Halkan kattan az üvegajtó az irodámon. Ritka alkalom, hogy becsukom. Lerogyok a székemre és kezembe temetem az arcom. Megint folynak a könnyeim. Reménykedem benne, hogy a főnök nem most akar bejönni. Az nem zavar, hogy látja nyomorom, de igyekszem megkímélni érzelmi hullámvasútjaimtól... nem tud vele mit kezdeni. A rossz napjaimmal meg pláne. Megbocsátom neki. Egyébként sem az ő dolga, hogy megoldja lelki gondjaimat. Úgyhogy csak ülök és hagyom, hogy a sós folyam elárassza az arcom és a tenyerem.
Néhány jó hét után ma megint megzuhantam, igazából ok nélkül. Nincs névnap, nincs szülinap, nincs évforduló. Csak a hiányod van.
Szilvi nyit be. Tudom, hogy csak fontos dolog miatt zavarna, így intek, hogy jöjjön és kifújom az orrom. Mindjárt jól leszek- mondom neki. Semmi gond, mindenkinek vannak mély pontjai, de minden elmúlik- mondja, és a rosszkedvre gondol. Én rád.... Megölel, mintha elveszett kisgyerek lennék. Tíz perc múlva Titával és egy tejszínhabos almás sütivel tér vissza. Hihetetlenek.
A lenti tárgyalóban be kell rendeznem egy karácsonyi hangulatú mini fotós szobát. Nem állok még készen a karácsonyra - motyogom félig magamnak, félig a biztonsági őrünknek, aki egy darabig együttérzően nézi, ahogy az állvánnyal és ragasztószalaggal küzdök. Később párás szemmel megszorítja a kezem.
Itthon biztos röhögnél, miközben mesélem, hogy peeeersze együttérez, mi? Vén kecske is megnyalja a sót... Én meg jól megsértődnék, hogy mér' vagy ilyen faragatlan... Dehát már tisztességesen megsértődni se tudok. Emlékeztetem magam, hogy hétfőn vigyek egy csokit a recepcióra.
Itthon az adventi koszorún kicserélem az egérkét egy angyalra és este lefekvés előtt kinyitom a Száz év magányt. Remélem András nem célzásképp vagy jóslatnak adta nekem....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése