A kakasom már napok óta gyanúsan viselkedett és egyre inkább kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy valamilyen titkos kór emészti. Számomra legalábbis, aki eddig nem sok kakassal ápolt szoros kapcsolatot, titkosnak tűnt, ugyanakkor egyre jobban aggasztott a dolog. A begye, ami eddig kifejezetten délceggé tette, kezdett egyre nagyobbra dagadni, és az is látszott rajta, hogy nem érzi magát valami fényesen. Kerülte a tyúkok társaságát és időnként bizonytalanul tántorogva tett néhány lépést, de ezen felül semmi mást nem csinált. Nem evett, nem ivott, sőt ami még inkább fokozta a kétségbeesésemet, hogy reggelente semmiféle hangot sem adott ki magából, nemhogy azt az ismerős kukorékolás sorozatot, amivel nemtetszését fejezte ki, ha túl sokáig késlekedtem a reggelivel.Szombatra a helyzet kezdett még rosszabbra fordulni, így jobb ötletem nem lévén elmentem az állatkórházba megérdeklődni, hogy kakassal egyáltalán foglalkoznak-e? Nos, a sor ami a váróban fogadott mintegy 20 kutyából és elgyötört tekintetű gazdáikból, több macska tulajdonos hölgyből és egy élénk érdeklődésű (mindenkivel beszélgetni próbált, még ha az illető ezt nem is akarta) vadászgörény gazdiból állt. Mivel reménykedtem, hogy mindenki látja teljesen állattalan vagyok, megpróbáltam diszkréten az ajtóhoz sorolni, remélve, hogy lehetőségem lesz csöndesen megkérdezni a személyzet kilépő tagját, mégis tudnak-e egy kakassal kapcsolatban bármiféle biztatással szolgálni. A szombat délelőttből így csordogált el lassanként másfél óra, míg a 100. perc környékén végre kinyílt az ajtó és az ajtónyílásban megjelent egy ápoló. Most vagy soha gondoltam és dacolva a kutya és macskatulajdonos társadalom képviselőivel, diszkréten az ápoló mellé kerülve amennyire lehetett folytott hangon megkérdeztem: "Elnézést, foglalkoznak itt kakasokkal is?" "Hogy mivel?" kérdezett vissza az ápoló persze a hangját elfelejtette lehalkítani. Erre aztán mindenki, aki addig csendesen maga elé nézve próbálta a vadászgörényes hölgy ismerkedési próbálkozásait elhárítani, felkapta a fejét. "A kakasommal, sajnos elég leverten néz ki." "Miért mi a baja a kakasnak?" folytatódott tovább az előtéri párbeszéd. Megpróbáltam a kakas állapota miatti aggodalmamat szavakba ölteni, úgy hogy az ne hangozzék egy hisztérikusan aggódó, ámde az eseményeket erősen eltúlzó gazda felesleges pánikkeltésének. "Nos úgy néz ki, mintha fel lenne duzzadva a begye, nem eszik és bizonytalanul dülöngélve jár." Az emberek a gyötrő várakozás ellenére kezdtek egyre hálásabbak lenni a nem várt felüdülésért. Az ápolón érezhető volt, hogy egyszerre próbál segítőkésznek látszani, de ugyanakkor szeretné minél hamarabb lezárni baromfi tanácsadást. " Nos kakassal nem igazán foglalkozunk, de ha gondolja rendelési időben behozhatja és megröntgenezzük." A párbeszéd itt véget is ért, mert az ápoló visszasietett a rendelőbe. Én egy darabig eljátszottam a gondolattal, hogy hazamegyek az én szárnyas házi kedvencemért és a kakassal az ölemben szelíden végigülöm a sort, a kutya-macska-vadászgörény kompániában, amíg ránk nem jut a sor és be nem jutunk egy kakasröntgenre.
Hazafelé menet minden barátomat felhívtam, akikről úgy véltem, hogy talán van elképzelésük a kakas válság megoldásáról. Ők további ismerősöket tyúktartási tapasztalattal a hátuk mögött. Attól függően, hogy ki hányadik közvetítőn keresztül szembesült a bajjal vagy egészséges falusi esetleg házi kedvenc tartó városi szemlélettel rendelkezett, különböző megoldásokat javasolt:
• "Hagyni kell aztán meglátjuk vagy megdöglik, vagy rendbe jön!"
• "Biztos beevett valamit,nem kell várni hanem le kell vágni mielőtt késő lesz!"
A vasárnap sem alakult kedvezőbben, a kakas továbbra is szenvedni látszott, én csak néztem, bíztattam és közben gondolkodtam rajta, hogy vajon mit ronthattam el? Megértettem, hogy az állattartás felelősség is, mert a legrosszabb egy állatot szenvedni látni, anélkül, hogy képesek lennénk legalább a kínlódásának véget vetni. Hétfőre eljutottam arra a pontra, hogy biztos voltam benne, szeretnék találni valakit, aki segít nekem levágni a kakast, hogy ne kínlódjon tovább. Még szerencse, hogy vannak az embernek igaz barátai, akik segítenek ha nagy a baj. Az én drága tyúkpszichiáteri vénával megáldott kollégám (lásd. Szeptember 12-e...c. blog) az első szóra késznek mutatkozott, hogy segítsen nekem a probléma megoldásában. Nem sokkal később a konyhám egyik büszkeségével, egy narancssárga nyelű Wüsthof késsel bevonultunk a baromfi udvarba. Eközben egy állatorvos barátom is megérkezett, aki belecsöppenve ebbe az egészbe és röviden meghallgatva a problémát, készen állt arra, hogy segítsen.
A tyúkok természetesen sokkot kaptak a mi kis triónktól és a narancssárga nyelű késtől Egyikük például mindent egy lapra téve fel, hirtelen átrepült a szomszédba. A többi maradék szanaszét szaladt és kétségbeesetten rikácsolta felháborodását a múltkori fenyegetőzés ilyen való módon történő valóra válásáról. Szegény kakas, talán megérezve, hogy az elkerülhetetlen vég őt vette célba, ráadásul, nem is lévén abban az állapotban, hogy életmentő mutatványokat hajtson végre, hirtelen mozdulattal beszorult egy bokor és a kerítés oszlop közé, ahonnan az állatorvos barátunk a lábainál fogva kihúzta. Fejjel lefele lógva a kakas már megadta magát a feltartóztathatatlan végnek, ráadásul a narancsságra Wüsthof még mindig látótávolságon belül tartózkodott a baromfi udvarban.A kakas és az én legnagyobb megkönnyebbülésemre végül a rögtönzött konzílium úgy döntött, hogy kell ennek a kakasnak adni még egy esélyt és beutalót kapott egy rövid szanatóriumi tartózkodásra az állatorvos barátunkhoz. Jelenleg is ott tartózkodik.
A tyúkok lelkébe is visszaköltözött a remény, főleg miután az a bizonyos szerszám sértetlenül visszakerült a konyhafiókba. A szökevény is visszatért, miután Titi egy tigrisbukfenccel átvetve magát a szomszéd kerítésén jobb belátásra bírta.
A nagy ijedtségre igazán ránk fért egy happy end! Remélem mindenki kitalálja, hogy ez mi is lehetett::
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése