Kutyu-Li, aki sosem haragudott

12 évet töltöttünk együtt.
Szerettük egymást.
Jóban-rosszban, esőben, sárban, napsütésben, de inkább árnyékban. Nem volt egy nagy napozós típus.
Feltétel nélkül szeretett.  Ő mindig. Én meg igyekvésem szerint - például ő sosem kérdezte, hogy miért ások a kertben, cserébe bennem ez felvetődött. Ő mindig örült egy remek lyuknak a földben, én nem annyira. Ő sosem volt
rám mérges, én meg igen... rá, aztán magamra.
De igyekeztem. Ő pedig türelmes mesternek bizonyult.
Alakított. Én pedig fejlődőképes elfogadóvá léptem elő.

Felnőtt  volt már, amikor megismerkedtünk. Menhelyen. Nem volt mit tudni róla, ő pedig sose mesélt az előző életéről. Jobb szeretett a jelenben lenni. Ahogy egy mesterhez illik.
Ki kellett vakarni az összecsomósodott bundából, először...
Ott dőlt el véglegesen, hogy a fésű elhagyható, a középkori kínzóeszközök kategóriája, a látványától is legalább a kutyaház legmélyebb zugába kell elbujdokolni, nem akar ő gazdás kutyaként kinézni.
Utána sokat hadakoztunk. Én a mindenféle bundába akadó bogáncsokkal, ő pedig a szemtelen verebekkel. Végeláthatatlan történet. Bogáncs mindig akad. A körömollóval nyírt gyepen is. Akár csak veréb. Kinek-kinek ellensége szerint.

Vártuk a jó időt és a csomagpostást.
Közösen utáltuk a szomszédságból ide bóklászó fekete-fehér macskát, aki a halakat vadászni jött a kerti tavacskánkhoz.
Kertészkedtünk, ahogy az már csak lenni szokott. Én mindenféle eszközökkel. Ő meg csak úgy, ahogy jól esett...mezítlábbal.
Labdáztunk és locsoltuk a kertet, és naná, hogy bele kellett harapni a vízsugárba.
Szerettünk sétálni. csak úgy, póráz nélkül -a tilosban. Fütyültünk egymásnak. Én neki, hogy merre megyünk. Ő nekem, hogy még nem megyünk, mert végig kell szagolni a mai 'újságokat'.
Ha kedve volt, elhitette velem, hogy hallgat a füttyre. Így könnyebb volt mindkettőnknek, mert szerettem volna, ha én vezetek. Ő pedig szeretett a kedvemben járni. Meg a lábam alatt.
Nagyokat barangoltunk a közeli erdőben, de csak úgy, hogy jól szemmel tarthassuk egymást, mert egy nagy ijedelem estén csak az őrült hazafutás segíthetett, és ezt tutira nem én találtam ki. Ő volt a gyorsabb. Én nem bírtam azt a tempót. Szóval inkább jobb volt nem megijedni.

Mester volt és festőmodell.
A szeretet tanítója, aki nagy bölcsességről tett tanúbizonyságot. "Ami nem ízlik, köpd ki." Tudta, hogyan kell nem agyalni a dolgokon.

Időjárástól és sárosságtól függő majdnem fehér bundáján nem lehetett észrevenni az idő múlását. Őszülő halánték? Dehogy is. Vigyorgó pofa. Bármikor, bárkinek. Jó kutya volt. Nagyon.
Egyetlen embernek kapott oda a lábához életében, egy helyettesítő villanyóra leolvasó érkezett. De megmondom őszintén, neki én is odakaptam volna.

Csak a séták lettek egyre rövidebbek az idő múlásával. Valahogy az egyik lábacska csak nem akart sétálni rendesen. Meg valahogy a labdáért se akaródzott már futkosni. De az igazi baj akkor jött el, amikor a verebek ott vircsaftoltak egy méterre a házától. Azok az igazi galád teremtések! Bizony mondom, arra készültek, hogy bekötöznek a kutyaházba.
Rettenetes napok voltak. Ahogy hagyta el az erő a kis testet. Ahogy egyre nehezebb lett minden, és már napokig fel sem tudott kelni. Jaj, azok a szomorú szemek... Kórság, betegség, rettenet.
Állatorvos, konzultáció, gyógyszer, jajistenemmittegyünk, dehátnemisolyanöreg, éshaegymásikorvosmegnézné, jajamegcsináltatjukaaztaröntgent, úristenegygolyó? golyóvanalábában? honnantudtukvolna, befogadottkutya, sosemmesélteel,  deznemmagyarázzaagyengeségét, jajmilehetabaj, demégeszik, éshaeszikfeltuderősödni, nembíromhallgatnieztaköhögést, ezagyógyszersemmitsemér, úgyiskihányja, egyvagyonezazújállatorvos, csaksegítsen, láttadazárlistájátmégazaltatásonismennyitkeres,  amiénkcsakagyógyszerárátkérielezért, borzasztóezabetegség, csakülünkittmellette, méglélegzik, akkorezanapisamiénk, demáraligkaplevegőt, csakfájdalmainelegyenek, csakeltudnámondanihogyfáje, kivagyokénhogyazéletrőldönthessek, jajdeszörnyűállapotbanvan, igazavanazállatorvosnak, elkellaltatni.

El kell altatni.

Látod azt a pöttyöt a képen? Golyó.
Embertől származik.
Embertől, akire egy nagymester sosem haragudott.

Szelektív emlékezet - történet anyósoknak

Mindig nagy tisztelettel és alázattal fordulok az emberek felé, akik hajlandóak a sötét oldalukat feltárni, akik hajlandóak szembe nézni a nem-tetszetős-oldalukkal. És különösen megemelem a kalapomat, amikor valaki hajlandó változni.
A napokban valaki - aki történetesen anyós - szerette volna rendezni a kapcsolatát a fiával, mint később kiderült, a menyével is, de amúgy menye miatt nem jött volna el egy terápiára...

"A fiammal nagyon megromlott a viszonyom. Nagyon közeli, már-már meghitt viszonyban voltunk. Aztán jött a barátnő. Nem tudom mi történt. A fiam megváltozott. Később a menyem ellenem hangolta a fiamat. Pedig már egy ideje nem szólok bele az életükbe, de ez nem segít. Próbálok csendben maradni, visszafogni magam, de ez csak órákig vagy legfeljebb pár napig megy. A legkisebb megjegyzésre is ugranak, ellenségesek. Elvesztettem a fiamat. Ott tartunk, hogy az is baj, ha megkérdezem, hogy nem szomjas-e az unokám..."

Ez a kiindulás meglehetősen tipikusnak mondható. A felszín.
Amikor az érzések és érzelmek mentén mélyebbre merülünk, akkor valahogyan mindig kiderül - és ebben az esetben is így történt - hogy a felszín alatt erőteljes megoldatlanságok húzódnak -, amit valahogyan a feledés homálya elfed. Legalábbis megpróbáljuk a feledés homályába taszítani, megpróbálunk úgy csinálni, mintha minden rendben lenne.
És ahogyan a feledés egyáltalán nem jótékony homályából előhozzuk a dolgokat, kiderül, hogy mi is a részünk a folyamatban. Elkezdünk igazat mondani - magunknak.

Ebben az esetben az derült ki, hogy a fiúnak semmi köze sincs a változáshoz, ő csak elszenvedője volt az anya elutasításának: "nem a fiam változott meg, hanem én voltam az, akinek nem tetszett a fiam választása. Igen, elmondtam neki, hogy nem tetszik a barátnője, más nőt képzelek el neki. A lány még azt is meghallotta, amikor azt mondtam, hogy vetessék el a babát., aki akkor már úton volt."
Ők ezt nem akarták. Összeházasodtak.
"Megértettem, hogy nem a fiam változott meg. Én voltam az, aki nem fogadtam el a fiam életének egyik legmeghatározóbb döntését. A választottja felé pedig simán becsuktam a szívemet, és nem vettem tudomásul azt sem, hogy megbántottam. Később sem tudott semmit sem csinálni, ami tetszett volna nekem. Nem kellett a fiamat ellenem hangolni. Magától nem tetszett neki, amit csinálok. Nem szerettem őket.
És nem szerettem magamat sem. "

Amikor az el-nem-fogadás az alap egy kapcsolatban, akkor minden megjegyzés csak tüske lehet.

Ahogy a terápia során ez a valaki őszintén kitárta a szívét, kiöntötte a fájdalmait, kisírta a saját tehetetlenségét, dühét, elvárásait, akkor nyitott szívvel tudott fordulni legelőször is önmagához. Ekkor tudta megtalálni a szeretetet önmaga felé. Amikor ez a szeretet begyógyította a hiányokat, akkor volt képes odafordulni először a fiához, majd a menyéhez is - szeretettel, elfogadással.
És akkor született meg egy új lehetőség egy új alapra helyeződő kapcsolatra.
Természetesen ezzel még nincs vége. Bár a terápia befejeződött, a 'romokat' el kell lapátolni ahhoz, hogy tényleg új alapokra helyeződjön a kapcsolat.

Akkor lesz igazán vége, ha ez a valaki tovább megy, amikor hajlandó odafordulni a fiához, menyéhez, őszintén elvállalni a károkat, amelyeket okozott, és eljutni velük az őszinteségben egészen addig, amíg eljutnak a kölcsönös megbocsátásig. Legtöbbször ezek után (ezzel a megértéssel, szeretettel, odafordulással) már ez nem nehéz feladat, bár némi bátorságot azért kíván az az odafordulás.
Általában a másik fél lelke, a megbántott (az esetek 99%-ában) alig várja már, hogy megbocsáthasson, mert már alig várja, hogy elfogadják őt, annak aki.
Mindannyian ezt szeretnénk.


Az elfogadás a természetes működésünk.
És ami nem szívből jövő elfogadás, azt nem pótolja semmi a felszínen.