A csutka

- Micsoda pompás kék gömb! – kiáltott fel Zotyi, ahogy meglátta a Földet az űrhajó hatalmas ablakán át. Ám földi ember bizonyára nem értette volna, mit is kiabált. Ő ugyanis nem volt más, mint egy aprócska lény, aki a távoli űrből érkezett. Miközben örömében fel s le ugrándozott két nagy, mafla lábán, tágra nyitotta szemeit, amik igencsak tekintélyes méretű kerekded feje felett illegtek-billegtek egy-egy csáp végén.

Akkor halk szisszenéssel kinyílt a vezérlőterem ajtaja és belépett Pipp. Komoly tekintettel csóválta a fejét a boldogságtól megkergült Zotyi láttán, aki türelmetlenül vetette magát az egyik pilótaülésbe.

Pipp kinyújtotta a kezét. A sok színes, villódzó gomb közül kiválasztott egy szép, gömbölydedet. Ahogy két hosszú ujjával megérintette, a hajó hirtelen meglódult előre, majd hátra, fejre állt és körbe forgott, akár egy búgócsiga. Végül olyan sebesen, mint a villám, megindult az azúrkék bolygó felé.

Alig pisloghattak egyet, máris közeledtek a földhöz. De mi az, ami feléjük közeledik odalenn? Hatalmas színes rakás, mindenféle furcsa dologból. Puff! A kicsiny űrhajó végül elérte a földet, bár éppenséggel nem a talajon landoltak. A hajó ott inogott, egy gondosan felépített színes kupac tetején. A két utazó szóhoz sem jutott meglepetésében, csak bámultak ki az ablakon. Két óriási csodálkozó szem bámult rájuk vissza. A hajó lassan felemelkedett, azután sötét lett odabenn.

Néhány pillanatnyi himbálódzás után végre megvetette lábát. A két csodálkozó szemhez egy kisfiú tartozott, aki most óvatosan szétnyitotta két tenyerét és a váratlan látogatók apró járművét az ágyára csúsztatta. A kis utasok kíváncsian néztek körbe. A szoba tulajdonosa, akit Marcinak hívtak, ott térdelt az ágya mellett, csodálva a színes kis szerkezetet. A két idegen, összeszedve minden bátorságát, lassan előbújt a szerkezet belsejéből. Zotyi, karjait az ég felé nyújtva széttárta őket, mintha csak meg akarná ölelni a kisfiút, aki vidáman utánozta. Erre már barátja is előlépett és ő is üdvözlőn tárta szét a két karját.

- Honnan érkeztetek? – kérdezte a fiú.

Az idegenek sűrű pislogások közepette próbálták megérteni a szavait. Marci a falhoz sietett és egyenként rámutatott a szobát díszítő szebbnél szebb képekre. Mind egy-egy bolygót ábrázolt. Ám mindegyikre csak megrázták hosszú nyakukon billegő fejüket. Zotyi megpillantott a falon egy képet, ami egy távoli galaxist ábrázolt. Vidáman ugrálni kezdett, miközben ujjaival a képre mutatott.

 - De hisz ez borzasztó messze van. – mondta csodálkozva a házigazda.

 - Mi itt élünk. – bökött rá ujjával a Föld képére, mire a vendégek helyeslően bólogattak.

Akkor Pipp szeme megakadt valamin, ami az ágy melletti kisszekrény sarkán foglalt helyet. Karjait szélesre tárva egyensúlyozott a puha ágytakarón, miközben közelebb lépdelt. Az a valami nem volt más, mint egy ízes alma csutkája, amit Marci még tegnap rágcsált el, miközben olvasott. Az apró utazó elégedett tekintettel nézte a barnuló almamaradványt, aminek a végén vékonyka szár fityegett. A fiú nem értette, vajon miért olyan izgalmas az űrből érkezett barát számára a csutka.

Zotyi Pippre pillantott, majd eltűnt a hajó belsejében. Kisvártatva felbukkant egy apró szerkezettel. Épp olyan volt, mint egy tv távkapcsolója, csak éppen sokkal kisebb. Kinyújtotta a karját és lenyomta az egyik gombot a sok közül. Brr! Rezzent össze a két kis idegen, miközben apró csápjaik, amin szemeik billegtek egészen hátra lapultak. Marci csodálkozva nézte őket. Nem értette, mire jó ez az egész.

- Add azt nekünk, kérlek! – szólalt meg váratlanul Pipp, immár a kisfiú számára is érthető nyelven, miközben a barna csutkára mutatott.

- De hisz az csak maradék, ha úgy tetszik szemét. – válaszolt Marci meglepett hangon.

- Szemét, az meg mi?

- Szemét, hulladék. Olyan dolog, ami már nem való semmire.

- Hogy nem való? Hát mit csináltok vele?

- Eldobjuk. – felelte a kisfiú. – De nem csak ezt, mindent, amit már nem tudunk használni. Műanyagot, fémet, üveget, papírt és még sok olyasmit is, ami mérgezi a földet. –folytatta.

- Nahát! – tátották el szájukat. – Hát nem szeretitek ezt a szép kék bolygót, hogy így mérgezitek?

Marci szomorúan megrántotta a vállát.

- És hová teszitek ezt a sok mindent?

A fiú elmagyarázta nekik, hogyan gyűjtik össze a szemetet az emberek, és hogyan viszi el azt a kukásautó. Elmesélte, hogyan rakják a szemetet halmokba, hogy azután elégessék, vagy a földbe kerüljön, és hogy ez mennyire mérgező a földnek meg a levegőnek. Elmondta, hogy sok ember szórja szét a szemetet az utcákon, sőt még az erdőkben, mezőkön is. De beszélt arról is, hogyan készítenek a feleslegessé vált dolgokból újakat.

– Úgy hívják, hogy szelektív hulladékgyűjtés. – mondta.

Elmagyarázta, hogy az ilyen hulladékgyűjtőkben külön helye van a színes és fehér üvegnek, papírnak, műanyagnak. fémnek.  Mindegyiknek más és más színű a teteje. Erről lehet megismerni őket, na meg arról, hogy mindegyikre szépen ráírták vagy rárajzolták, hogy mit szabad beledobni.

- És ez mire jó?  - érdeklődött Pipp.                    

- Ha a sok különböző szemetet külön-külön gyűjtünk, akkor könnyebben lehet belőlük, új dolgokat készíteni.

- Hogyan? – kíváncsiskodott Zotyi. Ám mielőtt a kisfiú válaszolhatott volna, az utcáról ismerős morajlás hallatszott.

 - Megmutatom! – kiáltotta és a tenyerébe kapva őket, az ablakhoz sietett.

A ház előtt, az utca közepén egy nagy, fehér autó állt meg. A távolról érkezett vendégek ámulattal nézték a járművet, amint az elnyelte a sárga színű tárolókban gondosan elhelyezett hulladékot.

- A sárgában műanyagot, a fehérben a fehér, a zöldben a zöld üveget, a kékben a papírokat, a szürkében meg a fémet gyűjtjük. – magyarázta a fiú miközben egyesével rábökött a színes tárolókra. – Ez a kukásautó olyan helyre viszi a szemetet, ahol új dolgokat készítenek belőle. Csak az a baj – sóhajtott – hogy az embereknek jobban kellene figyelniük arra, hogy mit vesznek és mit dobnak ki. Túl sok a szemét. - mondta, miközben a tenyerében csücsülő két kis lénnyel az ágyra huppant.

 - Na és az? – mutatott Pipp a szekrény sarkán egyensúlyozó csutkára.

 - Abból az anyukám komposztot készít, amit a kertben a fa alá rak és így jövőre még mosolygósabb piros almát szedhetünk. De téged miért érdekel ennyire az a csutka? – érdeklődött.

- Add azt nekünk, és megmutatom!

Marci felemelte a vékonyka csutkát a tetején fityegő száránál fogva. Pipp letört egy darabot a barnuló almahúsból és elégedetten méregette, majd Zotyival együtt eltűnt a hajó belsejében. Néhány pillanat múlva halk pisszenéssel bezárult a szerkezet piciny ajtaja.

Marci arca felvidult. Felkapta a járművet és futott vele egészen a kertig. Széttárta a tenyerét és a jármű lassan lebegni kezdett. A kisfiú a magasba nyújtotta két karját, hogy elbúcsúzzon újdonsült barátaitól.

Ki gondolta volna, hogy a jóízűen rágcsált alma maradéka egészen hazáig repítheti őket?

Írta: Katona Horváth Réka

Köszönet a meséért!

Levelecske

            Hatalmas juharfa állt a liget egyik csöndes szögletében. Szerteágazó  gyökereivel, erőteljesen kapaszkodott a földbe immár sok-sok éve. Évszakok jöttek-mentek, ő megadóan viselte a júliusi szárazságot, decemberben pedig  a dermesztő fagyokat. Kitartóan nőtt, növögetett, míg nem hatalmas fává terebélyesedett. Szívesen időzött el rajta minden arra repülő madár, némelyik fészket is rakott árnyat adó lombjai közé. Néha favágók jöttek, hogy megszabadítsák száraz, korhadt ágaitól. Világosbarna kérge már fiatal kora óta repedezett, de minden évben levelek milliói lepték el ágait.

            Így történt ez idén áprilisban is, gyökereivel a föld éltető nedűjét szívta, ágaival pedig a nap meleg sugarait. Levelecskéi pedig napról napra nőttek, növögettek. Ha beléjük kapott a szél, egyre hangosabban és  titokzatosabban susogtak. Egy derűs tavaszi napon, aprócska, szürke tollazatú madárpár épített fészket az egyik vízszintesen kinyúló ágára. Mindkét madár részt vett ebben a hatalmas munkában. Naphosszat keresgélték a megfelelő fűszálakat, mohát, pókhálót, hogy minél puhább fészkük legyen a fiókáknak. Nem sokra rá, egy langyos májusi éjszakán öt kicsi, rozsdásan szeplőzött tojás jelent meg a fészek aljában. A tojó kotlott, a hím pedig etette. Komótosan kiült az egyik ág végére, hogy meglesse a repülő legyeket, rovarokat s miután kiszemelte zsákmányát, fecskebiztonsággal elfogta azt, majd végrehajtva egy ügyes repülőmanővert, visszatért megfigyelő helyére. Így folyt ez mindaddig, amíg, két hét elteltével öt pirinyó madárka ki nem bújt a tojásokból. Aprócskák, csupaszok és nagyon esetlenek voltak. De napról napra egyre hangosabban követelték az őket megillető eledelt.

            Egy szív alakú levelecske nőtt a fészek közvetlen szomszédságában. Erősen erezett és sötétzöld színe volt, de amint teltek a napok, egyre szomorúbb lett. Némelyik testvére elérte már a hét centi hosszúságot is, de ő sehogy sem tudott négy centinél tovább nőni. Bántották is ezért a többiek:

– Itt a nyár s te ugyanolyan pici vagy, mint májusban… szégyen!

– Példát vehetnél a fiókákról, ha már egész nap csak őket bámulod!-

dorgálták testvérei.

–        De hát én mindent elkövetek, nem tehetek arról, hogy nem növök

nagyobbra, ne bántsatok! – susogta kétségbeesetten Levelecske.

S vigasztalást keresve, továbbra is a pelyhes kismadarakat nézegette. Amazok pedig, megérezvén Levelecske bánatát, felváltva hancúroztak és bohóckodtak a fészek alján.

            Egyik reggel, Levelecske összeszedte minden bátorságát és megszólította a madárfiókák közül a legkisebbet:

–        Ki vagy te?

–        Pszt, cí… szürke légykapó vagyok!

–        Úgy látom, a verébnél is kisebb vagy!

–        Igen, kisebb és talán szürkébb is, de sokkal komolyabb! Mert

mi… pszt, cí… nem izgünk-mozgunk annyit, nem keresgélünk, röpködünk fölöslegesen, hanem… pszt, cí… kiülünk egy leshelyre, és csak akkor röpülünk a zsákmány felé, ha… pszt, cí… biztosan el is kapjuk! Nézd csak apánkat, milyen pontos repülőmanővereket hajt végre…

–        Hmm, én is úgy gondolom, hogy nem az a legfontosabb, hogy valami

nagy legyen, hanem inkább az, hogy ügyes és jószívű! – sóhajtotta Levelecske.

–        Én is hallom, mit susognak naphosszat a testvéreid. Pszt, cí… ne is

figyelj rájuk! – vigasztalta Cí, a legkisebb madárfióka, majd közelebb húzódott Levelecskéhez, amaz pedig lágyan megcirógatta.

–        Igen ám, de így élem le az életem, ezen a hosszú levélnyélen, és

hallgathatom a testvéreimet egész álló nap. Csak ősszel szabadulhatok meg egy rövid időre a szájuk elől, amikor lehullok, de akkor már úgyis mindegy.

–        Hát igen, az ősz! A szüleim is sokat emlegetik, muszáj  addig

megerősödnünk, mert elrepülünk messzire, messzire. Hoznak is számunkra mindenféle finom falatot. Tudod mit, pszt, cí… miután végzek a falatozással, kirepülök a fészekből, körbenézek, aztán visszajövök, és elmesélem neked, mit láttam a nagyvilágban!

–        Jaj, az nagyszerű lesz!

S miután Cí sárga szájában eltűnt egy termetes szúnyog s ezt követően egy kövér légy és egy pici lepke is, odaállt a fészek széléhez, elkezdte billegetni szárnyait és a farkát, ahogy a szüleitől látta, majd  magabiztosan a levegőbe röppent. Levelecske pedig bólogatva integetett utána.

            – De jó lenne egyszer, csak egyetlen egyszer felszállni a levegőbe és repülni, elrepülni  jó messzire – sóhajtozta Levelecske.

–        Repülhetsz, nemsoká repülhetünk mindannyian – nevettek a testvérei -

ha eljön az ősz, lehullunk az októberi pocsolyába, le a gyökereink felé. Dolgozz inkább, termeld az oxigént, mert mindjárt lemegy a nap. Éjszaka aztán álmodozhatsz!

            – Muszáj mindig ilyen otrombán szólni hozzám? Legalább egyszer legyetek velem megértők, hiszen nemsoká úgyis lehullunk mindannyian!

            De attól a naptól kezdve Cí mindig beszámolt Levelecskének a világban látottakról. Elmesélte neki, hogy találkozott a sárgarigóval, aki egy hatalmas gilisztát húzott ki a földből. Arról is beszámolt, hogy már piroslik a csipkebogyó és hogy milyen sok kutyát lehet látni reggelenként a liget sétányain. Levelecske persze még életében nem látott gilisztát és csipkebogyót sem. Sárgarigó viszont gyakran időzött a szomszédos ágakon és kutyusok is gyakran öntözték a juharfa törzsét.

            Egyre hűvösebbek lettek a reggelek. Cí és testvérei megerősödve és felkészülten tervezgették a rájuk váró hosszú utat. Egyre kevesebb volt a repülő rovar is, ezért reggelente a földön ugrándozva vadásztak, vagy a fák törzséről csipegették le a rovarokat. Néha beérték a fekete bodza bogyóival is.

Elérkezett a búcsú ideje. Cí szomorúan nézegette barátját, aki egyre halványabb színre váltott.

–        Köszönöm Cí barátom, hogy ilyen széppé tetted a nyaramat!

Köszönöm a sok történetet, amelyekkel felvidítottál. Azt kívánom, hogy mindig ilyen kedves légy a körülötted lévőkhöz. Jövő tavasszal, ha visszatérsz hozzánk, és újra kilombosodik a juharfa, én is jussak majd eszedbe! Mert a te emléked mindaddig velem lesz, amíg le nem hullok.

–        Pszt, cííí… - ennél okosabb gondolat nem jutott eszébe Cínek.

Búcsúképpen nagyokat billegetett a szárnyaival, majd felemelkedett a levegőbe és társai után szállt. Levelecske pedig susogva integetett, csak integetett utána.

            Egyik éjszaka esni kezdett az eső. Kitartóan esett egész nap, majd másnap és harmadnap is. Az egyre hidegebb őszi szél pedig egyenként kapta fel Levelecske testvéreit, akik elváltak száruktól és jajveszékelve  a pocsolyába hulltak.

–        Mind meghalunk, jaaaj, mind meghalunk lenn a sárban! – sírták esőtől

nedvesen.

–        Ne féljetek, nem halunk meg… csak másmilyenné leszünk! – szólt

utánuk Levelecske, akit még biztonságosan tartott a szára.

–        Ez a buta levél még most is, utolsó óráiban is álmodozik – susogta egy

durvafogas, tojás alakú hatalmas  levél, akit épp akkor kapott fel a szél.

–        Nem, az nem lehet, hogy csak úgy értelmetlenül meghalunk! Cí azt

mondta, hogy a földön lakó apró népség örül annak, ha mi lehullunk! Némelyiknek búvóhelyül, másikuknak eleségül szolgálunk– hajtogatta kitartóan Levelecske.

            Egyszer aztán elállt az eső, elcsendesült a szél és felragyogott a késő őszi,  napocska. A juharfán maradt fakó levelek boldogan sütkéreztek a langyos déli fényben. Levelecske egyre sárgábbnak és gyengébbnek  érezte magát. Tudta, hogy nemsoká ő is útra kel. Egyáltalán nem volt szomorú, hiszen amióta Cí barátja elrepült, nagyon egyhangúan teltek napjai. Alig vette észre, amikor egy erősebb szellő felkapta és elkezdte pörgetni a levegőben. Hirtelen nagy boldogságot érzett. Repül, végre repül! Hisz ez csodálatos érzés! Milyen büszke lenne most Cí barátja, ha látná, hogy ő is tud repülni. Az is meglehet, hogy épp most, egyszerre repülnek mindketten. Cí valahol távoli országok felett, ő pedig itt, a liget körül. A szellőcske pedig egyre magasabbra és magasabbra röpítette, mintha csak megérezte volna, hogy ez a levél különlegesebb a többieknél. És röpítette, csak röpítette, át a ligeten. Levelecske láthatta a pirosló csipkebokrot, a sétáló kutyákat, a feketerigót, majd egy csendes sétány szélére landolt, a fűbe. Ott heverészett egy darabig, új környezetét szemlélte.

            Két kislány közeledett a sétányon. Időnként le-lehajoltak, mintha csak gyűjtögetnének valamit. Amikor Levelecske közelébe értek, egyikük felkapta őt és felkiáltott:

–        Nézd csak, milyen érdekes ennek is a formája! Csuda jól fog mutatni

szoknyaként, a levélasszonykámon! – s óvatosan betette a kosárkájába, a többi levél közé.

–        Nem halunk meg, csak másmilyenné leszünk – zizegte Levelecske a

többieknek.

És csakugyan, odaérve a kislány otthonához, előbb lepréselték pár napig, majd szoknyaként ráragasztották egy papírlapra s a többféle és forma levéllel együtt csodaszép levélasszonyságot alkottak, aki aztán bekeretezve, nagymama konyháját díszítette. Levelecske nagyon boldog és büszke volt. Egyre ritkábban jutottak eszébe levéltestvérei. És színe fakulásával, Cí emléke is egyre halványodott. Hisz olyan sok újdonság zajlott nap mint nap nagymama konyhájában,  és ő mindezt nagyszerűen látta arról az ablakkal szemközti falról, ahová felfüggesztették.

                                                                             Schönberg Éva meséje

Köszönet a meséért!