Kurva banalitás!

arra az éjszakára emlékszel-e még drága
annyi konyakmeggyet faltunk hogy berúgtunk
emlékszel még és néha bódulsz nosztalgiába
nemrég még szerelemről lihegő kamasznyi dívák
árva barátném nemrég még fogszabályzót hordtunk
az ég olyan közel volt és a föld íze édes
s a jóféle férfiakról tudtuk hogy mind miénk lesz
és pofozkodtunk és egymás ruháit kölcsönbe véve
szédítettük a hozzánk korban illőt nem illőt
s a viccet félretéve: mi a franc van mivélünk
főzni tanulunk s mellé találgatjuk mikor lesz
gyerekünk s mihez kezdjünk ha minden férfi disznó
ne mondja nekem senki mert nem veszem be hogy így jó
esedékessé válik osztálytalálkozóra járni
s rádöbbenni hogy pár év múlva jöhet a ránckrém
ha régen írt levélre bukkanok csak mosolygok
ez már a vég barátném? Mert ez agyrém ez agyrém
itt állok megfürödve és huszonévesen még
pedig kislánynak hívnak szomszédok ismerősök
hirtelen ébredek fel gyakorta éjszakánként
s töprengek merre potyogtak tejfogaim no lám
arra az éjszakára emlékszel-e még s drágám
elhiszed-e hogy egyszer majd nagymamák leszünk
a csuda életbe mondjuk milyen ifjú bolondok
voltunk mi egykor s aztán jóízűt kacagunk hozzá
és a föld íze édes és a konyakmeggy bódít
és a szerelem könnyű mint könnyű a halál
és tizenhat se múltam bár senki el nem hinné
kurva banalitás - rá se ránts holnapra úgy kelünk fel
kerek a világ és persze hogy mi vagyunk középen
mi vagyunk középen hogy is lehetne másként

Vers varázsa vasárnap

Meleg kályha, régi karosszék mélye,
vasárnap délután. Verset mondok magamban,
szürcsölvén zengő ízét színes szavaknak
s az édes mérget lassan szívemre szívom.
Jaj, Kedves, újra élsz s én megint menekülőben!
Mikor alszom, eszem, vagy beszélgetek vidáman,
azt hiszem, szabad vagyok s magamé már egészen:
Te jössz és szívemre ejted parancsoló kezed
s én látod újra, újra, jaj, újra rab leszek.
Még áltatom magam kissé, hogy tán a vers volt,
(hogy csak szó, mi zsong, s ami megint megejtett,
hogy semmi sem volt köztünk, már arcom is felejted)
de mosolyos nyugalmam elvitted, Kedves, újra.

Még suttogni se szabad a nevedet...

A szívem megdobban még most is ha valahol látom,
És hogyha csak eszembe jutsz aznap könnyes az éjszakám
Sokszor álmodom én, hogy még ott vagyok nálad
És mikor leszáll az alkonyat én még most is csak téged várlak.

Én bevallom azt is, hogy holtomig szeretlek téged
És alázatosan felkínálom újra szívemet,

Ha te nem is jössz el már én még mindig remélek,
Nekem te vagy a boldogság, nekem te vagy az élet.

A szíved enyém, ezért szeretlek én.

Sose volt még ennyire durva

Száz szerelmes sátán csábítva csábít.
Menekülni már soha nem tudok,
a rabod vagyok én.
Száz szerelmes sátán bennem rád vágyik.
Örök izgalom ül az arcomon,
gyere angyalom már!
Ne engedj sírni, nem vagy te ember,
ha néked nem kell az én szívem.
Halálos méreg az ölelésed,
és mégis érzem, hogy kell nekem!
Száz szerelmes sátán csábítva csábít......
és mégis érzem, hogy kell nekem!

"nem akarsz kikerülni a nyomorúságodból..."

"Láttad már, ahogy elmúlik az éjszaka? Még a mindennapi dolgokat is csak nagyon kevesen veszik észre... Láttad már, ahogy az este közeledik? Találkoztál már az éjszakával és hallottad már a dalát? Láttál már gyönyörű napfelkeltét? Mi úgy viselkedünk, mintha vakok lennénk. Egy ilyen csodálatos világba születtünk, és mégis saját nyomorúságunk kis pocsolyájában tengetjük az életünket. Az már jó ismerősöd, így még ha valaki ki is akar rángatni onnan, te ellenállsz. Nem akarsz kikerülni a nyomorúságodból, a szenvedésedből. Pedig annyi öröm vesz körül mindenfelől... mindössze annyit kellene tenned, hogy észreveszed és részt veszel benne, nem csak kívülről figyeled! A filozófia csak spekuláció, a zen viszont részvétel - vegyél részt az éj elmúlásában, vegyél részt az este eljövetelében, ragyogj együtt a csillagokkal, lebegj együtt a felhőkkel. Tedd a részvételt életstílusoddá, és az egész létezés egyszerre akkora öröm, olyan eksztázis lesz... Álmodni se tudnál ennél csodálatosabb világegyetemet."

A tegnaphoz

OSHO ZEN TAROT: Nagy Arkanum
VII. Éberség

Az illúzió, vagy májá fátyla - amitől eddig nem láthattad a valóságot olyannak, amilyen - most lángra kap. Ez a tűz nem a szenvedély heves lángja, hanem az éberség hűvös tüze. Ahogy a fátylat elégeti, megjelenik mögötte egy rendkívül törékeny és gyermeki buddha arca. Az az éberség, ami benned most növekszik, nem valami szándékos "cselekvés" eredménye, és azért sem kell küzdened, hogy most történjen valami. Minden olyan érzésed, hogy mostanáig a sötétben tapogatóztál, most vagy a közeljövőben szertefoszlik. Hagyd magad elcsendesedni, és emlékezz, hogy mélyen legbelül te csak egy szemtanú vagy; örökké csöndes, éber és változatlan. Most létrejön egy kapcsolat lényed legkülső, tevékeny rétegei és a szemtanú legbelső középpontja között. Ez segíteni fog, hogy ne azonosulj - és egy új éberség fellebbenti a fátylat a szemeid elől.
"Az elme soha nem lehet intelligens. Csak az elmenélküliség lehet intelligens. Csak az elmenélküliség eredeti és radikális. Csak az elmenélküliség lehet forradalmár, csak az hozhat forradalmi változást. Az elme egyfajta kábulatban tart. A múlt emlékeivel és a jövő várakozásaival megterhelve éled az életed - a minimumon. Nem a maximumon élsz. Tüzed nem lángol, hanem épp csak parázslik. De amint kezdesz megszabadulni a gondolataidtól - a múlt porától, amit eddig összegyűjtöttél -, tüzed lángra kap; tisztán, világosan, elevenen, fiatalon ég. Egész életed lánggá, egy füst nélküli lánggá változik. Ez az éberség."

Hóvirág és a titkos legyező

Folyamatosan "keressük önmagunkat", vagy éppen "az élet értelmét" - és közben elfeletjük, hogy jónak kell lenni. Mert semmi nem tölt el olyan jó érzéssel, mintha tudod, hogy mindent megtettél, és mindent a legjobb tudásod szerint tettél. Ilyenkor nyugodt az álmod.

Megint minden lehetek...

Félek, mert már nem szeretek,
létezem csak, mint a kövek.

Egy bombához több a közöm,
mint ahhoz, ki visszaköszön.

Befelé nézek, mint a fa,
ha nincs lombja, nincs madara.

Jó órám is farkasverem,
kapni akarok, adni nem.

Mindörökké magam vagyok,
mint te, aki elolvasod.

Mennék feléd, jönnél ide,
de nem mozdul meg senki se.

Körbeér a történelem,
forog tovább a félelem.

Bezártam ajtót, ablakot,
nem hiányzom, ha meghalok.

Megölelnek az elemek,
mert megint minden lehetek.

És elindulok, mint a vak,
hogy újra megtaláljalak.