Gyermekkorom óta mindig is furcsa érzéseim voltak a cirkusz világával kapcsolatban. Erős vonzódást éreztem iránta, de ugyanakkor enyhe félelmet is. Vonzott a mágia, az akrobaták, az állatvilág, de távolságra intett a szigorú hozzáállás a nomád életmód, a kíméletlen állatidomítás. Durva és kemény élet ez.
Mára már a vándorcirkusz egy kicsit megkopott, most csak a pénzről szól és az átverésről, nincsenek meg azok az igazi cirkuszi érzések, eltűnt az Arbus féle "freaky" világ – vagy csak én lettem felnőtt?
A tavaly nyáron, Nagybánya környékén turnézott az Európa cirkusz. Nem nagy sikerrel, talán a pénzhiány vagy az emberek érdektelensége miatt. A nagyrabecsült zebrájuk, a cirkusz új feltörekvő csillaga, egy kicsit sántított. Ki is hívták a helyi "sintér"állatorvost, aki sürgős beavatkozást ajánlott. A zebrát helyben el is altatta, s kirakta a 40 fokos napra és mind aki jól végezte a dolgát el is távozott. Másnap a laboratórium boncasztalán találkoztam a zebrával. Szomorú látvány volt. A cirkuszosok jogosan az udvaron cirkuszoltak, fenyegetőztek és kártérítést követeltek a sintértől. De hiába.
Történt, hogy pár hét múlva hív a kollégám, hogy el kellene menni a cirkuszi oroszlánokat beoltani. Egyből a fotóra gondoltam és nem mint a szakmai érdekességre:) ritka alkalom az ilyen.
A cirkuszosok nagyon gyanakvóan néztek ránk. Minden harmadik rákérdezett hogy nem mi altattuk el a zebrájukat? Mert nagyon ismerős nekik az arcunk. Mindenre rákérdeztek és végig a sarkunkba voltak, de legalább engedtek fotózni, amit máskor nem szívesen látnak.
Az oltás minden gond nélkül lezajlott, az idomárok hihetetlen kapcsolatban vannak az állatokkal. Az óriási oroszlán mind egy kis cica dörgölőzött és pózolt a gazdinak. Érződött a szeretet, amivel velük bántak, de érződött a bezártság is, a rács, ami azt jelezte, hogy nekik nem ott a helyük, hanem a szabadban, egy más országban, egy más kontinensen.
Azon az éjszakán az oroszlánok mélyen aludtak, és friss zebrahúsról álmodtak.
Már jó ideje figyelem - és kedvelem - Tamás képeit. Látszólag egyszerű, keresetlen fotók, valójában nagyon is tudatos, a rá jellemző érzékenységgel készített képeket alkot. Ragyogóan, mégis minden erőlködéstől mentesen komponál, és - ahogy egyszer Gábronak írtam is - szemlélődő stílusával remekül egyensúlyoz a szatíra, a társadalomkritika, és a realizmus határán.
VálaszTörlés