Sorsszerű?

Semmi forradalmiról nem szeretnék írni - csak életünk egy apró részletéről.

Zita még kiscsoportos volt, amikor kiderült, hogy újra bővül a családunk, ráadásul azonnal két taggal. Nagyon büszke volt a Nagylány, főleg a duplázásra! Ezért, a szenzációs hír bejelentése után pár héttel, azzal tért haza az oviból, hogy "Melindának is lesz ám kistesója - de csak egy!" Melinda - nem nehéz kitalálni - egyik csoporttársa volt. Az anyukájával, Anettal, jóízűeket beszélgettünk mindig; hamar összebarátkoztunk. A lányok ugyan nem lettek életreszóló cimborák, de jóban voltak, mindig meghívták egymást a zsúrjaikra, még az alsóban is. Mert hogy osztálytársak is lettek a későbbiekben. De ne szaladjunk ennyire előre!

Megszülettek hát az Ikrek, és úgy tűnt, Zita átvállalta tőlem a szülés utáni depressziót. Az előzetes lelkesedés ellenére, totálisan megzavarodott szegényke. Azóta már kezdem megszokni, hogy a változásokat kissé furán reagálja le. (Most például úgy tűnik nekem, hogy mióta hivatalosan is serdülővé lett, december 16-a éjjelén, valami titokzatos manó mindent felborogatott az okos agyában, hatalmas kupit hagyva, és sem az agy tulajdonosa, sem az agy tulajdonosának anyja nem érti, hogy most mi vaaan? Most igyekszünk "rendet rakni"...) No de, akkor még értetlenül és elkeseredve álltam a tény előtt, hogy szegény okos nagylányom kissé megkergült, az alig két és féléves Emmus meg teljesen elveszett az új helyzetben, a két Kicsi... nos, ők meg, normális kisbabaként, azonnal felcserélték az éjjeleket és a nappalokat. Ne kerteljünk: átváltoztam nagyon hamar zombi-anyává, és bevallom bátran, ámde nem büszkén, hogy abban a helyzetben már nem találtam magamban kellő energiát és akaratot, hogy fejjek, meg küzdjek a szoptatás minél tovább tartó fenntartásáig....

És bár januárra (az októberi születés után) hirtelen véget ért az őskáosz: a babák elkezdtek éjjel-nappal aludni, Zita kissé lenyugodott, Emma pedig ismét megtalálta a helyét, az anyatej már csak nyomokban volt jelen nálam.

December elején megszületett a már említett Melinda húga, Nóra. És az ő anyukájának rengeteg teje volt. Egy nap, Anett felajánlotta a felesleget, mondván, hogy neki tényleg annyi van, hogy nem tud vele mit csinálni. Én pedig elfogadtam. Így történt, hogy Klára és Imola még hónapokig juthatott anyatejhez. Hol mi ugrottunk be Anettékhoz, hol ők (!!!) hozták el; fantasztikus segítséget nyújtottak! (Ahhoz viszont túl jóban voltunk, hogy pénzt fogadjanak el, pedig igen szerény körülmények között éltek - így találtuk ki azt a kompromisszumot, hogy a nyáron eltöltöttek egy hetet nagycsaládostul Bogláron, szüleim nyaralójában.) Végül, a nyári allergia-szezon vetett véget ennek az anyatej-kánaánnak, mert Anettnek gyógyszert kellett szednie rá, és azt mondta, hogy így már nem szívesen ad más gyereknek is. Már így is túlcsordultam a hálától.

Ezek után, eltelt egy újabb év az óvodában, elballagtak a "Nagyok"; Zita és Melinda egy osztályban találták magukat, így továbbra is gyakran találkoztunk. De aztán negyedik után mindkét lány itt hagyta a Tanodát, így kissé megszakadt a kommunikáció - a kisebbek nem ugyanabba az oviba (illetve épületbe) jártak. Legközelebb az elmúlt tavasszal futottunk össze, a suli "barátkozós délelőttjein". Anett mondta, hogy Nóri megy a csoporttársai után, Angéla nénihez. Ekkor még úgy volt, hogy az Ikrek a másik tanító nénit választják. Aztán jött a nagy fordulat, így kissé meglepetve, de nagy örömmel állapítottuk meg szeptember 1-jén, hogy ismét osztálytársak lettek a lányaink.

A történet csattanója természetesen nem más, mint hogy Nóri és az Ikrek (de főleg Klára) nagyon jó barátnők lettek szinte azonnal. Onnantól kezdve pedig, hogy elmeséltem nekik, hogy milyen kapocs köti őket össze, elkezdték egymást "Tejtesónak" hívni.

Véletlen? Van olyan? Sorsszerű? Miért, olyan van? A közös anyatej későbbi barátságot ígér? Nem tudom, de gondoltam, rögzítem, mert érdekes kis fejlemény a mi kis családunk életében....

Jellemző

Első jelenet:
- És ....... már az oviban is ilyen cserfes volt? Mert itt nagyon kinyílt!

Második jelenet:
- Megkérdezhetem, hogy ...... szokta-e emlegetni az én lányomat, mert ő úgy beszél róla, mint egy istennőről?! ..... így, ..... úgy, csak róla áradozik, és kíváncsi lettem volna, hogy erről a te lányod tud-e egyáltalán?

Harmadik jelenet:
- És, igyekszik? (én)
- ......?!?! Ő az egyik legügyesebb! Annyira örülök, hogy ide jár!

Negyedik jelenet:
- Anya, képzeld el, .... ma majdnem kapott egy fekete pontot! Rita néni (a napközis tanítónő - a szerk.) vonalkákat szokott húzni. Ha három összegyűlik, akkor fekete pont. És ..... nak már kettő összegyűlt!
- És miért?
- Mert beszélgetett leckeírás helyett!

Talán csak azért lehet könnyen kitalálni, hogy a minket ismerők számára igazán meglepő módon melyik nevet kell a pontokra képzelni, mert ha nem lenne szokatlan, akkor nem így vezetném fel. Szóval Imolánk az, aki cserfes, ő az, akit istennőként tisztel egy kishölgy, aki az egyik legügyesebb baletten (!!!), és aki majdnem fekete ponttal jött haza túl sok csacsogás miatt!

Igen, most, hogy eljött a hetedik születésnapjuk, úgyis időszerű egy kis jellemrajzot készíteni legfiatalabb Csodáinkról. És ez a rajz most igen meglepő képet mutathat. Hatalmas pálfordulat állt be. Tulajdonképpen Imola részéről. Imó eddig is mindig egy kiegyensúlyozott kis "buddha-típusú" gyermekünk volt, akit viccesen néha a "legjobbnak" neveztünk. A kiegyensúlyozottság megmaradt. És hozzácsapódott egy hatalmas nyitás, egy jókora adag eddig eltitkolt vagányság, egyre csiszolódó humor (I-Móka, sokat mondjuk!). Mindezek pedig hatványozzák azt, ami eddig is a legnagyobb "fegyvere" volt: a báját.
Az iskola előtt is sejtettük, hogy így lesz, és most örömmel látjuk, hogy nem kellett csalódnunk: Imola hihetetlenül szorgalmas, igyekvő, pontos, lelkiismeretes. Az órákon -szerintem - figyel, a leckét azonnal és gondosan megírja (nem mondom, hogy neki kerekednek a legjobban a leendő "o" betűk gombócai - de ez egyáltalán nem gond), üldöz engem, hogy mindent ellenőrizzek le, írjak alá, töltsek ki, csomagoljak be, szerezzek be; szó nélkül és hibátlanul bepakol minden este. Az íróasztalát rendben tartja, ceruzáit kihegyezi. És imádja a sulit! Ő, aki nem is akart menni, most vallja, hogy "jobb, mint az ovi, mert annyi mindent tanulunk". A napközit sem szívesen hagyja ki, és egyre több mindenben szeretne részt venni abból, ami az iskolában zajlik. Beilleszkedett.
És hát, igen népszerű lett nagyon hamar. Már szinte zavarba jövök, amikor újabb és újabb anyukák keresnek meg azzal, hogy "A kislányom nagyon szeretné áthívni az Ikreket egy kicsit játszani, mikor lenne jó?" Komolyan mondom, már alig bírunk eleget tenni a sok meghívásnak. És közben, persze, ez olyan öröm a szívemnek, hogy csak na!
Természetesen, a népszerűséget nem csak Imó vívja ki, hanem Klára, a másik hétévesünk is. Érdekes módon, nála nem látom ezt a teljes lelki békét, ami Imót megszállta. Sőt! A vagány, nagyszájú, nagyeszű, nagyhangú Kláránkon néha a szorongás jeleit látom. És nem szeretem ezt látni. Aggódik, hogy itthon felejt valamit és hiányjelet kap. Hiába mondom, hogy nem lesz abból sem katasztrófa, ha ez esetleg előfordul. Izgul, hogy sikerül-e neki is úgy minden, mint másoknak. Izgul pl., hogy a mezei futóversenyen majd nem fogja tudni, hogy mikor kell indulni és hová kell érkezni (aztán kiderült, hogy a leggyorsabb elsős a suliban, és ettől rájött, hogy mégis érdemes volt elmenni.)És meglehetősen balhés korszakát éli itthon. Gyakorlatilag onnantól kezdve visít valamiért vagy valakivel, hogy érte megyek. Persze, kezdek már rájönni erre-arra. Például, Klára teljesen elhanyagolja az étkezést az iskolában. Délelőtt "nem ér rá" a tízórais dobozát kinyitni sem; az ebéd rendszerint nem ízlik (talán említeni sem kell, hogy Imolának nem szokott kifogása lenni ellene... :-)és aztán meg jön a napközi a programjaival vagy játékaival, és akkor aztán végképp nem gondol arra, hogy magához kéne venni valami táplálékot! Így aztán, ha rögtön a magas cén kezdi a családi kommunikációt, akkor nem állok neki veszekedni vele, hanem rögtön megkérdezem, hogy mit, mennyit és mikor evett - ha egyáltalán bármit is bármikor. Erre rendszerint kiderül, hogy gyakorlatilag semmikor semmit. Ilyenkor leültetem, adok neki enni-inni, és rögtön lehiggad egy kicsit. Egy időre... :-) Róla azt mondta az Imolát cserfesnek tituláló napközis pedagógus, hogy "látszik, hogy nem lesz egy egyszerű eset". Viszont eléggé a figyelem középpontjában van... :-) Klárikánk vezéregyéniség, csak ez most eléggé viccesen párosul egy önbizalom-vesztéssel, amit nem tudom, hogy mi generált. Vagyis... Van azért egy tippem. Lehet, hogy ő, a lelke mélyén, tudat alatt, kissé nehezen emészti azt, hogy az eddig kissé az árnyékában élő, szerény, visszahúzódó Imola most hirtelen kilépett a fényre és fürdőzik is benne?
Az azért álljon itt Klárával kapcsolatban is, hogy ő is remekül helyt áll ám a suliban (a szorongásai ellenére is), és őt sem kell nagyon nógatni a leckeírásra, bepakolásra. Néha a furulyánál elakadunk, de aztán végül mégis hajlandó gyakorolni. Ő még keresi a "sportos" útját is, mert a cselgáncs végül mégsem jött be neki (csak halkan, zárójelben mondom, hogy ettől nem keseredtem el nagyon). A suliban kipróbálta az ISK-nak (iskolai sportkör) nevezett foglalkozást, de három alkalom után már oda sem akart menni. Most végül visszatértünk az atlétikához (talán hál a mezei futásos sikernek), és szombat reggelente korcsolyázik.
Úgy látom egyébként, hogy mindketten elfáradtak rendesen az első hat-hét után, jót fog tenni a szünet. Nagyon nagy hőfokkal égtek ők, hihetetlen lelkesedéssel vetették be magukat az iskolai létbe, és bizony, az fárasztó. De a lelkesedés tart azért még, szerencsére!

Varázslat

 A zsúr, amit bizonyos logisztikai okokból már pénteken megtartottunk (Zoli nem szereti ha a napja ELŐTT bulizunk, de most ezt nem tudtam figyelembe venni), maga volt egy merő háromórás extázis.

Így történt, hogy péntek délután, az állatok világnapja alkalmából tartott napközis "őrjöngés" után, úgy szaladtak ki az iskolából a gyerekek, mint valami zsák bolhalány. Szerencsére, a játék-sorozatot egy kinti futkározással indítottam. Erre, mint sok másik jópofaságra, egy külön, a szülinapi bulik témakörében indított blogban bukkantam rá, amit mindenkinek csak ajánlhatok. Ugyanis, különösebb extra-felszereltség nélkül is, olyan emlékezetes és vidám "partyt" lehet rendezni, hogy csak egy gond lesz a végén: mindig azt akarják majd, hogy Anya szervezze és rendezze a zsúrokat (mondjuk, ez eléggé így volt már eddig is....).

Szóval, plüsskereséssel kezdtük, ami nem egyéb, mint, hogy rengeteg (nálunk 30) plüsst elrejtünk a kertben. A kicsit zajosra (mondhatni visítósra) sikeredett csapatválasztás után, már rohangált is a 12 gyereklány a kertünkben. Volt a hétéves formák mellé három segítségem is: Zita, Emma (akik komolyan NAGYON akartak segíteni), és az Ikrek egy volt ovistársának nővére, aki hatodikos, mint Zita, egy tündér, Zitával nagyon kedvelik egymást, és őt is elhívtuk.

A kerti futkorászás után berajzottak a csivitelő tünemények, és folytattuk a bulit. Volt párnára-csücsülős verseny (olyan, mint a székes, csak kevésbé baleset-veszélyes: eggyel kevesebb párna van a földön, mint táncoló gyermek, és amikor megáll a zene, valaki "hoppon" marad). Aztán, hogy egy kicsit "lenyugtassam" őket (sikertelenül), az ugyancsak Palománál talált "igaz-hamis" játékot játszottuk. Hatalmasat kacagtak, amikor is besétáltak minden "csapdába".... (pl. vidáman lecsapták az igazat csilingeltető csengőt, amikor az volt az állítás, hogy "Hófehérke torkán akadt egy törpe.") Utána ismét táncolósra vettük a figurát, mert újságpapíron ropták a párok, egyre kisebb újságpapírokon. Vihorászás, jobbra-balra dülöngélés, volt minden. Ekkorra már egészen megéheztek, így leültettem őket falatozni egy kicsit (hiszen a legtöbben egyenesen a suliból jöttek). Volt kisvirsli, fasírtocskák és melegszendvics. Amikor beléjük került már némi "sós", odahívtam az időközben elkószáltakat is az asztalhoz, leültettem őket, és mondtam, hogy jön a torta. Eddigre hazaért Zoli is.

Mielőtt a gyertyafújásra és torta-felfalásra került volna sor, úgy éreztem, hogy muszáj elmesélnem ennek a tucatnyi csillogó szemű vidám apróságnak. Azt, hogy mekkora boldogság ért minket, amikor hét éve hirtelen "megduplázódott" a lányaink száma. Azt, hogy Klára érkezett először, a maga 2 kg 30 dekájával. Azt, hogy Imó még egy kicsit bent szeretett volna maradni, és "elbújt" egy picit, de végül csak előjött ő is, 2 kg 50 dekával. Elmeséltem nekik, hogy úgy néztek ki a mi kis ikreink, mint azok a kutyusok, akiknek túl sok bőrük van: a térdükön tényleg ráncosan "lötyögött" egy picit a bőr. De gyönyörűek voltak, formásak.

És mialatt meséltem, megtörtént a varázslat. Az addig fékezhetetlen kiscsikók, teljes csendben, szinte áhítattal hallgattak végig, kedvesen vigyorogva a viccesebb részeknél. Igazi meleg hangulat támadt, egészen megható volt. Zoli is ámulatba esett, láttam, hogy neki is jól esett ez a jelenet.

A tortaevészet után ismét felpörögtek, még játszottunk egy jót. Olyat, hogy fogtam egy nagy zsákot, teleraktam mindenféle fura ruhákkal (az úszószemüvegtől kezdve a nyakkendőn át, Zoli sportszárán át, az én kendőmön és Zita parókáin keresztül, a fürdőköpenyig minden). Megy a zene, a gyerekek körbeadnak egy narancsot. Amikor leáll a zene, az a gyerek, akinek a kezében van a narancs, kap egy ruhadarabot, amit fel kell vennie. Persze, roppant vicces kombinációk alakultak ki. Ezt a játékot már játszottuk Zita és Emma buliján is, és így aztán "alapelvárás" lett ezúttal is.

A gyerekekért érkező szülők teljesen le voltak attól nyűgözve, hogy gyakorlatilag egyedül (noha három értékes segítséggel, aláhúznám ismét!), végig foglalkoztattam az összes csemetét. Pedig, ahogyan nekik, nekem is csak úgy elszállt az a három óra! Tény, hogy eléggé könnyen elaludtam este, de megérte kifáradni, mert Klára és Imola azt mondta a buli után, hogy "Anya, ez a zsúr nem jó volt, hanem SZUPER, TÖKÉLETES, ISTENI!!!! Köszönjük!"

Tegnap a tágabban vett család is megköszöntötte Klárát és Imolát, aki ma töltik be hetedik évüket.

Mielőtt nekiálltam volna ennek a bejegyzésnek, elolvasgattam, hogy miként emlékeztem meg a születésükről az elmúlt három október 17-én. Itt, itt és itt, el lehet olvasni.
Javíthatatlan vagyok. Ma reggel, a szinte hajnali kávézásunk alatt, Zolival már megint csak felidéztük születésük pillanatait. Gyanítom: ha harminc évesek lesznek, akkor is így lesz ez. Olyan élesen bennem, bennünk vannak annak az októberi napnak a történései, és olyan jó visszagondolni rájuk, hogy akkor meg miért ne tennénk?
Boldog születésnapot, Klára és Imola!

Az első napról

Azt hiszem, hogy minden családban nagy esemény, ha egy gyerek iskolába megy - életében először. Így van ez a legnagyobbal főként, az "úttörővel", aki miatt izgalmas nagyon az első szülői, az első kirándulás, az első benyomások. Természetesen, minden újabb, iskolába induló gyerekünknél hüppögünk egy jót, hiszen már egyre jobban tudjuk, mekkora váltás ez. Ki a tündérkertből, be a kötelességek színes, ámde mégis keményebb világába. És akkor, amikor a legkisebb - nálunk legkisebbEK - indulnak el a suli felé - hát akkor bizony kissé megtört szülői szíveket kell összesepregetni szeptember elsején.

Hogy nem egy síró-rívó anyuka lettem én mégsem ezen a napon, az több mindennek köszönhető. Legfőképpen annak, hogy olyan temérdek tennivalót cibált magával ez a négyszeres iskolakezdés, egy festés-tapétázás utómunkáival és a gigantikus hőséggel megtűzdelve, hogy nem volt elég időm és lehetőségem "felhergelni" magamat az esemény jelentőségével kapcsolatban. A technikai kihívások sikeresen elterelték a figyelmemet a siránkozós, "jajdehamarmegnőnek" oldalamról, és noha csütörtök reggel, a biztonság kedvéért árnyékban is napszemüvegben susogtam végig a Himnuszt és a Szózatot (amik még iskolakezdés és "rohanazidő" hatás nélkül is a legtöbbször megríkatnak), azért egészen jól tartottam magamat.

No de, jöjjön a lényeg.

Próbáltam folyamatosan intézni a beszerzést. Ennek fénypontja az volt, amikor egy boglári kicsi, ámde jól felszerelt papírboltban, egy idő után rám mosolygott az eladó, és csak annyit kérdezett : "Hányszor mondják egy nap azt, hogy "anya!"?" Majd adott tíz százalék kedvezményt... De mégis: nem, nem volt minden szépen összekészítve, becsomagolva, elrendezve, mire eljött a csütörtök. (És még most sincs teljesen...) Volt ugyan már mindenkinek íróasztala, kész szobája és nem kevés füzet-mennyisége, azért még rendkívül nagy kupi és sok hiányosság övezte a nagy készülődést. Mindenesetre, 31-én este mindenkinek összeállítottuk az ünneplő ruházatot, a suliba vihető holmikat, és kikerültek a konyhába az uzsonnásdobozok is. Sőt! A nagy nap előtti délután még a - most már hagyományosnak tekinthető, nyárvégi - fodrászatot is megejtettük, így a frizurára nem volt sok gondom elsején reggel.

Zitust ezúttal Zoli kísérte, és Jutka mama. Nos, ez volt azon alkalmak egyike, amikor nagyon sajnáltam, hogy nem lehetek egyszerre két helyen. És talán ez az előnye lehet az egygyerekes anyukaságnak, hogy nem kell azt a szívhasadásos helyzetet megélnie, hogy dönteni kelljen: melyik gyereket kísérem el/ nézem meg/ hallgatom meg/ stb,. Mert ugyan Zitának ez már a hatodik évnyitója, és a második a Balassiban, mégis különleges volt, mert ebben a gimiben az a rend(szer), hogy a hatodikosok adják az évnyitó műsort. Zitus volt - többek között - a konferanszié, no meg több "műsorszám" részese. Lelkesen járt is a próbákra, és kellőképpen izgult - melynek következtében, hiába kértem, hogy töltse fel a fényképezőgépét, és bízza az apjára, hogy rögzítse a műsort, a töltésig és az elvitelig eljutott - aztán elfelejtette odaadni Zolinak. Így aztán nincs egy fia fényképem sem, nemhogy videófelvételem. Kár. Állítólag nagyon klassz volt.

Mi, a három Kicsivel, gyalog vágtunk neki - nagy öröm ez, hogy közel van a suli, és ráadásul nagyon szép út vezet oda (a megújult park mentén). Ahogy elhaladtunk a hátsó kapunk előtt, odaszaladt - mint mindig - Scotty kutyánk, mintegy remélve, hogy mégis magunkkal visszük. Klára vidáman bandukolt az óriási táskával a hátán, és vidáman odavetette:

"- Nézd, Scotty, most már nekem is táska van a hátamon!"

Ez a mondat sokkal jobban meghatott, mint a Himnusz, a Szózat, és az egész ünnepség együttvéve.....

Az iskola udvarára érve, Imola és Klára nyakába akasztott Angéla néni és Rita néni egy-egy névtáblát, rajta egy medveboccsal - hiszen ők bések, azaz "bocsok". Kissé megszeppenve, de inkább kíváncsian, lecsüccsentek a kizárólag az elsősöknek fenntartott padokra - és látványosan végigunatkozták az évnyitót. 

Kivéve talán azt a részt, amikor feltűzték rájuk Angéla néni előző osztályának diákjai az iskola jelvényét. 

Az ünnepség után még bekísérhettem őket az osztályterembe, amit pár szülőtárs szépen kifestett a nyár elején, és amit anyuka-társam és barátnőm, Gyöngyi, gyönyörűen feldobott az ízlésesen kitalált és megvarrt függönyökkel és kiegészítőkkel. Itt még intézett hozzánk pár kedves szót Angéla néni, majd elbúcsúzhattunk palántáinktól pár óra erejéig. Érdekes módon, Imó egy régi ovistárs mellé ült le, Klára pedig a már említett Gyöngyi lánya, Rita, mellé. A barna a barnához, a szőke a szőkéhez.... Imó egészen hátra, Klára jóval előrébb...

Biztos sokat segít a tény, hogy már két nagytestvér is ugyanabba a suliba járt - és jár még mindig az egyik - ahová most ők érkeztek, de igazából nem láttam túl nagy megszeppentséget rajtuk, amikor ebéd után értük mentem. Kivételesen még az osztályterembe is bemehettünk (Zita is velem volt), mivel a tankönyveiket első nap kapták meg. Arra léptünk be, hogy Klára már teli lélekkel szövegel Rita néninek, az igazán mosolygós napközis tanító néninek, épp hogy csak levegőt vesz. Ezt kihasználva viszont Imola kaparintotta meg a szót.

Jó volt őket ilyen fesztelennek látni. Ránézésre igen jó helyen voltak.

Ahogy hazaértünk, úgy már látszott rajtuk a fáradtság, no meg a középfülgyulladás, ami Imola esetében mutatkozik súlyosabbnak.

A délután folyamán "lemeccseztem" két zeneiskolai időpont-egyeztetést, a fafúvos részlegünknek... Fuvola és furulya beütemezve, Zita új tanárnője megismerve. Hogy milyen, még nem mernék nyilatkozni. Klára furulya-tanárnője nagyon megnyerőnek tűnt, kissé tyúkanyósnak, de határozott tyúkanyósnak. A szolfézs-mizéria még tart; a zongorás szekcióra pénteken került sor.

Csütörtök este még várt rám egy igazán maratoni szülői... Több, mint háromórás. Ebből leginkább az derült ki számomra, "öreg motoros" számára, hogy Angéla néniről nem lesz majd panaszunk információhiányra... És ez nagyon értékes, mert nem kicsit szorongok azon, hogy csak tudjak mindenre odafigyelni!!! És Angéla néni rendszeres e-mailjei segítenek majd, az biztos (ahogy már Emma Réka nénije is sokat tesz azért, hogy ne nagyon kutyulódjanak el fontos tudnivalók). Ja! Még arra is rájöttem, hogy az élet egy nagy körforgás, de tényleg: utoljára a szülészeten hallottam azt, hogy én vagyok a "Balogh-ikrek" anyukája. Nos, most ismét ezt a titulust kaptam.... (Az oviban azért még inkább Klára és Imó, vagy néha KlárImóként hívták őket...)

No meg egy nem elhanyagolandó részlet: Angéla nénin látszik, hogy rutinos, hogy határozott, hogy lendületes. De legfőképpen az, hogy szívből és lélekből, elhivatottságból végzi ezt a munkát, kicsordulva a gyerekek iránt érzett szeretettől. Kemény tanítónő hírében áll. De legfőképpen azt mondják róla, hogy igazi Pedagógus, nagy "P"-vel. és ez már most nyilvánvaló lett.

Hullafáradtan estem haza, és nem, nem csomagoltam be azonnal a könyveket. csak címkéztem egy sort, az "előírás" szerint, és bepakoltam még egyelőre én, helyettük....

Huh, nem lesz egyszerű. De biztos jó lesz!

u.i.: És hogy Emmusról is essék azért szó... A hét elején megmértem őket, és lelkendezve állapítottuk meg, ami már szemre is feltűnt: Emma sokat nőtt a nyáron, négy centit!

Az évnyitóra érve, csak az elsősök vihették be az ünnepségre iskolás mivoltuk legékesebb bizonyítékát, az iskolatáskájukat, a többieknek le kellett tenniük a tantermükbe. Emma is elszaladt még az osztályába. Nyolc órához közeledve már aggódva pislogtam a 4. a. irányába: hogyhogy nem látom Emmát, elfelejtett volna kijönni?!?! Kicsit közelebb mentem, és akkor vettem észre őt - egy osztálytársa mögött álldogált, teljes takarásban.... Hát, a többiek is nőttek a nyáron....  

Ikresített úszógumi

Gyere Klára, csobbanjunk együtt, jó?!

 Jó, rendben, Imó, bebújok én is melléd, oké?

Te figyelj, Klára, ez valahogy nem stimmel...

 Na, így már jobb, nem?!

 Akkor ugorjunk! Egy, kettő, háááááá-rom!

 Juj, ez nagyon jó volt!!! Még egyszer!!!!