Dolly minden bloggert meginvitált, hogy novemberben minden nap írjunk egy kicsit, valamit, bármit, és most ünnepélyesen megfogadom és megígérem, hogy én is felülök a blogvemberre. NYILVÁN belesülök majd, de hátha nem, ki tudja? Az élet egy nagy, nagy rejtély. Csatlakozzatok ti is!
Mint látjátok, már melegítek is rá, természetesen azért sikerül épp a laptop előtt ülni és blogolni, mert Dani Vácon van Anyuéknál, Barni az unokatesójával meg az öccsével fiús estét tart Leányfalun, én meg itthon vagyok, végre kicsit egyedül. Voltam ma Vácon, visszajöttem Budapestre, zenéltem kicsit a gitárosunkkal, utána csavarogtam, hazaértem, negyed óra alatt eltüntettem a káoszt, felbontottam a vörös Sauskát, ami már egy ideje vár rám, csináltam az ÉN fogamra való vacsit, bekapcsoltam a While We're Young című vígjátékot (nagyon kedves, de utána kell keresnem valami izgi nyomozósat is) és... Kicsit igyekszem nem megfelelni senkinek, még magamnak sem. Főleg nem magamnak.
Autóval voltam a városban elintézni az elintéznivalókat. Ha egyedül nyomulok, mindig izgulok, hogy találok-e parkolóhelyet, különösen Újlipótvárosban, de igazából mindig azonnal találok, ahogy most is. A Westendbe kellett mennem, és kicsit olyan érzésem volt, hogy mindenki pattanásig feszült, a Nespressoban kicsit aggódtam, hogy összeverekedik az eladó srác az egyik vásárlóval, de más helyeken is káosz volt. Esett az eső, és már sötétedett, mikor beültem az autóba és hazaindultam, arra tippeltem, hogy este 6 körül lehet, de csak fél négy volt - fú, de messze van még a tavasz. Régen, emlékszem, ha egyedül kellett a belvárosban autóznom, stresszeltem a vezetésen, de mióta itt lakunk, annyit vezetek, hogy már nem érzem kihívásnak, bekapcsolom a fenékmelegítőt, benyomom a zenéimet (Jean Tonique❤️) vagy valami igazán nekem való podcastet és egyszerűen élvezem az utat, az ezer színben pompázó tájat, a kis utcák őszi hangulatát, ahogy a hegyen gurulok át.