Tudod mi az a Márciuska?

Fodor Sándor:

Márciuska

A reményt keltő, télűző, mosolygós-napsütéses tavasz, mintha valamivel korábban köszöntött volna ránk az idén, mint szokott. Ha örvendünk is annak, hogy már február derekán eltakarodott (nagyjából) a hó, megszűntek a dermesztő fagyok, távolról se hisszük, hogy ezzel immáron végképp győzedelmeskedett volna a tavasz a tél fölött, hogy az idő már mind csak melegebbre fordulhat, olyannyira, hogy március végére már vígan úszkálhatunk szabadtéri medencéinkben és (még) tiszta folyóvizeinkben. Szó sincs erről. Ha korábban is jött meg a tavasz, mint rendesen, tudjuk, hogy még igencsak visszatérhetnek a fagyok, hullhat még a hó — akár a csalóka áprilisban is. Ha valamiért imádkozunk, az csupán annyi, ne boruljanak virágba idő előtt a gyümölcsfáink, nehogy egy esetleges kései fagy leforrázza azokat, reményeinkkel együtt.
Ezt a fajta aggályunkat nem csupán a természet, a közélet is igazolja, sajnos. Közel fél évszázados kemény diktatúrát, valamivel több mint hatévi látszatdemokráciát követően, a ’96-os novemberi választások után kezdtük azt hinni, hogy immár végleg reánk ragyogott az éltető tavaszi nap. Azután kiderült, hogy csak a bolondos, változékony, szeszélyes és megbízhatatlan április köszöntött ránk, mégpedig olyan kitartó módon, hogy amikor e soraimat rovom, még csak remélem, hogy országunk koalíciós kormánya és annak miniszterelnöke a posztján lesz, mire írásom a Tisztelt Olvasó elé kerül... 

A tavasznak, a legyőzhetetlen tavasznak a közeledtét azonban se tagadni, se akadályozni nem lehet, Istennek hála. Sem a természetben, sem a közéletben, noha, belátom, az utóbbiban valamivel nehézkesebben fordulnak az évszakok. Kivált a téli és az azt követő bizonytalan idő múlik nehezen.
Van egy igen kedves román népszokás. Március elsején Mãrtisorral, márciuskával ajándékozzák meg a fiúk a lányokat, férfiemberek a fiatal és idősebb asszonyokat egyaránt. A márciuska lehet apró, fémből vágott-zománcozott-festett kis négylevelű lóhere, virág vagy más, akár parányi iparművészeti remek, divatékszer is. Piros-fehér zsinegre fűzik és rendszerint néhány szál hóvirággal együtt adják át a kislányoknak-asszonyoknak-nénikéknek. Ők pedig mellükre-gomblyukba tűzve, vagy óraszíjukra kötve viselik ezt a férfiúi figyelmességet, amely március első napján illeti meg Őket.
Kedves szokás. Immár mi, romániai magyarok is átvettük részben. A mi lányaink-asszonyaink óraszíján-gomblyukán-kabáthajtókáján is egyre gyakrabban megjelenik a márciuska.
Igaz, vannak közöttünk, akik idegenkednek a márciuska-ajándékozásnak az átvételétől, meghonosodásától. Azt mondják, van minékünk éppen elég kedves néphagyományunk-szokásunk. Miért "kölcsönöznénk" másoktól? 

De — miért ne?!
Gondoljuk meg: bennünket, magyarokat a németekhez se köt különös történelmi rokonszenv, a két világháború végzetesnek bizonyult szövetségétől eltekintve. S mégis : a karácsonyfát, a karácsonyi fenyőfa hagyományát például éppen tőlük vettük át. És milyen jól, milyen mélyen belegyökerezett a magyar néplélekbe! Az ötvenes évek tilalmai-tiltásai még időlegesen se tudták eltörölni, de még későbbre (január 1-re) halasztani sem a gyertyás-csillagszórós-aranydiós karácsonyfák állítását. Miért ne honosodnék meg nálunk is végképp ez az igen kedves román szokás, a "mãrtisor"-ajándékozás, amelynek magyar elnevezését, a márciuskát először mintegy húsz évvel ezelőtt hallottam a Kossuth Rádióban, amikor a bemondónő megköszönte a márciuskákat, amelyeket Romániából küldtek a kedves hallgatók a rádió munkatársnőinek.

Azt hiszem, alig van népszokás, amelyet — így vagy úgy — át ne vettünk volna egymástól. A húsvéti öntözést — például — az erdélyi románok tőlünk. A Kárpátokon kívül alig itt-ott kezd (talán) meghonosodni.
Nem kell tehát idegenkednünk a márciuskától. Azt hiszem, jó is, ha átvesszük és magunkénak tekintjük, és mi is ajándékozgatjuk lányainknak-hölgyismeréseinknek, kislányoknak és nénikéknek ezt a piros-fehér zsinóros kis divatékszert. Ezzel semmit sem adunk fel magunkból. Mint ahogy más nyelvek-nemzetek irodalmának, szellemi kincseinek anyanyelvünkre való tolmácsolása sem hervasztja nemzeti kultúránkat. Ellenkezőleg: gazdagítja azt. Úgy gazdagodhatunk egymás hagyományaiból, szellemi kincseiből, hogy senkit sem szegényítünk vele.
A márciuska derűt, bizakodást fakasztó ajándék. A tavasz érkeztét jelzi. Vajon miért ne kelthetné fel bennünk a reményt az ország közösségi életének az annyira áhított, bizonyosságot, virágzást jelentő tavaszában is?! Mert bizonyosság helyett egyenlőre ezzel kell beérnünk. A reménnyel. És a — márciuskával. 

Max kommentje:

Vajon lehetne egy ilyen népszokást megtartani, most Magyarországon, anélkül, hogy bármilyen politikai töltete lenne akár a színeknek, akár a motívumnak?

Nem....

Idézet innen, a képek pedig Edittől(Esc), innen és innen. Köszönöm!

Max