blogvember 2

 Már tegnap jól elbuktam a blogvembert, de mindegy is, hagyjuk is figyelmen kívül, most már így is blogoltam havi egyszer, ami mostanában az átlagom, haha. 

Nagy érdeklődéssel olvastam mindenki posztját az evésről, szóval elmesélem fotó hiányában, hogy tegnap egy Zelma nevű helyen voltunk a szüleimmel Füreden, ami egy borbár igazából, de lehet enni is, és mi ettünk. Szerintem nagyon finom volt, valami csirkemell céklaszósszal meg rántott kecskesajt golyóval, csak aztán.  A kecskesajtból volt egy darab golyó, meg még cékla szósz, és egy kis zöld bab (mungó bab talán, nem klasszik zöldbab, csak nem tudom a nevét), és semmilyen más köret. Apukám látványosan szenvedett, mert krumplit akart enni biztosan, és mert a háta mögött sokan beszélgettek nagyon hangosan (ettől én is szenvedtem), de a csirke nagyon jó volt, és most ettem olyat először, hogy a csirkemellen bőr volt, apukám pedig irtózik a bőrtől, szóval itthon sosincs bőr semmin, kivéve, ha specifikusan megbeszéljük. 

Azt akartam még elmesélni, hogy idén amúgy olyan keveset olvastam (csak kb 40 könyvet, de nem is vezettem mindet molyon), mert újabban kötni szoktam, nagyon lassan megy, minden sokáig tart, szóval sokat nézek mindenféle sorozatokat, beszéljünk ezekről. (Az az érzésem, hogy úgyis mindenki látott mindent, de mi van ha nem)

Fleishman is in trouble

Ezt olvastam már könyvben is és nagyon tetszett, aztán meg Jesse Eisenberg Fleishman, egy fiatal orvos, akinek a felesége csak úgy eltűnik. Mármint nem Gone girl módjára alakul a történet, hanem csak hétköznapi emberek módjára várják, hogy valami legyen a feleséggel, akitől már amúgy el is vált. Szerintem nagyon érdekes volt, hogy hogyan alakulnak az események, ha hirtelen az apának kell magára vállalnia a gyerekneveléssel meg háztartással kapcsolatos teendőket.

Queenie

Ezt a könyvet is olvastam, és nagyon érdekes volt, egy fekete nőről van szó, akinek az élete több fronton is egyszerre megy tönkre, és mondhatni depressziós lesz. A rasszizmussal kapcsolatos szál nagyon tetszett, nyilván fogalmam sincs, milyen fekete nőnek lenni ma Angliában (vagy hát van elképzelésem, de ez csak elképzelés).

All the light we cannot see

Nem úgy terveztem, hogy ideteszem az összes könyv sorozat adaptációját amit valaha is olvastam, de ha már így alakult, legyen itt ez is. Igazából már évekkel ezelőtt olvastam kb 2015 körül, amikor megjelent először a könyv, és jesszusom, rettenetesen gyönyörű amit Anthony Doerr csinál a nyelvvel ebben a könyvben. Szerintem nagyon ritka, hogy valaki a nyelvhez és a reál tudományokhoz is így értsen, szóval olvassátok. Aztán meg a sorozat, szóval persze egy eye candy az egész díszlet, de a főszereplő vak kislány tényleg egy vak kislány, Mark Ruffalo zseniál, a német katona gyönyörű, mit akartok még.

The gentlemen

Ez semmilyen szempontból nem illik ide, ugyanis egyrészt nem olvastam, nem is láttam az eredeti filmet, mondhatni valami akciósorozat, Guy Richie rendezte, szóval semmit nem értek ehhez az egészhez, azon túl, hogy benne van a gyönyörű csávó a White lotusból???!! Jó, nyugi, nem vagyok ilyen felületes. Van még a sorozatban egy csomó öldöklés is, de a lényeg, hogy két fickó megörökli az apjuk kicsit düledező birtokát, aztán kiderül, hogy a fiatalabbik örökölte a hercegi címet, de aztán még az is kiderül, hogy amúgy az egész egy bullshit, mert a birtokon, jobban mondva alatt van egy marihuána ültetvény. Történik csomó akció, miközben Eddie próbálja kimosni a birtokot ebből az egészből.

I capture the castle

 Sajnos most nem a könyvről lesz szó, bár azért el kell mondanom, hogy jelentős komplexusokat vált ki belőlem, hogy elsőre fel se fogtam, hogy Dolly blogneve utalás a Lolitára, pedig olvastam a Lolitát. Szóval most rendkívül kispolgári módon veretem a kb. öt klasszikus címének egyikével amiket olvastam. Ráadásul ezt a blogvembert is közepesen elbuktam, ugyanis ez csak a 21. posztom, de hát túl nagy volt a kísértés amikor bekapcsoltam a laptopot, hogy inkább Gilmore girls ismétléseket nézzek

Tehát most nem a könyvről lesz szó, pedig még Londonban olvastam, főleg a metrón amikor írtam a szakdolgozatom, ami miatt egy elég kedves emlék, hanem a házról, amiben élek. Ez egy nyolc lakásos társasház ami kb. 1938-ban épült. Ez több szempontból fontos, mint hogy eléggé régi, nem működnek már olyan jól a dolgok és fel kéne újítani őket, meg hogy 1956-ban le is dőlt a ház egyik része, többek közt az én lakásom is. Na most ez a lakás akkoriban még a közösképviselőnk családjáé volt, akik ekkor költöztek el az első emeletre, ahol ez a nő azóta is él. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, de egy dolog maradt, hogy ez a nő a közösképviselő... egészen nyárig. 

Történt ugyanis, hogy... jaj, annyi minden történt! Az alsó szomszédom azt mondta, hogy tévé sorozatot kéne írni ebből a nőből. Ami elindította az egészet az az volt, hogy a nyolc lakásból négyben új lakó lakik, akik semmiről nem tudnak semmit. Ez a nő ugyanis egészen változatosan alázott meg mindenkit, egy  része tulajdonképp nem is az én sztorim, de egészen változatos megtévesztések, mint amikor elhitette mindenkivel, hogy az egyik nő az elsőn sose fizet közösköltséget, és emiatt el kell, hogy menjen ügyvédhez, aztán most kiderült, hogy két havi tartozása volt, és ennek nagyon-nagyon sokszorosába került az ügyvéd meg mindenféle költség. Volt az az alkalom is, amikor a földszinti lakóval vagy 10 percig veszekedett arról az egyik lakógyűlés keretében, hogy milyen a megfelelő lábtörlő, egy másikkal meg azért került nézeteltérésbe, mert köszönt a nő pasijának(!). 

Két dologgal kezdődött az egész idén, az egyik az, hogy beázott a lakásom teteje, a másik meg, hogy beázott a lakásom oldala.Aztán folytatódott azzal, hogy a szomszéd lakásban/erkélyen, nem is tudom, hol egerek vannak. De kezdhetem azzal, hogy egy pár négyzetméteres részen teljesen beázott a plafon, majd kiderült, hogy a nő sokszoros, tízszeres áron csináltatta meg, nem viccelek. Ezután nem sokkal közölte apukámmal, hogy ne foglalkozzon vele. Mindenesetre már vagy fél éve beázik a hálószobám egyik sarka, de most már egészen láthatóan egy méter magasan beázik, és akkor kiderült, hogy a szomszéd ház egyik csöve bele van szigetelve a mi házunkba, és tiszta penész az egész fal. Ez is vagy egy éve húzódik, de eddig kb annyi történt, hogy a nő küldött egy elég vicces kézzel írott levelet, amin a megszólításban át van húzva, hogy Lajos és Péterre javítva (jó, már nem emlékszem a nevekre, de kb ilyen kaliberű volt).

Az egész annyira kellemetlen, olyan rossz vibe-ok vannak, mióta apám felolvasta ill. elmondta a nem is tudom hány pontból álló listát a problémákról (de ilyenek, hogy a tetőfeljáróhoz egy szekrénykulcs vezet, komolyan mondom, egy random megvásárolható szekrénykulccsal be lehetne jönni a házba) azóta utál, vagy mióta megszülettem utál, nem is tudom, de közölte velem, hogy én koszolok össze mindent a szemetemmel. Na most ez az a nő, akivel azon vesztem össze tavasszal, hogy azt csinálja, hogy az erkélyére fogja magát és kimegy, és aztán onnan kihajítja a szemetét le a ház előtti előkertbe, mintha a középkorban élnénk. A legutóbbi, múlt heti lakógyűlésen csak elfordult és úgy tett, mintha nem hallaná amikor mondok valamit. Arra szeretek gondolni, hogy most már lemondott, most már nem bánthat senkit, de egyáltalán nincs ilyen érzésem, ilyen rosszindulatú hárpiát még a világ nem pipált.

Mohamed

 Matcheltem tinderen Mohameddel, és most két dolgot akarok mondani ezzel kapcsolatban.

Elmentünk a fideszes rokonainkhoz apukámmal pénteken, és egyből fáradt leszek, ha erre kell gondolnom, de a nagynéném már megint migránsozott egy jót. Mármint nyilvánvalóan iszonyat idegesítő, iszonyat minden, de ami talán a legjobban felbosszant, hogy nincs olyan sok rokona, és mégsem tudja fejben tartani, hogy nem vagyunk erre vevők, és akkor se lesz belőlem fidesz szavazó, ha ő fejre áll. Iszonyat kiábrándító ez a migránsozás valakitől aki 40 évig volt saját maga is migráns, a férje még németül se volt hajlandó megtanulni, de azért helyén van arról beszélni 20 percen keresztül, hogy jönnek a migránsok, és nőket fognak megerőszakolni meg gyerekeket ölnek meg meg mit tudom én, amikor magyar férfiak itthon a hazánkban hazai magyar férfiak akik esznek disznót vacsorára és magyarul szórják a szitkot, ők heti egy nőt ölnek meg csak mert nem képesek kijönni egymással. 

A másik dolog, hogy én most akkor szinglin ragadtam életem végéig? Már ki se számolom, hogy hány éve voltam utoljára kapcsolatban (jó, az indiai fiút nem számítva, már pedig nem számítva), mert csak rosszul leszek. Rosszul leszek, ha arra gondolok, hogy randiznom kell valakivel, rosszul leszek, ha arra gondolok, hogy senki nem akar velem majd randizni, mert túl kövér vagyok, pedig amúgy pontosan látják a képeimen, hogy nézek ki, szóval ennek olyan sok értelme azért nincs, rosszul leszek, ha arra gondolok, hogy valakivel közös életet kell teremtenem, de fogalmam sincs, hogy kell, hogy kell másokat is figyelembe venni a jövőmet illető döntéseket illetően, oh wait, nincs is jövőm, mim van?  Rosszul érzem magam minden tekintetben magammal kapcsolatban, mások izgalmas embernek láttatják magukat tinderen meg bumble-ön is, mit tudom én, vannak hobbijaik, dolgokat gyűjtenek, dolgokat másznak meg, én meg szeretek elmenni a bolha piacra meg sánta vagyok a bal lábamra amit vagy 10 éve törtem el, de ha stresszelek, akkor úgy sántítok rá, mint annak a rendje és néha kétszer van rajtam ugyan az a zokni mert abban is alszom és elfelejtem, vagy nem mosom meg a hajam egy hétig meg amíg nem viszket a fejem és olcsó Dm-es hajbalzsamot használok, mert mostanában az jónak bizonyult, és fogalmam sincs ki vagyok. 628 posztot szeretnék írni arról, hogy fogalmam sincs ki vagyok, de a nagy része úgyis csak arról szólna, hogy fogalmam sincs ki vagyok, de nagyon szeretem a kávét és nem régiben megmérték az orvosnál a vérnyomásom és 168 volt, szóval most mondtam a szüliemnek, hogy vennünk kell egy mérőt, mert az nem létezik, hogy 168/50 a vérnyomásom, de mi van, ha a kávétól volt, ha még a kávéról is letiltanak, hát én megpusztulok. 

Ettől az egész párkereséstől olyan ijedt vagyok, nem is tudom, hol kell kezdeni, mi van ha valaki hozzám ér, mondjuk nem mintha addig eljutnék, mert kb 10 percig tartja fenn bárki az érdeklődésem az interneten, utána kikapcsolom és elmegyek olvasni, de élőben akárhányszor megismerkedtem valakivel az is olyan creepy volt. Azt akartam mondani, hogy az egy életen át egyedül maszturbálás is majdnem csábítónak tűnik, de a gyógyszereimtől úgyse maradt libidóm, szóval tulajdonképpen miről beszélek, szex? Minek?

 Kicsit kijöttem ebből a blogolási lendületből kérem. 

A héten az is van, hogy kb minden nap van valami programom, és én ezt nem tudom, hogy gondoltam, én nem is vagyok extrovertált. Én nem akarok minden egyes nap valahol lenni, kivéve a kanapét. Fogalmam sincs, hogy ez a társasági élet hogy működik, és legszívesebben most is kakaót innék és olvasnék vagy Szívek szállodáját néznék, ahelyett, hogy magamról írok.

 A héten, jobban mondva tegnap találkoztam azzal a nővel, vagy hát mondhatni barátnőmmel akit a pszichiátrián ismertem meg. Jaj, ez teljesen abszurd leírva, ez majd jó lesz a kommentelőknek. 

Szóval ez a nő teljesen szerencsétlen és nehéz sorsú, egyrészt viszonylag komoly mentális betegségei vannak, a családja rettenetes, közben diplomája sincs, (ami szerintem jó pazarlás, mert egy nagyon intelligens nő), a partnere meghalt egy autóbalesetben, és még anyagilag is nehéz körülmények között is él. Mindez nem elég, ennek köszönhetően még az egészségügyi ellátórendszerben is sorsára van hagyva. Jaj, engem őszintén megvisel ez az egész, jobban mondva az, hogy hallgattam. Azt tudtam mondjuk, hogy nem minden kerületben egyformák a lehetőségek, de ma mondta például a pszichiáterem, hogy a 4. kerületben, ahol ő is dolgozik (a magánon kívül), ott 4 vagy 5 pszichológus is van, na most a 11. és a 22. kerületnek volt egy, amikor én oda jártam. Most ezzel nem azt akarom mondani, hogy ott szuper jó lehet minden, de na. Én amúgy nagyon hálás vagyok, hogy nem kell külön pszichológushoz és pszichiáterhez is járnom, de lehet, hogy csak azért gondolom ezt, mert nem volt olyan jó élmény, és aztán a pszichiáterrel sem végződött olyan jól. Jó, amiért végképp hálás vagyok, hogy nem kellett bentfekvős terápiára mennem, de az a benyomásom, hogy ha államiba járnék, sokkal nagyobb lenne ennek az esélye, mert ott mindenkivel kevesebbet tud a pszichiátere tölteni, és nagyobb eséllyel mondják azt, hogy menj befekvős osztályra, és akkor ott majd beállítják a gyógyszered. 

Na most meggyőződésem, hogy a szüleim nélkül már éhen haltam volna, de nem tudok nem hülyeségeken gondolkodni, mint hogy. (És esküszöm nem arra gondolok, hogy milyen borzasztó, hogy mennyit költök terápiára, gyógyszerekre és a további gyógyszereimre, mint egy nyugdíjas)Kimondtam azt az égbekiáltó életbölcsességet, hogy" én azért próbálom összeszedni magam", és azóta azon gondolkodom, hogy 

van olyan, hogy próbálom összeszedni magam

valaki kemény nő

nem hagyja el magát (az sztk pszichológus ezt közölte velem)

valakinek nagyobb szerencséje van

Mármint én általában nem hiszek az ilyen hülyeségekben, hogy szedd már össze magad, hogy lehet ilyen mondani egy mentális betegséggel kűzdőnek? Nem azt feltételezzük, hogy már mindenki próbálja a lehető legjobb életét élni, de nem megy, és ezért ment el a beteg a rettenetes sztk-ba? Arról a mozzanatról is beszélek különben, amikor mondtam, hogy ha nyomorult vagyok, akkor gyakran gondolok ilyenkere, hogy jó, de ha nem lenne lábam, vagy jó, annak sokkal rosszabb, aki, vagy hogy jó, akkor sokkal rosszabb lenne, ha, és néha ez egy kicsit segít, meg pitiáner dolgokból merítek erőt, mint reddit olvasás meg pulóver vásárlás vagy fancy tea/kávé ivás, és ez a nő meg azt mondja nekem ennyi év bipoláris zavar után, hogy neki nincsenek megkűzdő mechanizmusai? Hogy ő nem szokott? Hogy ő inkább fetreng a nyomorban? Mármint én is fetrengek a nyomorban, amíg olyan borzasztó, hogy el nem múlik, de egyszer mindig jobb lesz, nem? Fogalmam sincs, ezzel mit akarok mondani, és azt hiszem, hogy most én is ugyan úgy okoskodok, mint mindenki más, pedig csak jobban értenem kéne mások megküzdési mechanizmusait, vagy inkább nem azt hinnem, hogy én vagyok a legokosabb, pedig mindenki különböző.

Meg olyan nehéz szerintem az embereket edukálni is ezügyben, amikor nekem az az általános élményem, hogy viszonylag gyakran lehet kezeletlen mentális betegségekkel kűzdőket látni az utcán vagy itt-ott. Meg állandóan eszembe jut a közös képviselő is, aki évről-évre egyre furább és gonoszabb lett, tényleg olyan minősíthetetlen dolgai vannak, hogy nem is tudom, hogy tulajdonképpen hogy maradt ilyen sokáig közös képviselő, és most nem rég hallottam, hogy valamivel kezelés alatt áll. 

család

 Egyrészt, hogy voltam ma ilyen családállításon, és úgy akartam valamit írni róla, de egyrészt azt se tudom mi az nem is értem teljesen mi történt, másrészt azt mondta a pszichiáter néni, hogy ne beszéljünk másoknak arról, hogy mi történt ott. Ha őszinte akarok lenni, nem igazán hiszek az ilyen dolgokban, mint hogy családállítás meg kineziológia, de csak mert a pszichiáter néni ajánlotta, hajlandó voltam rá. Neki nagyon sok mindent elhiszek, és erről megint eszembe jut a régi pszichiáterem, és elönt valami rettenetes keserűség. 

Szóval erről a családállításról olyan rettentő  érzelmileg kimerülten meg nem is tudom, fáradtan jöttem ki, hogy borzasztó, pedig én voltam az első. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy ez ilyen egész napos program, szóval csak pár mandarin volt nálam meg egy kis üveg víz, és hogy mindenkié egy órás vagy nem is tudom. Mindenesetre ha nem én lettem volna az első hanem mondjuk az ötödik, akkor én azt nem tudom, hogy élem túl, meg a többiek hogy ezt hogy viselik. 

Másrészt meg a családommal és a karácsonnyal kapcsolatban olyan rettenetes szorongás van bennem, hogy nem is tudom hova tenni, nem is tudom, mit kezdjek magammal ezügyben. A szülinapom ugye elmaradt, amikor eljöttek volna a rokonaim hozzánk a Balatonra és az biztos nagyon jó lett volna, akkor is mentálisan úgy kivoltam, hogy anya lemondta. Akkor ez megkönnyebbülés volt, de visszagondolva már persze eléggé bánom, hogy nem próbáltam meg összekaparni magam, de hát most már mindegy. Most meg karácsonykor a nagynéném jön megint ezzel, hogy jehova, és ők nem ünneplik a karácsonyt meg minden. Az unokaöcsém apjának a családja, akik különben rendes emberek kivéve az unokaöcsém apját, meghívták őket karácsonyra, és nekik is letolta ezt a jehova dumát, hogy ők nem ünneplik a karácsonyt, meg amúgy is sokba kerül (de azért az elvárás, hogy az unokaöcsémnek kb 30 ezerért ajándékot vegyünk), meg mit tudom én, hát esküszöm, én érzem kínosan magam. Mármint annak a szerencsétlen gyereknek teljesen hülye az apja (és ezt nem én mondom, hanem mindenki), és akkor nehogy már legyen tágabb családja? A kedvenc unokahúgom agymosásnak hívja ezt az egész jehovizmust, és én eddig nem merészkedtem idáig, de kezdem úgy érezni, hogy nem téved teljesen. A másik húzás különben az, hogy részben azért nem karácsonyozunk együtt, mert van egy üdülési joguk pont akkorra Keszthelyre. Keszthelyre. Keszthely egy nagyjából elég szép város, de karácsonykor, a tél közepén nem olyan sok mindent lehet ott csinálni, meg az otthonodtól és a dolgaidtól távol mit lehet csinálni egy szállodai szobában egy 12 éves gyerekkel, amikor kinn van vagy 3 fok? Annyira lehangoló. Olyan kevés rokonunk van, többekkel nem is tartjuk rendesen a kapcsolatot, és a meglévőek ennyire agyzsibbasztóan hülyék, nem tudom mire vélni. Apám egyébként az egyik bátyjával nem is tartja a kapcsolatot, mert állítólag a felesége olyan rosszindulatú, hogy nem lehet velük mit kezdeni, na az ő gyerekeiket nem is ismerem. Tök szomorú. Most elhatároztam, hogy majd felkeresem őket karácsony után, de fogalmam sincs mi lesz, milyen lesz, anya roppant jóindulatúan közbe vetette, hogy mi van ha majd nem kíváncsiak ránk, és ez annyira rosszul esett, hogy azóta is ezen pattogok. Annyira kiábrándító, amikor anyám "senkit nem érdeklünk és csak zavarunk más embereket" elképzelése felüti fejét, hogy alig tudom túltenni magam rajta. 

Olyan fáradt vagyok minden szempontból, jó ég.

2 London tipp

 2 Lodnonos tipp (könyveket is akartam posztolni, de azokra most nincs energiám)

Néha szoktam nézni ezt a lányt youtube-on, Maddie-nek hívják, 23 és norvég de Londonban él, és a youtube shorts videóiban nagyon jó Londonos tippeket szokott megosztani, ami mindig olyan jó trip down memory lane. Ez a videója is nagyon érdekes, nekem fogalmam sincs már, hogy 10 éve mit költöttem Londonban, arra emlékszem, hogy a kollégium kb 720 font volt, és az iszonyú drágának számított akkor.

A másik Emily Jane Johnston, aki egy amerikai nő Londonban,és gyakorlatilag csak videókat (reeleket?) posztol, szóval nem tudtam, mit tegyek ide, de a Londonos highlight-jai instán nagyon jók meg hangulatosak, meg amúgy az egyik kedvenc plus size influencerem is, bár mondjuk szerintem csak ő aposztrofálja magát plus size-nak, nem hiszem el, hogy akkora méretet hord mint amit állít, meg szerintem plus size-nak beállítani is kicsit problémás, de oh well.

 

amúgy nem hagytam abba a blogolást

 Csak olyan nehéz lenni. Olyan nehéz minden. Ez a hét is olyan nehéz volt. Egyrészt a hét elején megfáztam, mostanra már szinte teljesen jó, de valahogy sokkal jobban lehozott az életről mint képzeltem. 

Aztán az egyetem, ahova hétfőn emiatt nem is mentem, szóval az egyetem már annyira lehoz az életről, hogy reggel nincs igazán kedvem felkelni, az utóbbi napokban nem volt. Ilyen nem tudom, hogy mikor történt velem utoljára, hogy felkeltem, és nem akartam lenni, nem akartam felvenni a ruhám, megmosni a fogam, még kávét csinálni is morcos voltam, pedig a kávét nagyon szeretem, de valahogy fázom az egésztől. Fázom az élettől.

Teljesen tönkrette a mentális ún. egészségem ez a phd, és mostanra teljesen egyértelmű, hogy ki kell jelentkeznem, és ezt a phd-t legalábbis, de be kell fejeznem. Nem tudom, hogy mikor jött ez a reveláció, de iszonyat szorongással tölt el az egész. Ijedtemben elkezdtem kötni, amúgy szerintem elég rossz vagyok benne, még mindig nem értem, hogy kell szemet szaporítani, van rajta vagy öt lyuk, párat sikerült megjavítanom, de a többit majd anya fogja. A múlt héten vettem valami nagyon olcsóért, talán 1400-ért öt gombolyag fonalat a turkálóban, mind ilyen kedves meleg szín, és nagyon örülök neki. 

Visszatérve a phd-re, fogalmam sincs, hogy mi fog most történni velem, és ez nagyon megijeszt. Mármint jó, jelentkezem a létező összes egyetemre, ahova lehet meg tudok meg értek olyan nyelven, de aztán nem tudom teljesen, hogy milyen pénzből, meg hogy meg mi van, ha az is borzasztó lesz. Mi van, ha teljesen alkalmatlan vagyok erre a doktorálásra, és nem is érem fel ésszel az egészet. Az egyik volt csoporttársam a Princeton-on doktorált miközben még született egy gyereke is, de mondjuk azt hiszem azt nevezik egy kicsit hátszélnek, amikor az apja meg antropológus professzor és olyan abszurd jó helyekre vették fel még mesterszakos kora előtt kutatni meg mit tudom én mit csinálni, hogy Magyarországon olyan nincs is hogy én azt nem is hiszem el.

Ha ez nem derült volna ki, végtelenül keserű vagyok. Vagyis eléggé. Vagy nem is tudom. Tudom, hogy a magyar társadalom nem pont szerencsétlenebbik felébe születtem bele, de mégis úgy érzem, hogy az ág is húz, hogy utálok ittt lenni, hogy ez, hogy a szüleimnél lakom, no ez sem segít semmit, aztán még a pénztelenség, a phd ösztöndíjam olyan kevés pénz, hogy nem is tudom, mit mondjak róla, olyan kevés pénz, hogy félrerakni is kevés, olyan kevés, hogy nem tudom, hogy vegyek magamnak kb egy dolgot belőle minden hónapban, vagy tegyem félre, de kb értelmetlen félre tenni, mert mégis mit csinálok olyan kevés pénzzel? Veszek egy márkás cipőt? És ez mennyivel mozdítja előre az életem, hogy van egy jó cipőm? Már van Martens csizmám, már teljes az életem. Keserű vagyok, mert ennyire rámentem két hülye vizsgára, hogy tikkelt a szemem hetekig, hogy feljön állandóan a gyomorsavam a stressztől, hogy nem alszom olyan jól, hogy másik gondolatom nincs is, csak ez az iszonyatos egzisztenciális szorongás, amikor 33 évesen mások már otthon vannak a kandallójuk előtt a könyveikkel meg a kedves férjükkel (vagy az csak az Ott Anna), és legalább egy kicsit boldogok. Én nem hogy nem vagyok boldog, de magányosnak érzem magam állandóan, szorongok, a mentális betegségemből próbálom összekaparni magam, kűzdök a pajzsmirigy problémával, és ha azon gondolkodom, hogy megint külföldre költözzek, mert phd, és lesz nálam egy bőröndnyi dolog kb, és akkor annyi az otthonom, akkor én rosszul leszek egy kicsit. 

Ezen még egy liter kávé vagy kardamom bullar vagy nem tudomi sem segít. Send help.

olyan tragikus

 így karácsony közeledtével a csomó karácsonyi film netflixen, amiknek forgatása közben igazából valószínűleg nem is volt karácsony!

 Életemben nem csináltam semmit, de az önéletrajzom alig fér rá két oldalra.

a szabály az szabály

 ha valami csak egy kicsit koszos is (mondjuk egyszer ittam a poharamból, vagy a kávés csészémből, amiből inni akarok még vagy ötöt)  de valaki beteszi a mosogatógépbe, akkor az már olyan koszos lesz, hogy nem lehet onnan többet kivenni.

A mai szuper fontos és releváns filmajánló meg a Mean Girls új kiadása, ami ráadásul musical???

eredetileg nem ez lett volna, hanem egy sorozat, amit tegnap kezdtem el nézni olvasás helyett, az a címe, hogy Transatlantic, amerikaiakról szól, akik zsidókat próbálnak menteni/bújtatni Marseilles-ben

Ráadásul Gillian Jacobs a főszereplőnő, aki a Love című sorozatban is játszik, ami szerintem nagyon jó

még mindig nincs kedvem blogolni

 Szóval most még mindig nincs kedvem blogolni, tegnap jól el is buktam a kihívást, de úgy voltam vele, hogy ez az én blogom, azt csinálok amit akarok. Azt akartam viszont elmondani, hogy apukámmal megnéztük az All the light we cannot see első részét, és elég jó volt, csak most persze nincs időm megnézni a többi részt. A könyv gyönyörű különben, nem tudom, miért csak a felét olvastam el, Anthony Doerr úgy ért a szavakhoz és a rádiókhoz, hogy az magic.

Dolly írt egy sokkal jobb válasz posztot (kommentnek álcázva), mint amit én tudtam volna

 Nem is tudom, minek kommentelem még ezt a kommentet, meg várok valamit a komment szekciótól, de tegnap előtt nem ezt vártam. Nevezhetjük "kultúrált párbeszédnek", hogyne, (ha nem az lett volna, hát akkor nem tudom mi lett volna, mert ez nem az a blog, ahonnan majd kimoderálok kommenteket), de végső soron ti mind teljes mellszélességgel idejöttetek szakérteni egy olyan problémával kapcsolatban, amivel nyilvánvalóan nem küzdötök, és nem igazán is igazán erről volt szó. Szóval na, ez az egész marhára nem kellett volna, és enyhén szólva is csalódott vagyok, és nekem ezt ki kell hevernem. Fogalmam sincs, hogy van-e értelme erről írnom, vagy bármi ún. progresszívről, pedig én mindig azt gondoltam, hogy ebben a blogban ilyen dolgokról is írok. Ez nagy csalódás.

Tegnap  amúgy ettem itt Szegeden  az Emmarozsban egy kardamom bullart, és nem volt olyan jó, mint a Normában. Újra fogom próbálni, meg volt canelle (szerintem nem így kell leírni, de tudjátok miről volt szó) is, azt is meg fogom kóstolni. 

 A tegnapi posztom komment szekciója nem annyira hoztam meg a kedvem a blogoláshoz, vagy hogy újra bármiről írjak, ami komolyabb mint egy kabát vagy saláta, szóval mutatom, milyen kabátot vettem.

mérges kövér nő

 Akkor lettem főleg mérges kövér nő, amikor Schobert Norbi először elkezdte ezt a kövér nőzést, meg hogy az ő felesége miniszoknyában szült. Erről már írtam instán rövidebben, és ha azt olvastátok, bocsi, ez valamennyire ismétlés lesz, de nekem itt most meg kell mondanom a magamét. 

Szóval két fő élményem van, amit meg akarok osztani: Az egyik, amikor 14 éves vagyok és az iskolai bálra kerestünk ruhát, anyámmal meg a nagynénémmel álltunk egy báliruha szalon kirakata előtt, és én egy pántos ruhát nézegettem. Annyira a fejembe égett, ahogy a nagynéném kijelenti, hogy mit képzelek, ujjatlan ruhát semmiképp. 

A másik, hogy én egészen sokáig (mondjuk egyetemista koromig, vagy mit tudom én) nem is gondoltam arra, hogy szép vagyok-e vagy ronda vagy milyen az arcom, mert annyira lefoglalt a kövérség kérdése.

Aztán van még az, amiről nem rég beszéltem a terápián a pszichiáterrel, hogy 8 éves vagyok kb. és anyám megbeszélte a tanár nénivel, hogy lehetőleg nem vehetek poharas kakaót, mert hízlal. Arra is emlékszem, hogy 30 forint volt, és nagyon finom. 

Szerintem nem jó a kövérséget, vagy bármilyen, bármekkora túlsúlyt kizárólagosan traumaként beállítani, de jó sokáig tartott, mire egyáltalán szóba került nekem a pszichiáternél. Mondjuk lehet, hogy ez nem teljesen véletlen, az előző pszichiáterem nagyon-nagyon sovány volt, meg volt valami karót nyelt vibe-ja, ami miatt mondjuk párkapcsolati dolgokról is nehezen (vagy leginkább sehogy) nem beszéltem vele. 

Tegnap láttam ezt a képet a H&M-ben, és egyrészt mondjuk az a baj, hogy teljesen normálisnak tűnik, mert nekem, meg másoknak is normális, hogy ennyire vékony nők vannak katalógusokban, a Zara honlapján vagy bárhol, közben meg az emberek többsége nem így néz ki. Én ezen a képen nagyon felmérgeltem magam, mert 2023-ban már normalizálódhatna az, hogy átlagos(abb) testeket mutatunk azon kívül, amikor direkt arról szól a kampány, hogy gyerekek, nézzétek, átlagos testek, és akkor beraknak pár modellt, akiknek szokatlan szeplőik vannak meg hézag a foguk között. 

Én egy mérges kövér nő vagyok, mert tudok vásárolni magamnak a H&M-ben bármilyen fehérneműt, de nálam sokkal nagyobb nők nem igazán. Tudok vásárolni magamnak melltartót, de ha tényleg nagy mellem lenne, nem tudnék, mert a hátkörméret nem igazán nagy, csak a kosár. Mérges vagyok, mert állandóan elmegyek mindenféle boltokba, és habár a címke szerint XXXL-ig léteznek bizonyos dolgok a Mangóban, és nekem nincs is szükségem ekkora méretre, de nem tudom megvenni a kabátot ami tetszik,  mert nem létezik a boltban csak xxs-től m-ig. Én egy kövér nő vagyok, nem szegény nő, és csomó boltba odavinném a pénzem, de nem tudom, mert állandóan ki van fogyva a méretem (mint mondjuk a Springfieldben is). Mérges kövér nő vagyok, és nem fogok viszonylag drágán olyan (magyar dizájner) márkáktól vásárolni, ahol csak egy méret van és éppen jó rám, mert bár értem a logikát ami mögötte van (olcsóbb előállítás, ezáltal valamivel alacsonyabb árképzés, blabla, micsoda közgazdász vagyok) Teljesen megalázónak érzem az ilyen egyméretes bóhóckodást, mert elnézést, de senki nem egy méret, és nem tudom kiverni a fejemből, amikor jött Bolla Viktória a Viktória Bolla márkájával, aminek az egyik kampányában a "mindennapi hercegnők" vagy valami hasonló volt a tematika, és akkor az egyik arca Epres Panni meg még pár objektívan nagyon szép influencer lány, Fatima Panka közéjük téve mint valami token nem magyar és kicsit nem piszkafa vékony lány.

Tudom, hogy ez egy sovány (haha) próbálkozás volt a testpozitív akármire, de elnézést, a body positivity nem erre van kitalálva. Nagyon sok mindent értek ezzel kapcsolatban,és biztos sokat nem, mint mondjuk egy átlagos színesbőrű vitiligo-s ember kűzdelmeit. Azt viszont értsük meg, hogy a body positivity a kövér embereknek lett kitalálva, kövér fekete nők kezdték el ezt a mozgalmat, sajnálom. Tudom, hogy ott van Julcsa, 58 kilós és teljesen elégedetlen az alakjával mert nincs csípője, meg Marcsi, aki utálja az állítólag elálló fülét, a nagy mellét, vagy hogy szőrös az akármije, de ez nem erről szól. Tudom, hogy mindenkinek meg kell küzdeni a saját démonaival, és én ezt most nem is akarom elvitatni senkitől, de azért azt vegyük már figyelembe és fogadjuk már el, hogy ha az ember a mindenkori szépségideálnak megfelelően néz ki, ie. nagyjából vékony, sokkal könnyebb elfogadni magát. 

A kövér emberek nem így néznek ki. A kövér emberek több ítélkezésnek vannak kitéve, mint az átlag dohányzó (pedig hát), és ha már itt tartunk mélységesen felháborít az a fajta diskurzus is, hogy a body positivity a kövérség idealizálása. Nem idealizás senki semmit, aranyapám, de ha már így alakult, valahogy élni kell. Ezt nem értem leginkább, ezt nem értik leginkább, hogy nem úgy leszel kövér, hogy túl sok vajas kenyeret ettél, vagy nem akartál lefogyni, ez nem csak az akaratról szól. Aki abban keresi a hibát, hogy a kövér emberek elfogadják magukat (és ezen a ponton úgy érzem, habár problémás, habár nem mindegy, hogy, habár nem úgy van az), de a kövér embernek jár az önelfogadás, és jár az a hit benne, vagy nem is tudom, minek nevezzem, hogy ő majd tudja, hogy akar élni. Na most ha én 200 kilós vagyok és a boltig alig tudok elmászni (mint mondjuk a nagynéném, de mondjuk ő vagy 75 éves is) az nyilván egyértelműen nem jó, meg vannak ennek az egésznek fokozatai vagy minek nevezzem, de ha nem tudná mindenki jobban (mint a kövérek), akkor talán nem jönnének ki emberek száján ilyenek, hogy én túl hiú vagyok ahhoz, hogy meghízzak, meg hogy szerintem bennem túl sok az önuralom, hogy ennyire elengedjem magam egy bizonyos súly fölé, meg hasonlók. Ez a poszt nem hormonális problémákról meg terhességi körüli/utáni hízásról szól, ez a poszt arról szól, hogy túl sokszor használom a kövér szót, és ez lehet, hogy valakinek önmagában triggerelő, de én meg úgy érzem, hogy ezen a ponton mindegy, és a duci meg molett meg túlsúlyos (ez amúgy is valami orvosi terminológia) csak felesleges modoroskodás hogy a kövérséget övező elképzelések az össztársadalomban mennyire felháborítóak, felháborítanak, miközben meg egy rakás nő úgy akar vékony maradni, hogy évente félévet diétázik, intermittent fasting a hét 4 napján a többi meg ketodiéta (ezt komolyan hallottam egy nőtől az interneten) és nekem ne mondja senki, hogy az ilyen evés fenntartható és egészséges. 

Nem tudom, nem tudok igazságot tenni, de sokkal több elfogadás kellene a testünkkel kapcsolatban, és sokkal több hit abban, hogy a kövér emberek tudják mit csinálnak.

3 fun things

1.  El ne felejtsem elmesélni, hogyan gyújtottam fel majdnem a jobb mellem. Az a kár, és a szerencse, hogy ez teljesen clickbait, ugyanis csak majdnem megpörköltem. Annyi történt lényegében, hogy szárítottam az egyébként nagyon béna és kb 20 éves hajszárítónkkal a hajam, amikor egyszer csak elkezdett szikrázni, majd kicsapott egy láng ahol a vezeték csatlakozik a hajszárítóhoz. Mivel kicsit lefelé hajtva a fejem szárítottam a hajam, a szárító kb a mellemnél volt, és hát... na, kicsit megrázta az áram. Vagyis eléggé, két napig fájt. 
2. Elmesélek gyorsan egy másik rövid történetet is, hogy ne mondja senki, hogy ez egy megúszós poszt (pedig az, elég fáradt vagyok, és már írtam egy másikat, amit nincs energiám befejezni se)melyben egészen felháborodtam egy bolt sofőrön: a személyes számlájára akarta, hogy utaljam a pénzt! A személyes saját számlájára! Ami tilos! De hogy neki nem működik az online fizetős eszköze. Nálam meg csak 2 ezer forint van. Egyből jelentettem a boltnak, ami utólag jöttem rá, hogy veszett fejsze nyele volt, mert végül volt a közelben egy bankautomata, és onnan vettem ki pénzt, hogy kifizethessem, szóval semmi bizonyítékom nincs arról, hogy alig tudok belépni az online bankomba idegességemben, majd a fiúnak saaaaajnos nem sikerül beütnie valamiért helyesen a számlaszámát. Komolyan, megérdemelte volna, hogy otthagyjam 2 ezer vagy inkább 0 forinttal, de nem akartam én lenni a teljesen szélhámos. Ennél már csak a lépcsőházban káromkodó futár a jobb, mert nem kapott elég borravalót. 
3. holnap és holnap után is vérvételen fogok részt venni, mert utána valami viszonylag komplex pajzsmirigy vizsgálaton veszek részt két hét múlva, szóval holnap és holnap után is reggel 7-kor kell elindulni itthonról. tudom, hogy mások naponta ezt csinálják, de én teljesen el vagyok szokva ettől

33., 2.rész

 12. két féle kiskanál van itthon,  szögletes és kerek végű, és én egyszerűen nem tudok a szögletes végűekkel cukrot rakni a kávémba, annyira idegesítő, hogy szögletes a vége

13. csak a kávét iszom cukorral, a teát nem

14. nagyon idegesítő, hogy ebben a posztban kézzel kell beírnom a számokat, mert 12-től nem számozódik magától

15. ez a 33 dolog teljességgel túlvállalás volt 

16. kiskoromban azt hittem, hogy a fekete alsónemű erkölcstelenség, mert nekünk mindig fehér volt, vagy valami undorító pasztellszín amit 15 éve venni lehetett

17. 16 évesen kaptam egy Tisza pulcsit, és nagyon kedves emlékek kötődnek ehhez a pulóverhez, mert rajtam volt, amikor Oxfordban voltam nyári táborban és aztán még évekig hordtam, de most már kihíztam és anyukám hordja, és lett egy hipófolt az elején, és úgy bánt, pedig anyukám is úgy szereti ezt a pulóvert. nem tudom, hogy mi lenne az ideális sorsa, ha hagynám, hogy viselje, amíg teljesen tönkre nem megy hordható, vagy ha megkérném, hogy állagmegőrzés okán legyen szíves a másik lilás pulóveremet viselni (az adidas és már rettenetesen bolyhos)

18. szerintem nem vagyok valami jó a pénz beosztásában, mert az egyetlen dolog amit a szüleim tanítottak nekem, hogy spórolni kell, de én nagyon szeretem a szép shiny dolgokat

19.most épp újra olvasom A lét elviselhetetlen könnyűségét, és ezen a ponton töredelmesen be kell vallanom, hogy én nagyon sokáig nem tudtam, hogy a 68-as prágai forradalom során játszódik

20. csomó hétköznapi dologtól szorongás fog el, hogy nem fog sikerülni, mint mondjuk az üzenetekre válaszolás, ami teljesen nevetséges, aztán meg szorongok attól, hogy a másik miért nem válaszol azonnal 

21. fogalmam sincs, hogy ezek a random tények érdekesek-e bárkinek is

22. azon is szorongok, hogy mit gondolnak a bolti eladók arról, hogy mit veszek

23. 2000+ fiókot követek instán, és biztos csomó inaktív, meg teljesen kontrolálatlan az egész, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy iszonyú random dolgok miatt kikövetek bárkit, de főleg ha neszét veszem, hogy valami politikai kérdésben nem értünk egyet 

24. mint mondjuk pro-Izrael jellegű bármilyen posztok miatt, most csak Amy Schumer jut eszembe, akit nem is követek, csak időnként megnézem, hogy mit csinál, de ez teljesen kiverte nekem a biztosítékot 

25. igazából az instagramtól teljesen telhetetlen leszek, és totál hülyeség, hogy nem törlöm le az egészet, de annyi jó dolog történik rajta, hogy persze sose fogom letörölni, de állandóan olyan sok szép ruhát meg könyvet látok rajta, hogy ez elég sokszor rossz érzéssel tölt el, pedig annyi ruhám van, hogy kifolyik a szekrényből

26. nagyon szeretem a ruhákat, de nem tudom, hogy kell merészen öltözni, persze azt se tudom, mi az, hogy "merészen", én inkább stílusos szeretnék lenni azon túl, hogy fodrok és virágok, tavaly vettem magamnak egy ilyesmi  szőrme kabátot a monkiból, az enyém eléggé nagy és apukám bundinak hívja, csak aztán előtte rendeltem egy másikat is, ami sokkal vékonyabb és mivel nem jöttek érte amikor vissza akartam küldeni, most két bundim is van, az egyik olyan nagy, hogy még apukámra is jó (ez elég vicces, az kevésbé, hogy csak kb másfél számmal nagyobb a lába), szóval ettől a bundi kabáttól bátornak és modernnek képzelem magam, pedig biztos nem vagyok az 

27. nagyon sokszor olvastam az Anne Frank naplóját, és tinédzserként nagyon megérintett

28. ahogy említettem, A lét elviselhetetlen könnyűségét olvasom, és még azon is szorongok, hogy nem fog tetszeni. eddig kb az 50. oldalig jutottam csak, és nem tűnik akkora nagy cuccnak, mint amire emlékeztem, és nem is tudom, most mit gondoljak

29. titokban bírálkozásra hajlamos vagyok, de azért most nem fogom elmondani, hogy mivel kapcsolatban, de akkor is, na 

30. valószínűleg egy kicsit sznob is vagyok, szeretem a drága sajtot, a különleges kávét, a drága és jó minőségű ruhákat és táskákat, nem vagyok hajlandó már ilyen budget többágyas hostelekben aludni, elvből nem nézek meg bizonyos filmeket és olvasok el könyveket, aki kimondja, hogy geci, arról már van véleményem, aki hülye nyelvtani hibákat ejt, arról is 

31. szerintem az átlagosnál jobban zavarnak a társadalmi igazságtalanságok, ill. ezt abból ítélem meg, hogy a környezetem hogy nyilvánul meg ezekkel kapcsolatban

32. nem vagyok hajlandó Fidesz szavazóval randizni, ha már itt tartunk 

33. olyannal sem igazán, aki nem olvas könyveket, mert mondjuk, csak gamerkedni szeret 

jó ég, hát, szerintem senki nem bánja, hogy ennek vége lett :D 

33 I. rész

Ma vagyok 33, crazy shit, szóval vettem magamnak 33  3 könyvet, és most megpróbálok írni magamról 33 dolgot, amit még nem említettem (lol) itt a blogon. Mondjuk ahhoz képest, hogy úgy érzem, hogy egy nyitott könyv vagyok, évek óta tizenvalahány bejegyzéssel szórakoztatom a népet, nem is tudom, mit képzelek.

1. amúgy én nem tudok/szeretek sminkelni különösebben, és olyan fura érzésem van, hogy nem bánom (nagyrészt) ahogy kinéz az arcom, bár tudom, hogy ez egyáltalán nem pol.korrekt vagy nem is tudom, szituáció függő, mert ha akné nyomok lennének az arcomon, akkor gyanítom, hogy akarnék sminkelni
2. aztán "most" (vagy egy éve) vettem egy Bobbi Brown alapozót és olyan lágy meg folyékony meg minden, és az az ún. sminkem, hogy a Madára arcra való naptejből meg ebből az alapozóból az arcomra kenek egy kicsit, és szerintem tök jól kiegyenlíti a bőröm
3. már most úgy érzem, hogy túlvállaltam magam ezzel a 33 dologgal
4. idén se fogok tudni elolvasni 60 könyvet, ami miatt indokolatlanul csalódott vagyok
5. komoly etikai vitákat folytatok magammal azügyben, hogy most akkor melyik könyvesboltban vásároljak könyvet,ill. hogy Szabados Ági nekem jó unszimpatikus lett, meg nem is feltétlen azt a fajta irodalmat népszerűsíti, amit szeretek, de a könyvesboltja olyan kedves, meg a szegediben az eladó lányok is olyan kedvesek, hogy na, hát tudják, hogy kell könyvet eladni.
6. szerintem a Burger kinges hamburger (vagy bármi) sokkal finomabb, mint a McDonalds-ban, és nem is értem az egészet, hogy hogy lehet olyan népszerű
7. nagyon szeretnék megtanulni kötni, de igazából az összes kézimunka csak úgy közepesen vonz, mert közben nem tudok olvasni
8. nyáron vettem magamnak amúgy príma hímzőkészleteket sheinről, tudom, hogy nem etikus az az oldal meg minden, de olyan szépeket lehet venni azokhoz képest, amiket kézimunka boltokban láttam, és elég kedvező áron, nagyon-nagyon jó leírással 
9. teljesen felültem erre a lifegős szárú farmer trendre, a Mangóból vettem egyet aztán mégegyet, és jó, télen biztos nem ezt hordom majd mert belefúj a szél, de annyira jó, én nem is tudom mit gondoltam ezekkel a skinny farmerokkal annyi évig 
10. jobban mondva a testem alakja szerintem kedvezőbb talán kevéssé szűk szárú farmerekben, pedig egyáltalán nem vagyok ennek az "előnyös" dolognak a híve 
11. titokban szeretek Olivia Rodrigot és Taylor Swiftet hallgatni

sad girl autumn

Egyébként még nem is meséltem el, de figyelemzavarral is diagnosztizáltak. Ezt az egészet már nagyon régen (vagy hát pár éve) sejtettem, hogy meg fog történni, mert nagyon rossz a koncentrációm, rettenetesen szétszórt vagyok, és még egy sor másik tünetem is van, amiket fejben tartani sem tudok (haha). Most nem tudom, mit érzek, vagy hogy éreznem kéne-e valamit, de ez is csak onnan jutott eszembe, hogy amikor találkoztam pár napja az indiai csoporttársammal, akkor meséltem neki annak kapcsán, hogy mondta, hogy milyen nehezen tud koncentrálni olyan dolgokra, amikre annyira nem akar. Mondtam neki, hogy megadom a pszichiáterem elérhetőségét, amire meg azt mondta, hogy ő nem tudja, hogy tudni akarja-e, hogy ő most akkor ADHD-s-e. (Nekem amúgy ADD-m van, de nem tudom, hogy ez mennyire sokat számít).

Annyira mentálisan és érzelmileg (van ilyen?) fáradt vagyok a kis bipoláris zavaromtól meg a gondolatától meg hogy az egyik gyógyszerem valószínűleg nem olyan jó, de többször is előfordult, hogy besírtam dolgokon meg teljesen elvesztettem a kontrollt érzelmileg a dolgok felett, a legutóbbi ülésen is úgy sírtam, hogy na (azelőtt meg soha), hogy nekem már nincs is igazán energiám azon is aggódni, hogy figyelemzavar. Az egyetemen van egy gyógyszertár, jobban mondva így a klinikák közt, ahova én is járok a két darab rettenetes tárgyamra, ahol az egyik gyógyszertáros néni egyszer már felismert, hát na, én leszek majd a bitinexes lány, na és. Holnap is oda fogok menni, mert 20 méterre van onnan ahol az órám van, és mert nagyrészt minden van. Na, de képzeljétek el, hogy ezt az adhd gyógyszert többféle jogcímre is fel lehetne írni, amiknek a nevére most sajnos nem emlékszem, de ha nem támogatott, és egyszer a doktornéni véletlen nem támogatottra írta fel, akkor 26 ezer ez a gyógyszer. 

Annyira mentálisan és érzelmileg fáradt vagyok a phd-m körül kialakult helyzettől is, hogy már rendszeresen sírok miatta, egészen borzasztó. Szerencsére anyám rendszeresen érezteti velem, hogy ezt neki is borzasztó nézni, de most mit csináljak, ne sírjak, mert anyámnak szar? Valahogy úgyis lesz, de most egyáltalán nincs olyan érzésem, hogy úgyis rendben lesz, hogy majd tudni fogom, mit kell csinálni, mikor kell abbahagyni, hát azt mondják, hogy a csúcson, de semmi ilyesmi nincs kilátásban.

A hétvégén meg voltunk a Balatonon, az közepesen jó volt, csak persze ott is sírtam. Elmentünk Keszthelyre, ahol nulla darab értelmes képet csináltam, szóval itt van egy a Balatonról.

pironkodó 32 éves tinédzser

 a legkellemetlenebb újkeletű megfigyelésem saját magammal kapcsolatban, hogy amikor tetszik egy fiú, az ilyen fura szégyennel tölt el, mint hogy mondjuk nyújtózkodik egyet és látom, hogy szőrös a hasa és az rettenetesen szexi, de azért elszégyellem magam, hogy mégis mit képzelek, meg milyen jogon tetszik ez nekem,

ugyanakkor meg

alkalmi szex meg lefeküdni fiúkkal így meg úgy* (jó, általában nem (teljesen ismeretlen fiúk), anélkül, hogy a lógó tesztrészeimre gondolnék, vagy az indiai fiúval is lefeküdtünk a harmadik randin és tök jó volt, még az intim szót is abszurd módon ugyan, de szinte merném használni. 

ez hogy van? 

*ezt most úgy mondom, mintha olyan gyakran csinálnám