A nagymamám csipőtöréssel kórházban van és mivel a család nagyjából kihalt, ezért elég nagy részben én meg a tesóm látogatjuk (a nagynénémnek, a lányának sclerosisa van, már alig tud járni, szóval ő szegény nem igazán tud segíteni semmiben, hát igen, a családom valahogy nem szerencsés eresztés.)
A nagymamám a János kórházban van, a János kórház rettenetes, a nővérek iszonyúak, az orvosok brutálisan túlterheltek és kicsit sem kommunikatívok, a kórtermek tele vannak zavart öregekkel és a földszinten ki van írva, hogy vigyázzunk, mert lopnak.
Jaj, nem tudom, hogy jó-e, hogy fejlődik az orvostudomány, komolyan.
Egyszerűen nincs a kórházaknál iszonyúbb hely, én nem tudom, hogy akik ilyen helyen dolgoznak, azok hogy tudnak bemenni és nap mint nap szembesülni a mulandóság borzalmaival (és nem, nem maga a mulandóság borzalmas, hanem a sok szenvedés és félelem, ami vele jár).
Persze simán lehet, hogy éppen azok a legbölcsebbek, akik ilyen helyen dolgoznak és éppen azért, mert ilyen helyen dolgoznak. Fogalmam sincs.
Azt viszont látom, hogy nagyon szomorú háború dúl a betegek és az ápolószemélyzet közt: a nővérek sokszor kifejezetten gonoszkodnak, a sok öreg meg zavart, süket, ügyetlen, értetlen, lassú, magányos, szomorú. És igazából megértem mindkét tábort, mert mindkét tábornak nagyon nehéz, de akkor is: a kórházi elmúlásnál méltatlanabbat és kiszolgáltatottabbat elképzelni sem tudok.
Édes istenem, bár halnék majd hirtelen, kórházmentes halált. A kórház förtelem.