Az Európát átszelő utam az Egyesült Királyságba

Március 12-én szerdán indultam neki a nagy útnak, Magyarországról a ködös Albionba, Doverbe, majd onnan Portsmouthba. Sokan gondolhatják, hogy hülyeség volt autóval nekivágni az 1900 km-es távnak (amire három napot szántam), mert repülővel a Budapest-Heathrow távolság direktjárattal pl 2 óra 30 perc.

Az autónak számtalan előnye volt az esetemben:

-         sokkal több cuccot ki tudtam hozni mint repülővel tehettem volna (23kg tömeg- és nagyságkorlátozás), ezzel sokat spóroltam a kezdeteknél,

-         az autó biztosította nekem a maximális mobilitást a Királyságban, pl az olcsó szállás (The Green, Taste of India Rowlands Castle ~ napi 40 font egy „normális-érdekes” en-suite szoba) 18km-re volt a munkahelyemtől, a fix lakásig (két hét keresés) mindennap oda vissza megtettem ezt az utat,

-         az összes ügyemet rugalmasan, késedelem nélkül tudtam intézni (NI szám interjú, lakásnézés, banki dolgok, bevásárlások), ha lehetett, időpontra mentem,

-         eső esetén nem áztam ronggyá; pedig lett volna pár alkalom az alapos fürdésre.

Kellemetlenséget nem tudok mondani, imádok vezetni, a nagy út jó móka volt, azt viszont sajnáltam, hogy csak „átrohantunk” (az autóm és én:) Ausztrián-Németországon-Franciaországon-az Egyesült Királyság déli részén. Az autóm tökéletesen működött, az álom nem vált rémálommá, tankoltam és faltuk a kilométereket. Bár egy jó állapotú Suzukitól az üzembiztosság és a hibátlan futás szinte természetes. :D

Az első etap Magyarországról Stuttgart környékéig tartott, ez 900 km-t ölelt fel, mert hülye fejemmel smucigoskodtam a magyar autópálya matrica vásárlással. Hiba volt, nagy kerülővel, időveszteséggel, tötymörgéssel honorálta a sors a döntésemet. Osztrák autópálya matricát természetesen vettem, használtam is ezerrel. Németországba átlépve örömmel konstatáltam, hogy ott ingyenes a gyorsforgalmi utak használata. Stuttgart pici kerülő volt (100 km), de arrafelé lakik a barátosném a családjával, a találkozás öröme, az ingyenes első osztályú „koszt-kvártély-all inclusive” ellátás bőségesen kárpótolt. A szerdai éjszakát náluk töltöttem, csütörtök reggel fél kilenc körül vágtam neki a második szakasznak, Stuttgarttól a franciaországi Calaisig, ez hozzávetőleg 750 km volt. Okosan előre lefoglaltam a szállást csütörtök éjjelre a calaisi IBIS Budget hotelben (egy éjszaka minden nélkül 45 euro) és megvettem a Calais-Dover kompra a jegyemet (P&Q Ferry 38 font) péntek reggelre. A Csalagút 110-120 euro lett volna.

A második etap, Franciaország unalmasabbnak tűnt mint a német, talán a táj simasága, a szántóföldek látványa erdők helyett, vagy a tompán szürkés légköri viszonyok miatt. Érdekes élmény volt látni, mennyire más egy német és egy francia kisváros. Túl mély összehasonlításba nem akarok bocsátkozni, mert csak egy (igen egy:) francia kisvárosba keveredtem be, azonban a stílus, a hangulat , az épületek szerkezete eltért a korábban Németországban látottól. Hát még a feliratok! :D

A http://maps.google.com-ot és a http://www.viamichelin.com-ot használtam az utam tervezésekor, vagy elkerülte a figyelmemet vagy tényleg nem említette egyik sem, hogy Franciaországban ugyan nincs autópálya matrica, viszont van díjfizetős kapu az autópályán. Erősen meglepődtem a kapuk láttán, szerencsére az ezt a kiadást nem tartalmazó euro büdzsémből simán futotta a díjakra. Hüpp-hüpp. A franciákról azt mondják, hogy csak franciául hajlandóak megszólalni, nos ez vagy nem mindenkire igaz vagy a sármom (IBM-eseknek ~ volt haszna a SARM-os oktatásnak:) indított el valamit a benzinkutas leányzóban, mert bizony angolul beszélgettünk. A másik hölgy rázta a fejét az angol hallatán...

A calaisi IBIS Budget hotelbe simán odataláltam másodszori nekifutásra, a nagy parkolóban leállítottam hűséges, hibátlan autómat, bevittem az este eltöltéséhez szükséges dolgokat (notebook, skypehoz füles, maradék szendvicsek, kóla, a manapság divatos herevasaló kint maradt), a többi kincsemet igyekeztem elpakolni szem elől. Szerencsére nem nyúltak az autómhoz, se a benne lévő tárgyakhoz. Igazi fotóra való téma volt, mégsem kaptam le, amint az IBIS Budget hotel parkolójában fullos SL500-as Mercedes csoda állt, hiába, a spórolás fontos, minden alkalmat meg kell ragadni. :D (A parkoló másik oldalán az IBIS nem takarékos szállodája volt.)

Másnap, péntek reggel tejködre ébredtem, nyirkos és hideg volt minden. A kompom 11:35-kor indult Calaisből, és bár csak kb 10-15 percre voltam a kikötőtől, eldöntöttem, hogy időben elindulok. Ez jó döntés volt, mert többször eltévedtem a négykihajtós körforgalmak dzsungelében, egyszer a kamionok közé keveredtem (köszönöm az egyik segítőkész kamionosnak, hogy kilapítás helyett megmutatta a menekülőutat), máskor pedig a személyforgalmi terminálhoz jutottam, ahol az autó nem fért volna át. Némi bolyongás, a száguldó kamionok előli menekülés után révbe értem. Szó szerint. :) A francia határőrnél félénken bepróbálkoztam a kompjegyemmel, de elhajtott az angol határőrhöz, aki aztán továbbküldött a valódi jegykezelőhöz. Nem volt rájuk írva, hogy vámosok. (Bár a Border Controlbol gondolhattam volna...)

A jegykezelés után beálltam a sorba, vártam kb egy órát és „máris” a hajó gyomrában voltunk pici autómmal. A kocsiból kiszállva a hajó méretét felmérve megfogadtam, hogy nem akkor fogom felfedezni az összes zúgot a kompon, egyszerűen csak felmentem az utasrészre, leültem a hajó orránál lévő egyik ablakhoz és bámultam a semmit, mert akkora köd volt. Eszembe jutott, hogy a zélandi „megtanulok úszni” fogadkozásom nem teljesült és élni szeretnék. Meg az is beugrott, hogy a jövőm ködös...az ismeretlenbe tartok.

Elővettem a GPS-t, az ablakon bámultam ahogy kihajóztunk, a GPS-en követtem az eseményeket. Voltunk 30 méter magasan és -25 méter mélyen is. Hogy lehet ez? Valamerre lejt a tenger??? A tenger mélysége befolyásolja a felette lévő tengervíz vastagságát? A tenger felszínén nincsenek gödrök. Elgondolkodtató...

Kb másfél óra hajózás után, amit fél órásnak „naplóztam” az időzóna átlépése miatt, felsejlettek a ködben Dover kikötő körvonalai, behajóztunk, a híres fehér sziklák jelezték, hogy megérkeztünk. Pici bolyongás után visszataláltam az autóhoz, felbőgtek a motorok, indult az ereszd el a hajamat.

Pillanatok alatt csodálatos verőfényes nap lett, a GPS kijelzőjéből emiatt semmit sem láttam, mindenhonnan autók közeledtek elképesztő sebességgel, az utak körforgalomból körforgalomba vezettek, mindenki (én is:) a bal oldalon ment, a sebességkorlátozást mutató táblák és a mindent pásztázó kamerák erdejében elvesztem. Kb két perc után eltévedtem, nem egyszer, nem kétszer. Tudtam, hogy kemény lesz, azonban sokkolt a hirtelen nyakamba szakadt újdonságtömeg... Egy fogadónál nyomtam egy visszafordulást és onnan szerencsére már minden simán ment. Ez volt a páli fordulat? Később talán kétszer-háromszor fordult elő, hogy az ismeretlen angol sofőr „önként” felajánlotta (utólag is köszi) a saját sávját számomra némi vészfékezéssel egybekötve, mert az én sávom a rossz csíkválasztás miatt hirtelen megszűnt. Ennyi belefér a nemzetek közötti barátságba, ugye?!

Doverből kikecmeregve ráálltam a „High way” (USA) helyett a „Fast road”-ra (UK) (az angol kolléga kijavított), pár óra múlva már Portsmouthban keveregtem. Sikerült autóval is megtalálnom a coshami vasútállomást, persze totál máshol kellett volna lennem.

Felettébb furcsák számomra az angol körforgalmak, néha tökre nem körforgalomnak tűnnek az alakjuk alapján, illetve már a behajtásnál ki kell választani a jó sávot a kettő-három sáv közül, ugyanis ha magában a körforgalomban váltasz sávot, az itt megbocsáthatatlan emberi hiba (irányjelzővel vagy nélküle, tök mindegy, minden balesetveszély nélkül!), a feldühödött angol képes direkt felgyorsítani és dudál mintha fizetnének érte. Amúgy is gyorsan közlekednek, az autóik pedig sokkal erősebbek az enyémnél, esélyem sincs megszökni... A GPS sajnos időnként bevitt/bevisz a málnásba a kétértelmű jelzéseivel. Ha pedig rosszul soroltam be a körforgalomba, akkor már csak a benti sávváltás, anyázás, dudálás révén tudok korrigálni...

Az angol utak minősége szintén meglepetés volt, ócskák az osztrák, német, francia főutakhoz képest, szerintem kb az átlag magyar szint. Az úttest közepén, mindentől távol hirtelen egy szakadékot talál az ember, ha gyors, akkor képes kikerülni, ha nem, akkor bebukta. Volt, hogy bebuktam, mert nem volt helyem korrigálni.

Pont időben érkeztem a szállásra, délután négytől lehetett elfoglalni a szobát. A hotel érdekes volt, ilyen stílusúban még nem jártam. A lepukkant keveredett a kissé koszos ócskával, mindenhol vastag drapériák, indiai kellékek voltak és egy mozgásérzékelős illatosító a szobám ajtajával szemben. Ez amikor meglátott, csak fújta a dalt szagos tartalmát, amitől forgott a gyomrom. Befordítottam a fal felé, a fal nem mozog alapon (ez nem Új-Zéland), de reggelre valaki mindig visszafordította. A szobaajtómat nem lehetett bezárni, ezért gyorsan megjavítottam, másnap a főbejárat kilincse akart a kezemben maradni, elutasítottam a közeledését. Két hét után, a meghosszabbított ottlétem alatt sem javította meg senki azt a kilincset.

A hotel(?) előnye volt a kedves, segítőkész házinéni a férjével(?) és az ingyen wifi, ami néha „elszállt magától”, de szerencsére e nárcisztikus hajlamát kevésszer gyakorolta. Volt skype, letöltés, csuhajja.

Már-már celebnek éreztem magam, aki haknizni jött, mert érkezésem másnapján fergeteges buli hétvége kezdődött az ablakom alatt. Valami zenefesztivált rendeztek, ez kitartott egész hétvégén, sőt, többször megismétlődött. Milyen príma lehet a szomszédban lakni. :D

Nos, zárásként elmondom, először menekülni akartam a szállásról, főleg a gyomrom akart elfutni, aztán összeszoktunk a kecóval. Ha megint szükség lenne átmeneti olcsó(!) lakóhelyre, akkor nem vetném el azonnal a Taste of Indiát. A konyhájukról semmit sem tudok, bár a szobához járt reggeli, egyszer sem voltam már ott, mire felszolgálták volna.

A következő bejegyzésben a Királyságban kezdő Robi nehéz lépéseiről fogok írni.

Az út során és a két hétig lakóhelyemként szolgáló hotelről készült képek következnek. (az autópályás képek minőségéért elnézést kérek, 120-nál fotózni és vezetni nehezen ment). –ez későbbre tolódik, mert az állandó netemig vodafone 3G-m van. :)


Az ígért képek, szöveg hamarosan. :)

Franciaországban, autópályán, 130-nál		Igen, eltévedtem...már megint...basszus
Unalmas francia táj...éppen aludtam		Egy pihenő, mert kocka volt a hátsóm
Útban a calaisi komp felé, pénteki ködben		A kompra várva Calaisban
Ilyenek a kompok Calais-Dover között		A calaisi kikötő
A calaisi kikötő		A kikötőből
Egy komp Calaisban		Étterem a hajón
Egy másik pontból		Indulás a calaisi kikötőből
A nagy semmi mögöttünk		Az étterem
A még nagyobb semmi előttünk, Robi jövője		Ködös komp közeleg (k alliteráció)
Az bizony ott Dover		Dover közelebb
Dover elég közel		Dover bejárata
Dover bejárata II.		Ütközésveszély
Ennél közelebb már nem mentünk		Hajóparkoló
Hajóparkoló II.		Dover fehér sziklái
Dover fehér sziklái II.		Már úton Portsmouth felé
Portsmouth közelében		Hamarosan érkezés
Életem második legrosszabb fish and chipse		Az első szállásom, The Green Taste of India
Baglyos bögre I.		Baglyos bögre II.
A szobám a The Greenben		Szoba II.
Szoba III.		Az udvar
Ódon falak		Az ominózus szagosító az asztalon
Az utolsó ott töltött napomon