Novemberi zárás

És már el is értünk az év utolsó hónapjához. :O

Novemberben három könyv végére sikerült érnem, amiből egy még októberről csúszott át. Azért mondom így, mert az egyiknek tényleg örültem, hogy sikerült a végére érni, annyira szenvedős volt.

Mutatom.

1. Jodi Picault: Nem ér a nevem

Ez volt, ami októberről maradt, és ez volt a szenvedős is. A szerzőtől nem olvastam még a lányával közösen írt két mesekönyvön kívül semmit. A hívószó ezúttal Shakespeare neve volt, de hamarosan ismét a nők sorsának kérdéskörében találtam magam, elnyomás, erőszak stb. Jaj. Jobban oda kell figyelnem ezekre a jövőben, mert ugyan foglalkoztat a téma, de már többedik olyan könyv ez az idén, amiben ez a téma is hangsúlyos szerepet kap, és besokalltam.

A könyv sajnos nem tetszett. Bár Emilia sorsa szomorú volt, mégis csak helyenként tudott belőlem érzéseket kiváltani, a szerzőnek valahogy nem sikerült úgy leírnia a történetét, hogy igazán azonosulni tudjak vele. Melina pedig majdnem végig igazán seggfejként viselkedett. Tíz évig őrizgette a sérelmét Jasperrel kapcsolatban, majd kb. mindenkin átgázolt, hogy színpadra kerüljön a darabja, beleértve a legjobb barátját is. Jasper egy szó nélkül fogadja el a hazugságot, és amikor Jasper kerül némiképp hasonló helyzetbe, és Melinának kellene a férfi mellé állnia, meg sem hajlandó hallgatni.

Azt hiszem, árulkodó, hogy egy könyvben, ami arról szól, hogy a nők sorsát régen és még ma is (ha nem is olyan mértékben, mint 400 éve) a férfiak döntötték el, egyetlen női szereplő sem szimpatikus. Az egyetlen, akit megkedveltem, Jasper volt.

Az egész könyv sajnos rettentő hosszú és elnyújtott, ismét úgy éreztem, hogy sosem jutok a végére. Hogy őszinte legyek, kb. az utolsó harmadából már nagyon sokat kihagytam, egy csomó oldalt csak átlapoztam, annyira untam már az egészet. Ami a javára írható, hogy úgy tűnik, a szerző alapos kutatásokat végzett. Picoult ez alapján nem az én szerzőm.

Az, hogy Shakespeare írta-e valójában a drámáit, hidegen hagyott. Szeretem a műveit, akárki is írta őket. A Shakespeare-idézetek fordításában nagyon fura volt, hogy sok helyen Szász Károly iszonyat elavult, a mai olvasó számára alig értelmezhető fordításait használták, talán jogdíj kérdés miatt volt? Akárhogy is, nagyon zavarónak találtam.

Na, most nézzétek meg a kedvenc szonettemet, a 71.-et Szász Károly és Győry Vilmos fordításában, majd pedig Szabó Lőrincében, ég és föld!

Tovább ne gyászolj, majd ha sirba szállok,

Csak mig a gyászharang elhirdeté

Hogy én e rút világtul íme válok.

És térek még rutabb férgek közé.

S ha e sorokba elmerülsz, feledd

Mely írta, a kezet: mert úgy szeretlek

Hogy inkább vágyom lenni elfeledt

Semhogy nevemmel néked bút szerezzek.

Oh! hogyha e sorokra néz szemed,

Midőn talán már por vegyűlt szivemmel,

Ne ejtsd ki többé szegény nevemet,

Szerelmed érjen véget életemmel:

        Nehogy a bölcs világ e bút megértse,

        És szivedet, velem gunyolva, sértse.

Ez mégis mi a fene? Büntetni lehetne vele. Nem csoda, ha valaki ezzel kerül először szembe, az menekül Shakespeare elől.

És a modernebb:

Hogyha meghalok, ne tovább, ne gyászolj,

Csak míg hallod a zord harang szavát,

Mely széthírleli, hogy e rút világból

Legrútabb férgek közé szöktem át;

Sőt, ha versem olvasod, ne idézd

Írója kezét: szívem úgy szeret,

Hogy édes agyadnak a feledést

Kívánja sajgó emlékem helyett.

Vagy ha (mégis) látod írásomat,

Mikor engem a föld már elkever,

Ne mond ki szegény nevemet se: hadd

Haljon szerelmed halálommal el;

Mert a bölcs világ átlát szíveden,

S bár meghaltam, gúnyolni fog velem.

Na, hát ez már egészen más.

2. Ruff Orsolya: A titokzatos budapest térkép (Orczy Mimi kalandjai 3.)

Még szerencse, hogy van nekünk Ruff Orsolyánk és ez a jó kis sorozat, ami gyógyír volt a megtépázott lelkemre. (Dehogy! Annyira azért nem vettem a lelkemre. :D Kevés könyv tud igazán felbosszantani.)

Már a 2. rész után is leírtam, hogy jobb volt, mint az első, és a 3. rész meg még jobb volt talán annál is. Vajon lehet ezt még fokozni? De fokozni nem is kell, csak szinten tartani.

A leányneveldés rész kicsit az Abigélre emlékeztetett, de azért nem volt koppintás, az arzénes részt meg részben kitaláltam, mert olvastam a korabeli kozmetikumokról... na, de ennél több már spoiler lenne. Remélem, hamarosan jön a 4. rész, és még sok rész utána.

Bírtam a kis utalásokat, próbáltam azonosítani azokat a dolgokat, amiket ismertem. És nézzétek meg a könyv hátulját, a borító előtti oldalt is!

3. Clare Pooley: Hogyan öregedjünk méltóságmentesen?

A cím keltette fel a figyelmemet, és reméltem, hogy valami vicces és renitens könyvet kapok, amit tulajdonképpen meg is kaptam. Bár be kell vallanom, hogy én itt-ott egy-egy részt unalmasnak találam, de sokat nevettem, meghatódtam, és a végére rendesen felpörögtek az események. Mindenkinek kellene egy Daphne az életébe. :)

Ugyan nem vagyok még nyugdíjas korban, de bizony közeledik. Mintha tegnap lett volna, mikor betöltöttem az 50-et, és most meg már a 60 közelebb van, mint az 50. :O Valószínűleg ezért is foglalkoztat már ez a kérdés, hogy lehet-e mást is kezdeni az idős évekkel, mint hallókészülékkel ordítozni az unokákkal, undok képet vágni, egész nap a tévét nézni, és rosszindulatú megjegyzéseket tenni másokra. Költői kérdés volt, persze, hogy lehet, de szívesen nézek és olvasok olyan alkotásokat, amik azt erősítik meg, hogy 60 felett sem áll meg feltétlenül az élet.

Nem nagyon szoktam havi zárásban sorozatokról írni, de most kivételt teszek. Vagy esetleg hagyomány teremtek. :) ;)

Pontosan a fentiek miatt néztem meg A Man on the Inside, magyarul: Beépített öregúr c. sorozatot is a Netflixen (kiírva, feliratban más volt a címe, de elfelejtettem), amiben van ugyan egy nyomozás, de a vége felé leginkább azt éreztem, hogy az csak ürügy volt, mert talán kevesebben nézték volna meg, ha szimplán arról szól, hogy egy nyugdíjas férfi bemegy az idősek otthonába, és barátkozik. Pedig úgy is jó sorozat lehetett volna, de így még került bele egy csavar is. A sorozatban persze ott az elmúlás, ennyi idős korban ez már óhatatlan, de annál sokkal több az életingenlés és pozitivitás, nagyon szerettem. A humorát is. Külön érdekesség, hogy az alcímek kémfilmek címei voltak kitekerve. Nem árulom el, nyomozzatok kicsit. :)

A másik novemberben megnézett sorozatom, amiről említést tennék, a Karácsonyi vihar, szintén a Netflixen, ami már kb. 2 éve készült, és azóta van a várólistámon is, de most végre sorra került. Mindig szívesen fogadom, ha találok jó, nem amerikai sorozatot, filmet, könyvet, néha nem árt egy más nézőpont, hisz a napi életünket talán túlságosan is átszövi az amerikai kultúra befolyása. Ez pedig norvég, ha jól emlékszem. A mindössze hat epizódban megismerünk néhány embert, akik egy hóvihar miatt az oslói reptéren ragadnak, és az ő életükbe kukkanthatunk bele ez alatt a pár rész alatt, ami számukra kb. egy nap eseményeit meséli el. Annak ellenére, hogy minden sorsban van nehézség, mégis szívet melengető a történet, és az utolsó részben szépen le is kerekítik a sorsukat. Olyan szépen, hogy bár örülnék újabb évadnak, erőltetettnek érezném, ha ugyanezekkel a szereplőkkel folytatódna, de más emberekkel jól működhetne.

Terveim szerinte decemberben elolvasnék még valami karácsonyit és persze jöhetnek orrba-szájba a karácsonyi filmek. :D

Fura belegondolni, hogy talán már csak jövőre jövök errefelé újra. Majd kiderül. :)