bizony nem ennyire egyszerű, akárki akármit mond. 

Valójában azt hiszem az anyaság nem ennyire egyszerű, pontosan annyira nem egyszerű, ahogy sokszor a szerelmi kapcsolatok sem működnek olyan nagyon egyszerűen, hiába adottak a feltételek. Az anyaságnak is jó sok aspektusát tanulni kell, nem minden megy ösztönösen - elég, ha csak a szoptatási problémákra gondolok -, bármennyire is szeretnénk ezt hinni, az anyaságba is bele kell rázódni, meg kell szoknunk az újfajta életünket, el kell engednünk a régit, stbstb. 

Igen, az ember ezt nagyon egyszerűnek képzeli távolról és elméletben az is, hogyne: kilenc hónap alatt felkészülsz, olvasol róla, átalakulsz, befelé fordulsz, kis életet növesztesz, hát megy ez kéremszépen, mint a karikacsapás. De aztán a gyakorlat szerintem mást mutat. Igen, nyilván ebben is nagy különbségek vannak, sokaknak könnyebben megy minden az anyasággal kapcsolatban, mások küzdenek, hogy belejöjjenek, megint mások titkolják, ha problémáik vannak (szerintem ők nagyon sokan vannak és ezt nagyon szomorúnak tartom), hiszen ez óriási tabutéma (nyilván ezt olvasva is sokan iszonyodnak, de ez legyen az ő bajuk), nehogy már ne legyen mindenki született szuperanya, ejnye, méghogy szülés utáni depresszió, hát az csak a gyengék  és szaranyák úri huncutsága, nem igaz?

Szóval a legelején ugyan számítunk arra, hogy sokat kell majd éjszakázni, aztán nyilván egyre kevesebbet (nekünk ez eléggé így is volt, az alvásukkal szerencsénk van nagyon) és ahogy nőnek, egyre könnyebb lesz, de én ennél tovább nem gondoltam bele: nem gondoltam rá, hogy az úton lesznek nehezítő tényezők és körülmények, hogy nem dalolva jutunk el a rettegett kamaszkorig - nyilván nem kéne annyira rettegni tőle, de én félek - és igenis lesznek betegségek, asztma (Marcikát asztmássá nyilvánították nemrég, épp szerdán voltunk újabb vizsgálatokon), súlyos kaki problémák (igazából ennek apropóján írom ezt), balesetek (szerencsére ezekből csak kisebbek voltak nálunk eddig, de én halálra rémültem már ezektől is és nyilván lesz majd még sok, inkább bele se gondolok ), kórház (nekem az rémes élmény volt, betegre aggódtam magam). 

És igen, összességében ezek mind-mind eltörpülnek, mikor az ember nézegeti őket, hogy mennyire szépek és drágák és hízelegnek és puszilkodunk és arról beszélnek, hogy mi vagyunk a kedvenceik és Marcikával nevetve labdát gurigázunk és Lénával arról beszélgetünk, hogy egyszer neki is kisbaba lesz a hasában és izgatottan várják a karácsonyt és boldogan nyitogatják az adventi naptárunk kis fiókjait, amikbe ajándékokat rejtettem és a boldogságtól sikítozva nézegetik a Mikulás csomagot és kicsit csalódottak, hogy a Mikulás nincs itt és viccesek és okosak és huncutok és kíváncsiak és olyan kedvesen ártatlanok, hogy az embernek megszakad a szíve néha és egyáltalán: az ember hulla szerelmes beléjük, de mégis...amikor Léna hónapokon át egész este ordítva kakil (tegnap megint ezt történt és azt éreztem, hogy kész, nem bírom tovább, idegösszeroppanok, három hónapja ezt hallgatom minden délután és este), Marcika meg néha egész éjjel nagyon csúnyán köhög, akkor az ember (én) hajlamos rettenetesen elkeseredni és azt érezni, hogy az egész gyerekezés már semmi másból nem áll, csak a bajok orvoslásából és ilyenkor az ember (én) nemcsak türelmetlen és undok, de bűntudata is van, hogy türelmetlen és undok és egy szörnynek érzi magát, amiért nem tud mindenre kedvesen és türelmesen reagálni (én most épp ráadásul hulla beteg meg a munka miatt kudarcos vagyok, ilyenkor rémes sárkány válik belőlem és utálom magam ezért, de egyszerűen megőrülök, hogy csak hörögni és támolyogni bírok és mégis megállás nélkül olvasnom és vonatoznom kell Marcussal, miközben Léna zokogva kakil és segítségért kiáltozik és szegény nagyon szenved, én meg legszívesebben ájultan feküdnék az ágyban, mert a betegségtől jártányi erőm sincs.)

Szóval mittudomén mit akarok ezzel. Főleg nyafogni nyilván. Vagy összegezni a valamit. Végülis nem mindegy? Nem akarok semmit, csak beszélek itt, na. 

Ó, komment nélküli blogolás, köszönöm, hogy vagy és lehetőséget adsz nekem. 

"mindig, meg-megállva"

Csak, hogy eltereljem kicsit a figyelmem a csalódottságról (meg a profession.hu-ról), elmesélem nektek, hogy a gyerekek három éves korában most először nekem szegezte a kérdést egy döbbent családtag (Marcié egész pontosan, nálunk ez nem kérdés), hogyaszongya mi az, hogy a gyerekek nem az anya-apát használják, ő ezt nem érti, a mama-papa az a nagyszülők neve. 

Én már régen számítottam erre a kérdésre (mondjuk halálosan idegesít a téma igazából), bár nem készültem a válasszal úgy, mint a csúsztatós az állásinterjús válaszokkal, szóval a lehető legőszintébben azt mondtam, hogy hát, nekem nem tetszik az, hogy anya - az ana változata meg különösen nem -, én nem akarom, hogy a gyerekeim így hívjanak, meg aztán nálunk a mama volt a divat mindkét ágon, az egész családban, nálunk a nagyszülőket nagymamának és nagypapának hívták, Marci meg elfogadta, hogy nekem ez így jó, nem hadakozott, hogy ő csak és kizárólag apa akar lenni, úgyhogy ez van itt minálunk. 

Erre döbbent csend után egy kérdés volt a válasz: nem tetszik az, hogy anya? de olyan arccal, mintha épp azt vallottam volna be, hogy tulajdonképpen én Buchwald Karcsika vagyok, a Maci csoport egyik kiscsoportosa és sajnos azt hiszem bekakiltam.

Hát izé, nem, nem tetszik. 

De most komolyan. Én se vizsgáztatok senkit, hogy szereti-e a sushit, meg a pestót, meg Albinoni Adagióját, meg a Criminal Minds-ot, meg Mihalkovot, meg a macskákat, hát most miért kell nekem számot adnom arról, hogy miért nem szeretném, ha a gyerekeim x névvel illessenek, jézusom. 

Amúgy mi az anyánkat úgy harminc éven át Lajosnak hívtuk (nem is mamának, na tessék; bár tény, hogy a hivatalos álláspont szerint mama volt), szóval na. 

Nem értem a kérdést. 

slave to the wage vol.56473289

Na. Hát az állás nem jött össze, de valahogy megéreztem, hogy ez lesz - tegnap már biztos voltam benne -, szóval el vagyok kicsit kenődve, de azért felvérteztem magam előre. (vers! vers!) 

Pedig milyen jó lett volna, pont testhez álló munka - fordítani kellett volna -, jó körülmények, hát mindegy, nem játszom Marci kedvenc játékát, amivel engem világgá lehet kergetni (ő imádja előadni hosszan, hogy mi lett volna ha...), keresek tovább, fúúújjj de utálom ezt, dehát mit lehet tenni. 

(s)iker vol.6572341289

Én Amerikába születtem és ott kaptam a Ottit mamától.

Mindig mindenfélét akarok mesélni a gyerekekről, aztán vagy más dolgom van, vagy csak lusta vagyok, vagy elönti az agyam a takony (ez van most), úgyhogy inkább megmutatom róluk a legújabb kedvenc képemet, ez annyira nagyon jó és szép és hangulatos, hogy nem tudok betelni vele.

"Music is a dream"

Détől kaptam és nagyon tetszik nekem ez a néni, szeretem a fighter néniket. Nézzétek meg szépen. 

slave to the wage vol.sok

Egészen sajátos módját választottam az interjúra készülésnek (ez egy elég spéci interjú, mindenféle szakmai dologgal lehet rá készülni, ha az ember épp nincs annyira megőrülve a stressztől, mint én): elmentem futni (régen az öt kilométernek örültem mint majom a farkának, most meg halálosan csalódott vagyok, ha nem jön össze a tíz) és futás közben azt a teszkó bölcsességet mantráztam, hogyaszongya ha nem hiszed, hogy sikerülhet, miért kezdted el?, aztán jó későn értem haza, úgyhogy minden mindegy alapon elmentem hajat festetni (mentségemre legyen mondva, hogy hajfestés közben szigorúan csak a cégről szóló jegyzeteimet olvastam), hogy legalább szép legyek, ha már idegroncs vagyok (azt is próbálom magyarázni magamnak, hogy ez csak egy munka, de ennek internalizálása elég rosszul megy), persze az elmúlt egy hétben azért sokat készültem, meg elmélkedtem a szakmai részen, szóval, mittudomén, hátha. 

Próbálom magam eltávolítani az egész élménytől, hogy ne legyek nagyon csalódott, ha nem sikerül, de nagyon nehéz, mert én ilyen reménykedős fajta vagyok. 

Na mindegy, hát majdcsak lesz valahogy, mindenesetre kívánjatok nekem sok szerencsét!

Léna különkiadás

Léna egy rénszarvast vonszolva, maga előtt Marcikával, poroszkálva, a konyhából kifelé félvállról odaveti nekünk reggel: Megyünk egy másik rózsaszín világba, ahol van madár, krokodil, meg csiga.

Szerintem nemcsak az abszurdot találták fel a gyerekek, de a kábítószer nélküli LSD-s tripeket is.

Blogot írni jó

És persze ezt a munkalehetőséget (meg az egyelőre csak halvány reményt, hogy talán én is fogok újra dolgozni még ebben az életemben) megint egy blog olvasónak, tehát végső soron a blognak köszönhetem, mint egy csomó minden mást: egy rakás fordítói-szakdolgozós munkát, egy férjet (úgyhogy igazából a gyerekeket is), egy csomó kedves ismerőst, egy kedves gyerekorvost, rengeteg segítséget és segítség felajánlást és persze a blogírás kellemetlen velejáróját, azaz egy csomó undok - vagyis nem építő - kritikát meg zsidózást meg bunkózást meg bugrisságot, meg szaranyázást is. 

Emlékszem, vicces volt, mikor egy kommentháborúban valaki arról beszélt, hogy milyen borzalmas és olvashatatlan a blogom, mert szerinte én nem bírom elviselni a gyerekeimet, meg még valami olyasmit is sugallt, hogy nyilván már nem is írom, mert a kutya sem olvassa. (Haha, mondtam már akkor is).

Az illető nyilván nem olvas - szerintem egyértelműen fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok, hogyan élek, mik a nehézségeim -, szóval ez sem jut el hozzá, de azért mégis, olyan mókás nekem az ilyesmi annak fényében, hogy az évek során - lassan nyolc éves a blog - tényleg sok kedves ember keres(ett) meg mindenféle segítség felajánlással, konkrét segítséggel, randi ajánlattal (na jó, ez régen volt, dehát Marcival valóban így ismerkedtünk meg), munka ajánlattal, vagy csak úgy, barátkozási célból. 

Mondjuk annyira nem csodálkozom, hogy sokan utálnak (a szeretésen jobban szoktam csodálkozni és persze mindig meghat): az anyám nagyon sokat mondta (utólag azt gondolom, hogy nevelési célzattal, hogy ne csodálkozzak majd később), hogy én megosztó személyiség vagyok, vagy nagyon utálnak, vagy nagyon szeretnek, középút nemigen van, és tényleg. 

ahogy a dolgok vannak

Annyi dolgom van, hogy semmire nem érek rá, úgyhogy gondoltam írok egy kis blogot, szerintem a futás és a szex  * mellett ez az egyik legjobb stresszlevezető. 

Szóval mindig akarom mesélni, hogy milyen itt lakni, meg milyen az ovi, de valahogy mostanában sosem sikerült, folyton rohannom kell valahová, kresz óra, az albérlő konstans nyaggatása, javítások-felújítások a régi lakásomban, javítások-felújítások itthon, stbstb, csupa ilyen dögunalmas dolog. 

Szóval milyen itt lakni, hümm. Igazából jó. Először nagyon megijedtem, hogy hát hogy lehet ez jó, én bizonyára egy szörnyeteg vagyok, nekem itt kéne naponta fetrengve zokognom, de nem teszem, mert nem érzem magam rosszul a lakásban. Valahogy a gyerekek jelenléte annyira mássá teszi, meg valahogy szintén a gyerkek jelenléte az, ami feledtet minden szörnyűséget, ami depresszióval, halállal, öngyilkossággal, gyásszal és veszteséggel kapcsolatos. 

Szóval semmi olyan szörnyűséget nem érzek, amitől féltem még Pisában, persze nem is én lennék, ha nem éreznék bűntudatot amiatt, hogy jól merem itt érzeni magam, pedig a nagymamám azt mondta, hogy ő sosem tudna itt élni, én meg...na mindegy, hát ez van, nyugodtan lehet érzéketlennek nevezni, olyan mindegy már nekem jó ideje, hogy ki minek nevez és milyennek lát, annyira tisztában vagyok én már magammal, hogy mondhat bárki bármit, vessetek az oroszlánok elé! 

Az ovi meg tök jó, bár az anyukák eléggé, hát...hogy is mondjam; lakótelepiek, viszont a Buddhára hajazó óvó néni engem is mindig annyira megnyugtat, hogy reggelenként ott akarok kicsit maradni, eleve a hangja olyan, hogy azonnal lemegyek alfába, ha meghallom, szóval szerintem állati szerencsénk van vele, magasan ő a legkulturáltabb figura az oviban, a gyerekek is nagyon szeretik. 

Kicsit sokan vannak a csoportban, de nagyon sok gyerek folyton beteg (és a mieink nem! Immunerősítőt szednek, mert azt mondtam, hogy a tavalyi négy hónap betegéget én még egyszer nem bírom végigcsinálni), szóval összességében egész kezelhető létszám van azt hiszem. 

Vannak mindenféle programok, az oviban töltött idő szerintem elég jól strukturált, sokat játszanak, a gyerekek is helyesek (persze azokkal barátkoznak, akik a legkevésbé tetszenek nekem, dehát ez egy szülő számára nyilván előtanulmány a kamaszkorhoz), szóval csak jót és szépet tudok elmondani, mondjuk egy dolog nem tetszik és ez az, ami már Olaszországban is probléma volt: hogy elkezdték őket a gyerekek Marcilénának hívni itt is és ez szerintem nagyon rossz, mert így nagyon nehéz lesz nyitniuk a többiek felé (így is túlságosan össze vannak nőve, de szerintem Léna pl belehalna, ha külön csoportba tennénk őket, neki Marcika a bástyája) és egyáltalán: ők két személy, nem egy. 

Amikor kiderült, hogy kétpetéjű ikreim lesznek, akkor mindenki azt mondogatta, hogy hát, ez sima testvérhelyzet akkor, dehát egy fenét: szerintem pont ugyanolyan, mintha egypetéjűek lennének és pont ugyanazokkal a dolgokkal kell megküzdeniük a világgal kapcsolatban, mint a tök egyforma gyerekeknek. 

 * az áthúzás jelzi, hogy én már egy szemérmes figura vagyok, ha nem tudnátok

slave to the wage

Második kör jövő héten, úristen, én is benne vagyok, úristen, úristen, nincs önbizalmam, pedig muszáj úgy csinálni mintha lenne, Marci szerint egyébként a szúnyognak hatalmas önbizalma van, mert kitartóan, teljes hittel, magabiztosan csak jön és jön és megdöfi az embert újra meg újra, szóval na, akkor annyi önbizalmam van, mint egy köménymagnak, egyébként meg teljesen meghatódtam, mikor elújságoltam Marcinak, hogy második körös lettem, akkor azt mondta higgadtan, hogy azért ne bízzuk el magunkat, így többes számban, hát meg kell a szívnek szakadni. 

Gyerekek, úgy szeretnék végre dolgozni. 

ahogy a dolgok vannak

Holnap megyek egy angolos-fordítós állásinterjúra és rosszul vagyok a gondolattól, ugyanis nagyjából annyi önbizalmam van, mint egy szúnyognak és utálom azt is, hogy már azon is ujjongani kell - és manapság sajnos tényleg nagy dolog -, hogy egyáltalán behívnak interjúzni, mert azt kell mondjam, hogy iszonyú elkeserítő a munkaerőpiaci helyzet különösen az ilyen magamfajta kétgyerekes, öt évig munka nélkül lévő, külföldről hazatért nyomorultaknak. 

ANH

Valamiért úgy képzelem, hogy mindenkinek van valami dédelgetett álma, valami olyan, amiről azt gondolja, hogy ha az a valami valóra válna, akkor ő lenne a világon a legboldogabb és soha többé semmi másra nem vágyna és nem lenne semmi baja vagy panasza vagy fájdalma. 

Sok nőnek ez a gyerek*, de ez nekem egyrészt könnyen megadatott, másrészt rögtön több is jött, úgyhogy ezt a fajta   kétségbeesett vágyakozást nem ismerem, de. Az én álmom A Nagy Ház. 

Persze tudom, ez teljesen más természetű mint a gyerekvágy (és ezért nem is igazán összemérhető a kettő), mégis, nekem az a hihetetlenül mohó és fájdalmas és örök és olthatatlan vágyam, hogy legyen egy nagy házam, aminek a kertjében majd romantikusan lehet heverészni meg kacarászni a fűben a buja kertet ábrándosan nézegetve, gondosan beszukuzva, meg ilyesmikre gondoltam. 

Szóval kevéske szabadidőmben házakat bámulok a neten és elképzelem magam a kertben idült mosollyal, ó, csodás képzelgések ezek, feleim. 

* btw azt álmodtam, hogy terhes vagyok - de álmomban megvoltak már a gyerekeim is - és Marci nem akarja megtartani és el kell mennem az abortusz bizottság elé (igen, álmomban még kommunista bizottság volt, sok öltönyös egy hosszú asztalnál, szegfű vázában az asztalon, stb) és sírok folyton. Pocsék volt nagyon. 

Feljegyzések a sznobok házából

Soha, de soha, de SOHA ne egyetek guacamolének álcázott Don Pepe-féle lónyálat: a dolog, amit ők guacamolénak hívnak, az egészen biztosan nem látott még soha sem avokádót, sem chilantrót, sem hagymát, sem zöldcitromot, szóval semmi, de semmi köze a guacamoléhoz, ami egy annyira finom dolog, hogy mingyár sírok. (Gyanítom, hogy a Don Pepe guacamole egy  üveg belsejéből látta azt a feliratot, hogy a legkisebb is számít.) 

Tudom mit beszélek, két éven át két pofára zabáltam a guacamolét Houstonban, időnként valódi mexikói éttermekben (amik tényleg olyannyira mexikóiak voltak, hogy gyakorlatilag egyetlen felszolgáló sem beszélt angolul). 

Egyébként majd fogok írni mindenféle érdekeset, illetve mittomén mi számít érdekesnek, nekem érdekes volt a régi kolléganőmmel találkozni, meg szerintem tök érdekes az is, amikor Marcika azt mondja, hogy okos vagyok, sőt, az is érdekes bizonyos szempontból, hogy a kresz oktatóm egy súlyosan pszichopata állat, dehát lehet, hogy számotokra ez unalmas, na mindegy, ez egy ilyen szappanpoera, ha nézitek, már tudhatjátok. 

Na. Ez meg november 20.

Valamelyik este végre sikerült elsiratnom Olaszországot: a gyerekeknél lévő ágyban, amikor ők már elaludtak, úgy elkezdtem sírni, mint egy csecsemő. 

Kicsit lassan kapcsolok, de abszolút tudtam, hogy ez azért van, mert szeptemberben nem gyászoltam elég jól. Houstont nagyon megsirattam annak idején, de még most is sok mindenről eszembe jut, na meg az olcsó sushi és avokádó elmondhatatlanul hiányzik. Meg mittomén, a meleg, meg valahogy az az érzés, hogy te jó ég, Texasban vagyunk, ez mennyire elképesztő. 

Olaszország persze teljesen más volt, hiszen Amerika olyan, mintha egy másik bolygó lenne - mondjuk én sosem értettem az Amerika utáló hangokat, Amerika állati érdekes,bár tény, hogy én sem szerettem volna ott megöregedni -, Olaszország meg olyan ismerősen európai és én ugyan az olaszokat nem szerettem meg, de Olaszország annyira elképesztően szép, hogy mindent megbocsátok nekik. 

Különben meg nem is erről akartam írni, hanem a gyerekeim oviban lenyomott óriáshisztije kapcsán arról, hogy milyen idegesítő, hogy az ember meg akar felelni mindenkinek, de leginkább az óvó néniknek, de most muszáj főznöm inkább, majd erről egyszer máskor írok, lám, lám, vannak témák, amiket nem tudok futással feldolgozni. 

Mittudomén, legyen a címe mondjuk november 18.

Az történt, hogy túl sokat futok. Azaz nem edzési szempontból futok túl sokat, hanem blogolási szempontból: a blogolásomnak határozottan árt, hogy futás közben pompásan végiggondolom és feldolgozom az összes kínomat, ráadásul most már zene nélkül is tudok futni, úgyhogy remekül megírom magamban a postokat, aztán meg itthon már be sem kell kapcsolni a laptopot, maximum álláskeresés miatt; btw kommenteket is írok fejben, bár egyre kevesebb blogot olvasok, szóval nincs mire reagálni (egy remek levezetést láttam évekkel ezelőtt arról, hogy hogyan szokik le az ember a netezésről és valami olyasmi volt a lényege, hogy minél kevesebbet netezek, annál kevesebb neteznivalóm van; nagy igazság), de ez most valahogy ilyen időszak: rengeteg dolgom van, írnom kéne ilyen mindenfélét (majd egyszer elmesélem), az írás kapcsán kéne járnom ilyen mindenfelé (majd egyszer elmesélem), kreszt kell tanulnom, állást keresek és ha minden igaz (remélem), akkor egy közelgő interjúra kell készülnöm, vannak aztán családi és baráti vendégségek, futni is muszáj, hogy ne legyek depressziós, meg persze a gyerekek ovi után mindig itthon vannak, szóval az az időszak biztosan kilőve felnőtt tevékenységek szempontjából. És a napok eszméletlen gyorsan rohannak, elhull a virág, eliramlik az élet...

kieg. az előzőhöz

A rendkívül, khm, nem pc bácsi újabb gyöngyszeme: a gyermeket nem kell gyermekbiztonsági rendszerben rögzíteni ha a rendvédelmi szervek gépkocsijában utazik...ha tehát a kis cigánygyereket viszi el a rendőrautó, akkor nincs szükség gyerekülésre. 

Borzalmas az ember amúgy is: teljesen mosolytalan, annyi humor szorult bele mint egy vasúti sínbe, láthatóan mindent és mindenkit tiszta szívből gyűlöl, ráadásul még csúnya is szegény. 

Tudom, sajnálnom kéne, mert nehéz az ő élete, de én csak imádkozom, hogy ne vele kelljen vezetnem. 

"Légy hát, akár az állatok, olyan nyersen szép és tiszta"

És akkor a nagyon csúnya és nagyon pocakos oktató bácsi egy adott pillanatban azt mondta, hogy ha állatbarát vagyok, akkor nem ütöm el az állatot, bár én mondjuk elütném, csak elszalad...

És akkor ezt így most hogy? Ilyeneket tényleg büntetlenül lehet mondani, de ha a Himnuszt becsmérlem, akkor lecsukhatnak? Jézusom.

Ja, elkezdődött a Kresz tanfolyam, tetszik nagyon. 

"Hello mom, hi mom"

Annyira nehéz volt Marcussal aludni és olyan nagyon hányásszaga is volt, de olyan elképesztően édes, folyton a kis karját simogattam...

Drága köhögős kisfiam egész éjjel köhögött (na jó, olyan három órát talán nem, de én akkor sem aludtam sokat), úgyhogy Marci Lénával aludt, mi meg kettecskén a nagyágyban. 

Marcus időnként fejbevágott Ottival, az alvóspatkányával, letúrt az ágyról, rettenetes hányásszaga volt, mert a köhögéstől kicsit hányt is, de nem volt erőm áthálózsákozni, időnként morgott és horkolt álmában, de annyira édes volt, figyeltem a szép kis arcát és a hosszú szőke szempilláit ahogy alszik, hát hogy lehet valaki ennyire elképesztően szép és aranyos meg cuki mikor éppen borzasztó hányásszaga van, hát meg kell a szívnek szakadni. 

Mosogatok, tehát vagyok

Most függetlenül attól, hogy nekem igen jó dolgom van a pasimmal, erősen elgondolkodtam ma este mosogatás közben, amíg a többiek vidáman vacsoráztak, hogy na igen, éppen ez az a szituáció, amitől a nők elég nagy része pár év házasság és gyereknevelés után elkezdi rabszolgának érezni magát.

Jó, hát fogyókúrának végülis nem utolsó (főleg, ha az ember nem játssza el a konyhamalac szerepét, amikor a többiek már távoztak), meg aztán nálunk a konyhában valóban csak három ember tud egyszerre leülni, de azért értitek...

"It's important to have some laughs but you gotta suffer a little too"

Van ugye ez a mondás, hogy ha kevesebbet vagyunk a gyerekekkel, akkor az együtt töltött idő legyen minőségi, hát, mi ezt tegnap maximálisan megvalósítottuk: mikor panaszkodtam a gyerekeknek, hogy fáj a torkom (pont a leghidegebb napon futottam sokat nyilván, ma már tök beteg vagyok), akkor azonnal lefektettek az ágyra, mondván, hogy megvizsgálnak és meggyógyítanak (ezt imádom, mert a puha kezükkel simogatnak meg tapogatnak) és a vizsgálat és a gyógyítás elég nagy részben abból állt, hogy megpróbáltak minél több plüssállatot a számba gyömöszölni (hát a torkomhoz kellett volna hozzáférni ugye), én meg közben visongtam a röhögéstől. 

Különben meg nagyon büszke vagyok, mert ezzel a sok futásommal láthatóan példát mutatok: Léna mindig arról beszél, hogy ha felnőtt lesz, akkor jön velem futni és mindkét gyerek futócipőnek hívja a tornacipőjét. 

És gyorsan egy cukiság a végibe: Marci megint kilenckor jár haza (morog), nagyon keveset van a gyerekekkel, úgyhogy ha még hazaér elalvás előtt, akkor mindig sikítanak a boldogságtól. Tegnap Léna így fogadta: Szeretlek! Imádok!

Ja, ez meg más téma: befejeztük az első Killinget (a dánt, ezt nem győzöm hangsúlyozni) és teljesen kikészültünk annyira szomorú volt a vége, én azóta sem térek magamhoz, ne nézzétek meg, utálom az ilyet, amikor semmi reményt nem ad egy író/rendező. Oké, ne legyen happy end, nade hogy minden, de minden fájdalmasan sötét és tönkremegy, az már mégsem járja. 

"Meghajlok a benned lévő belső fény előtt"

Mióta úri munkanélküli vagyok meglehetősen sokat oviba járó gyerekekkel (most éppen még a köhögős Marcika is elég jól teljesít ezen a fronton, bár ma reggel megint csúnya hörgéseket produkált szegény), azóta folyton magammal vagyok elfoglalva: eleinte állatira tetszett, hogy lehet találkozni emberekkel, meg barátnőzni, meg van kihez szólni, meg ismerem jól a várost, meg az itteni életet, de aztán ez most kicsit lecsengeni látszik és kezd visszatérni a remete tempóm (főleg ha nem süt a nap), a találkozóktól húzódozom, szívesebben megyek futni valami kávézóban fecserészés helyett, meg szívesebben simogatom itthon a macskát bármilyen program helyett. 

Szóval most, hogy már nem vagyok annyira megvadulva szociálisan, kitaláltam, hogy amíg nem lesz munkám, addig a mindenféle hiányosságaimat kell pótolnom: egyrészt megtanulok vezetni (jövő szerdán megyek először elméleti tanfolyamra, omg), másrészt nyelvvizsgázom (bár tanulni nem szoktam, tehát elég nevetséges ötlet, de muszáj lenne végre megkapnom a nyavalyás egyetemi diplomámat - semmi izgi, angol szakos, mint a főiskolai -, olyan sok pénzembe, energiámba és időmbe került, bár értelme nem sok volt, ugye) és persze az állandó projektemet, a mozgást felturbózom. 

Ezért aztán hirtelen fellelkesülve a tegnapi tíz kilométertől, ma elmentem Bikram jógázni, háááát. 

Én tudom, hogy utáltok, mert túlkritikus vagyok - ha szerettek, akkor nyilván hasonszőrűek vagyunk, mást nem tudok elképzelni, engem nem szoktak szeretni a napsugaras lelkendezők (tudom, van a középút, ezúton üdvözlöm őket), bár Marci üdítő kivétel, hehe -, de valahogy éppen az hiányzott ebből a jógából, amiért én csinálni akartam: a szellemiség, meg a más síkra kerülés, vagy hogy is mondjam. 

Nekem az egész olyan hát...rubintrékás volt. Nem volt szó semmiféle más síkról, arról volt szó, hogy az órán résztvevők biztos ezt és ezt akarják lefogyasztani és ahhoz itt meg itt kell hajolni meg nyújtani. Ami oké is, de én úgy képzeltem, hogy ezek a dolgok a jóga kellemes melléktermékei, de az elsődleges, az nem ez, hanem a meditáció, meg a más sík. 

Na most ehhez képest egy ilyen pattogós parancsokkal operáló díszpicsa tartotta az órát, aki egyszer kábé rám szólt, hogy ne igyak (WTF), meg arrogánsan mosolygott, mikor egy gyakorlatot nem csináltam és mikor érdeklődött, hogy miért nem, hát mondtam, hogy piszkosul fáj a fejem. 

Persze simán lehet, hogy vannak jobb helyek, jobb oktatók - ez ilyen Római parti burzsuj izé, hát tényleg nem győztek meg -, csak valahogy megint az volt az érzésem, mint ami Láma Ole Nydahl koncertjein (így gúnyolódtak rajta annak idején a buddhizmus más ágában gyakorlók valami rádióműsorban): hogy mi annyira európaiak vagyunk és annyira nem értünk ebből az egészből semmit és annyira béna, ahogy egy kis hókuszpókusszal próbáljuk pótolni ezt a nemértést (a csaj Namastéval köszönt el, azt hiszem ez volt az óra spirituális csúcsa), pedig a lényeg azt hiszem tényleg máshol van, mint ahol mi hisszük. 

Én régen egyébként sokat Callaneticseztem, szerintem Budapest egyik legjobb helyére jártam, hát az sokkal meditatívabb volt, mint ez a jóga óra és persze a futás is százszor meditatívabb, persze a futás egyszerűen csodálatos, nem is értem minek próbálkozom mással is. (Igazából az volt az ötletem, hogy két futónap között majd ellazulok-relaxálok-meditálok valami jógaórán.)

Megpróbálok azért még más oktatókat is itt, mert közel van, bár nagyon drága, viszont  a 42 fokos terem az állatira tetszett - engem is meglep, de annyira olyan volt mint Houstonban és nagyon élveztem (ott lettem én állati fázós, nagyon megszoktam az örökös nyarat, szenvedek is itthon emiatt), meg úgy képzelem, hogy  a szauna-hatás jót tesz az immunrendszernek, hát úgy legyen. 

A hosszútávfutó magányossága

Miután Marci összes fizetését téli futócuccokra költöttem és beöltöztem mint egy eszkimó, elfutottam itthonról a Tímár utcáig (ez kicsit több, mint tíz kilométer) és hiába gyorsabb azér HÉV-vel az út, szerintem olyan voltam, mint kettő isten. 

(Marcikáról meg azt akarom már mióta elmesélni, hogy egy méteres szép fiú, a múltkor az orvosnál megmérték. Most annyira elérzékenyültem, hogy majdnem ideszmájliztam (de szép ige ez, istenem), hát milyen már ez, mintha frissen szültem volna, komolyan. (morogva el)) 

ahogy a dolgok vannak

Tegnap ismerősnek jelölt az olasz bébiszitterünk a Facebook-on. Teljesen valószínűlten, nagyon olasz, de mégis kicsit közönséges neve van, pontosan ilyet szoktak használni a pornósztárok, szóval ha ilyen karrierre készültök, forduljatok hozzám bizalommal, nálam a tuti név. 

A dán Killingben tegnap, legnagyobb meglepetésünkre az éppen Vietnámba menekülni készülő gyanúsított táskájában régi magyar papír százasokkal tömött borítékot találtak. (Direkt visszatekertük, hosszan néztük, forint volt, bizony.) Azt persze már a Közönséges Bűnözők óta tudjuk, hogy valami zavar van a fejekben a magyarok kilétét illetően. Vagy pont hogy nem. 

slave to the wage vol.56432786

Mióta sokat olvastam arról, hogy hogyan ne írjunk motivációs levelet, azóta az eddigi  rövid, szikár bemutatkozásaim helyett ilyen nyúlós-szentimentális, ostoba női novellákra hajazó izéket küldözgetek. 

Eh, utálom ezt a műfajt, egy motivációs levél minden, ami nem én vagyok: csúsztatós, finomkodó, árnyalgató, játszmázós, sunyi. Tudom, tudom, a jó motivációs levél ennek épp az ellenkezője, mert úgy őszinte, hogy mégis csúsztatárnyal kicsit, hazugdiplomatikus, nem tolakodó és harsány, mégis mese habbal figyelemfelkeltő, stbstb. 

Hát, az én csörtető vaddisznó természetemmel nehéz lesz megtalálni ezt a fajta egyensúlyt úgy érzem. 

http://www.youtube.com/watch?v=cNkp4QF3we8

És ha már épp ilyen írósban vagyok, akkor azt is elmesélem, hogy a postán kihallgattam, amint egy ötvenes fickónak valami lakásbiztosítást ajánlgat a postáskisasszony, amire az egy adott pillanatban azt reagálja, hogy majd megkérdezem anyát, mire én hátrafordultam és méregetni kezdtem, mondván, hogy hogy a fenébe lakik egy középkorú férfi még mindig az anyjával, de aztán persze rájöttem, hogy a szerelem elmúlásával a párok közt úgy tűnik ez a kötelező titulus...egyébként biztos mondtam már, de nekem ez az anya-apa teljesen stílusidegen, mi mama-papával nőttünk fel, hát nekem is evidens volt, hogy a gyerekeim hívjanak így. Egyszer talán a bezzeganyán olvastam, hogy egyesek szerint a mama-papa angolszász hatásra került be a magyarba, hát izé, azér ezzel erősen vitatkoznék, imígyen felkiáltva: mamma mia!

Marci persze szokott csúfolódni, hogy a mama-papa klasszikusan a budapesti sznob értelmiségi családok sajátja (mondjuk a családom se sznob, se értelmiségi nem volt, de amúgy minden stimmel), de mindegy, engem tényleg a hideg ráz az anya-apától, Marci meg belement a mama-papába, hát jó ez így szerintem. (Mondjuk Marcika újabban nagyon cukin, mamácska-papácska vagy mojma-pojpa névvel illet minket.) 

Viszont az óvó néni és a gyerekek képtelenek a mama-papára, tehát a gyerekeimnek alkalmazkodni kell (ahogy tettem én annak idején, mivel a szegény osztálytársaim mindig azt hitték, hogy a mama, az a nagymamám, jajmár) és nagyon ügyesen sikerül is nekik, olyan, mintha kétnyelvűek lennének: a gyerekeknek  és az óvó néniknek mint anyáról beszélnek rólam (rémes, hogy őszinte legyek, én nem és nem és nem akarok anya lenni, nekem csak a mama tetszik*), de ha hozzám fordulnak, akkor a mama a természetes, tök jó.








* mivel tudom, hogy mindenki csak az alkalomra vár, hogy valamin jól megsértődhessen, ezért gyorsan elmondom: titeket hívhat bárki bárhogyan, csak engem ne szólítson senki anyának. 

Má' megin' Gravity

Tegnap este Marci valami fizikus vagy csillagász vagy űrhajós blogjából olvasott fel Gravity-alázást (nem, igazából csak a hibákat sorolta fel a fickó, de amúgy lelkesedett, hogy milyen jó), úgyhogy hirtelen feljogosítva érzem magam, hogy én is szóljak pár szót az ügy (aka alázás) érdekében. 

A pasi egyébként csupa olyan dolgot mond, amit én magam is megkérdőjeleztem, tehát akár laikusok is észrevehetik a hibákat, persze ha nincs nekik egy saját szakértőjük (vagy bloggerük), aki felvilágosítsa őket, akkor örökre homályba vesznek értékes (aka alázó) felvetéseik. 

Na jó, mondom akkor, hogy nekem mi a bajom: szóval van itt ez a mondás, hogy jaj, hát nem baj, ha lapos a sztori, mer a technika, hú, hű, mire képes már az ember, még ilyet, hát akar a franc unalmas művészfilmet, mi szórakozni akarunk, hö. 

És akkor én meg erre azt mondom, hogy vegyük már észre, hogy a pornó az a műfaj, ahol egyáltalán soha nem számít a sztori, úgyhogy nerm is magyarázom túl, a Gravity tulajdonképpen ugyanez zöldben (bár engem is szórakoztatott ennek ellenére): bemegy a kertészfiú a batár nagy mellű, épp virágokat rendezgető nagyasszonyhoz, majd előveszi a kertésznadrágból a harminc centis farkát, meg pár dildót (és esetleg egy kirúzsozott kecskét is), ahogy kell. 

Hát persze kérem szépen, nem kell sztori, a technika a lényeg. Hö.






PS.: És persze ezekkel a kritikákkal leginkább magammal vitatkozom, mert én mondogatom mindig, hogy mindent a helyi értékén kell kezelni: nyilván nem hasonlítom a Gravity-t mondjuk az Etűdök gépzongorára című csodálatos-fantasztikus filmhez, illetve nem hasonlítom a Szex és New Yorkot sem mondjuk a Twin Peaks-hez, de ettől még külön-külön szerethetem mindet. És különben is, biztos vannak jó pornófilmek is, na. 

ahogy a dolgok vannak

Marcika: A mama a papa anyukája?
Nagymarci: Nem, a mama a papa felesége, a papa pedig a mama férje. 
Marcika: Nemár...

Szuper hétvégénk volt, voltunk sushizni, kocsmázni, kiállításon, moziban, a Várban, isteni volt és már nagyon ránk fért, én már halálosan ki voltam merülve. 

A gyerekek meg nagyon ügyesek voltak nélkülünk, és nagyon jó volt újra találkozni ma délután, bár a hisztit megtartották nekünk, hazafelé a kocsiban gyorsan be is mutatták, amit a nagyszülők előtt két napig titkoltak (mert velük persze mindig kedvesek és illedelmesek). 

"'Cause life is fleeting yeah, but I love you and my love surrounds you like an ether in everything that you do"

Kezdek felnőni a balesetekhez: tegnap, mikor Léna hatalmasat esett a csúszda tetejéről és nagyon beütötte a tarkóját, akkor nem kezdtem el sírni mint eddig...különben jól van, bár nagyon sokáig sírt, de szerencsére homokra esett, úgyhogy fél óra múlva már vígan verekedett Marcussal. 

A gyerekek ma elmennek a nagyszülőkhöz két napra, nekem meg egészen kicsire zsugorodott a gyomrom tegnap óta: már akkor hiányoztak, mikor még itt gyepálták egymást.

Hiába, nehéz ügy ez: amikor folyton velük van az ember, akkor bárkit kerítene, aki játszik velük legalább egy órát, de ha elmennek, hát megszakad a szíve. 

Persze sok dolgunk lesz, mert három évet kell behoznunk kettesben levésből: el kell mennünk moziba - én legszívesebben egész nap moziban ülnék -, színházba, kocsmázni, sushit enni, romantikusan sétálgatni és hekket enni a Római parton, meg aztán mondjuk valami Palotai diszkóba, aztán squasholni, biciklizni, kocsikázni, vonatozni, hajózni bárhová, hú, nagyon hosszú a listám.

 Mondjuk nekem az is tök jó, ha egyszer az életben még lehet itthon hangosan dugni. Bocs, nem vagyok úrinő.  

Livin' on the edge

Szerintem minket nem változtatott meg a gyerekek születése és pont olyan nagy duhajok vagyunk, mint régen voltunk. 
Jaja, például ma is átrohantunk a tök üres hatsávos úton.

"What you share with the world is what it keeps of you"

Az a legjobb ezekben az óriás rosszkedvekben, hogy végül elmúlnak, mintha elfújták volna őket, az ember új erőre kap, új dimenziókat lát meg, előhúzza valahonnan a tartalék energiáit, a tartalék türelmét, a tartalék humorérzékét, aztán szépen csordogál tovább az élet. 

Aznap, amikor nagyon rossz volt a kedvem, én barom, bevittem a gyerekeket a boltba, ahol kosarakat huzigálhattak, majd amikor már indultunk volna haza, valami döbbenetes, soha nem látott botrány tört ki, mert nem akartak jönni, mondván ők még vásárolnak. 

Hú, volt minden, amit el tudtok képzelni: egyszerre ordítás, földön fetrengés, sikítás, zokogás, asszem eddig ez volt a legrosszabb nyilvános jelenetünk, de az egészet magamnak köszönhetem és  fel nem foghatom, hogy miért nem tanultam még meg a leckét: két három évessel_ n_e_m_m_e_g_y_ü_n_k_ b_o_l_t_b_a_ és kész. 

Tegnap voltunk a helyi cirkuszban, mondván, hogy majd a gyerekek örülnek (én már gyerekkoromban is utáltam a cirkuszt, jó, én fura gyerek voltam, Albinoni Adagiója volt a kedvencem hat éves koromban, meg ilyenek), meg a fő attrakció néhány kínai vendégartista volt, gondoltam, abba talán én sem halok majd bele, hát, izé, számomra nagyon szomorú volt az egész, bár a kínaiak valóban elképesztően ügyesek voltak (viszont nem bírtam leállítani a gondolatot, miszerint végtelenül homoerotikus a sok egymáshoz simuló, izmos férfitest), de rajtuk kívül...tudjátok, van ez az érzés, amikor a Mónika show-t nézitek és annyira kínos az egész, hogy szégyenkezve bámuljátok a földet és nem mertek felnézni, na ilyen volt az, mikor jött viccelni a bohóc, vagy a nagyon kövér (!), leharcolt, lenőtt szőke hajú - leginkább BKV ellenőrre hasonlító - artistanő lengett a porond fölött. 

Valami blogban olvastam, hogy élvezned kell minden tevékenységet, amit a gyerekkel csinálsz, hát...én nagyon nem hiszek abban, hogy egy felnőtt képes ezeket igazán élvezni, persze lehet mondani, hogy csak olyat csináljatok, amit te magad is szeretsz, dehát akkor szegény gyerekeimnek dán gyilkosos filmeket* kéne néznie meg Csehovot, Pilinszkyt és Cyril Collard-t hallgatni esti mese gyanánt, nem, ez nem biztos, hogy annyira szerencsés volna, bár mostanában olvasok nekik Benedek Elek meséket, meg Janikovszkyt, azokat én is szeretem, de mondjuk az Annapetitől súlyos agyfaszt kapok, bár rendkívül hitelesen adom elő, szerintem senki meg nem mondja, hogy nekem ez nem tetszik. Hiába, a tanárvér...

Visszatérve a cirkuszra: az állatos számoknál a szégyenen is túl volt az érzés, ami bennem dörömbölt: egyszerűen csak végtelenül szánalmas volt, ahogy kutyákat ugráltat pár szerencsétlen idióta egy tucat nyugdíjas, meg gyerek előtt. 

Na mindegy, úgy láttam, a gyerekek tényleg élvezték (bár a nagyobb zajoktól időnként kicsit megijedtek; Léna állati cuki volt, ő főleg tapsolni akart, random bele is vastapsolt az összes produkcióba) és nagyon elfáradtak a sok új élménytől. Remélem a bábszínház - ahova mindig vinni akarom őket - számomra kevésbé lesz lehangoló. 

* kitaláltuk, hogy mi szembe megyünk a trendekkel és az eredeti dán Killinget nézzük

one of those days

Ma reggel zárva volt az ovi (tegnap senki nem mondta, hogy ma is szünet lesz, de rajtunk kívül mindenki tudta, szuper), én meg mehettem fagyoskodni a játszótérre, ahelyett, hogy írogattam volna az angol nyelvű motivációs leveleimet, ahogy tegnap este szépen elterveztem. 

Ilyenkor mindig reszketős idegbeteg leszek, mert úgy érzem, hogy az én saját életemnek vége van, én már csak a játszótéren meg a konyhában fogok állni, míg világ a világ. 

Múlt héten Marcus betegsége miatt voltam itthon, most a szünet miatt és valahogy mindig azon kapom magam, hogy folyton itthon ülök és megint és megint és újra meg újra csak a gyerekekkel vagyok, meg az undok háztartással vacakolok és most van az, hogy torkig vagyok, egyszerűen elég volt, öt éve nem dolgozom, most már több mint három éve a gyerekekkel vagyok itthon és a rosszkedvű napokon azt érzem, hogy kész, ebből nincs kiút, mert úgyis folyton betegek lesznek, nem tudjuk máshogy megoldani, nekem kell itthon lenni velük, nyilván mindenhonnan kirúgnak majd, ha hetente hiányzom, eh, reménytelen az egész. 

Persze folyton leintem magam, hogy türelmesnek kell lenni, meg nem gondolhattam, hogy rögtön találok munkát, de mit tegyek, ha mostanra az összes türelmem elfogyott és olyan nagyon türelmes voltam olyan sok éven át. 

Gravity (kritika helyett)

Hú, ez olyan mint a bábszínház. Háromra kiabáljuk be, hogy "vigyázz Sandra, mingyár lecsap az űrszemét"!

Léna különkiadás

Lénike ma reggel a konyhából azt kiabálta, hogy mama, mama, szeretlek téged!  
Meg aztán Marcusnak azt szokta mondani kakilás közben, mikor szenved szegény - nálunk ez örök probléma lesz, én már látom -, hogy itt vagyok, segítek neked, megvédelek. És közben fogja a kezét, meg simogatja.

Csak tudnám, hogy ennyi aranyosságot ép ésszel hogy lehet elviselni?

"But before you come to any conclusions try walking in my shoes, try walking in my shoes. You'll stumble in my footsteps"

A cipőipar üzenete a nagylábú nőknek olyan végtelenül cinikus. 

Valahogy a nagy és rusnya (és kivétel nélkül példátlanul csúnya színű és mintázatú) gyógycipő jellegű izék a boltban mintha azt üzennék élettelen kegyetlenségükkel, hogy ha már ilyen kurva nagy a lábad, akkor biztos ronda is vagy, hát nem mindegy neked milyen cipőben jársz?

"betegbeteg"

Nem akarom dramatizálni, de azért aggasztó, hogy a kedves doktor nénink szerint Marcika a krupp és az asztma között egyensúlyozik félúton, úgyhogy jövő csütörtökön megyünk kivizsgáltatni egy tüdőgyógyászhoz. Rémes ez, miért kell egy szegény három évesnek ilyenekkel küzdenie? 

Éjjel megint alig aludtunk - én persze ilyenkor az ő szobájukban alszom -, Marcus hányva köhög, hörög, fullad, Léna szegény meg mehetett egyedül oviba: eddig vidáman ment és szerette, most zokogott - szerencsére Marci vitte, én nagyon rosszul viselem ezt - és azt mondta, most először, hogy nem szereti az ovit. 

Szép kicsi Léna, remélem azért jobb lett a kedve később, nagyon szereti az óvó néniket, akik közül az egyik egyébként Buddha reinkarnációja, ez számomra nyilvánvaló. 

Mikor Léna egyedül járt bölcsibe, mert Marcika kórházban volt meg utána otthon lábadozott, akkor mindig nagyon büszke mosollyal az arcán jött haza, látszott rajta, hogy tetszik neki, hogy egyedül is elboldogul. 

Jó az ikerség, mert soha nincs egyik sem egyedül, de pont ez a rossz is benne: mostanában azon gondolkoztunk, hogy valamikor (az iskolában szokták ezt elkezdeni az ikreknél, de lehet, hogy nem árt kicsit előbb) szét kéne választani őket, mert tényleg olyanok már, mint egy elválaszthatatlan öreg házaspár. 

Feljegyzések az apolitikusok házából

Mo: Engem isten és a körülötte lévő hype sokkal jobban idegesít Orbán Viktornál. 

Dé: Nemár, Orbán Viktornál nincs semmi idegesítőbb. 

Rájöttem, hogy számomra csak az apolitikusság járható út, mert vagy nem hallgatok rádiót, nem nézek tévét, nem olvasok el semmilyen politikával kapcsolatos hírt a neten és viszonylag boldog vagyok, vagy elkezdek politikával foglalkozni és végül felgyújtom magam a Parlament előtt. Középút nincs. 

(s)iker vol.678522391

Nekem az a gyanúm, hogy a legromantikusabb mondatainkat három éves korunk körül mondjuk el.

Tegnap este Léna az ágyban, mese közben egyszer csak azt mondta Marcusnak: Marcika én szeretlek téged. 

Marcus válasza a vallomásra csak fokozta a fájdalmas romantikát és némileg előrevetítette a szomorú párkapcsolati jövőt Lénike számára (remélem nem lesz olyan, de nehéz volt nem erre gondolni), mert a kérdésre, hogy Te szereted a Lénát? azt súgta (!) a hangjában bújkáló, kissé kegyetlen mosollyal, hogy Nem. 

szolgálati

Igazából írnék én, de mikor megpróbálom, egy órási, eltűntethetetlen hirdetés jelenik meg a képernyőn és ettől aztán nincsenek új postok, pedig van új érdekes élet, meg minden. 

Na majd egyszer valaki megjavítja, addig is csókjaim. 

ahogy a dolgok vannak

Nekem egy ideje meggyőződésem, hogy Vekerdy csak így utólag, pszichológusi minőségében önigazol azzal, hogy azt mondja, a gyereknek minél tovább az anyja mellett a helye és az intézmények és közösségek csak szükséges rosszak (tehát lehetőleg minél tovább tartsuk otthon a kölkeket), mert már elfelejtette, hogy ez a gondolat tulajdonképpen akkor fogant meg az agyában, amikor az ezer gyereke közösségbe került és az első években mindig mindenki beteg volt. 

Igen, ezt természetesen csak bevezetésnek szántam, mert most azonnal nyüszítve szeretném panaszolni, hogy hulla betegek vagyunk (én a leginkább), mindenkinek fáj a torka, köhög, hörög, röfög, horkol, Marcika megint kruppgyanúba keveredett (azóta úgy párásítunk náluk, hogy simán használhatnák a szobájukat a Pálmaházban valami egzotikus növényeknek),  jaj, keserű így az élet, azér' mondom, szerkesztő úr kérem, borzasztó nehéz az ember élete itt ezen a földön, bizony, bizony.

Mondjuk az állatira tetszik, hogy barátnőzni járok (ma is megyek este), meg jövő héten állásinterjúra megyek, hogy mik vannak és hogy kell vigyázni...

"Itt élned, halnod kell"

Arra azért nem számítottam, hogy botrányhősnőként kezelnek majd a házban, hogy az itt lakók megbámulnak az utcán, épp csak ujjal nem mutogatnak, meg persze úgy tűnik sajnálnak: ma például egy szimpatikus, kedves nő arról beszélt, hogy régről ismerjük egymást és megsimogatta a karom, miközben bánatosan nézett a szemembe, hát...ez borzasztó. És a legborzasztóbb az, hogy mondani senki nem mond semmit, mennyire tipikus, milyen gyávák az emberek. Persze nem hibáztatom őket, mit lehet ilyenkor mondani (ráadásul eltelt két és fél év azóta), semmit, nyilván.

Nem mintha amúgy ne gondolnék nagyon sokat erre az egészre - bár amikor kicsit nézegetem az erkélyt és azon kezdek gondolkozni, hogy vajon innen hogyan ugrik ki az ember, akkor igyekszem gyorsan mást csinálni, meg elhessegetni a gondolatot -, hiszen minden reggel ott kell elmennünk az oviba, ahová az apám valószínűleg kiesett az ablakból (ez mennyire morbid azért; és folyton azon gondolkozom, hogy mit mondjak a gyerekeknek majd a nagypapa haláláról, mert hazudni nem akarok, de azt se akarom, hogy túl sokat forgassák a fejükben ezt, vagy hogy ez egy normális verzió legyen számukra a meghalásra. Az apám nagyapja is öngyilkos lett, ez a jelenlegi helyzet fényében azért sokatmondó). 

Mondjuk őszintén szólva nem a fájdalom dominál - bár néha majd megszakad a szívem -, amikor végiggondolom az apám halálát, inkább felkavarodik a gyomrom, meg sokat szorongok. Hogy fogom-e itt jól érezni magam, azt nem tudom. Valószínűleg sokkal boldogabb lennék máshol, dehát most ez van, majd meglátjuk hogy bírom.

Amúgy is nagyon felkavaró az egész itteni életem, mert én hat éves koromtól úgy huszonhat éves koromig itt éltem, ezen a környéken, az anyám is borzasztóan hiányzik megint, mondjuk számítottam erre, meg persze ősz is van, eh, mennem kell sokat futni, az jót tesz, képzeljétek, már kilencven percnél tartok, állati büszke vagyok ám.

RIP

Meghalt az Őz,* én meg teljesen meg vagyok döbbenve, bár fogalmam sincs miért: mindig mindent elkövetett, hogy rövid élete legyen. Sosem szerettük egymást, egyszer hülye kurvának nevezett valami kocsmában, dehát mittomén. Egészen egyedülálló figura volt, meg aztán az István-időszak, az első szigetes élményeim és ifjúságom speciális "tartozéka".


* mondjuk az meglep, hogy a Vidámpark kultikus zenekar volt, dehát az Index biztos tudja. Nekem mondjuk eléggé tönkretette az életem a zenekari feleség szerep, szóval biztos kultikus volt tényleg, azok döntik romlásba a tagokat meg a nőiket, nem?

képes távirati

Költözni iszonyú. A szépek ma három évesek. Tegnap volt az első nap az oviban. 

A hosszútávfutó magányossága*

Csak el akartam mesélni, hogy igyekszem itt is futni - a költözés mindig a gyenge pont az életemben: olyankor sokszor hónapokig hanyagolom a futást, micsoda butaság - és már hatvan percnél tartok megint - kilométerben nem tudom, szerintem olyan nyolc-kilenc lehet, elég lassú vagyok - és újra nagyon élvezem és kábé annyira természetes ötven perc után is, mintha simán csak gyalogolnék, nem fáj, nem akarok megállni, nem lihegek, nem nézem folyton az órát, hanem egyszerűen csak...futok.

Ja és megfigyeltem, hogy a legtisztább gondolatok harminc perc után jönnek, szóval szerintem érdemes jó sokat futni, ha az agyunkat is tisztítani akarjuk.

* annyival szebb cím, mint a dagadtak háza...

ahogy a dolgok vannak

Felújítás ide vagy oda, a gardrób szoba, az tele van a szülők cuccaival, most pakolgatjuk időnként a tesómmal és nem mondom, hogy nagyon vidám tevékenység, bár találunk kedves és vicces dogokat is, de azért alapvetően nincs jó kedvem, mikor látom az összes halottunk (beleértve az öreg kutyánk) régi holmijait. (Az apukám cuccait meg különös kattanással kezelem: már biztos mondtam, hogy nekem a fejemben az van, hogy megölték, így aztán a ruháit bizonyítékként kezelem, alig merek hozzájuk nyúlni. Nyilván így tagadok, teljesen beteg dolog.)

Valamelyik nap pakoltunk, Marci meg a szobában játszott a gyerekekkel és én épp eléggé elkámpicsorodtam, mikor Marcus kirontott a szobából és azt rikkantotta szeretem a mamát!, majd követelte, hogy vegyem fel és barátkozzunk (ez úgy működik, hogy én szerelmesen puszilgatom, ő meg hangosan kacarászik, szerintem csodálatos és megható programunk ez). Olyan elviselhetetlenül cukik most, jó lenne, ha egy kicsit még három évesek maradnának. (Btw egész pontosan szerdán lesznek három évesek, őrület, de tényleg.)

Egyébként még a nagynénéméknél csövezünk, ami sok szempontból nagyon nehéz, ugyanakkor van kertünk (szóval remekül elolvastam egy Agatha Christie-t, amíg a gyerekek a földet túrták), csodálatos. Gyereket várók, csak annyit mondok, a kisgyerekes lét egyik kulcsa:_k_e_r_t_e_s_h_á_z_. Ha engem kérdeztek, bármi áron.

"Itt élned, halnod kell"

Utoljára Houstonban, terhesen cirkáltam ennyit az Ikeában. Tök jó, hogy most nem kell lépten-nyomon leülnöm és/vagy hánynom. 

Szóval rájöttünk, hogy a lakásfelújítás az egy dolog (kész van már egyébként, szép nagyon), de a lakásban lévő bútorok rondák, szétmentek, nincsenek, szóval most kapkodva veszünk valamiket, amiken ülni és aludni lehet. 

Normális esetben ez élvezetes tevékenység, de azért így rohanva, esetleg gyerekekkel - időnként a nagynéném vigyáz rájuk és akkor kettesben megyünk - nagyon nehéz. Meg persze sajnos pénzünk sincs korlátlanul (nyilván). 

Amúgy meg el vagyok kenődve azért is, mert elmentünk a lakásba és rögtön horror sztorikat hallottunk az egyik kattant szomszédtól lapátolandó mennyiségű csótányról (jesus) - na meg láttunk is egy csótányt, rögtön a kapunál, ahogy beléptünk, sírok még most is -, folyamatos beázásról, meg láttam pont ugyanazokat a tompa tekintetű, nyilvánvalóan már rég elhülyült alkoholistákat a házban lófrálni, akiktől már akkor is rosszul voltam, mikor ott laktam, piszok lehangoló. Jelenleg a fél karomat odaadnám egy házért, kéne is lottózni gyorsan. 

Egy pozitív dolog azért volt: nagyon tetszett az ovi, meg a két óvó néni - elmentünk múlt héten barátkozni velük -, kifejezetten kedvesek, az meg különösen tetszett, hogy teljesen el voltak ájulva, hogy milyen jól beszélnek a gyerekek, pedig külföldön éltünk (lám, lám, nem volt hülyeség az a két évnyi olvasás napi nyolc órában, hehe).

Egyébként kész vagyok teljesen az arcoktól, amik szembejönnek Magyarországon, mert külföldön élni sok szempontból  nehéz ugyan, de valahogy a vákuum, amiben élsz - na meg a nyelvi szakadék -, megvéd mindentől és nem igazán érzed a többiek "auráját" (természetesen ez az egyik legnagyobb nehézség is),  nem tudod felmérni mások intellektusát, kulturális hátterét, nem igazán tudsz következtetéseket levonni a hangszínéből és a hanglejtéséből, egyszóval nem nagyon tudod elhelyezni az embereket magadhoz képest, itt viszont...én nagyjából egy mondat után elmondom bárki élettörténetét és az a helyzet, hogy borzasztó szomorú élettörténetek jönnek-mennek az utcán. 

Itt vagyok honn

Ó, istenem, egy bowling klub munkatársat keres! Micsoda persepektíva: munka előtt, közben és után bowlingozhatnék. Tudom, tudom, mondjam milyen volt utazni, meg milyen itthon. Utazni nehéz volt, de túléltük, itthon meg olyan, mint mindig volt: utálatos. 

Persze nem kell rám hallgatni, szeressétek nyugodtan Magyarországot (csak halkan merem mondani, hogy én sose szerettem), én most éppen Toszkánát siratom, azt hiszem egyelőre a gyász tagadási fázisában vagyok, még csak egyszer sírtam. 

Kedves Pisa!

Köszönöm, egy élmény volt.

"Hazamegyek, lefekeszem, csináljátok helyettem"

Mindig van egy fázis ezekben a mi költözés előtti pakolásainkban, amikor már közel az utazás, de még egy rakás dolgot meg kell keresnem, be kell csomagolnom, el kell pakolnom, le kell tisztítanom, ki kell mosnom, ki kell dobnom és én hirtelen olyan fáradtságot érzek, hogy legszívesebben az ágy alatt fekve szűkölnék egész nap, vagy elszöknék Kamcsatkára, hogy sose találjanak meg. Aztán persze pakolok tovább. Jaj, micsoda gyönyörű kép ez, hát vegyük már észre, hogy az egész élet ilyen. 

Ó, bár tudnék ebből csinálni ilyen keretes Facebook bölcsességet!

Pronti, attenti, via!

Négy körül kéne kelni pénteken.
Ruhában kéne aludniuk a gyerekeknek, hogy ne kelljen öltözködni, az mindig egy csomó idő.
És kapják intravénásan a reggeli joghurtjukat? Na meg egy katéter sem ártana, nem?

kieg. az előzőhöz

Aztán tegnap még olyan is volt, hogy rájöttem, hogy így három év gyerekezés után tényleg újra kell tanulnom az életet, mert mindenféle fickók jöttek oda udvarolni nekem, én meg nem értettem, hogy mi van, például amikor először egy pasi az időt kérdezte meg, majd személyeskedni kezdett (és normális esetben rögtön kapcsolnom kellett volna, hogy mit akar), én meg rögtön arra gondoltam, hogy biztos ki akar rabolni, meg szűzlányosan felháborodtam, hogy hát nem az időt akarta megtudni?; vagy ha egy fickó jobban megnézett, akkor nézegettem a hátam mögé, hogy van-e ott valami izgalmas - hiába, ha gyerekkel vagyok a kutya se néz rám és olyan ritkán vagyok a gyerekek nélkül, hogy már teljesen elszoktam az ilyen utcai nyomulásoktól. 

Egyébként a tanítás is ilyen nemtelen tevékenység nekem: emlékszem, mikor a diákok elkezdtek udvarolni - a férfiak előbb-utóbb elkezdenek udvarolni, ha tanítod őket egy darabig - és arról beszéltek, hogy szép a szemem, akkor mindig állatira megdöbbentem és azon kezdtem gondolkozni, hogy milyen szemem? miről beszél ez? Egyetlen egyszer jártam egyébként tanítvánnyal - nyugi, nem kiskorú volt, bár fiatalabb nálam, nade Marci is fiatalabb, hehe -, de elég rossz ötletnek bizonyult a dolog, hamar vége is lett szerencsére.

Legnagyobb meglepetésemre láttam továbbá egy nagyon kövér kínai nőt - én még nem láttam soha kövér kínait, Amerikában sem -, illetve a vonaton egy döbbenetes energiavámpír működését tanulmányozhattam két és fél órán át: a párhuzamos boxban ült egy párocska, meg az energiavámpír nő, aki azonnal elkezdett magáról beszélni amint megérkezett a párocska és meg sem állt a beszédben Rómától Livornóig, majd leszállás előtt vidáman megjegyezte, hogy mennyivel jobban telt ilyen kellemesen beszélgetve ez a hosszú út. Kemény volt, még én is rettenetesen elfáradtam a folyamatos szövegelésétől, bár nyelvleckének azért nem rossz egy ilyen logorreás olasz.

Most még mindig hullafáradt vagyok és eszelősen fáj a lábam, kemény menet volt a tegnapi, mondjuk tiszta kattant vagyok, még ebéd közben is kábé futva rohantam egyik fontos megnézendőtől a másikig, fel nem foghatom miért, mert ráadásul mindenre tök jól emlékeztem is régről, nem kellett volna úgy csinálnom, mintha életemben először és utoljára lennék Rómában, na mindegy.

Róma, az én Bakonyom

Jaj, nagyon jó utazni meg kirándulni, de a legjobb az ágyban feküdni.

Nagyon durván taccsra tettem a lábam (tele van sebbel meg vízhólyaggal), nyolc órát gyalogoltam erőltetett menetben egy vacak papucsban (hogy fogok így futni, rejtély), de annyira jó volt; jelenleg nem értem egyáltalán, hogy miért nem mindenki a római régi zsidónegyedben lakik, hogy jut eszébe bárkinek máshol élni, de komolyan? 

Különben meg hálás vagyok nagyon az Univerzumnak és Marcinak (aki egyébként annak idején állásinterjún volt Rómában, de sajnos végül Houstonba vették fel), hogy láttam már Rómát januárban is - a most jelen lévő rengeteg turista nagyon rosszat tesz neki.

Amúgy ha egy városban tanácstalanok vagytok, hogy hova kell menni, menjetek mindenhol a régi gettóba - egyértelműen mindig az a legizgalmasabb, legmozgalmasabb, legemberibb.

Sajnos elég hamar kénytelen voltam visszarázódni a brutális költözős életembe: reggel elkezdtünk bőröndöket bepakolni, méricskélni, persze mindenből túl sok van és túl nehéz, kezd a gyomrom liftezni az idegtől, sose költözzetek, rémes dolog. A macska is bekattant ismét: módszeresen kitépi a szőrét; egy hete kezdte és biztos, hogy nem bolhás, hanem súlyosan neurotikus, egyszerűen megérezte szerintem, hogy megint költözünk. Szegény Fanni.

ahogy a dolgok vannak

Na. Végülis csak elmegyek Rómába holnap hajnalban. Igaz, este már jövök is vissza (New Yorkra három napom volt pedig, nem igazság; jójó, Rómában már voltam kétszer is), de muszáj kicsit beleszagolnom a római levegőbe megint; isten tudja mikor jövünk ide vissza (bár Marci mindig biztat, hogy már most azt mondogatja a főnöke, hogy jöjjön néha - mármint egy-két hétre fél évente mondjuk - dolgozni és hozzon minket is). 

Ej, szomorú vagyok, mint minden költözés előtt, de már nincs kedvem írni róla, úgyis tudjátok hogy van ez nálam, már mindent leírtam itt a lakcímemen kívül - bár, ha jobban meggondolom, a Váci úti akkumulátor diszkontból arra is lehetett következtetni -, nem is értem minek tovább írni ezt a blogot és tényleg nem is nagyon írom mostanában. 

Pedig még azt is el akartam mesélni, hogy a leghosszabbakat akkor futom, mikor az apám öngyilkosságát elemzem. Látjátok, tényleg minden jó valamire. Na, ezzel a vidám témával búcsúzom, majd aztán egyszer írok esetleg valami kevésbé semmitmondót is. 

Marcus különkiadás

Hallom a kutyakaki szagát.



PS: Most valahogy csak babablogra futja, majd egyszer lesz más is.

Lénike különkiadás

Lénával van ez a játékunk, hogy fekszünk egymás mellett az ágyon és ő vagy megvizsgál (mert ő dottó néni) vagy csak heverünk együtt és ettől boldogok vagyunk. 

Amikor Lénike megunja a boldogan heverést, időnként rám mászik és rajtam üldögélve töpreng (tényleg töpreng, olyan komoly kislány), én meg nézegetem a szép kancsi szemét. (Kicsit kancsal tényleg, de olyan szexisen, na.)

Tegnap aztán azt mondogattam neki szemnézegetés közben, hogy barna szemű, mire huncutul elmosolyodott, nézegette kicsit a szemem, aztán ravasz képpel azt mondta: zöld szemű!

"Hányféle találkozás, Istenem, együttlét, különválás, búcsuzás!" vol.6574839223

Hétvégén megvettem a rég kinézett kis emléktárgyakat magunknak, meg elmentünk abba az autentikus halétterembe, ahová folyton vágytam, aztán hét közepén valószínűleg egyedül elmegyek Rómába (kikönyörögtem, mert nem lehet, hogy ne menjek el Rómába, ha itt van három órára...Marci mindig lepattintott, hogy ott már voltunk, úgyhogy kiveszem az egy napos éves szabadságomat és elmegyek), meg majd jön elbúcsúzni a gyerekektől a bébiszitter (nagyon szeretik egymást, szomorú lesz). Szóval búcsúzkodunk, most már tényleg itt a vége.

Lecsóka különkiadás

Hogy lehet valaki ennyire szép?

Marcus különkiadás

Marcus reggel az ágyból  kicsit sírásba hajlóan kiabál: Mama, mama, gyereeeee!

Bemegyek, erre teljesen nyugodtan, mosolyogva tájékoztat a lelkiállapotáról: Marcika kiborult. 



PS: Ja és muszáj elmesélnem Marcus legújabb hisztijét is, amit a délutáni alvás előtt az ágyban ad elő úgy kétnaponta: mivel ő már nagyfiú és szuper autós alsónadrágokat hord pelenka helyett, ezért alvás előtt mindig figyelmeztet, hogy semmiképp ne adjak rá pelenkát, aminek én nagyon örülök, megnyugtatom, hogy igen, tudom, hogy nagyfiú és nagyon ügyes, hogy már nem pisil be, erre Marcus zokogva követeli, hogy vegyük le a pelenkát (ami nincs rajta), mert ő már nagyfiú, mire én magyarázom kedvesen, hogy nincs rajta pelenka és igen, tudom, hogy nagyfiú, mire ő már üvölt és dobálja magát, hogy dede, vegyük le, mire elkezdem lehúzni az alsónadrágját, hogy hátha azt véli pelenkának, erre ő visít, hogy csak a pelenkát, stbstb...olyan jó tíz percig csináljuk néha ezt a kis műsort. Biztos olyan ez, mint mikor a levágott testrész viszket...

slave to the wage

Jaj, nem tudom. Ettől az álláskereséstől már most hányingerem van; amikor nagyon kiborulok a sok lendületes csapattól, meg előrejutási lehetőségtől, meg vonzó juttatási csomagtól, akkor időnként elkezdek fizikai munkákat nézegetni (tudjátok, én a segédmunkában hiszek), ott legalább nem cicóznak holmi fehérgalléros bolhacirkuszolós bullshittel: nyóc általános kell, oszt szereld össze fiam. 

Aztán, amikor rájövök, hogy az ilyenért nagyon keveset fizetnek, megint elkezdek kacsingatni a tanítás felé, mert az is olyan szép egyértelmű dolog, nem ilyen behatárolhatatlan aktatologatás valami homályos cél érdekében, de igazából nem, nem, nem, nem akarom. 

Nem akarom a bizonytalanságot: a bizonytalan munkaidőt, a bizonytalanul, össze-vissza órára járó bamba, lusta tanítványokat  akik az anyanyelvüket is alig beszélik (és sokszor azt képzelik, hogy nekem a tanítás a hobbim és ha majd "nagy leszek", akkor mást csinálok), nem akarom a bizonytalan bevételt,  nem akarom a sok lemondott órát, nem akarom a nyelvtanítás megcsúfolását, a kényszervállalkozást meg pláne nem akarom. Nem akarok továbbá hajnalban és késő este tanítani (aminek nyilván az lenne az eredménye, hogy sosem találkozom a gyerekeimmel), viszont bármire hajlandó vagyok, csak a közoktatásban ne kelljen részt vennem (majd egyszer elmesélem az milyen volt - nem mintha ne meséltem volna annak idején, de biztos nem emlékeztek, meg persze nem is olvastátok akkor még ezt a blogot). 

Szóval nem vagyok könnyű eset, főleg azt tudom, hogy mit nem akarok. Egyébként jó munkaerő vagyok és ha kapok rendesen pénzt, meg korrektek velem, akkor tök jól dolgozom akár fehérgalléros bolhacirkuszokban is, ha más nincsen. Na jó, hát elhinni nem fogom, hogy értelme is van, meg nem akarom majd túlórában pörgetni az inboxot, én az őszinte hang vagyok a multiknál, hehe. Megjegyzem ezzel az őszinte hanggal* tök jól elvoltam mindkét multinál eddig, mit elvoltam, az egyiknél én voltam az angol zseni - még tanítanom is kellett a többieket, vicces volt - , a másiknál meg kisfőnökösködtem is kicsit**, hát mókás, komolyan.



* na jó, hát ha igazán őszinte volnék, akkor nyilván nem dolgoznék ilyen helyen, de valamiből élni kell és a magamfajta kiugrott bölcsésznek ezek a legjobb lehetőségek. Cserébe sosem vagyok önazonos, megfizetek a hazugságért rendesen.
**na nem mintha nagyon kellett volna főnökösködni - ez is egy érdekes történet, már elmeséltem ezt is, olvassatok vissza 2008 körülre

"Hogy mik vannak és hogy kell vigyázni"

Tegnap egy cuki bácsi odajött hozzánk a kertben és megkérdezte, hogy az a nyelv, amit néha beszélünk (wtf) az ugye a kelta? (WTF) Merhogy ő látott itt egy ír autót és ezért gondolta...(Angolul kérdezte mindezeket, biztos valami lelkes amatőr nyelvész, khm.)

Mondtam, hogy mi magyarok vagyunk és magyarul beszélünk, erre ő: és az egy teljesen más nyelv? ŐŐŐŐ...

Később egy másik cuki bácsi jött oda, hogy Marcussal kicsit labdázzon, illetve nevelési tanácsokat adjon nekem: a Budapestig megásott alagútjába nyakig ereszkedő Lénára mutatva borzadva azt mondta, hogy nem kéne hagynom, hogy a földet túrja, mert a baktériumok nagyon veszélyesek. Szerencsére ott volt a felesége, aki megoldotta a helyzetet, miután segélykérően rápillantottam és azt mondta (a férjének szánt elnéző mosollyal), hogy majd kezet mos a kislány.

Ezek a mai bácsik...

"Summer's gone"

Legnagyobb megdöbbenésemre hirtelen ősz lett. Nagyon jó, szeretem, bár iskolakezdéskor menetrendszerűen szorongok, mióta tanítani kezdtem, függetlenül attól, hogy nyáron is mindig tanítottam; úgyhogy augusztus vége meg az őszi fények megjelenése minden évben összezsugorítja a gyomrom.

Egyébként annyira elszoktam a vihar hangjaitól, hogy hajnalban, amikor hatalmas dörgésre ébredtem, azon kezdtem gondolkodni, hogy milyen ünnep van, ami miatt tűzijátékot rendeztek...

Aztán még az is van, hogy teljesen fel vagyok háborodva, hogy Luke Skywalker a Criminal Minds egyik főgonosza és uramisten, mi lett abból a kisfiúból...

ilyen terhességes-szüléses-ernőkés

Olvasom ezt a mindenféle babás meg babaváró blogot és mindig arra kell rájönnöm, hogy ami másnak a horror szülésélmény, az nekem a horror terhességélmény és bevallom, az a gyanúm, hogy azért is szeretnék még egy gyereket - most függetlenül attól, hogy mekkora cuki lenne egy Ernőke* -, mert nagyon vágyom egy jó terhességre, meg normális szoptatósélményre. 

A terhességemről sokat beszéltem itt annak idején, tényleg rettenetes volt, na, elvileg megszépülnek az emlékek, de hét hónapnyi okádáson nincs mi megszépüljön, borzasztó volt, így képzelem a kemót. Persze, az jó volt, amikor megnéztük őket, meg a szívhangjukat hallgattuk, meg vicces volt ahogy a hasamban bugyborékoltak, de amúgy a puszta létezés is nagyon nehéz volt terhesen: jártányi erőm alig volt - de persze Olaszországból kocsival ingáztunk haza orvoshoz, meg Amerikába költöztünk, hát röhögnöm kell, komolyan - és az elején gondolom a hormonoktól okádtam megállás nélkül (a dokik széttárták a karjukat, hogy bocs, ikerterhesség, ez sokszor ilyen), a negyedik hónaptól meg a gyomorsavtól (én nem is tudom melyik a rosszabb hányásfajta, mindkettő rémes, na). 

Aztán a szülés ehhez képest nagyon jó volt - eltekintve Marcus vonakodásától, meg hogy majdnem megcsászároztak még pluszban, uramisten -, viszont utána jött a kínlódás a szoptatással, ami sehogy se ment, a gyerekek kicsik voltak, gyengék, én béna, plusz az intenzíven rászoktatták őket a cumisüvegre, hullafáradtak voltunk és gyakorolni kellett volna mindkét gyerekkel, de hát ketten nyomtuk végig az egészet, nem volt idő semmire, nem volt segítség**, közben a gyerekorvos folyton mondogatta, hogy mindegy hogyan, de nőniük kell, meg két óránként enniük (plusz fejtem vagy másfél órát majdnem minden etetés után), jaj, ez is elég rémes volt, viszont az a pár alkalom, amikor sikerült szoptatni, hát nekem isteni volt, amolyan igazi könnyes-szép élmény - oké, nyilván évekig nem maradt volna így -, bevallom, még most is hiányzik, sőt, bűntudatom is van, hogy nem sikerült, ezzel szoktam csesztetni magam a nagy betegségek idején, azaz, hogy azért betegek folyton, mert nem szoptattam őket és csak három hónapig kaptak anyatejet.

Ja, igen, aztán a depresszió is a szoptatáshoz kapcsolódott: kaptam valami rejtélyes tejfakasztó gyógyszert, amitől tényleg lett tejem - a harmadik hónapban kezdett elapadni, mondjuk csodálom, hogy addig volt  -, fejtem mint az őrült, csak éppen közben megállás nélkül sírtam és szorongtam, borzasztó volt (utólag olvastam, hogy a gyógyszer mellékhatása lehet erős depresszió, nagyszerű) - persze lehet, hogy amúgy is depressziós lettem volna, nem tudom, az előéletemből ítélve gondolom igen.

Fú, nem is tudom mit akartam ezzel. Ja, de, tudom. Szóval akarok még egy gyereket vidáman tervezgetősen, bababoltban andalgósan (én terhesen nem andalogtam sehol, mindenhol tántorogtam és hányósarkot - meg zacskót - kerestem), akit aztán a csodaszép kékre festett babaszobában angyali mosollyal szoptatok. Jó, jó, ilyet csak első gyerekkel lehet, igazatok van. 

Apropó, első gyerek. Mikor elmentünk megünnepelni az évfordulónkat, a szomszéd asztalnál egy háromgyerekes angol család ült, a legkisebb lány olyan két éves lehetett és döbbenetes dolgokat művelt, de a szülei rá se hederítettek: egy villát a szeme elé tartva szaladgált körbe-körbe, a székén állva töltögetett mindenféléket mindenki poharába, én teljesen rosszul voltam a látványtól, Marci meg csak legyintett: jaj, hát nyilván a harmadik gyereknél már mindenki ilyen...és hirtelen akkor tudatosult bennem, hogy nekem igenis jogom van görcsösnek lenni - nem mintha az olyan jó lenne -, nekem két első gyerekem van, nohát.

* ez lenne a munkaneve, mosmitnéztek

**azóta is az a mantrám az összes ikreket várónak, aki tanácsot kér: mindenképp legyen segítsége és mindenképp próbáljon szoptatni, mert nagyon sok időt és energiát spórol meg vele és természetesen az a legjobb a gyerekeknek (a tápszerezés brutális nagyüzem két gyerekkel, kétóránkénti etetésekkel és fejéssel - olyan, mint egy nonstop gyárban non-stop dolgozni)



PS.: Ja és persze az ellenlábasaim nyilván húzzák a szájukat, hogy mit nyafog már megint ez itt, nyilván csak túloz, minekazilyennekgyerek, de nem, gyerekek, ez nem nyafogás, ez történt és pont így. Ez egy nehéz műfaj.

"Hányféle találkozás, Istenem, együttlét, különválás, búcsúzás!"

Tegnap azért rendesen elfogott a szomorúság, ahogy néztem a gyerekeket rohangálni a fűben - alapvetően pocsék dolog átmenetileg nagyon jó helyen lakni, azt hiszem. Ugyanakkor persze jó is: nagyon hálás vagyok az Univerzumnak (meg persze Marcinak; az Univerzum csak besegített) ezért az öt évnyi óriás kalandért.

Utazás az agyvizem körül

Futás ide vagy oda, azért van pár dolog, amitől felforr az agyvizem. 

Az egyik ilyen, hogy Marcus mikroszkopikus darabokra tépkedi a gyurmát és szétdobálja az egész lakásban, ráadásul állati gyorsan dolgozik, elég csak kiszednem a ruhákat a mosógépből, máris elkezdi nyomatni (azért ha ott vagyok vele, ritkán meri csinálni nyíltan), iszonyú idegesítő, mert csak söpréssel, porszívózással és felmosással lehet rendesen eltüntetni és akar a fene egyfolytában söpörni, porszívózni meg felmosni, örülök, hogy élek, annyi Criminal Minds-ot nézek éjszaka. (Múltkor Marcus jött reggel a szokásos katonás modorral, hogyaszongya mama felkel, papa felkel, mi meg valami olyasmit nyöszörögtünk neki, hogy Marcuska, nekünk hajnalig sorozatokat kellett néznünk, sajnos még muszáj feküdnünk egy kicsit), meg hát egyébként sem, nem vagyok hajlandó egyfolytában takarítani, nem és nem. És nem használ semmi, már mindent próbáltam, de Marcusra nagyon nehéz hatni: kértem szépen, hízelegtem, kiabáltam, könyörögtem, próbáltam hatni a lelkére, az eszére, a büszkeségére, semmi. 

A másik, amitől megőrülök, az a nyivákoló hangszín, na azzal engem a világból ki lehet kergetni, főleg, ha semmi nem indokolja; vicces volt a múltkor Léna nagyon magas nyafogó hangon azt mondta, hogy  kéjek sajtot, mire mondtam, hogy jól van Lénike, csak ezt a hangszínt ne, kérlek, mire Léna: hóvan hangszín? 

A harmadik és egyben legnehezebben tolerálható dolog mostanában pedig a kocsmai bunyó. 

Én hívom így, mert teljesen olyan az összes: Léna valamit nyafog, vagy Marcusnak nem tetszik a véleménye, nosza, lenyom neki egy sallert, majd hőzöngve, a szemét forgatva meg is magyarázza: Léna hangoskodott! (Ezen mondjuk eléggé kéne ilyenkor röhögnöm, dehát óriási a felfordulás, mert Léna sikítva sír, Marcus morog, a helyzetet meg kell oldani - és ilyenből van mondjuk ötszáz óránként, most megint nagyon sokat veszekszenek.)  

Persze Lénát sem kell nagyon félteni, néha úgy fellöki Marcikát, hogy szegény hanyatt esik, olyankor persze ő zokog és Lénát kell megbüntetni, de igazából semmi nem használ, folyton újra és újra összevesznek...Régebben volt, hogy hagytam, hadd játsszák le a meccseket egymást közt, de mostanában elég csúnyák lettek a balhék, valamelyik nap azon vesztek össze brutálisan, hogy Marci Drezdában vagy Amszterdamban van-e most. És ezek a balhék persze nagyon zajosak is, úgyhogy estére állatira zsong a fejem, Marcus meg csak beszél, beszél megállás nélkül, még mese közben is - a meséket nagyjából kívülről tudja és mondja velem -, hihetetlen, hogy annak idején meg voltam rémülve, hogy nem tanulnak meg beszélni. Persze minden agyzsongás ellenére nekem sokkal jobb, hogy beszélnek, nagyon hosszú és nehéz volt a nyögve kommunikálós korszak. 

Ezeket leszámítva minden szép és jó, ahogy a múltkor mondtam, ráadásul újabban nagy zabálóbulikat tartunk és naponta több tonna dinnyét és szőlőt meg mozzarellát eszünk és nem merem elkiabálni, de azt hiszem most már tényleg csak éjjelre kell a szépeknek pelenka.