Colleen Hoover: Too Late – Túl késő {Értékelés + Nyereményjáték}
Colleen Hoover: Too Late – Túl késő
12.15. Könyvvilág Blog
12.16. Never Let Me Go (extra)
12.17. Dreamworld (extra)
12.18. CBooks
12.20. Never Let Me Go
12.21. Deszy Könyvajánlója
12.22. Sorok Között
A blogturnéról
A Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából a rajongók újabb Colleen Hoover kötettel gazdagodhatnak így év végére, a szerző pedig ezúttal egészen új oldaláról mutatkozik be a magyar olvasóknak Too Late – Túl késő c. könyvében. Ha titeket is érdekel az írónő izgalmas, romantikus thrillere, tartsatok a Blogturné Klub csapatával, s a turné végén hármótok akár gazdagabb is lehet a Túl késő egy-egy példányával!
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 472
Fordító: Mergl-Kovács Bernadett
ISBN: 9789634575016Sorozat: -
Nézőpont: váltott E/1
Függővég: nincs
Bechdel-teszt: megbukott
Moly link
Goodreads link (3,99)
Megrendelési linkSloan a poklok poklát is megjárná azokért, akiket szeret.
És meg is teszi, minden egyes nap. Amikor azonban rádöbben, hogy valójában börtönben él a veszélyes, erkölcstelen és züllött Asa Jackson mellett, Sloan kész bármit megtenni azért, hogy szabaduljon szorult helyzetéből. Akár a testi épségét is kockára tenné, aminek senki sem állhat az útjába. Senki, kivéve Cartert.
Asa életében Sloan a legjobb dolog. És Asa szerint Sloan életében ő a legjobb dolog. A lány nem nézi jó szemmel Asa züllött életmódját, pedig a srác szerint, ő csak azt teszi, amit tennie kell, ha mindig egy lépéssel az üzletfelei előtt akar járni. Mindent megtesz annak érdekében is, hogy egy lépéssel Sloan előtt járjon. Senki sem állhat az útjába.
Senki, kivéve Cartert.
Az év legmegrázóbb regénye arról, meddig élhetünk és hogyan szabadulhatunk egy bántalmazó kapcsolatból.
Ismerd meg Sloan példaértékű sorsát!
Az első mondat:
"Meleg ujjak kulcsolódnak az ujjaimra, a kezem a matracba süpped."
Véleményem
Őszinte leszek: dühös vagyok. Olyan nagyon dühös vagyok erre a könyvre. Végig forrongott bennem a harag, az undor, a kétségbeesés és a gyűlölet, miközben ezt a regényt olvastam, és bevallom, sokszor inkább elhajítottam volna a fenébe - képletesen, mert kéziratot olvastam telefonon.
Nem tudom, nektek mennyire tűnt fel, de én már nem nagyon olvasok a Könyvmolyképző Rázós sorozatából, és írni sem írok róluk híreket sem olyan vehemenciával, mint a Rubin pöttyösökről. Elolvastam jó néhányat, még csak azt se mondanám, hogy utáltam őket, de rájöttem, hogy nekem nem igazán fekszik ez a Dark Romance vonal. Jobbára túl... erőszakosnak és sokszor akár betegnek találom ezeket a történeteket. Nem mondom, hogy feltétlenül rossz őket olvasni, de nem is kellemes. És bár egy pontig abszolút nyitott vagyok arra, hogy nem kell minden könyvet élvezni, mert igenis jó lehet, ha valami húsbavág, ez a vonal nekem már kicsit sok.
Viszont Colleen Hoover klasszikus NA szerző, eddig mindent olvastam tőle, ami magyarul megjelent. Nem is olyan régen volt egy olyan kérdés, hogy vannak-e olyan szerzők, akiktől szó nélkül elolvasnék bármit - és igen, nekem Colleen Hoover is ilyen. A Túl késő ugyan Rubin Pöttyös lett, de tudtam, hogy a szokásos Hoover stílustól eltér, annál sötétebb - de bevallom, nem gondoltam, hogy ennyivel. Simán Rázósnak kellett volna szerintem lennie, bár megértem azt a kiadói döntést is, hogy Rubinban maradt.
A Túl késő messze nem olyan aranyos romantikus történet, amit Colleen Hoovertől megszokhattunk. Persze a keményebb témák eddig sem álltak távol tőle, hiszen írt már gyerekmolesztálásról, tinédzser kori terhességről, gyászról, családon belüli erőszakról... de ez a könyve tényleg más.
Félre ne értsetek, azért nem fordult ki a bőréből teljesen, nyomokban felfedezni benne azt, ami miatt szeretjük őt - itt-ott Carter és Sloan románcában is voltak tipikus hooveri NA elemek, de talán a leginkább Hooverre jelemzőbb vonás, hogy ebbe is belecsempészett valami különös szokást, hobbit, ahogy azt olyan gyakran teszi. Itt Sloan vonaláról érkezik ez, majd csatlakozik hozzá Carter is - tudni fogjátok, mire gondolok.
Ez a kis könnyedség segít abban, hogy haladjunk előre, még ha sejteni is, hogy túl sok jó nem feltétlenül vár az úton.
Mert már rögtön a regény felcsapásánál érezni, hogy ez nem egy habkönnyű mese. Sőt. Bevallom, én időnként már-már rosszul voltam olvasás közben, és le kellett tennem a könyvet. Lelkileg megviselt. És őszintén mondom, mivel a könyv nagy részét ma olvastam, hogy a hangulatomra nagyon is rányomta a bélyegét a regény - nem jó értelemben.
Mindenesetre ez egy kemény sztori, kemény nyelvezettel, kemény szavakkal, kemény jelenetekkel. Szexuális és lelki erőszakkal. Bűnözőkkel. Drogokkal. Ami elcseszett lehet, az bizony itt felüti a fejét.
Az a nagyon érdekes, hogy amúgy a sztori önmagában nem is annyira különleges. Adott nekünk Sloan, aki még régebben jött össze a jelenlegi pasijával, Asával. Asáról pedig kiderült, hogy drogkereskedő, és egyáltalán nem jófiú, sőt! Hataloméhes, és magával Sloannal is ennek megfelelően bánik. Csakhogy ez bizonyos okból - nem lövök le nagy poént - olyan helyzet, amiből nem tud (?) szabadulni. Eközben megjelenik egy új srác az életében, Carter, akiről rövid úton kiderül, hogy... Szóval Carter, aki minden, ami Asa nem: gondoskodó, figyelmes, tisztelettel bánik vele. És így kialakul egy nagyon veszélyes szerelmi háromszög, amiben a tét bármelyikük élete lehet.
Amitől ez a könyv mégis durva, az az, ahogy Hoover tálalta. Nagyon grafikus az egész, minden bántalmazást élőben követhetünk végig. Ráadásul még súlyosabb az egész attól, hogy három szemszögből éljük végig a történéseket: ott van Sloan, az áldozat; Carter, a jófiú, aki kénytelen végignézni mindezt és persze Asa, a bántalmazó, elmebeteg bűnöző.
Hoovert írói oldalról szinte csak dicsérni tudom. Szinte. Az, ahogyan az egyes szemszögeket sikerült máshogy megírnia, és a külön figyelmeztetés nélkül is pontosan tudtam, épp melyikük fejében járok, dicséretre méltó. Még inkább az azért, mert egy olyan pszichopata fejébe is képes volt becsempészni az olvasó, amilyen Asa. Ráadásul el kell ismernem, Asa egyáltalán nem hülye, ettől pedig még izgalmasabb és még nagyobb kihívás róla írni.
Viszont az, hogy jól volt megírva a könyv és hogy egyébként nagyon is olvastatta magát, még nem jelenti azt, hogy szerettem is...
Sloan és Carter kapcsolata a könyv elején még reményt nyújtott, ezek a részek lendítettek át a rázósabb szakaszokon, amikor legszívesebben ordítottam volna.
Csakhogy aztán sajnos Sloan és Carter is okot adtak rá. Annyira fittyet hánytak a veszélyre, olyan őrülten felelőtlenek voltak a veszély tudatában is, ami nekem bizony sokszor túl sok volt, és legszívesebben rájuk ordítottam volna, hogy szakadjanak már le egymásról az isten szerelmére.
Ráadásul bár egyrészt megértem Sloan okait arra, miért maradt Asa mellett - azért nagyrészt nem tudtam megbékélni ezzel. Olyan szinten nyugodott bele az egész helyzetbe, ami messze túlmutat a normálison.
Ami pedig Asa karakterét illeti... Értem, hogy az írónő szerette volna árnyalni azzal, hogy megtudjuk, milyen okok állhatnak annak a hátterében, hogy ilyen lett - de én bizony ettől még nem tudtam szánni őt, nem lett kevésbé undorító és ütnivaló. Kéjesen vártam a pillanatot, amikor végre golyót repít már valaki a fejébe - ne aggódjatok, nem kell semmilyen konkrét jelenetre gondolni, nem spoilerezek, csak a puszta vágyamat osztom meg veletek.
Persze még mindig a happy end reménye vitt előre, és sajnos itt jött be igazán az, amiért azt a szinte szócskát írtam Hoover írói munkájával kapcsolatosan.
A Too Late-et, ahogy Hoover maga is elmeséli a kötet elején, eredetileg Wattpadon kezdte el publikálni az írónő, mindenféle kiadási remény nélkül. Ezután fejezetről fejezetre került fel a történet, és nem kizárt, hogy közben az írónőt nagyban befolyásolták az olvasói reakciók is. Tudom én, milyen az, amikor feltöltesz egy fejezetet és rögtön jönnek a visszajelzések. Egyébként ettől még nem éreztem túlzottan darabosnak a sztorit, bár itt-ott azért a fejezetek közötti ugrásoknál fel lehetett fedezni azt, hogy talán ezt most az olvasók agyának húzása szüli, de ez nyomtatott regényekben is bevált írói eszköz, szóval számomra nem volt idegesítő vagy visszás. Egészen a könyv legvégéig.
Hoover abban a sorrenden adatta ki a regény fejezeteit, ahogy azt feltöltötte a netre annak idején. Ez azt jelenti, hogy egy lezárás után kapunk egy prológust, majd több epilógust is. És előttem csak egy nagy MIÉRT lebegett. Csak arra tudok gondolni, hogy Colleen Hoover, legyen bármilyen remek írónő, maga is függővé vált attól, hogy rendszeresen tölt fel fejezeteket és rögtön kap visszajelzést. Emiatt pedig képtelen volt leállni. Ugyanis ezt a sztorit már hamarabb abba kellett volna hagyni. A prológust még el tudom fogadni afféle plusz érdekességként, bár ami engem illett, bőven megvoltam nélküle, de az újabb és újabb lezárás már határozottan túl sok volt.
És bár nekem nem túl késő, hanem túl vad volt ez a könyv szinte végig, mégsem tudtam volna rá igazán rosszat mondani azon kívül, hogy nem mindig értettem meg a szereplők döntéseit és hogy ez a stílus nem fekszik nekem. Viszont a vége ezekkel a plusz fejezettek határozottan túlírt. Kér érte, mert igazából volt egy egészen jó lezárás - aztán kaptunk egy újabb bonyodalmat, de azért gyorsan le kellett zárni, aztán egy újabbat, ami megint csak le kellett zárni. Így pedig még a happy endembe is belerondított az írónő, ami a végig dühöt és frusztrációt keltő olvasás után csak újabb ok volt a frusztrációmra.
Összességében nem tudom azt mondani, hogy ez egy rossz könyv, mert nem az. Hiszen Colleen Hoover hozta össze, aki még mindig nagyon jól ír, még mindig vannak nagyon egyedi ötletei és még mindig tud jó párosokat alkotni - viszont amikor ezt a könyvet írta, szerintem kicsit elgurult a gyógyszere. (Elnézést.) Biztos vagyok benne, hogy ez sokaknak fekszik. Én a magam részéről inkább megmaradok a könnyedebb vonalú könyveinél, még ha nem is volt rossz a Túl késő.
Nem tudom, nektek mennyire tűnt fel, de én már nem nagyon olvasok a Könyvmolyképző Rázós sorozatából, és írni sem írok róluk híreket sem olyan vehemenciával, mint a Rubin pöttyösökről. Elolvastam jó néhányat, még csak azt se mondanám, hogy utáltam őket, de rájöttem, hogy nekem nem igazán fekszik ez a Dark Romance vonal. Jobbára túl... erőszakosnak és sokszor akár betegnek találom ezeket a történeteket. Nem mondom, hogy feltétlenül rossz őket olvasni, de nem is kellemes. És bár egy pontig abszolút nyitott vagyok arra, hogy nem kell minden könyvet élvezni, mert igenis jó lehet, ha valami húsbavág, ez a vonal nekem már kicsit sok.
Viszont Colleen Hoover klasszikus NA szerző, eddig mindent olvastam tőle, ami magyarul megjelent. Nem is olyan régen volt egy olyan kérdés, hogy vannak-e olyan szerzők, akiktől szó nélkül elolvasnék bármit - és igen, nekem Colleen Hoover is ilyen. A Túl késő ugyan Rubin Pöttyös lett, de tudtam, hogy a szokásos Hoover stílustól eltér, annál sötétebb - de bevallom, nem gondoltam, hogy ennyivel. Simán Rázósnak kellett volna szerintem lennie, bár megértem azt a kiadói döntést is, hogy Rubinban maradt.
A Túl késő messze nem olyan aranyos romantikus történet, amit Colleen Hoovertől megszokhattunk. Persze a keményebb témák eddig sem álltak távol tőle, hiszen írt már gyerekmolesztálásról, tinédzser kori terhességről, gyászról, családon belüli erőszakról... de ez a könyve tényleg más.
Félre ne értsetek, azért nem fordult ki a bőréből teljesen, nyomokban felfedezni benne azt, ami miatt szeretjük őt - itt-ott Carter és Sloan románcában is voltak tipikus hooveri NA elemek, de talán a leginkább Hooverre jelemzőbb vonás, hogy ebbe is belecsempészett valami különös szokást, hobbit, ahogy azt olyan gyakran teszi. Itt Sloan vonaláról érkezik ez, majd csatlakozik hozzá Carter is - tudni fogjátok, mire gondolok.
Ez a kis könnyedség segít abban, hogy haladjunk előre, még ha sejteni is, hogy túl sok jó nem feltétlenül vár az úton.
Forrás |
Mert már rögtön a regény felcsapásánál érezni, hogy ez nem egy habkönnyű mese. Sőt. Bevallom, én időnként már-már rosszul voltam olvasás közben, és le kellett tennem a könyvet. Lelkileg megviselt. És őszintén mondom, mivel a könyv nagy részét ma olvastam, hogy a hangulatomra nagyon is rányomta a bélyegét a regény - nem jó értelemben.
Mindenesetre ez egy kemény sztori, kemény nyelvezettel, kemény szavakkal, kemény jelenetekkel. Szexuális és lelki erőszakkal. Bűnözőkkel. Drogokkal. Ami elcseszett lehet, az bizony itt felüti a fejét.
Az a nagyon érdekes, hogy amúgy a sztori önmagában nem is annyira különleges. Adott nekünk Sloan, aki még régebben jött össze a jelenlegi pasijával, Asával. Asáról pedig kiderült, hogy drogkereskedő, és egyáltalán nem jófiú, sőt! Hataloméhes, és magával Sloannal is ennek megfelelően bánik. Csakhogy ez bizonyos okból - nem lövök le nagy poént - olyan helyzet, amiből nem tud (?) szabadulni. Eközben megjelenik egy új srác az életében, Carter, akiről rövid úton kiderül, hogy... Szóval Carter, aki minden, ami Asa nem: gondoskodó, figyelmes, tisztelettel bánik vele. És így kialakul egy nagyon veszélyes szerelmi háromszög, amiben a tét bármelyikük élete lehet.
Amitől ez a könyv mégis durva, az az, ahogy Hoover tálalta. Nagyon grafikus az egész, minden bántalmazást élőben követhetünk végig. Ráadásul még súlyosabb az egész attól, hogy három szemszögből éljük végig a történéseket: ott van Sloan, az áldozat; Carter, a jófiú, aki kénytelen végignézni mindezt és persze Asa, a bántalmazó, elmebeteg bűnöző.
Hoovert írói oldalról szinte csak dicsérni tudom. Szinte. Az, ahogyan az egyes szemszögeket sikerült máshogy megírnia, és a külön figyelmeztetés nélkül is pontosan tudtam, épp melyikük fejében járok, dicséretre méltó. Még inkább az azért, mert egy olyan pszichopata fejébe is képes volt becsempészni az olvasó, amilyen Asa. Ráadásul el kell ismernem, Asa egyáltalán nem hülye, ettől pedig még izgalmasabb és még nagyobb kihívás róla írni.
Viszont az, hogy jól volt megírva a könyv és hogy egyébként nagyon is olvastatta magát, még nem jelenti azt, hogy szerettem is...
Sloan és Carter kapcsolata a könyv elején még reményt nyújtott, ezek a részek lendítettek át a rázósabb szakaszokon, amikor legszívesebben ordítottam volna.
Csakhogy aztán sajnos Sloan és Carter is okot adtak rá. Annyira fittyet hánytak a veszélyre, olyan őrülten felelőtlenek voltak a veszély tudatában is, ami nekem bizony sokszor túl sok volt, és legszívesebben rájuk ordítottam volna, hogy szakadjanak már le egymásról az isten szerelmére.
Ráadásul bár egyrészt megértem Sloan okait arra, miért maradt Asa mellett - azért nagyrészt nem tudtam megbékélni ezzel. Olyan szinten nyugodott bele az egész helyzetbe, ami messze túlmutat a normálison.
Ami pedig Asa karakterét illeti... Értem, hogy az írónő szerette volna árnyalni azzal, hogy megtudjuk, milyen okok állhatnak annak a hátterében, hogy ilyen lett - de én bizony ettől még nem tudtam szánni őt, nem lett kevésbé undorító és ütnivaló. Kéjesen vártam a pillanatot, amikor végre golyót repít már valaki a fejébe - ne aggódjatok, nem kell semmilyen konkrét jelenetre gondolni, nem spoilerezek, csak a puszta vágyamat osztom meg veletek.
Persze még mindig a happy end reménye vitt előre, és sajnos itt jött be igazán az, amiért azt a szinte szócskát írtam Hoover írói munkájával kapcsolatosan.
A Too Late-et, ahogy Hoover maga is elmeséli a kötet elején, eredetileg Wattpadon kezdte el publikálni az írónő, mindenféle kiadási remény nélkül. Ezután fejezetről fejezetre került fel a történet, és nem kizárt, hogy közben az írónőt nagyban befolyásolták az olvasói reakciók is. Tudom én, milyen az, amikor feltöltesz egy fejezetet és rögtön jönnek a visszajelzések. Egyébként ettől még nem éreztem túlzottan darabosnak a sztorit, bár itt-ott azért a fejezetek közötti ugrásoknál fel lehetett fedezni azt, hogy talán ezt most az olvasók agyának húzása szüli, de ez nyomtatott regényekben is bevált írói eszköz, szóval számomra nem volt idegesítő vagy visszás. Egészen a könyv legvégéig.
Hoover abban a sorrenden adatta ki a regény fejezeteit, ahogy azt feltöltötte a netre annak idején. Ez azt jelenti, hogy egy lezárás után kapunk egy prológust, majd több epilógust is. És előttem csak egy nagy MIÉRT lebegett. Csak arra tudok gondolni, hogy Colleen Hoover, legyen bármilyen remek írónő, maga is függővé vált attól, hogy rendszeresen tölt fel fejezeteket és rögtön kap visszajelzést. Emiatt pedig képtelen volt leállni. Ugyanis ezt a sztorit már hamarabb abba kellett volna hagyni. A prológust még el tudom fogadni afféle plusz érdekességként, bár ami engem illett, bőven megvoltam nélküle, de az újabb és újabb lezárás már határozottan túl sok volt.
És bár nekem nem túl késő, hanem túl vad volt ez a könyv szinte végig, mégsem tudtam volna rá igazán rosszat mondani azon kívül, hogy nem mindig értettem meg a szereplők döntéseit és hogy ez a stílus nem fekszik nekem. Viszont a vége ezekkel a plusz fejezettek határozottan túlírt. Kér érte, mert igazából volt egy egészen jó lezárás - aztán kaptunk egy újabb bonyodalmat, de azért gyorsan le kellett zárni, aztán egy újabbat, ami megint csak le kellett zárni. Így pedig még a happy endembe is belerondított az írónő, ami a végig dühöt és frusztrációt keltő olvasás után csak újabb ok volt a frusztrációmra.
Összességében nem tudom azt mondani, hogy ez egy rossz könyv, mert nem az. Hiszen Colleen Hoover hozta össze, aki még mindig nagyon jól ír, még mindig vannak nagyon egyedi ötletei és még mindig tud jó párosokat alkotni - viszont amikor ezt a könyvet írta, szerintem kicsit elgurult a gyógyszere. (Elnézést.) Biztos vagyok benne, hogy ez sokaknak fekszik. Én a magam részéről inkább megmaradok a könnyedebb vonalú könyveinél, még ha nem is volt rossz a Túl késő.
Olvass bele a képre kattintva!
Nyereményjáték
A new adult könyvpiacon talán nincs is nagyobb név, mint Colleen Hooveré – erre való tekintettel pedig sorozatosan jelennek meg hazánkban is újabb és újabb regényei. A feladatotok nem lesz nehéz: a turné minden állomásán egy-egy idézetet találhattok az írónő korábbi könyveiből, a Rafflecopter dobozba pedig be kell írnotok annak a szereplőnek a keresztnevét, aki az adott idézetet mondta. A helyesen válaszolók közül három szerencsés gazdagodik majd a Túl késő egy-egy példányával.
Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.
„Mit választanál, kire hasonlítsak inkább: Hugh Jackmanre, vagy George Clooney-ra?”
A turné menetrendje
12.16. Never Let Me Go (extra)
12.17. Dreamworld (extra)
12.18. CBooks
12.20. Never Let Me Go
12.21. Deszy Könyvajánlója
12.22. Sorok Között
Nincsenek megjegyzések