Jonathan Stroud: A sikító lépcső esete (Lockwood és Tsa 1.) - Zanza

Na, ez viszont nagyon jó volt! Igaz, nyúlszívűeknek nem való ez a szellemes történet (a szó többféle értelmében is), én bizony itt-ott be voltam tojva tőle, volt, hogy abba kellett hagynom, mert egyszerűen nem mertem tovább olvasni. :D Viszont nagyon olvasmányos, gördülékeny, izgalmas történet.

Nehéz elhinni, hogy ez egy YA ezzel a történettel (Angliát éjszakánként ellepik a vérszomjas szellemek, az okokról nem sokat tudunk meg, de remélhetőleg a későbbi kötetekben majd erre is fény derül), én 14-18 éves korom körül biztos rosszakat álmodtam volna az ilyesmitől, de a mai tinik talán szívósabbak, és többet bírnak elviselni.

A mesélő stílusa valamiért engem az 40-es, 50-es évek krimijeire emlékeztet (A máltai sólyom és társai), kényelmes tempójú, de nem lassú, kicsit sötét, szinte a szemem előtt láttam a fekete-fehér filmet, amit ebből a könyvből lehetne készíteni.

Három főszereplőnk gyakorlatilag még gyerek, szörnyű, hogy nem tudtam megjegyezni a korukat, de mintha nem is mondták volna el pontosan, a kamaszkoruk közepe felé járhatnak, kb. 16 évesek lehetnek, mégis érettek és tapasztaltak, mivel ebben a világban a gyerekek a legjobb szellemvadászok, egy 20 éves ember már gyakorlatilag nyugalomba vonulhat. A koruk és a viselkedésük igazából nem passzolhatna, mégsem éreztem hiteltelennek. Olvasás közben gyakran kellett emlékeztetnem magam, hogy Lucy és társai nem felnőttek.

A könyvből teljesen kimaradt a szerelmi szál, hála légyen érte a szerzőnek! Igazán üdítő volt. A csavarra, bevallom, nem jöttem rá, de nem is agyaltam rajta, lefoglalt a történet, de épp mielőtt Lockwood leleplezte volna, hirtelen beugrott.

A világ bemutatása nagyon jól sikerült, nem kellettek hosszú, több oldalas leírások, elég volt pár szó, hogy jellemezze.

Nagyon szívesen folytatnám, de úgy hírlik, a kiadó nem szándékozik kiadni a további részeket. Őszintén remélem, hogy meggondolják magukat, különben itt vagyok egy újabb sorozattal, amit angolul kellene folytatnom.

A fordítás jól sikerült, nem akadtam fent semmin, vagy ha mégis, már elfelejtettem. :D

10/10

Alexandra Bracken: Az idő vándorai - Zanza

Sajnos, a Mocskos meló után újabb csalódást keltő olvasmány került a kezembe. Ez is impulzusvásárlás volt, mint A papírmágus, de most nem sikerült jól választanom.

A varázslós és a mesefeldolgozós könyvek mellett az időutazós még a tuti befutó nálam, de ez a könyv nem jó. Nem mondom, hogy rossz, de nem is jó. Rengeteg lehetőség volt benne, de a szerző nem tudta kihasználni őket, gyakran unalomba fulladt az egész. Helyenként szívesen lapoztam volna. Az alapötletben van egyedi vonás is, ugyanakkor sok a sablon, és a kiszámítható fordulat. Ez nem feltétlenül zavar, ha jól van megírva, de most nem ez volt a helyzet.

A főszereplők, Etta és Nicholas, egysíkú, lapos, élettelen figurák. 

A szerelmi szál (fogalmazzunk így, hogy ne áruljam el, kikről van szó, bár könnyedén kitalálható) teljesen hiteltelen, a pár tagjai között semmi kémia sincs, hamarabb hinném el, hogy egy esernyőtartó és egy kakukkos óra szerelmesek egymásba, mint ők ketten, ráadásul folyton siránkoznak, amit a legjobban utálok egy szerelmi szálban. "Jaj, nem lehetünk együtt, de akkor is szeretem, stb." Hervasztó. Ráadásul olyan éretten viselkednek, és olyan felnőttesen tapasztalt gondolataik vannak, ami nem jellemző egy 17 és egy kb. 20 éves párra, vagy ha igen, akkor nagy baj van.

Maga az időutazós rész egész jó lett volna, de az kapta a legkisebb szerepet. Kár.

Ezt a sorozatot nem fogom folytatni.

10/5

Christopher Moore: Mocskos meló - Zanza

Megkérdeztem több könyvmoly és blogger ismerősömet, hogy a szerző melyik könyvével kezdjem az ismerkedést, és egyöntetűen a Mocskos melót és a Biff evangéliumát javasolták.

Annyit tudtam a szerzőről, hogy bizarr, vicces, szókimondó, trágár és fura könyvei vannak. A trágárságot csak egy bizonyos szintig tolerálom jól, de igazából nem feltétlenül hátrány, ám a többi tulajdonság nálam nyerő.

Sajnos, erről a könyvről ezek nem mondhatóak el. Nem vicces, talán ha két helyen mosolyodtam el, de lehet, hogy nekem rossz a "haláltűrő" képességem, számomra a halál alapból nem vicces, ellenben a történet keszekusza, összevissza, se füle, se farka, mintha a szerző egy csomó ötletet összedobált volna egy helyre, de nem tudott volna mit kezdeni vele. A legkevésbé a mókusembereket nem értettem, hogy mégis mi a fenéért kellett bevenni őket a történetbe. Marhaság az egész. Nem mondom, hogy teljesen élvezhetetlen volt, de kb. 30%-a tetszett, a többi csak bosszantott.

Nem tudom, ezek után kísérletezzek-e Moore más könyveivel, talán jobb, ha nem.

Most megyek, és előveszek egy Diana Wynne Jones könyvet, hogy helyreállítsam a lelki nyugalmam. Ő valóban bizarr és vicces.

10/5

Fehér Klára: Kisregények

Fura szerzet vagyunk mi, olvasók és bloggerek, hajtjuk az új megjelenéseket, reménytelenül próbáljuk beérni az olvasmánylistánkat (jaj, mindig van új és még vonzóbb), és közben hajlamosak vagyunk elfeledkezni a régebbi könyvekről. Pedig azok között is van legalább annyi jó, mint az újak között. Sőt, gyakran azt érzem, az elképesztő mennyiségű könyv között egyre nehezebb megtalálni azt a pár gyöngyszemet, ami valóban érdemes az olvasásra. A többi sajnos, jó, ha kiérdemli az "átlagos" besorolást.

Ezúttal biztonsági játékosként viselkedtem, és egy régi kedvencemet vettem elő, Fehér Klárát. A kötetben található 4 kisregény közül hármat már olvastam más felállásban, talán a húszas éveimben, az utolsó nem rémlik. Persze, számítottam rá, hogy most kicsit más élményt fog nyújtani.

Narkózis

Nem tudom, vajon tényleg így érez-e valaki altatásban, ilyen emlékképeket lát-e, vagy inkább álmodik, netán csak feketeséget lát, mert életemben egyszer altattak, 3 évesen egy mandulaműtét miatt, de abból semmire sem emlékszem.

A főszereplő Juditot műtétre készítik elő, és miközben arra várnak, hogy hasson az altató, Judit átgondolja az életét. Vagy ezek már álmában jutnak eszébe?

Szaggatott, ide-oda kapkodó emlékeket látunk, kell egy kis idő, mire összeáll a kép, és megértjük Judit élettörténetét. Már az első olvasáskor is felfogtam, és megérintett a történet, de most, ennyi év jó és rossz tapasztalatával sok mindent másképp éltem meg. 

A 2. világháborúról ugyan nincsenek személyes élményeim, de a szocializmusban nőttem fel, ha már nem is volt olyan kemény, mint az 50-es évek, azért sok minden ugyanaz maradt, szóval ez a rész némi nosztalgiát keltett bennem. Jót és rosszat is. Más szemmel olvastam családtag elvesztéséről, pokoli házasságról, anyagi gondokról, stb. Azt hiszem, felfedeztem olyan érzéseket is, amiket annak idején talán nem. A szégyent, hogy Judit nem segített Anna nevű barátnőjén, aki rengetegszer kért tőle segítséget borzalmas házassága miatt, és Judit mindig azt válaszolta: a te életed... A halálfélelmet, amin végül győz az életösztön.

A Fehér Klárától megszokott motívumok sem maradnak el, a három lánytestvér, Judit, Ági és Zsóka, a háború, a sok utazás. A hangvétel tele van érzelmekkel, mégis van egyfajta távolságtartás a megfogalmazásban.

Négy nap a paradicsomban

Egy meglehetősen félresikerült utazás története. A kisregény elején ugyan ki van írva, hogy csak a képzelet szüleménye, de szerintem ebből egy szó sem igaz. Még ha nem is egyetlen valós utazásról van is szó, meggyőződésem, hogy az írónő és férje rengeteg útja befolyásolta a könyvet.

Itt is végigvonul a Fehér Klárára jellemző stílus, szaggatottság, ugrálás az időben. Asszociációk gyűjteménye, mint mikor az ember beszélget egy barátjával, elkezdik, mondjuk, a főzésnél, és a végén kilyukadnak a gyomorműtéteknél. A mesélő belekezd egy mesébe, de aztán egy szó miatt áttér egy másikra, aztán vissza az előzőre, és így tovább. De ettől nem lett érthetetlen, végig fenntartja az érdeklődést, és a végére tökéletesen összeáll a kép.

A könyvből nem hiányzik a humor sem, a legváratlanabb helyzetekben. Sok esetben pont abból adódik, hogy itt is megmarad az érzelemdús, de távolságtartó fogalmazás. Kitűnő leírásokat és jellemrajzokat kapunk néhány mondatban, ilyeneket csak Fehér Klára tudott.

A három lánytestvér, az utazások iránti kimondhatatlan szeretet most sem maradhat el.

Sárgaláz

Ezúttal férfi a narrátorunk, aki a saját butaságának köszönhetően egy trópusi országba kerül 4 évre kiküldetésbe. Ennek az apának is három lánya van (nem találtam adatot rá a neten, hogy a szerzőnek vajon voltak-e lánytestvérei, innen jön-e a motívum), egyikük hálátlanabb, mint a másik. 

Mindhárom eddigi kisregény közös motívuma a három lánytestvér, a sok utazás, a szegénység, amit szégyellnek és titkolni próbálnak, a pofátlan külföldi rokon vagy külföldre szakadt hazánkfia, aki kihasználja honfitársát, vagy meghívja magához, és utána rosszul bánik vele, vagy meghívatja magát, és így keveri őt kellemetlennél kellemetlenebb helyzetekbe. Ezek mulatságosak is, de szívszorítóak is egyben. Nem mondanám ezeket társadalomkritikának, de ember- és jellemkritikának igen.

Erkölcsi bizonyítvány

Ez a kisregény kilóg a többi három közül, nincs utazás, nincsenek lánytestvérek, nincs humor, "csak" egy szegény nő szomorú élettörténete, amiben semmi párhuzamot sem találtam a saját életemmel, mégis ez érintett meg legjobban.

Erős érzelmek dúltak bennem olvasás közben, valakit szerettem volna megütni, vagy inkább többeket. Hogy lehet egy édesanya (édes?) ilyen kegyetlen a lányával? Hogy használhatják ki így mások (férfiak és nők vegyesen) egy szegény, tudatlan (írástudatlan is) alig 13-14 éves lány testét-lelkét? Szegény főhősnővel egész életében senki sem bánt jól, sem az anyja, sem a férjei, sem a gazdái, sem az imádott fia, és még 80 felett is üldözi a múltja, amiről nem tehet, hiszen soha senki nem segített, hogy elkerülje, sőt.

Olvasás közben a felháborodás és düh mellett megkönnyebbülést is éreztem, hogy megtanultam olvasni, és nem írathatnak alá velem olyan szerződést, aminek nem értem a szövegét, hogy a szüleim szerettek, és támogattak.

Nagyon jó volt visszabújni egy kicsit abba az időszakba, amikor először olvastam ezeket a kisregényeket, visszaemlékezni bizonyos részekre. A mai napig élénken emlékszem egyes mondatokra, jelenetekre, míg másokat jó volt újra felfedezni.

(Nagyon megdöbbentett amúgy, amit fiatal éveiről olvastam, miközben a lehetséges lánytestvéreket kerestem, hogy micsoda véresszájú kommunista volt, sőt, állítólag kihallgatásokban is részt vett, aztán a Rajk-pertől fogva kezdett kiábrándulni a korszakból.)

Azt hiszem, fogok még előszedni Fehér Klára könyveket.

10/10

Gaura Ágnes: Túlontúl

(Azt hiszem, soha többé nem leszek képes úgy tekinteni Tündér Ilona és Árgyélus királyfi meséjére, mint eddig...)

Fülszöveg: Mindig az Ördög győz – tartja a mondás Tündérföldön is, ami a mesés Erdélytől a rejtélyes Csallóközig Nagy-Magyarország árnyékvilágaként rejtőzik az ismert valóság mögött. Egykor erős és örökkévaló birodalom volt, de egy bűverejű szerelem feldúlta ember és tündér szövetségét, és az Ördög véghezvitte a lehetetlent: áthatolhatatlan Árokkal kettészakította, ami egynek rendeltetett. Hatalmát egy tiltott csóknak köszönhette, és átkát csakis egy újabb csók törhetné meg – ám a szerelmesek évszázados álomba dermedtek a birodalom két végében, és azóta sem akadt senki, aki át tudott volna kelni az Árkon, hogy segítsen egymásra találniuk.

A megváltó csók egy nap mégis kiszabadul Tündérföldről, útra indul egy utazókönyv segítségével, és végül a Budapesten élő Liliomig jut – ám a tündérmeséken nevelkedett lány nem is sejti, hogy Tündérország sorsa összefonódott az övével. Az utazókönyv varázsa az ő korántsem mesés életét is felborítja, így kettős feladat vár rá: ahhoz, hogy felismerje a mágikus világ sugallatait, neki is meg kell találnia az igaz szerelmet.

A kultikus Boriverzum-sorozat alkotója, Gaura Ágnes ezúttal a magyar tündérmesék világába vezeti olvasóit – a somorjai templomon is túl, az Aranyerdőn, Ezüsterdőn és Rézerdőn át egészen a Csörsz-árok legendájának varázslatos újraértelmezéséig.

A borítóról már mutattam képeket pár hete, és a beleolvasó után nem volt kétséges, hogy ezt a könyvet olvasni akarom. (Sőt, már előtte sem, a Bori-kötetek után látatlanban bizalmat szavaztam ennek a könyvnek is.)

Amikor a kezembe vettem, az első gondolatom azt volt, hogy milyen kicsi. Na, nem épp vastagságra, mert picivel több mint 600 oldal, hanem hosszúság és szélesség tekintetében. De amikor elkezdtem olvasni, rájöttem, ez mekkora előny. A kötet épp kézre áll, kényelmesen lapozható, nem esik szét, nem kell megtörni a gerincét, a 600 oldal ellenére könnyű, nem szakad le az ember karja, egy álom olvasni ilyen szempontból - is. (Zárójelben jegyzem meg, ha lehet így is, akkor miért nem mindegyik könyv ilyen? Miért kell 4-500 oldalas könyveknek féltégláknak lenniük, amit lapozni is alig merek, stb.?)

De más szempontból is illik a könyvre az "álom" kifejezés, jelentős szerepet kapnak benne az álmok. Én hiszek benne, hogy álmunkban olyan helyeken is járunk, ahová ébren nem jutunk el, hogy pl. elhunyt szeretteinkkel találkozhatunk, ezért ez a rész nagyon megfogott.

A borítóról már írtam, most újra megcsodáltam, immár élőben, de elsőre nem vettem észre újat rajta, amíg fel nem bukkan a könyvben egy bizonyos festmény, aminek hatására más szemmel kezdtem nézni, mígnem én is felfedeztem (vagy felfedezni véltem) csőrt, karmokat, egy női alakot... Volt, amit nem találtam meg, de nem árulom el, hogy mit, legyen a kedves olvasónak is meglepetés. 

Kovács Péter a borítón kívül belső - fekete-fehér - illusztrációkat is készített, szám szerint éppen hetet. A szám nyilván nem véletlen. Nekem legjobban a manós tetszett. Azt hiszem, már ennyiből is látszik, milyen igényes kötettel van dolgunk, ezenkívül a fejezetcímek betűtípusa is jelzi a kiemelt gondoskodást.

Rendkívül érdekes volt az a sok információ, tény és adat, ami a könyvben fellelhető a Csallóközi mesékről, tündérmesékről. Látszik, hogy a szerző hatalmas energiákat ölt bele a kutatásba. Tőle magától tudom, hogy a könyvben említett mesék mind létezőek (sokat természetesen én is ismerek, de nem mindet), az már más kérdés, persze, hogy utána mihez kezdett velük. A Rapsoné nevű tündér sok más helyen Rapsonné néven szerepel (egy mondat erejéig említették pl. az Ármány és kézfogóban, amit épp nemrég fejeztem be), de ilyen említése is van, és ő úgy döntött, ezt a változatot használja, ami megvallom, nekem jobban is tetszik, mivel két n-nel olyan hatása van, mintha valakinek a neje lenne.

Liliomot nagyon megkedveltem, bár egyáltalán nem volt könnyű eset, előítéletes is, meg gondjai vannak a döntéshozatallal, de talpraesett és bátor. A három férfi közül kettő gyanús volt, hogy ún. cserélt vagy váltott gyerek, de nem tudtam eldönteni, vajon melyikük az. Gyanítottam, hogy az írónő valamilyen módon át fog vágni, ami így is lett, meg nem is. (A bíró okos lánya c. mesének elég nagy szerepe volt a könyvben.) Én ugyan nem azt a férfit választottam volna, akit Liliom, de épp nemrég írtam le, hogy olvasó ne sértődjön meg azon, ahogy az író megírja a könyvét, szóval elfogadtam. Végül is az a lényeg, hogy Liliom boldog legyen, nem? 

A történet eleinte lassabban halad, szépen megismerkedünk Liliom életével és Tündérország helyzetével, hogy aztán a Bori köteteknél megszokott módon a könyv utolsó harmadában felpörögjenek az események, és aztán már csak kapkodtam a fejem. A lassabb történetvezetés nem jelent unalmasat, próbáltam fejben összerakni, hogy mi történt (nem sikerült, hehe, de a végén minden szépen összeállt), és addig is élveztem a meséket, a szerzőtől már megszokott utalások keresgélését és megfejtését, a sajátos humort, amit főleg Rókaszó és Csókacsíny, a két manó meg Liliom családja képviselt, és a gyönyörű nyelvezetet.

A kötet műfaja elvileg YA, de én abból inkább az idősebb korosztálynak javasolnám, de legalább ugyanolyan élvezhető a felnőtt korosztálynak is, akár fiatalabb, akár idősebb, lényeg, hogy az olvasó legyen nyitott a mesék világának befogadására.

Már gyerekkoromtól fogva az érdekelt, mi van a mesék végén túl, a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" után. Nem hiszem, hogy pontosan meg tudtam volna fogalmazni, de talán valami olyasmire gondoltam, hogy a királyfi vajon húsz év után is szereti-e a lányt, ill. a hősnőt zavarja-e királyi férje horkolása. Hogy együtt járnak-e még sétálni, és megcsókolják-e egymást lefekvéskor. Egyfajta választ erre is kaptam, és bár nem idilli a kép, a remény megvan rá, hogy helyrehozható legyen, ami elromlott. És ez jó.

Nem mondom, hogy mindenhol azt kaptam, amit vártam, de amit kaptam, az úgy volt jó. 

10/9

Az olvasás lehetőségét köszönöm Gaura Ágnesnek és a Delta Vision Kiadónak.

David Safier: Happy Family - Szörnyen boldog család - Zanza

Épp az előrendelhető könyvek között böngésztem, mikor megpillantottam ezt a könyvet. Naná, hogy már nyomtam is az előrendelés gombot! A szerző eddig megjelent két könyvét is nagyon szerettem, szóval alig vártam a megjelenést.

Alapjában nem is csalódtam, és igazi könnyed szórakozás volt, de azért volt bennem egy kis mellékzönge, egy pici keserűség olvasás közben, de ezt csakis magamnak köszönhetem.

Adva van egy szerintem nagyon tipikus család, az apa rengeteget dolgozik, az anya elhanyagolva érzi magát, jaj, nem ezt az életet akarta, jaj, nem lett belőle senki, a lánya kamasz és problémás, a fia meg más, mint a többiek.

Egy könyvbemutatóra mennek, mindannyian szörnyjelmezben, ami az események összjátéka folytán egyszerűen rajtuk marad. Vagyis azzá változnak, aminek be vannak öltözve, annak minden jó és rossz következményével. Persze, igyekeznek megtalálni a megoldást, hogy visszakapják eredeti alakjukat, és közben mindenféle megpróbáltatás, kaland éri őket. Át kell gondolniuk az életüket, változtaniuk kell.

Igazi tanmese, igaz, szórakoztatóan, de az. Oda kell figyelni egymásra, nem szabad hagyni beszürkülni a házasságot, stb. Ami miatt kicsit keserűen olvastam, hogy Jézusom, az én családom is majdnem ilyen... És hogy én nem lennék képes olyan tettekre, amit a könyvbeli családnak kellett megtennie, hogy végül együtt maradjanak, és együtt tudjanak működni.

Na, mindegy, ez már az én problémám. Remélem, a szerző más könyveit is olvashatjuk majd, a Plötzlich Shakespeare érdekelne még nagyon, de igazából bármelyik jöhet.

A könyvből (rajz)film is készült, jó lenne egyszer azt is megnézni.

10/8

Böszörményi Gyula: Ármány és kézfogó (Ambrózy báró esetei III. ) - Zanza

Mivel nem a megjelenéskor vettem kézbe, már tudtam, hogy mégsem ez a zárókötet, és hogy olyan cliffhangerrel végződik, hogy a fal adja a másikat. Gondoltam, bele sem kezdek, amíg az író meg nem írja az - állítólag már tényleg - zárókötetet, fene akar hülyét kapni, hogy netán éveket kell várni a folytatásra. De aztán mégsem tudtam megállni.

Hát kérem, ez volt eddig a legjobb rész, izgalmas, de úgy, hogy nem éreztem a gyalogkakukk effektust, mint pl. az Outlander 3. és 4. kötetnél, humoros, egyik-másik poént meg kéne tanulni, és benyögni valami beszélgetés kellős közepén. A kacifántos stílussal akadtak még gondjaim, a narrálás már nem olyan erőltetetten régies, mint amilyennek az 1. részben éreztem (vagy megszoktam, fene tudja), de a szereplők beszédmódja néha zavar. Kivéve Mück Márinál, aki egyértelműen az egyik kedvenc karakteremmé nőtte ki magát.

Mili makacssága és a báró ridegsége néha sok volt, jó lett volna, ha a kötet végére ez változik. Bár Mili elvileg megfogadta, hogy nem lesz olyan felelőtlen, de én nem vettem észre, hogy a gyakorlatban megtörtént volna.

Nem szeretem az olyan karaktereket, mint a báró, aki makacsul megy előre, senkivel nem oszt meg semmit, feltétlen engedelmességet vár el, de nem indokolja meg, hogy miért. Cseppet sem csodálkoztam, hogy Milinek ebből elege lett, és saját szakállára kezdett nyomozni. Ugyanakkor persze, rettentő felelőtlen dolgokat művelt, de talán, ha Richárd őszintébben beszél vele, még ha nem is árul el mindent, de legalább nem nézi levegőnek, Mili is könnyebben megült volna a hátsóján.

A fejemben én már persze, összeboronáltam őket, de belegondoltam, hogy ha ezek ketten összeházasodnának, hát, hogy unalmas házasság nem lenne, az biztos. Igaz, békés sem, ha mindketten ilyenek maradnak. A nők szeretik az ilyen mogorva alakokat megváltani, pedig nem mindig lehet, és nem is mindig érdemes.

Érdekes, sok csavart kitaláltam, pedig általában nem szoktam találgatni, de most valahogy mégis rátaláltam a megoldásra, na, nem mindnél. A függővégre is rájöttem, igaz, csak alig pár oldallal a vége előtt. Van persze, vágyam, hogy hogyan folytatódjon, és nyilván picit csalódott leszek, ha nem úgy lesz, de el fogom fogadni azt is.  Nem igazán értem, mikor az olvasók dühösek az íróra, mert nem úgy írja meg a könyvet, ahogy ők elképzelik. 

Azért remélem, a 4. kötetben majd végre megtudunk minden fontosat, és lezárul a történetnek ez a szála. De azt sem bánom, ha nyitva marad a lehetőség a folytatásra, csak más történettel.

Amit még meg kell említenem, az a hangulat, igazán jól visszaadja a századforduló atmoszféráját, nemcsak a csillogást, hanem a mocskot is.

10/10