Ingeborg Bachmann (25 June 1926 – 17 October 1973)

Fog Land
(Nebelland)

In winter my beloved
is among the woodland creatures.
The vixen knows I have to return
before dawn and laughs.
How the clouds shudder. And
on my snow collar falls
a layer of brittle ice.

In winter my beloved
is a tree among trees and invites
the hapless crows
into her beautiful boughs. She knows
that at dawn the wind
lifts her stiff, rime coated
evening dress and chases me home.

In winter my beloved
is among the fish and dumb.
Enthralled by the waters, tremulous
from the stroking of her fins,
I stand on the shore and see,
until ice floes drive me away,
how she dives and turns.

And struck again by the hunting cry
of the bird that stiffens
its wings above me, I fall
in the open field: she plucks
the hens and throws me a white
collar bone. I put it round my neck
and go on through the bitter down.

Faithless is my beloved
I know, sometimes she hovers
on high heels into town,
in the bars she kisses the glasses
with a straw deep on their mouths
and words come to her for everyone.
But I am not versed in this language.

Fog land have I seen,
Fog heart have I eaten.

Translated from German by Dorothea Grüzweig and Hilary Kassman
(source: Oriel/Black Sandal)

KÖDFÖLD

(Nebelland)

Kedvesem télidőben

az erdő vadjai közt él.

Reggelre távoznom kell,

a rókalány tudja, és nevet.

Hogy reszketnek a felhők!

Nékem meg hógalléromra

törékeny jégréteg hull.

Kedvesem télidőben

fák között fa maga is,

és szép ágbogában hívja

a jósorsa-nincs varjúnépet.

Tudja, az alkonyi szél

meglebbenti nehéz,

abroncsszegte esti ruháját,

engem meg hazakerget.

Kedvesem tél idején

halak közt él, és néma.

Uszonya íve belülről

hajtja a vizeket, én meg

állok a parton és nézem,

míg jégtáblák el nem űznek,

mint merül el s hogy fordul.

Újra rikolt, vadászni hív

a madár, s míg szárnyát

feszíti fölém, nyílt mezőn

zuhanok: ő meg tyúkot

kopaszt, s fehér kulcscsontot

hajít felém. Nyakam köré fogom,

és keserű bolyhok közt ballagok tova.

Kedvesem hűtlen, tudom,

néha magas cipőt ölt,

így libben város iránt,

bárokban szalmaszállal

poharak mélyét csókolja,

és mindenkit elér szavával.

Ám ezt a nyelvet én nem értem.

Ködföldet láttam én,

ködszívet ettem én.

Adamik Lajos fordítása

From: Songs of an Island
(aus: Lieder von einer Insel)

If you go away, you must throw
the hat full of shells you've collected
all summer into the sea
and travel on with blowing hair,
you must hurl the table
set for your love into the sea,
you must pour the last of the wine
still in the glass into the sea,
you must give your bread to the fish
and mix a drop of blood with the sea,
you must float your knife carefully on the waves
and sink your shoe,
heart, anchor and cross,
and travel on with blowing hair.
Then you will return.
When?
            Don't ask.

Translated from German by Dorothea Grünzweig and Hilary Kassman
(source)

Dalok egy szigetről

/részlet/

Aki elmegy, kalapját

a nyáron át gyűjtött kagylókkal

tengerbe vesse, és lobogó

hajjal hajózzon,

asztalát, mit kedvesének

terített, a tengerbe döntse,

maradék borát

poharából a tengerbe öntse,

kenyerét a halaknak adja

s a tengerhez csepp vért vegyítsen,

kését kergesse hullámok közé,

cipőjét dobja, süllyesszen

szívet, horgonyt, keresztet,

és lobogó hajjal hajózzon!

Akkor vissza fog jönni.

Mikor?

     Ne kérdd.

Adamik Lajos fordítása

Wolfgang Kudrnofsky: Ingeborg Bachmann, Vienna 1953

______
Ingeborg Bachmann, A kimért idő, Jelenkor, 2007

.

Christine Busta

(Austrian,  April 23, 1915 - December 3, 1987)

 

BESITZ DES MENSCHEN
 

Was ist uns geblieben?
Zu Häupten die Sterne, die unnahbar fremden,
unter den Füßen die Toten, das wilde kindliche Gras
und im Herzen die Schuld, die ruhlos lebendige.

*

AZ EMBER BIRTOKA

Mi maradt nekünk?

Fejünk fölött a csillagok, messze idegenül,

lábunk alatt a holtak, a vad, gyermeki fű,

és szivünkben a bűn, nyugtalan életével.

Rónay György fordítása

_______

Rónay György, Századunk útjain, Európa Könyvkiadó, 1973, 574. o.

Thomas Bernhard

(February 9, 1931 – February 12, 1989)

The year is like a thousand years ago,
we carry the jug and whip behind the cow,
we reap and know nothing of winter,
we drink cider and know nothing,
soon we will be forgotten
and these verses will fall like snow outside the house.

The year is like a thousand years ago,
we peer into the woods as if into the cowshed of the world,
we spin lies and weave baskets for apples and pears,
we sleep while our muddy shoes
rot outside the door.

The year is like a thousand years ago,
we know nothing,
we know nothing about the end,
about submerged cities, about the stream in which horses
and men are drowning.

[Thomas Bernhard, In Hora Mortis / Under the Iron of the Moon, tr. by James Reidel (Princeton University Press, 2006)]

Olyan az év, mint ezer év előtt,

cipeljük a korsót és verjük a tehén hátát,

kaszálunk s mit sem tudunk a télről,

mustot iszunk és semmit nem tudunk,

hamarosan felednek minket,

és széthullnak a versek, mint ház előtt a hó.

Olyan az év, mint ezer év előtt,

mintha  avilág istállójába, bámulunk az erdőbe,

szavunk hazug,  és almának, körtének kosarat fonunk,

szunnyadunk, míg koszlott cipőink

málladoznak a bejárat előtt.

Olyan az év, mint ezer év előtt,

semmit nem tudunk,

semmit nem tudunk a pusztulásról,

elsüllyedt városokról, áradatról, melybe lovak

és emberek fulladtak bele.

Erdélyi Z. János fordítása

__________

[Thomas Bernhard, A Hold kardja alatt, Összegyűjtött versek, Napkút Kiadó, Budapest, 2005]

Fotó: WestLicht (Obernathal 1967 © Johann Barth)

Ingeborg Bachmann - Alle Tage

(25 June 1926 – 17 October 1973)

ALLE TAGE

Der Krieg wird nicht mehr erklärt,

sondern fortgesetzt. Das Unerhörte

ist alltäglich geworden. Der Held

bleibt den Kämpfen fern. Der Schwache

ist in die Feuerzonen gerückt.

Die Uniform des Tages ist die Geduld,

die Auszeichnung der armselige Stern

der Hoffnung über dem Herzen.

Er wird verliehen,

wenn nichts mehr geschieht,

wenn das Trommelfeuer verstummt,

wenn der Feind unsichtbar geworden ist

und der Schatten ewiger Rüstung

den Himmel bedeckt.

Er wird verliehen

für die Flucht von den Fahnen,

für die Tapferkeit vor dem Freund,

für den Verrat unwürdiger Geheimnisse

und die Nichtachtung

jeglichen Befehls.

EVERY DAY


War is no longer declared,
but is simply continued. The unheard-of
has become everyday. The hero
dodges the battle. The weak one
has moved into the firing lines.
Patience is the uniform of the day,
the high decoration: the paltry star
of hope right above one’s heart.


It is awarded
when nothing occurs anymore,
when the drumfire has fallen silent,
when the enemy has turned invisible,
and an eternal armament’s shadow
darkens the sky.


It is awarded
for deserting the flag,
for courage in the face of the friend,
for the disclosure of unworthy secrets
and the nonobservance
of each and every command.

Translated by Irmgard Hunt and Reinhold Grimm

________
Source: German 20th century poetry (2001)


NAP MINT NAP

Hadat manapság nem szokás üzenni,
a háború megy tovább. Mindennapivá
vált a felfoghatatlan. Harcoktól
a hős távol marad.
A gyenge lépett a tűzvonalakba.
Türelemből készül a menő uniformis,
szív felett a remény szegényes
csillaga a kitüntetés.

Akkor osztogatják,
ha már nem történik semmi,
ha elnémult a dobpergés,
ha az ellenség köddé vált,
és az örök vértezet árnya
takarja az eget.

Annak osztogatják,
aki meglép a frontról,
aki baráttal szemben bátor,
méltatlan titkokat árul el
és minden parancsot
semmibe vesz.

Adamik Lajos fordítása

________
Ingeborg Bachmann, A kimért idő, Jelenkor, Pécs, 2007

Song of Childhood
by Peter Handke


When the child was a child
It walked with its arms swinging,
wanted the brook to be a river,
the river to be a torrent,
and this puddle to be the sea.

When the child was a child,
it didn’t know that it was a child,
everything was soulful,
and all souls were one.

When the child was a child,
it had no opinion about anything,
had no habits,
it often sat cross-legged,
took off running,
had a cowlick in its hair,
and made no faces when photographed.

When the child was a child,
It was the time for these questions:
Why am I me, and why not you?
Why am I here, and why not there?
When did time begin, and where does space end?
Is life under the sun not just a dream?
Is what I see and hear and smell
not just an illusion of a world before the world?
Given the facts of evil and people.
does evil really exist?
How can it be that I, who I am,
didn’t exist before I came to be,
and that, someday, I, who I am,
will no longer be who I am?

When the child was a child,
It choked on spinach, on peas, on rice pudding,
and on steamed cauliflower,
and eats all of those now, and not just because it has to.

When the child was a child,
it awoke once in a strange bed,
and now does so again and again.
Many people, then, seemed beautiful,
and now only a few do, by sheer luck.

It had visualized a clear image of Paradise,
and now can at most guess,
could not conceive of nothingness,
and shudders today at the thought.

When the child was a child,
It played with enthusiasm,
and, now, has just as much excitement as then,
but only when it concerns its work.

When the child was a child,
It was enough for it to eat an apple, … bread,
And so it is even now.

When the child was a child,
Berries filled its hand as only berries do,
and do even now,
Fresh walnuts made its tongue raw,
and do even now,
it had, on every mountaintop,
the longing for a higher mountain yet,
and in every city,
the longing for an even greater city,
and that is still so,
It reached for cherries in topmost branches of trees
with an elation it still has today,
has a shyness in front of strangers,
and has that even now.
It awaited the first snow,
And waits that way even now.

When the child was a child,
It threw a stick like a lance against a tree,
And it quivers there still today.

—from Wim Wenders’s film Wings of Desire (Der Himmel über Berlin)

                                                                   Solveig Dommartin  (Marion)

Lied Vom Kindsein

Als das Kind Kind war,
ging es mit hängenden Armen,
wollte der Bach sei ein Fluß,
der Fluß sei ein Strom,
und diese Pfütze das Meer. 

Als das Kind Kind war,
wußte es nicht, daß es Kind war,
alles war ihm beseelt,
und alle Seelen waren eins. 

Als das Kind Kind war,
hatte es von nichts eine Meinung,
hatte keine Gewohnheit,
saß oft im Schneidersitz,
lief aus dem Stand,
hatte einen Wirbel im Haar
und machte kein Gesicht beim fotografieren. 

Als das Kind Kind war,
war es die Zeit der folgenden Fragen:
Warum bin ich ich und warum nicht du?
Warum bin ich hier und warum nicht dort?
Wann begann die Zeit und wo endet der Raum?
Ist das Leben unter der Sonne nicht bloß ein Traum?
Ist was ich sehe und höre und rieche
nicht bloß der Schein einer Welt vor der Welt?
Gibt es tatsächlich das Böse und Leute,
die wirklich die Bösen sind?
Wie kann es sein, daß ich, der ich bin,
bevor ich wurde, nicht war,
und daß einmal ich, der ich bin,
nicht mehr der ich bin, sein werde? 

Als das Kind Kind war,
würgte es am Spinat, an den Erbsen, am Milchreis,
und am gedünsteten Blumenkohl.
und ißt jetzt das alles und nicht nur zur Not. 

Als das Kind Kind war,
erwachte es einmal in einem fremden Bett
und jetzt immer wieder,
erschienen ihm viele Menschen schön
und jetzt nur noch im Glücksfall,
stellte es sich klar ein Paradies vor
und kann es jetzt höchstens ahnen,
konnte es sich Nichts nicht denken
und schaudert heute davor. 

Als das Kind Kind war,
spielte es mit Begeisterung
und jetzt, so ganz bei der Sache wie damals, nur noch,
wenn diese Sache seine Arbeit ist. 

Als das Kind Kind war,
genügten ihm als Nahrung Apfel, Brot,
und so ist es immer noch. 

Als das Kind Kind war,
fielen ihm die Beeren wie nur Beeren in die Hand
und jetzt immer noch,
machten ihm die frischen Walnüsse eine rauhe Zunge
und jetzt immer noch,
hatte es auf jedem Berg
die Sehnsucht nach dem immer höheren Berg,
und in jeder Stadt
die Sehnsucht nach der noch größeren Stadt,
und das ist immer noch so,
griff im Wipfel eines Baums nach dem Kirschen in einemHochgefühl
wie auch heute noch,
eine Scheu vor jedem Fremden
und hat sie immer noch,
wartete es auf den ersten Schnee,
und wartet so immer noch. 

Als das Kind Kind war,
warf es einen Stock als Lanze gegen den Baum,
und sie zittert da heute noch.

                                                                              Bruno Ganz (Damiel)

A gyermekkor dala

Mikor a gyermek gyermek volt

karját lóbálva ment,

patak helyett bőgő nagy folyót akart,

s e tócsa helyett a tengert.

Mikor a gyermek gyermek volt

nem tudta, hogy ő gyermek,

mindennek lelke volt még,

s egy volt minden lélek.

Mikor a gyermek gyermek volt

semmiről nem volt véleménye,

nem volt megrögzött szokása,

elszaladgált a helyéről, törökülésben ült,

forgója volt a feje búbján,

és nem grimaszolt ha fényképezték.

Mikor a gyermek gyermek volt,

ilyeneket kérdezett folyton:

Miért vagyok én én s miért nem te?

Miért vagyok én itt, és miért nem ott?

Hogy kezdődött az idő, s hol ér véget a tér?

Életünk ezen a földön nem csupán egy álom?

Mindaz, amit látok hallok és szagolok, 

nem csak egy világ előtti világ csalóka képe?

Tényleg létezik a gonosz, és emberek,

akikben benn lakik a gonosz?

Hogyan lehet az, hogy én, aki én vagyok,

mielőtt lettem nem voltam,

és hogy egyszer én, aki én vagyok

nem leszek már az aki vagyok?

Mikor a gyermek gyermek volt,

alig ment le a torkán a spenót,

a borsó, a tejberizs,

most megeszi mindegyiket,

és nem csak akkor, ha muszáj.

Mikor a gyermek gyermek volt,

egyszer idegen ágyban ébredt,

most meg újra és újra.

Sok ember tűnt neki szépnek,

most meg csak szerencsés esetben.

Látta maga előtt, milyen a paradicsom,

most meg csak sejteni képes.

Nem tudta elképzelni a semmit,

most meg undorodik tőle.

Mikor a gyermek gyermek volt,

magával ragadta a játék,

most belefeledkezni csak a munkába tud.

Mikor a gyermek gyermek volt,

elég volt neki, ha almát és kenyeret evett,

mint ahogy ma is még.

A bogyók bogyóként hulltak a kezébe,

mint ahogy ma is még.

A friss diótól érdes lett a nyelve,

mint ahogy ma is még.

Minden hegycsúcson még nagyobb hegycsúcsra vágyott,

s minden városban egy még nagyobb város után.

Jó érzés volt, mikor a fa csúcsán cseresznyéért nyúlt,

mint ahogy ma is még.

Megijedt minden idegentől,

mint ahogy ma is még.

Úgy várta az első havat,

mint ahogy ma is még.

Mikor a gyermek gyermek volt,

egy botot lándzsaként a falnak dobott,

s az ott rezeg ma is még.

                                                                        Otto Sander (Cassiel)

[Wim Wenders, Berlin felett az ég c. filmjéből]

Peter Handke, 1991-  fotogr. v. Barbara Klemm

***

Wim Wenders : Der Himmel über Berlin / Wings of Desire  / Berlin felett az ég (1987)

Rainer Maria Rilke

(1875-1926)


Evening

The sky puts on the darkening blue coat
held for it by a row of ancient trees;
you watch: and the lands grow distant in your sight,
one journeying to heaven, one that falls;

and leave you, not at home in either one,
not quite so still and dark as the darkened houses,
not calling to eternity with the passion
of what becomes a star each night, and rises;

and leave you (inexpressibly to unravel)
your life, with its immensity and fear,
so that, now bounded, now immeasurable,
it is alternately stone in you and star.

Translated by Stephen Mitchell

*

Abend

Der Abend wechselt langsam die Gewänder,
die ihm ein Rand von alten Bäumen hält;
du schaust: und von dir scheiden sich die Länder,
ein himmelfahrendes und eins, das fällt;

und lassen dich, zu keinem ganz gehörend,
nicht ganz so dunkel wie das Haus, das schweigt,
nicht ganz so sicher Ewiges beschwörend
wie das, was Stern wird jede Nacht und steigt -

und lassen dir (unsäglich zu entwirrn)
dein Leben bang und riesenhaft und reifend,
so dass es, bald begrenzt und bald begreifend,
abwechselnd Stein in dir wird und Gestirn. 

*

Este

 

Az este lassan leveti ruháit,
miket a vén fák karja tart alul;
nézel: s a táj előtted ketté válik,
ez égbe lendül, az mélységbe hull. 

S magad maradsz: egészen egyiké sem,
nem oly sötét, mint ez a néma ház,
s nem úgy az öröklét igézetében,
mint esti csillag, mely az égre hág. 

S veled marad (szó szét nem fejti ezt)
bús életed, mely érik égig érőn,
míg néha korlátoltan, néha értőn,
hol kő lesz benned, hol meg égitest. 

Farkasfalvy Dénes fordítása 

Robert Musil (November 6, 1880 - April 15, 1942)

(...) Utopias are much the same as possibilities; that a possibility is not a reality means nothing more than that the circumstances in which it is for the moment entangled prevent it from being realized— otherwise it would be only an impossibility. If this possibility is disentangled from its restaints and allowed to develop, a utopia arises. It is like what happens when a scientist observes the change of an element within a compound and draws his conclusions. Utopia is the expreiment in which the possible change of an element may be observed, along with the effects of such a change on the compound phenomenon we call life. 

If the element under observation is precision itself, one isolates it and allows it to develop, considering it as an intellectual habit and way of life, allowed to exert its exemplary influence on everything it touches. The logical outcome of this should be a human being full of the paradoxical interplay of exactitude and indefiniteness. He is incorruptibly, deliberately cold, as required by the temperament of precision; but beyond this quality, everything else in him is indefinite. The stable internal conditions guaranteed by a system of morality have little value for a man whose imagination is geared to change. Ultimately, when the demand for the greatest and most exact fulfillment is transferred from the intellectual realm to that of the passions, it becomes evident — as already indicated — that the passions disappear and that in their place arises something like a primordial fire of goodness. Such is the utopia of precision. One doesn't know how such a man will spend the day, since he cannot continually be poised in the act of creation and will have sacrificed the domestic hearth fire of limited sensations to some imaginary conflagration. But this man of precision exists already!
He is the inner man who inhabits not only the scientist but the businessman, the administrator, the sportsman, and the technician, though for the present only during those daytime hours they call not their life but their profession. This man, given to taking everything seriously and without bias, is biased to the point of abhorrence against the idea of taking himself seriously, and there is, alas, no doubt that he would regard the utopia of himself as an immoral experiment on persons engaged in serious business.

Which is why Ulrich, in his concern with the question of whether everything else should be subordinated to the most powerful forms of inner achievement — in other words, whether a goal and a meaning can be found for what is happening and has happened to us — had always, all his life, been quite alone.

— from The Man Without Qualities, I., translated by  Sophie Wilkins and Burton Pike [p.265-]

(...) Az utópiák körülbelül ugyanazt jelentik, mint a lehetőségek; abban, hogy valamely lehetőség nem valóság, nem egyéb fejeződik ki, mint hogy ama körülmények, melyekkel ma összefonódnak, megakadályozzák megvalósulásukat, hiszen máskülönben a lehetőség: lehetetlenség lenne; ha tehát kibogozzuk őket kötésükből, és biztosítjuk fejlődésüket, létrejön az utópia. Hasonló jelenség ez, mintha a kutató egy elem változását valamely összetett jelenségben vizsgálja, és ebből vonja le következtetéseit; az utópia kísérletet jelent, amelyben egy elem lehetséges változását és azokat a hatásokat figyeljük meg, amelyeket az általunk életnek nevezett összetett jelenségben váltana ki efféle változás. 

Mármost ha a vizsgált elem maga az egzaktság, ha kiemeljük és fejlődésnek indítjuk, ha gondolkodásbeli szokásnak és attitűdnek tekintjük, példás erejét hatni engedjük mindenre, amivel érintkezésbe kerül, úgy eljutunk ahhoz az embermodellhez, akiben paradox módon kapcsolódik össze a pontosság és a bizonytalanság. Él benne az egzaktság vérmérsékletét biztosító megvesztegethetetlen, szándékolt hidegvér; e tulajdonságán kívül azonban minden egyebe bizonytalan. Bensőnk morál által biztosított állandóságviszonyai nem sokat érnek az olyan ember szemében, akinek képzelete változásokra irányul: különösen pedig ha a legpontosabb és legmaradéktalanabb beteljesülés igényét intellektuális területről a szenvedélyekére plántáljuk át, akkor lehetünk tanúi, ama bámulatos eredménynek, hogy a szenvedélyek eltűnnek, helyüket valami őstűzhöz hasonlatos jóság feltündöklése foglalja el. — Ez az egzaktság utópiája.  Nem tudhatjuk persze, hogyan tölti majd napjait az ilyen ember, hiszen nem leledzhet szüntelenül a teremtés aktusában, nem áldozhatja fel pillanatról pillanatra a korlátozott érzetek tűzhelyparazsát valamiféle imaginárius tűzvész oltárán. De ez az egzakt ember ma létezik! Ott él, ember az emberben, nemcsak a kutatóban, de a kereskedőben, a szervezőben, a sportolóban, a technikusban; még ha egyelőre csak ama fő napszakokban is, amelyet nevezettek nem az életüknek, hanem a hivatásuknak hívnak. Mert ő, aki mindent olyan alapos komolysággal és előítélet-mentesen szemlél, semmit sem vet meg annyira, mint azt az elképzelést, hogy önmagát komolyan vegye; és, sajnos, afelől sincs semmi kétség, hogy önmaga utópiáját is úgy tekintené, mint komoly foglalkozást űző személyek erkölcstelen megkörnyékezését.

Ez magyarázza tehát, hogy Ulrich abban a kérdésben, hogy a benső teljesítmények leghatalmasabb csoportjához a többit hozzáigazítsa-e vagy sem, más szóval hogy valamihez, ami történik és történt velünk, célt és értelmet találhatunk-e, egész élete során meglehetősen magára maradt.

(Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember, ford. Tandori Dezső -  A három értekezés eszménye, avagy az egzakt élet utópiája - részlet, I/268-269 o. ) 

Kalligram, Pozsony, 1995

Georg Trakl

.

 (3 February 1887, Salzburg – 3 November 1914, Kraków)

Jahr 

Dunkle Stille der Kindheit. Unter grünenden Eschen
Weidet die Sanftmut bläulichen Blickes; goldene Ruh.
Ein Dunkles entzückt der Duft der Veilchen; schwankende Ähren
Im Abend, Samen und die goldenen Schatten der Schwermut.
Balken behaut der Zimmermann; im dämmernden Grund
Mahlt die Mühle; im Hasellaub wölbt sich ein purpurner Mund,
Männliches rot über schweigende Wasser geneigt.
Leise ist der Herbst, der Geist des Waldes; goldene Wolke
Folgt dem Einsamen, der schwarze Schatten des Enkels.
Neige in steinernem Zimmer; unter alten Zypressen
Sind der Tränen nächtige Bilder zum Quell versammelt;
Goldenes Auge des Anbeginns, dunkle Geduld des Endes. 
~

(Gesang des Abgeschiedenen)

*

Year 

Dark stillness of childhood. Under greening ash trees

The meekness of the bluish view grazes; golden rest.

A dark shape is charmed by the scent of violets; swaying ears of corn

In the evening, seed and the golden shadows of gloom.

The carpenter trims the beams; in the dusking valley

The mill grinds; a purple mouth swells in hazel leaves,

Masculine bent red over silent waters.

Autumn is quiet, the spirit of the forest; a golden cloud

Follows the lonely one; the black shadow of the grandson.

Ending in a stony room; under old cypress trees

The nightly images of tears are gathered in a well;

Golden eye of the beginning, dark patience of the end. 

Translated by Jim Doss and Werner Schmitt
 ~
(Song of the Departed)

*

Esztendő

A gyermekkor sötétlő csendje. Zöldelő kőrisfák alatt

mereng a kékszemű szelídség: arany nyugalom.

Ibolyaillattól ittas homály: imbolygó búzakalászok

az estben, búzaszemek s mélabú aranyszín árnyai.

Gerendát farag az ács; alkonyi messzeségben

jár a malom; bíbor száj duzzad a mogyoróbokorban,

pirosló férfivágy hajol a néma víz fölé.

Csöndes az ősz, az erdő szelleme; aranyszínű felhő

követi a magányos alakot, az unoka fekete árnya.

Napszállta a kőfalú szobában; vén ciprusok tövében

forrássá gyűltek a könnyek éjjeli képei;

a kezdet arany tekintete, sötét türelme a végnek.

Kálnoky László fordítása

~

(Az eltávozott éneke)

___________

Georg Trakl válogatott versei, Kozmosz Könyvek, 1972
Fotó

Georg Trakl

(Austrian poet, 3 February 1887 – 3 November 1914)

.

VERKLARTER HERBST

Gewaltig endet so das Jahr
Mit goldnem Wein und Frucht der Gärten.
Rund schweigen Wälder wunderbar
Und sind des Einsamen Gefährten.

Da sagt der Landmann: Es ist gut.
Ihr Abendglocken lang und leise
Gebt noch zum Ende frohen Mut.
Ein Vogelzug grüßt auf der Reise.

Es ist der Liebe milde Zeit.
Im Kahn den blauen Fluß hinunter
Wei schön sich Bild an Bildchen reiht —
Das geht in Ruh und Schweigen unter.

*

Transfigured Autumn

translated by Jim Doss and Werner Schmitt

So the year ends enormously

With golden wine and fruit of the gardens.

All around the forests silence wonderfully

And are the lonely one's companions.

Then the countryman says: it is good.

You evening bells long and quiet

Still give glad courage to the end.

A line of birds greets on the journey.

It is the mild time of love.

In the boat down the blue river

How beautifully image is strung to image —

That declines in rest and silence.

(Source)

*

Transfigured Autumn

translated by Robin Skelton

The year is ending stupendously

with amber wine and garden fruit.

The forest, comrades of the lonely

traveller, fall strangely quiet.

"It is good, good", says the farmer.

You gently chiming bells of evening

cheer the departure of each traveller.

Flying birds acclaim their wandering.

In this season love is tender;

a boat upon the azure stream,

phantom following lovely phantom,

sinks under in a silent dream.

Georg Trakl
Photographer: C. P.Wagner

*

TÜNDÖKLŐ ŐSZ

Hatalmasan zárul az év,

arany borral, kerti gyümölccsel.

Erdőborította vidék

kísér csodájával, a csönddel.

A gazda mondja: ez derék.

Óh, halk és elnyúlt estharangszó,

adj a véghez is friss erőt.

Vándormadár szól a magasból.

A szív most jóságot tanul.

A kék folyón aláevezve

nézem, kép képhez hogy simúl —

Hallgatva borul ránk az este.

       Szabó Lőrinc fordítása

__________________

[Georg Trakl válogatott versei, Kozmosz könyvek, 1972]

Franz Kafka

. 
1911
September 29.

Goethe's diaries. A person who keeps none is in a false position in the face of a diary. When for example he reads in Goethe's diaries: " I/II/1797. All day at home busy with various affairs", then it seems to him that he himself had never done so little in one day.

Goethe's observations on his travels different from today's because they are made from a mail-coach, and with the slow changes of the region, develop more simply and can be followed much more easily even by one who does not know those parts of the country. A calm, so-to-speak pastoral form of thinking sets in. Since the country offers itself unscathed in its indigenous character to the passangers in a wagon, and since highways too divide the country much more naturally than the railway lines to which they perhaps stand in the same relationship as do rivers to canals, so too the observer need do no violence to the landscape and he can see systematically without great effort. Therefore there are few observations of the moment, mostly only indoors, where certain people suddenly and hugely bubble up before one's eyes, for istance, Austrian officers in Heidelberg, on the other hand the passage about the men in Wiesenheim is closer to the landscape, "They wear blue coats and white vests ornamented with woven flowers" (quoted from memory). Much written down about the falls of the Rhine at Schaffhausen, in the middle in larger letters. "Excited ideas."

--from The Diaries of Franz Kafka 1910-1913, translated by Joseph Kresh

***

1911
Szeptember 29.

Goethe naplói. Az olyan ember, aki nem vezet naplót, hamisan foglal állást egy naplóval szemben. Ha például azt olvassa Goethe naplójában: „1797. január 11. Egész nap mindenféle ügyekben intézkedtem”, úgy tűnik neki, ő maga még sohasem végzett ilyen keveset egy napon.

Goethe úti elmélkedései mások, mint a maiak, mert postakocsiból esnek, és a táj lassú válto­zásai­val egyszerűbben szövődnek, és sokkal könnyebben nyomon tudja követni őket az is, aki nem ismeri azokat a tájakat. Nyugodt, úgyszólván tájképszerű gondolkodás alakul ki. Mivel a táj sértetlenül tárul fel a maga eredendő mivoltában a kocsi utasainak, és az országutak is sokkal természetesebben szelik át a vidéket, mint a vasútvonalak, amelyekhez úgy viszonyul­nak talán, mint a folyók a csatornákhoz, így a szemlélőnek sem kell erőszakoskodás­hoz folyamodnia, és rend­szeres lehet minden különösebb fáradság nélkül. Pillanatnyi megfigyelések így ritkán adód­nak, többnyire csupán belső terekben, ahol bizonyos emberek egyformán határtalanul tornyosul­nak fel az ember szeme előtt, például osztrák tisztek Heidelbergben, ellenben a wiesenheimi férfiakról szóló rész közelebbi a tájhoz, „kék kabátot viselnek és virág­hímzéses fehér mellényt” (emlékezetből idézem). Sokat írt a schaffhauseni Rajna-vízesésről, a kellős közepébe ezt írva nagyobb betűkkel: „Felajzott gondolatok.” [...]

Györffy Miklós fordítása 

[Franz Kafka, Naplók, Levelek, Európa Könyvkiadó, Bp., 1981]

..............................................................................................................................................................................................................................

Ingeborg Bachmann (Austrian, June 25, 1926 – Oct. 17, 1973)

.

WAS WAHR IST

Was wahr ist, streut nicht Sand in deine Augen,

was wahr ist, bitten Schlaf und Tod dir ab

als eingefleischt, von jedem Schmerz beraten,

was wahr ist, rückt den Stein von deinem Grab.

Was wahr ist, so entsunken, so verwaschen

in Keim und Blatt, im faulen Zungenbett

ein Jahr und noch ein Jahr und alle Jahre -

was wahr ist, schafft nicht Zeit, es macht sie wett.

Was wahr ist, zieht der Erde einen Scheitel,

kämmt Traum und Kranz und die Bestellung aus,

es schwillt sein Kamm und voll gerauften Früchten

schlägt es in dich und trinkt dich gänzlich aus.

Was wahr ist, unterbleibt nicht bis zum Raubzug,

bei dem es dir vielleicht ums Ganze geht.

Du bist sein Raub beim Aufbruch deiner Wunden;

nichts überfällt dich, was dich nicht verrät.

Es kommt der Mond mit den vergällten Krügen.

So trinkt dein Maß. Es sinkt die bittre Nacht.

Der Abschaum flockt den Tauben ins Gefieder,

wird nicht ein Zweig in Sicherheit gebracht.

Du haftest in der Welt, beschwert von Ketten,

doch treibt, was wahr ist, Sprünge in die Wand.

Du wachst und siehst im Dunkeln nach dem Rechten,

dem unbekannten Ausgang zugewandt.

*

AMI IGAZ

Ami igaz, nem hinthet port szemedbe,

ami igaz, alvást, halált kivet

belőled, hallgatva fájdalmaidra,

ami igaz, ellöki sírodról a követ.

Ami igaz, lehullva, elmosódva,

csírában, levélben alakját felveszi;

egy év és még egy év és minden évünk:

ami igaz, nem teszi a kort, hanem jóváteszi.

Ami igaz, megfésüli a földet,

álom, elrendelés, koszorú jön vele.

Fésűje min taréj duzzad: beléd meríti,

kihörpöl, és lopott gyümölccsel van tele.

Ami igaz, jöhet a prédálás előtt is,

melyben tán az Egész rád háruló.

A zsákmánya te vagy, sebedet felszakítja:

nem támad semmi rád, ami nem áruló.

És megkeseredett korsóival a Hold jön.

Idd ki poharad. A keserű is lemúl.

Galambnak habcsomó tapad tollazatára:

még egy gally sem marad bántatlanul.

Itt ragadsz a világban, láncra verve,

de ami igaz, falakat repeszt.

Sötétben virrasztva vársz az Igazra;

a nem látott kijáratot keresd.

Márton László fordítása

[Ingeborg Bachmann: A kimért idő, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2007]
..............................................................................................................................................................................................................................

Ernst Jandl (Austrian, August 1, 1925, – June 9, 2000)

~

das fanatische orchester

der dirigent hebt den stab
das orchester schwingt die instrumente

der dirigent öffnet die lippen
das orchester stimmt ein wutgeheul an

der dirigent klopft mit dem stab
das orchester zerdrischt die instrumente

der dirigent breitet die arme aus
das orchester flattert im raum

der dirigent senkt den kopf
das orchester wühlt im boden

der dirigent schwitzt
das orchester kämpft mit tosenden wassermassen

der dirigent blickt nach oben
das orchester rast gegen himmel

der dirigent steht im flammen
das orchester bricht glühend zusammen  

*

sommerlied

wir sind die menschen auf den wiesen
bald sind wir menschen unter den wiesen
und werden wiesen, und werden wald
das wird ein heiterer landaufenthalt 

*

liegen, bei dir

ich liege bei dir. deine arme
halten mich. deine arme
halten mehr als ich bin.
deine arme halten, was ich bin
wenn ich bei dir liege und
deine arme mich halten. 

Ernst Jandl
foto: Franziska Messner-Rast

wanderung

vom vom zum zum
vom zum zum vom
von vom zu vom
vom vom zum zum
von zum zu zum
vom zum zum vom
vom vom zum zum
und zurück

Ernst Jandl: ‘Die Sonne scheint’(Poetry International, 1994) 

Ernst Jandl - UbuWeb

~

a fanatikus zenekar

a karmester fölemeli a pálcát
a zenekar lóbálja hangszereit

a karmester ajkai nyílnak
a zenekar dühös ordításra kész

a karmester a pálcával kopog
a zenekar csépeli a hangszereket

a karmester kiterjeszti karját
a zenekar röpdös a teremben

a karmester lehajtja fejét
a zenekar a padlóban vájkál

a karmester izzad
a zenekar küzd háborgó víztömegekkel

a karmester fölfelé pillant
a zenekar az ég felé vágtat

a karmester fénylőn fellobog
a zenekar izzón összerogy

*

nyári dal

emberek vagyunk a mezőkön

a mezők által leszünk rögtön

és leszünk mezők és fű, fa, sás

vidám vidéki tartózkodás

Eörsi István fordításai

*

Melletted

Melletted fekszem. Kér karoddal
átfogsz engem. Két karoddal
többet fogsz, mint én vagyok.
Két karoddal átfogsz, mi én vagyok,
amikor melletted fekszem és
két karoddal átfogsz.

Görgey Gábor fordítása

~

[Jelzések  Mai osztrák költők, Európa, 1975: Osztrák költők antológiája, Kozmosz könyvek, 1968; Ernst Jandl: A fanatikus zenekar, Európa, 1979]
..............................................................................................................................................................................................................................

Rainer Maria Rilke (1875 – 1926)

. 

To Music 
[An die Musik]

Music: breathing of statues. Perhaps:
silence of paintings. You language where all language
ends. You time
standing vertically on the motion of mortal hearts.
 
Feelings for whom? O you the transformation
of feelings into what? —: into audible landscape.
You stranger: music. You heart-space
grown out of us. The deepest space in us,
which, rising above us, forces its way out, —
holy departure:
when the innermost point in us stands
outside, as the most practiced distance, as the other
side of the air:
pure,
boundless,
no longer habitable.
 

Translated by Stephen Mitchell

Münich, January 11-12, 1918


*


An die Musik

Musik: Atem der Statuen. Vielleicht:
Stille der Bilder. Du Sprache wo Sprachen
enden. Du Zeit
die senkrecht steht auf der Richtung
vergehender Herzen.

Gefühle zu wem? O du der Gefühle
Wandlung in was?— in hörbare Landschaft.
Du Fremde: Musik. Du uns entwachsener
Herzraum. Innigstes unser,
das, uns übersteigend, hinausdrängt,—
heiliger Abschied:
da uns das Innre umsteht
als geübteste Ferne, als andre
Seite der Luft:
rein,
riesig
nicht mehr bewohnbar.


*

A zenéhez

Zene: szobrok lélegzete. Képek

csöndje, talán. Te nyelv, hol a nyelvek

véget érnek. Idő, mely

függélyesen állva, mulató szívekre mutat.

Érzések  — ki iránt? Ó, érzés

átváltozata  — mivé?  —: hallható tájjá.

Ó, Idegen: zene. Tőlünk sarjadt

szívtér. Legbensőnk, mely

túllép rajtunk, mert kifelé tör  —

szent búcsúvétel:

mert a belső vesz körül, mint

lég fonákja:

tiszta,

hatalmas,

már lakhatatlan.

Tandori Dezső fordítása

[Rainer Maria Rilke versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983]

..............................................................................................................................................................................................................................

Franz Kafka (July 3, 1883 – June 3, 1924)

.

The time allotted to you is so short that if you lose one second you have already lost your whole life, for it is no longer, it is always just as long as the time you lose. So if you have started out on a walk, continue it whatever happens; you can only gain, you run no risk, in the end you may fall over a precipice perhaps, but had you turned back after the first steps and run downstairs you would have fallen at once – and not perhaps, but for certain. So if you find nothing in the corridors open the doors, and if you find nothing behind these doors there are more floors, and if you find nothing up there, don’t worry, just leap up another flight of stairs. As long as you don’t stop climbing, the stairs won’t end, under your climbing feet they will go on growing upwards.

–Excerpt from "The Advocates"; translated by Tania and James Stern

Franz Kafka

"Kiszabott időd olyan rövid, hogy ha egyetlen másodpercet vesztesz is, már egész életedet elveszítetted, hiszen az élet nem hosszabb, mindig olyan hosszú csak, amennyi az elvesztegetett időd. Ha tehát elindultál az úton, folytasd minden körülmények között, csak nyerhetsz, nem fenyeget veszedelem, hogy a végén lezuhansz talán, ha azonban már az első lépések után visszafordultál s a lépcsőn lefutottál volna, mindjárt a kezdet kezdetén lezuhansz, nemcsak talán, hanem egész bizonyosan. Ha tehát itt a folyosón semmit sem találsz, nyiss be az ajtókon, ha ezek mögött az ajtók mögött semmit sem találsz, új emeletek jönnek, ha odafönt semmit sem találsz, sebaj, vágj neki újabb lépcsőknek. Amíg nem hagyod abba a följebbhágást, nem maradnak el a lépcsők sem, szüntelen följebb lépő lábad alatt szökkennek fölfelé."

Részlet a "Szószólók"-ból, Tandori Dezső fordítása 

(In: Franz Kafka, Elbeszélések, Európa Könyvkiadó, Bp., 1973)

*

Die dir zugemessene Zeit ist so kurz, daß du, wenn du eine Sekunde verlierst, schon dein ganzes Leben verloren hast, denn es ist nicht länger, es ist immer nur so lang, wie die Zeit, die du verlierst. Hast du also einen Weg begonnen, setze ihn fort, unter allen Umständen, du kannst nur gewinnen, du läufst keine Gefahr, vielleicht wirst du am Ende abstürzen, hättest du aber schon nach den ersten Schritten dich zurückgewendet und wärest die Treppe hinuntergelaufen, wärst du gleich am Anfang abgestürzt und nicht vielleicht, sondern ganz gewiß. Findest du also nichts hier auf den Gängen, öffne die Türen, findest du nichts hinter diesen Türen, gibt es neue Stockwerke, findest du oben nichts, es ist keine Not, schwinge dich neue Treppen hinauf. Solange du nicht zu steigen aufhörst, hören die Stufen nicht auf, unter deinen steigenden Füßen wachsen sie aufwärts. 

(Franz Kafka, Fürsprecher)

..............................................................................................................................................................................................................................

Ingeborg Bachmann (Austrian, June 25, 1926 – October 17, 1973)

.
Wir gehen, die Herzen im Staub

Wir gehen, die Herzen im Staub,
und lange schon hart am Versagen.
Man hört uns nur nicht, ist zu taub,
um das Stöhnen im Staub zu beklagen.

Wir singen, den Ton in der Brust.
Dort ist er noch niemals entsprungen.
Nur manchmal hat einer gewußt:
wir sind nicht zum Bleiben gezwungen.

Wir halten. Beenden den Trott.
Sonst ist auch das Ende verdorben.
Und richten die Augen auf Gott:
wir haben den Abschied erworben!

*

Es könnte viel bedeuten: wir vergehen,
wir kommen ungefragt und müssen weichen.
Doch daß wir sprechen und uns nicht verstehen
und keinen Augenblick des ändern Hand erreichen,

zerschlägt so viel: wir werden nicht bestehen.
Schon den Versuch bedrohen fremde Zeichen,
und das Verlangen, tief uns anzusehen,
durchtrennt ein Kreuz, uns einsam auszustreichen.

Ingeborg Bachmann

MEGYÜNK

Megyünk, szívünk a porba hullt,
közel a csőd, minden hiába,
süket fülekre találunk, az út
porában jajgatót senki se szánja.

Dalolunk, bensőnkben a hang,
de a felszínre sose tört ki.
Egyikünk néha tudta csak:
maradásunk nem kéri senki.

Megállunk. Már nem baktatunk.
Másként rosszra fordul a vég is.
Szemünk az égre emeljük: Urunk,
méltók lettünk mi a búcsúra mégis!

*

Sokat jelentene: elmenni innen,
kérdezetlen jönni s kitérni újra.
De hogy beszélünk s nincs ami segítsen
megérteni egymást, s arra se futja,

hogy kezet fogjunk: elsöpri a létünk.
S ha próbálkozunk, lesi idegen jel:
a vágyat, hogy egymás szemébe nézzünk,
kioltják, áthúzzák egy kereszttel.

Hajnal Gábor fordítása

[Jelzések, Mai osztrák költők, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1975]

[Indulunk, porban a szív...]

Indulunk, porban a szív,
kudarcok mind belevésve.
Senki se hall, senki se hív,
ki-ki süket a nyögésre.

Dalolunk, mellben a szó.
Onnét még sohasem ért fel.
Csak nagy ritkán nyilvánvaló:
maradni sohase kényszer.

Megállunk, ez itt a vég.
A folytatás érdemtelen trükk.
Ránézünk Istenre még:
a búcsúzást kiérdemeltük!

Márton László fordítása

[Ingeborg Bachmann: A kimért idő, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2007]

..............................................................................................................................................................................................................................