Ez bizonyos szempontból kakukktojás. Nem én rajzoltam. Én csak nézője, vagy pontosabban: tanúja voltam ennek a krétarajznak.
Néptelen spanyol kisváros, Carrion de los Condes. A házak közt remeg a levegő a hőségtől, sziesztaidő, néptelen utcák. Éles napfény, fekete árnyékok, színes folt az úton. Valaki itt vette a fáradtságot, hogy egy mesteri krétarajzot alkosson az úttest közepére. Az első eső elmossa, a járművek kerekei elkenik. Nem mintha forgalmas lenne a hely, de néhány napon belül akkor is, mindenképp.
És a Szűzanya mosolyog.
Mosolya örök, büszke, szemérmes, anyai mosoly.
Örökkévalóság a mulandóságban, mulandóság az örökkévalóságban.
Valaki ezzel sokat dolgozott. Szeretetből.
Nem volt rászervezve flashmob. Nincs webkamera. Egy-két tucat arra járó embernél nem is látja több. Nincs aláírva. Még egy monogram se.
1 x 1 méteres színes krétafolt az évszázados titkokat őrző, zárkózott, régi spanyol házak között.
Talán a műholdak látják.
És még Valaki.
Ha már nem lesz a Mona Lisa, a mosolya mégis ott fog lebegni a Louvre helye felett.
Ha már nem lesz a Szfinx, a mosolya ott fog lebegni a sivatag felett.
Hamarosan ez a krétarajz színes csíkokban fog folyni az út két széle felé, és egy héten belül ez a rajz nem lesz többé. De a Szűzanya mosolya ott fog lebegni Carrion de los Condes felett.
És a művész ezt tudta.
Nem számít, hogy ez a mosoly egy percig él, vagy évezredekig - mert ez az örökkévalóság mosolya. A percek peregnek az élet homokóráján - az idő: mosolyog. A csecsemők, a nagyon öreg emberek, a szerelmesek, az anyák mosolya ez.
Jelek az úton.
Köszönöm neked, ismeretlen művész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.