Úgy találom, túlértékelem a szenvedést.*
Néhány éve eldöntöttem, hogy nem akarok szenvedni, mert hogy minek is... nem találok rá értelmes indokot, minek folytassam, tehát leálltam vele. És itt jön a csavar: Nem akarom azt sem, hogy mások szenvedjenek. (Mintha lenne hatalmam mások fölött, igaz?)
Tehát, kérlek, te se szenvedj, mert neked is legalább olyan jót akarok, mint magamnak, igaz? És ha mégis szenvednél, attól olyan, de olyan dühös leszek... vagyis tulajdonképpen ÉN fogok szenvedni a te szenvedésedtől. És ez feldühít.
Szóval megteszek bármit, hogy eltűnjön a világból a szenvedés.
És mint jó terapeutának, erre még eszközeim is vannak, jópárat fel is tudok kínálni neked. Nemes, csodálatos feladat, igaz? Ha gyógyítással és segítéssel foglalkozol, te is tudnál jó sokat mesélni erről...
És mi az igazság?
-Hát az, hogy a saját magam szenvedését ÉN tudom letenni... (igazából bármikor). És ezzel így van mindenki más is.
-Miután nincs hatalmam senki más fölött... nem áll hatalmamban elvenni tőled a szenvedést. Te magad lehetsz az, aki megáll vele. Csak tudd, hogy szabadon játszhatod akár még a szenvedést is.
-Egy Belső utazás vagy bármelyik más terápia csak egy lehetőség, hogy ráláss a saját szenvedésedre, és nem garancia arra, hogy megállsz vele, vagy hogy soha nem kezded újra.
-Tehát minden jól van. A másik szenvedése nem kell, hogy nekem szenvedést okozzon, még ha én magam azt is szeretném, hogy ő ne szenvedjen tovább...
Tulajdonképpen olyanná válok, mint egy kíváncsi óvodás: nahát, milyen messzire lehet/kell még elmenni ahhoz, hogy valaki abbahagyja a szenvedést?
Mert egyszer te magad is rájössz erre, és nem kívánsz többet szenvedni.
*A szenvedés a számomra nem azt jelenti, hogy ez vagy az történik az életben, hanem a hozzá kapcsolt gondolatokat és érzéseket.
Például, ha megfigyeled, nem tisztán a halál vagy a veszteség vagy a fájdalom okoz szenvedést, az olyan, amilyen... hanem a hozzá kapcsolt gondolatok és abból adódó érzések...
Sokszor el is mondják az emberek: meghalt a szerettem, nem érzek mást, csak nagy-nagy hiányt, és tulajdonképpen nem is fáj...
De bűntudatom van miatta, mert most nekem siratnom kellene, vagy gyászolnom. (Na az a bűntudat... az már a szenvedés része.)
