Tengerszint emelkedés

A tengerszint jelentős  emelkedés biztosan bekövetkezik, ebben egyetértenek a tudósok, legfeljebb abban van eltérés mikor.  De a kutatások alapján elégé valószínű, hogy az évszázad végére, vagyis már egy emberöltő múlva már egy méterrel magasabb lesz a tenger.

A tengerszint-emelkedés a klímaváltozással együtt járó egyik legnagyobb fenyegetés. A melegedő éghajlat hatására növekszik az óceánok térfogata, gyorsabban olvadnak a gleccserek, illetve a sarkvidékek bizonyos területeinek jégtakarói. A kutatók ugyanakkor bizonytalanok azt illetően, hogy a jégtakarók miként fognak reagálni az emelkedő globális átlaghőmérsékletre és klímaváltozásra.
A szakemberek számára most annak a megállapítása a legnagyobb kihívás, hogy a grönlandi és nyugat-antarktiszi jégtakarók olvadása milyen mértékben köthető természetes változási folyamataikhoz, és mennyiben az üvegházgáz-kibocsátáshoz, amelyért viszont az emberiség felelős.


"Egy friss tanulmány szerint még abban az esetben sem állna meg a világtenger szintjének emelkedése, ha drasztikusan visszafognák az üvegházhatású gázok (ÜHG) kibocsátását.

Az ausztrál kutatók modellszámításai szerint, ha az ÜHG kibocsátás azonnali visszafogása következtében az atmoszféra átlaghőmérséklete 100 év alatt 0,83 Celsius fokkal csökkenne, abban az esetben is, egy évszázad alatt a világóceán szintje globálisan 14,2 centiméterrel emelkedne. Ha az ÜHG kibocsátás szintje csak enyhébben csökkenne, úgy 2100-ra a tengerszint 32 centiméterrel, 2300-ra pedig közel másfél méterrel emelkedne meg. A jelenlegi kibocsátás (emisszió) mellett, a prognosztizált emelkedés 100 év alatt érheti el a másfél méteres tengerszint emelkedést. '
/Forrás: The Explorer World

Ezen a napon - Reményik Sándor

1890. augusztus 30-án Kolozsváron született Reményik Sándor az 1900-as évek nehéz sorsú első felében az erdélyi magyar költészet kiemelkedő alakja volt - ,,az erdélyi költő", ahogy Németh László és Babits Mihály is nevezte őt.

Reményik Sándor elemi és középiskoláit szülővárosában végezte, itt kezdte meg jogi tanulmányait is, de szembetegsége miatt ezt nem fejezte be, és ezek után hivatalt sem vállalt, a családi vagyonból és irodalmi tevékenységből élt.

A kor nagy összeomlására, az első világháborút követő hatalmi és területi változásokra ő reagált először az érintett területeken. Végvári álnéven írt nemzetvédő, bátorító és vigasztaló versei - amelyek e nehéz idők legnagyobb szellemi dokumentumaivá váltak - teremtették meg hírnevét, bár már korábban is jelentek meg írásai. Ezekkel az írásokkal a kitartás, a szülőföldön maradás erkölcsi magasabbrendűségét hirdette, a vizek rohanása közepette helyén maradó gát metaforáját állította fel példaként. 

A humánumot, az erkölcs diktálta feladatokat fogalmazta meg a személyes élmények és az egyetemes igazságok szintjén is. Mindig önmaga jobbik énjét kereste, vallotta, hogy az istenségnek egy szikrája ott rejtőzik mindenkiben, és azt a felszínre kell hozni a rárakódott ,,világ-szenny alól". Önmaga meghaladására törekedve vált egyre jobbá, saját személyisége fölé emelkedve verseiben egyre gazdagabb és több lett. Ezt a viszonyulást Németh László így látta: ,,Nincs ennek a forrongó világnak jellemzőbb lírikusa, mint Reményik. [...] türelem, szeretet, minden csepp erő megbecsülése hatja át, s emberi emelkedése megérzik lírájában is". 

Reményik Sándor: Mindennapi kenyér

Amit én álmodom
Nem fényűzés, nem fűszer, csemege,
Amit én álmodom:
Egy nép szájában betevő falat.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Lelki kenyér az éhező szíveknek,
Asztaláldás mindenki asztalán.

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Nem cifraság a szűrön,
Nem sujtás a magyarkán,
Nem hívságos ünnepi lobogó,
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Nem pompázom, de szükséges vagyok.

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Ha tollat fogok: kenyeret szelek.
Kellek, tudom. Kellek nap-nap után,
Kellek, tudom. De nem vagyok hiú,
Lehet magára hiú a kenyér?
Csak boldog lehet, hogy megérte ezt.
Kellek: ezt megérteni egyszerű,
És - nincs tovább.

Az álmom néha kemény, keserű,
Kérges, barna, mint sokszor a kenyér,
De benne van az újrakezdés.


  Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
Mi áldjuk balzsamosztó, lágy kezed,
Te tudod: az örök seb mese csak,
Egy seb ha nyílik, a másik heged,
Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
A perced ír, az órád irgalom,
Az éveid csupa szent sebkötések,
Vezess, vezess, mi követünk vakon.
Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
Enyhébb a naptűz, áttetszőbb az ég,
Egyre halkulóbb, estelibb a táj
És révedezőbbek a jegenyék,
Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
Suhanó pici békeangyalok
Nyujtják ki felénk apró árny-kezök:

Úgy múlik lassan minden fájdalom.
Ahogy az élet elmúlik velök.

Ezen a napon - Budai Vár

1541. augusztus 29-én foglalták el Buda várát I. Szulejmán oszmán szultán (ur. 1520-1566) hadai, aminek eredményeként a Magyar Királyság területe tartósan három részre szakadt, és másfél évszázadra a Habsburg-török nagyhatalmi vetélkedés színterévé vált.

A következő napon a törökök kidobálták a Boldogasszony templomából a harangokat. Az oltárképeket leszaggatták. Szent István király állószobrát ledöntötték. Az aranyozott és képekkel ékesített oltárokat kiszórták a templom elé, s kiszórták a márványból és fából faragott angyalszobrokat és a misekönyveket is. Az orgona is elpusztult. A cinsípokat két szekér vitte el a tábori golyóöntőknek.”
(Gárdonyi Géza: Egri csillagok)

Buda fölött 145 évig lengett a lófarkas lobogó, csak 1686-ban sikerült visszafoglalása.

 Buda várának török kézre kerülése. A kép Szejjid Lokman 16. századi krónikájából való.

/Wikipedia/

Budai Vár

A budai Vár alatti barlangrendszer a világ 7 föld alatti csodája közé tartozik.

A Budai Várról, annak történetéről, épületeiről az idők folyamán megannyi könyv, írás, tanulmány született. Évente milliók és milliók járják be utcáit, tereit, budapestiek ezrei fordulnak itt meg naponta munkába sietve, ügyeiket intézve, vagy csak kikapcsolódást keresve. A régi köveken sétáló idegenek, az itt lakók nem is sejtik, hogy lábuk alatt egy másik város is húzódik - több kilométeres barlangrendszer formájában. A Budai Vár, mint a Világörökség része, kiemelt figyelmet érdemel. A várfalakon belül található házak, paloták, utcák, terek szoros kapcsolatban állnak az alattuk található mérnöki létesítményekkel - várfalakkal, barlangokkal, közművekkel. Ezek az építmények legalább annyi érdekességet rejtenek, mint titkot.

A keletkezett üregeket már a Várhegyen lakó ősember is ismerte. Ezt tanúsítják azok a leletek, melyeket Kadic Ottokár, a két háború közötti időszak legismertebb - és a budai várbarlangokat legjobban ismerő - barlangász szakembere talált a század harmincas éveiben. A barlangokból kikerült leleteket (kőszerszámok, csontok) Vértes László az általa felfedezett vértesszőllősi előemberrel egykorúnak azonosította. A középkorban már a Budai Vár megalapítása előtt is laktak itt emberek. Régészek kimutatták, hogy a tatárjárás előtt itt lévő falu lakói a barlangban található vizet használták, kürtőket nyitva barlangok felett. Zolnay László régészünk szólt arról, hogy a barlangi kutak átvizsgálásakor a XI-XII. századra utaló leleteket találtak bennük. A legújabb kutatások feltételezik, hogy a várhegyi település házainak elrendezése is a barlangi kutakhoz igazodott. IV. Béla a tatárjárás után elrendeli a Budai Vár, a király új székhelyének megépítését. Az új város lakóit a környező települések, elsősorban a régi királyi székhely, Óbuda adja. A kora-középkori városépítőknek városaikat két célnak kellett alárendelni: megvédeni a lakókat a külső ellenségtől és egyidejűleg biztosítani az élethez elengedhetetlen feltételeket falon belül (élelem, víz, stb.). A külső védelmet az akkor 5-10 méter magas várfalak biztosították, míg a vízellátásra a Várhegy barlangjaiban található víz volt a legalkalmasabb. A barlangok alján található "tavacskák" még ostrom idején is iható vizet szolgáltattak. A budai polgárok hamar rájöttek, hogy a házak alatt található barlangok más célra is hasznosíthatók: itt tárolták élelmiszereiket, az idegenek - vagy éppen az adószedők - elől ide rejthették értékeiket. A középkori vár lejtőin és a környező hegyoldalakon virágzó gyümölcsöskertek, szőlőtáblák voltak, a Duna túlsó partján szántóföldek terültek el. Az ezekről a helyekről begyűjtött terményeket, a boroshordókat a nyáron is hűvös pincék, barlangok jól megóvták. A török korban feljegyezték, hogy ezek közül a barlangok közül nem egy jegespinceként szolgált. A házak lakói nem csak lejáratokat vájtak a barlangokhoz: össze is kötötték őket egymással, a barlangok alján, oldalfalán található agyag nagyszerű alapanyagként szolgált a budai fazekasiparnak. A barlangpincék nagy érdemeket szereztek a - középkorban sajnos gyakori - tűzvészek alkalmával. A lakók a mélybe menekültek a "vörös kakas" pusztítása elől. Fontos - és egészen az utóbbi időkig igénybevett - funkciója volt a barlangoknak háborúk, ostromok idején: a polgárok kénytelen-kelletlen ide vonultak vissza a támadók ágyúgolyói, bombái elől. Van olyan vélemény is, hogy a védők képesek voltak csapataikat átcsoportosítani a föld alatt. Több leírás szól arról, hogy a védők a várfalak oldalába kivezetett barlangokból kitörve támadtak az ostromlókra. Miután a törökök elfoglalták a Budai Várat, a barlangok stratégiai jelentősége megnőtt. Evlija Cselebi, a híres török utazó feljegyzései között találjuk ezt a mondatot: "a Budai Vár belülről üres".

Legendák nyomában

A budai Várnegyed alatt húzódó barlangrendszerhez kapcsolódó egyik legismertebb legenda szerint a törökök megunt háremhölgyeiket a föld alatti járataiba száműzték. A labirintusban valóban számos csontot találtak a kutatók: némelyek egy török-kori kútba voltak vetve, mások egy ház pincéje alól kerültek elő. A kútban talált csontok a barlangi túrán megtekinthetők, de még ennél is izgalmasabb az Úri utca 72. pincéje alól előkerült lelet: a kőszerszámok és csontok az alsó paleolit korból származnak, azaz félmillió évesek, így a világ legrégibb leletei közé sorolhatók.

Egy másik legenda szerint a Várnegyed alatti barlangrendszer a Duna alatt egészen a Parlamentig húzódik.Földtani okokból ez teljesen képtelen feltételezés, hiszen a járatok csak a domb felszíne alatti 10 méteres sávban képződhettek. A legendában azonban van némi igazság; a barlangrendszer Krisztinaváros felől része, melyet Nagy Labirintusként tartanak számon, több, a Duna felé futó járattal és futárfolyosókkal rendelkezik, melyek azonban nem érik el a folyót. A feltételezéseknek az is tápot adhatott, hogy a Sándor Palota alatt szigorúan titkos elhelyezkedésű folyosók vannak, melyek közül egy egészen a Clark Ádám térig lefut, s melyben még a Szent Koronának is helyet terveztek a hatvanas években. Ezeket a folyosókat azonban ember fúrta, így akár az is lehetséges, hogy a Parlament felé is indul egy mesterséges járat a budai oldalról.

A harmadik legenda már a II. világháborúhoz kapcsolódik. Eszerint a labirintusban megbúvó német katonákat a szovjetek kegyetlenül kilángszorózták. Ez a történet is csak félig igaz: a barlangrendszerben a Sziklakórházon kívül még egy rész el volt különítve a sebesültek ápolására. A németek kitörése után ott hátrahagyott, járóképtelen katonák valóban áldozatul estek a lángszórózásnak, miután még az ágyukból is puskákkal és gránátokkal védekeztek.

A járatokba sok kincskereső is lemerészkedett. Számos legenda kering az aranytallérokkal teli ládákról, török kori ékszerekről, ezeket azonban a régészeti feltárások nem erősítették meg. A legenda alapja valószínűleg az lehetett, hogy a II. világháború alatt a járatokban tartották a Magyar Nemzeti Bank aranykészletének egy részét. A kincskeresőket egyébként nemcsak a felesleges kutakodás miatt tanácsolják el a barlangba merészkedéstől; ezek ugyanis a leomlás lehetősége és a nehéz levegő miatt egyaránt veszélyesek. A barlangkutatók szerint nagy szükség lenne a digitális felmérésre, hiszen amíg újabb járatok és kutak kerülnek elő, nem lehet teljes biztonsággal közlekedni odalent. Óvatlan kincskereső fiatalok például 10 métert zuhantak egy feltáratlan járat tömőanyagának lecsúszása miatt.

Seuso bélyeg

Bélyeg készült a Seuso-kincsekről. Márciusban hozták Magyarországra a felbecsülhetetlen értékű római kori ezüstgyűjtemény egy részét,  augusztus 25-től pedig egy úgynevezett bélyegblokk is kapható a postákon, amit a gyűjtemény alapján készítettek el a tervezők.

A Seuso-kincs az antik kultúra egyik legértékesebb lelete. Tizennégy ismert darabjának - rézüst (ebben volt a kincs többi darabja), ezüstedények, tálak, kancsók és egy szelence - összsúlya 65,5 kilogramm, anyaguk szokatlanul nagy tisztaságú ezüst. A lelet a nevét az egyik tálra vésett versben megörökített tulajdonosáról, bizonyos Seusóról nyerte.




A bélyeg története a tipikus példája annak, amikor valami pofonegyszerű dolgot találnak fel. "Ez nekem is eszembe juthatott volna" - szoktuk ilyenkor mondani. A bélyeg ötlete is bárkiben bármikor megfogalmazódhatott volna, mégis a 19. század közepéig várnunk kellett erre.

 A köztudat az angol tanárt, írót és állami hivatalnokot, Sir Rowland Hillt tartja a bélyeg feltalálójának, de előtte már mások is tettek javaslatokat a postai küldemények kifizetésének egyszerűsítésére

A „Penny Black”, az első postabélyeg, Viktória királynő arcképével (1840)

Nagy-Britanniában a 19. század elejére már annyira zavarossá vált a levelek kézbesítéséért fizetendő díjak rendszere, és annyira magasra emelkedtek a díjak, hogy a kereskedők és a tehetősebb emberek a posta kikerülésével, magánúton, esetleg felfogadott küldöncökkel juttatták célba leveleiket, ami a királyi posta számára jelentős bevételkiesést okozott. Mivel az újságok kézbesítése kevesebbe került, mint a leveleké, a legélelmesebbek az újságra láthatatlan tintával írt, vagy a cikkekben aláhúzott szavakból összeolvasandó üzeneteket juttattak így célba. Emellett abban az időben a címzettnek kellett a kézbesítésért fizetni, a levél átvételekor. Ezt sokan megtagadták, mert a díj 2-8 penny volt – ez abban a korban nem volt csekélység –, ráadásul külön illeték járt a többoldalas levélért, de még a borítékért is.

A legenda szerint az is szokásba jött, hogy egy egyszerű üzenetet már a levélen elhelyezett apró jelekkel is a címzett értésére adtak, így a levél átvétele szükségtelenné vált. Az ilyen esetekben a kézbesítés fáradsága, költsége megtérítetlen maradt.

A posta természetesen küzdött a válságból való kilábalásért, egyre többen sürgették a posta reformját, az ügy még a brit parlament különbizottsága elé is került. A legígéretesebbnek a falusi tanítóból lett főtisztviselő, Rowland Hill (1795-1879) terve bizonyult, amelyet már 1823-ban kidolgozott.


A javaslat szerint ne a címzett, hanem a feladó fizesse a kézbesítés díját, előre. Továbbá drasztikusan egyszerűsíteni kell a díjszabási rendszert, és megfizethetővé csökkenteni a díjakat. 1839 nyarán kísérletképpen bevezették a távolságtól független 2 pennys díjszabást, majd 1840. január 10-én áttértek az 1 pennys díjra. A reform annyira eredményesnek bizonyult, hogy a kormány a reform további gyakorlati lépéseinek kidolgozásával Hillt bízta meg.

Megjegyzésként említsük meg, hogy bár a távolságtól független kézbesítési díj Nagy-Britanniában és még számos további országban is újdonságnak számított, Báthory István lengyel király már 1583-ban rendeletben írta elő, hogy a levelekért, tekintet nélkül a címzett lakhelyére, négy lengyel garas fizetendő.
Megoldandó volt még, hogy a levelekért előre fizetendő díjak lerovása céljából ne legyen szükséges minden alkalommal a postahivatalokat felkeresni. Ennek érdekében készíteni kellett egy nehezen hamisítható értékjegyet, amely a postahivatalokban előre megvásárolható, és amelynek a levélre ragasztásával hitelesen igazolható a postai díj kifizetése.

A Times című lapban meghirdetett pályázatra mintegy 2700 pályamű érkezett, olykor igen ötletesek, de a zsűri nem talált közöttük igazán megfelelőt. Végül az első bélyeg, a „Penny Black” Henry Corbould grafikus rajzából született, amely William Wyon 1837-ben vert, az ifjú Viktória királynőt ábrázoló emlékérméje alapján készült.
Az értékpapírok és bankjegyek nyomásával foglalkozó Perkins, Bacon és Petch cég részére az acélmetszetet Charles Heath és Frederick Heath vésnökök készítették.

Rowland Hill feljegyzései szerint a megfelelő papír és festék kiválasztásától kezdve sokféle technikai nehézséggel kellett megküzdeni, de végül 1840. május 1-jén megvásárolhatók lettek az első bélyegek, óriási érdeklődést és forgalmat kiváltva, noha a bélyeg hivatalosan csak május 6-án került forgalomba.

Mulatságos érdekesség, hogy az első bélyeg elkészítői túl jól végezték el a munkájukat.
A postahivatalokban a levélre ütött bélyegző egyik célja, hogy regisztrálja a levél felvételének helyét és idejét; a másik, hogy a félig a bélyegre ütött bélyegzőlenyomat lehetetlenné tegye a bélyeg újabb felhasználását egy másik levélen. Nos, a Penny Black első sorozatai olyan jó minőségű nyomatok lettek, hogy a bélyegzőlenyomat lemosható volt róluk anélkül, hogy ez a bélyegen meglátszott volna, és így a bélyeget a levélről leáztatva újból felhasználhatták. A problémáról értesülve az újabb bélyegeken már gyengébb minőségű festéket használtak.

A „Penny Black”, az első postabélyeg, Viktória királynő arcképével (1840)

A brit kormány és a parlamenti felsőház Hill érdemeit bőkezűen jutalmazta. A brit posta ügyvezető titkára, később főigazgatója lett, 13 360 font sterling jutalmat utaltak ki számára, nemesi rangra emelték, bárói címet kapott, valamint a Bath-érdemrendet, nyugdíjba vonulásakor óriási, húszezer fontos jutalomban és évi kétezer fontos nyugdíjban részesítették. A gazdag jutalmazás érthető, ha figyelembe vesszük, hogy Angliában a postára adott levelek száma az 1838. évi 76 millióról 1864-re 642 millióra nőtt.

A sikeresnek bizonyult ötlet bevezetését követően néhány év múlva más országokban is sor került az első bélyegek kiadására: Svájc, Brazília (1843), Oroszország, Finnország (1845), Amerikai Egyesült Államok (1847), Franciaország, Belgium, Bajorország (1849), Ausztria, Spanyolország, Szászország (1850), Románia (1859).


forrás: A postabélyeg-Mindennapi tárgyaink
Zöld forrás

Ezen a napon - Tiziano Vecellió , a velencei reneszánsz festészet mestere.

1576. augusztus 26-án Velencében pestisben meghalt  Tiziano Vecellió , a   velencei reneszánsz festészet mestere.



"1488 körül született Pieve di Cadoréban: a bizonytalanságban ő is vétkes, mivel élete végén legendája fokozása céljából öregítette magát. Tízéves korában Velencébe küldték nagybátyjához, aki felismerve adottságait Giovanni Bellini műhelyébe adta be. A velencei festők ekkor mindent természet után festettek, s Tiziano is ezt tanulta meg. 1507 körül tűnt fel Giorgione, aki nem készített előre vonalas rajzot s plasztikusabban festett, erős és lágy színeket is alkalmazva. Tiziano hamarosan őt kezdte utánozni, oly sikeresen, hogy össze is tévesztették műveiket. Freskókat készítettek Vicenzában, Ferrarában és Padovában, s Giorgionéval festette első nagy művét, a Fondaco dei Tedeschi homlokzatának allegorikus falkép-sorozatát is. A fennmaradt töredékek is érzékeltetik a két mester alakformáló erejét és színeik velencei melegségét.

Az 1510-es években részt vett a velencei Palazzo Ducaléban tönkrement freskók pótlásában, majd Bellini halála után, 1516-ban ő fejezte be a IV. Sándor pápa előtt megalázkodó Barbarossa Frigyest ábrázoló freskót. A Köztársaság hivatalos festője lett, amiért évi 300 scudót kapott; feladata pedig a dózsék megörökítése volt.
1523-ban találkozott V. Károly császárral, akiről Augsburgban két egészalakos portrét készített. Portrét festett a császári udvar tagjairól, így Mária magyar királynéról s Ferdinánd későbbi magyar királyról is. Károly udvari festővé, államtanácsossá, palotagróffá, aranysarkantyús lovaggá tette, 1548-ban és 1550-ben részt vett a német császári tanácsban is. A Károlytól kapott évi 200 scudót a spanyol II. Fülöp ugyanennyivel egészítette ki, így Tiziano 1549-től fényűzően élt velencei palotájában.
Életműve a quattrocento végétől a barokk kezdetéig ível, s gazdag kolorit jellemzi. Létrehozta az ideálportré és a jellemábrázolás szintézisét, a táj s a benne lévő figurák harmóniáját. E korszakot az Égi és földi szerelem című, sokat elemzett allegóriája, a derűs reneszánsz szépségideál megfogalmazása zárta le.

Tiziano: Flora, 1515 körül

1516-18 közt festette óriási velencei oltárképét, Mária mennybemenetelét: a három szintre tagolt jelenet dinamikusan sodorja a tekintetet a menny felé, méltó társa Raffaello vatikáni Stanzáinak. A Krisztus sírbatételét a mantovai Gonzagáknak festette a húszas években: a halott sárgás teste, a sötét és világos drapériájú halotthordozók, Mária és Magdolna színes ruhái s a viharos ég kontrasztja adja vissza a tragédia feszültségét.
A század harmincas éveinek elején festette Giorgione nyomán az Urbinói Vénuszt, a velencei humanizmus női szépségeszményének apoteózisát. III. Pál híres képén a pápa élénk szelleme, törékenysége, unokaöccsei: Alessandro bíboros tartózkodó tekintete és Ottavio herceg mesterkélt hajlongása a három jellem különbségeit hangsúlyozza.
Ő festett először egészalakos portrét Mendoza spanyol követről 1541-ben. Az 1550-es években készült a Szentháromság imádása, itt a sistinai Utolsó ítélet hatását érezni. A császár családja alázatos vezeklőként könyörög, s a festő magát is ráfestette. A képet a lemondott Károly magával vitte.

Tizianónak jelentős szerepe volt a mozaikművészet fejlődésében is, a Szent Márk székesegyház több alkotása az ő vázlatai alapján készült. Utolsó korszaka manierista vonásokkal bővült, új színrendszerében szinte eltűnt a testek anyagszerűsége, ekkor keletkezett a Budapesten őrzött Trevisiani dózse képmása is. Míg korai képeit finoman és részletesen dolgozta ki, kései művei elnagyoltak, csak távolról hatásosak.
Élete végén stílusa megújult, új kompozíciókat próbált ki, egyszerűbb színekkel alkotott. Öregkori megújulását Vayer Lajos az idős Verdihez hasonlítja, s ez a velencei reneszánsz fináléja is. Halála előtt a francia III. Henrik s más uralkodók járultak a festők fejedelme elé."

Művészetének értékét soha nem vitatták, festményei mindig is kivételes becsben álltak.   Műveivel kiérdemelte és meg is kapta a kor szinte valamennyi kitüntetését, díját, címét és rangját, amit művész csak megszerezhetett.

Forrás:  National Geographic- Civilizáció

 

Kalkuttai Boldog Teréz

 

“Ha barát kell, a legjobb barátod leszek
Ha magányra vágysz, én a csönded leszek
és ember leszek, mert emberre vágysz
ki szeret, ki elfogad, s kit igaznak látsz.”

Roger testvér írta ezeket a sorokat Teréz anya emlékezetére, boldoggá avatása idején, 2003-ban.

Olyan világban élünk, ahol együtt létezik a fény és az árnyék. Élete folyamán Teréz anya arra hívta az embereket, hogy mindig a fényt válasszák. Ez által sokak számára megnyitotta a szentség felé vezető utat. Teréz anya érthetővé tette számunkra Szent Ágostonnak Krisztus után a IV. században írt szavait:

„Szeress, és fejezd ki ezt az egész életeddel.” Az Istenbe vetett bizalom akkor válik hihetővé, amikor megélik.

 Kalkuttai Boldog Teréz, közismert nevén Teréz anya (születési neve albánul: Agnes Gonxha Bojaxhiu; arománul: Agnesa/Antigona Gongea Boiagi) Szkopjében, 1910. augusztus 26-án.

Albán, pontosabban a mai Albániában és Macedóniában is kisebbségben élő aromán nemzetiséghez tartozó, római katolikus apáca volt, a Szeretet Misszionáriusai szerzetesrend alapítója, a Nobel-békedíj (1979) és számos magas kitüntetés tulajdonosa, aki Kalkutta szegényei között végzett áldozatos munkájával az egész emberiség elismerését váltotta ki.

Sokat tudunk életéről, munkásságáról,  határtalan szeretetéről és önfeláldozásáról, így most  a gondolatait idézzük fel:

“Senkit se eresszetek útjára úgy, hogy jobbá és boldogabbá ne tennétek!”

“Ebben az életben nem tehetünk nagy dolgokat. Csak kis dolgokat tehetünk, nagy szeretettel.”

“A szeretet az otthonainkban kezdődik; a szeretet az otthonokban lakik és ezért van a sok szenvedés és szerencsétlenség a világban… Úgy tűnik, manapság mindenki szörnyű sietségben van, türelmetlenül a minél nagyobb siker, fejlődés, gazdagság és más hasonlók elérésében, a gyermekeknek pedig szüleik idejéből oly kevés jut. A szülőknek nincs idejük egymásra és így a családokban kezdődik a világ békéjének felbomlása.”

“Szükségünk van megtalálni Istent, de Őt nem találhatjuk meg a zajban és nyugtalanságban. Isten a csend barátja. Nézzétek a természetet, ahogy a fák, a virágok, a fű csendben növekszik; nézzétek a csillagokat, a Holdat és a Napot, ahogy csendben haladnak… Szükségünk van a csendre, hogy megérinthessük a lelkeket.”

Időjárás...

Kánikula idén már biztosan nem lesz, sőt könnyen megeshet, hogy augusztussal együtt a nyárnak is végleg búcsút inthetünk.
Egy hidegfront vonult át felettünk és a folytatásban is inkább hűvös napok jönnek. Időnként már-már őszies idő vár ránk. A meteorológus szerint ritka az ideihez hasonló kicsit szeszélyes nyár. Kovács Attila azt mondja, június 10-én volt a legmelegebb 34 fokot egy picit meghaladta a napi maximum hőmérséklet. Június 10-én ez meglehetősen szokatlan, hiszen a csillagászati nyár csak 21-én kezdődik. Júliusban és augusztusban is a maximum hőmérséklet csak 32 fok volt egy egy napon és meglehetősen ritkán fordul elő, hogy nincs ettől melegebb.

Ahogy a hőmérők nyáron sem kúsztak 35 fok fölé, úgy a következő napokban sem számíthatunk nyárias időre. Nem árt elővenni a pulóvereket, de sokszor az esernyőre is szükség lehet. Jönnek a változékony hűvös őszi napok. A vénasszonyok nyarában azért még reménykedhetünk.

Vers vasárnapra

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.
/Radnóti M./

A Vezúv kitörése elpusztította Pompeji és Herculaneum városát

Számos olasz város gazdag tájképi vagy történelmi-dokumentációs és művészeti érdekességekben, de csupán Pompei és Herculaneum kiásott városai kínálják, évszázadok múltán, a minden szempontból érintetlenül maradt római települések hihetetlen varázsát.

 

A Vezúv 79. évi kitörése során Herculaneumra és Pompeira zúdult elemi csapás, amely a közeli Stabiaet is betemette, és halált hozott a lakosaira, szinte teljesen érintetlenül hagyta az emberi kéz alkotásait, a házakat, a bútorzatokat, a falfestményeket, a munkaeszközeiket, lehetővé téve számunkra, hogy évszázadokkal azután felfedezzük, miként zajlott az élez az ókorban.

Drámai tanúbizonyság áll rendelkezésünkre az ezeknek a campaniai városoknak a sorsát meghatározó eseményekről, az ifjú Plinius és a történész Tacitus között folyt levélváltásban. Plinius két levélben leírja nagybátyjának, az idős Pliniusnak a halálát, aki természettudós, illetve a Miseno-foknál állomásozó római flotta admirálisa volt. Elmeséli, ahogy a szárazföldre ment, mert közelebbről kívánta megnézni a Vezúv kitörését, és mert segíteni akart a menekülőknek, de a campaniai tengerparton a halálát lelte, megfojtva a mérgező kigőzölgésektől. A levelek ezentúl értékes tanúbizonyságát alkotják a vulkán kitörését kísérő különféle jelenségeknek; elmagyarázzák, hogy Pompeiben a lapilli- és a hamurétegződések egy öt-hat méter magas lábazatot alkottak, míg Herculaneumban tizenkét méter magas megkeményedett iszappad keletkezett. A levélváltásban megtaláljuk ezentúl a templomok és a lakóházak fedele beomlásának, a városban elburjánzó tüzek fészkeinek leírását, valamint a lakosság nagy részének fulladásos halálára való utalásokat.

 

A Pompei, Herculaneum és Stabiae végét okozó drámai események i.sz. 79. augusztus 24-én kezdődtek. A tulajdonunkban lévő bizonyítékok egy hirtelen robbanásról beszélnek, mely a helyi lakosokat meglepetésként érte. (A Vezúv immár jó ideje kihunytnak tűnt, olyannyira, hogy szőlők és termőföldek, villák és gazdaságok teljesen befedték lejtőit.) Sokan magukban a házakban kerestek menedéket, a pincékben, mások a tenger felé menekültek.

A kitörési anyag – hamu, lapilli, láva és közvetve iszap – áradata több mint két napig tartott, és csak halált és rombolást hagyott maga után. Pompeiben az emberek hirtelen haláláért – melyről testhelyzetük lenyomata is árulkodik – minden bizonnyal a forró, gázokból, porból és törmelékből álló, a kitörési felhő leomlásából képződött úgynevezett izzófelhő okolható. Ez a forró és belélegezhetetlen, valamint több száz km/órás sebességgel lezúduló halálos elegy, megfojtotta és megégette az útjába kerülő élőlényeket.

Herculaneum városát teljes mértékben elárasztotta egy vastag iszapréteg, amely betemette a lakóházakat, illetve magát a várost is. A iszap nagyon kemény lábazatot alkotott, amely évszázadokkal később, különösen nehézzé tette az ásatási munkálatokat, és a mállékony, könnyű anyaghalommal elárasztott Pompeihez képest, lassabbá tette az ásatási terület helyreállításának munkálatát.

 

Herculaneum

Herculaneum a Vezúv lábánál épült egy terasz-szerű képződményen, mely egy természetes, a tengerbe nyúló hegyfokot alkotott a Miseno-fok és az Ateneo-fok között húzódó öböl kanyarulatában. Ebben a tengerparthoz közeli partmenti sávban, a kitűnő éghajlati viszonyoktól és a talaj termékenységétől kedvezve Herculaneum az egyik legvirágzóbb campaniai várossá vált, ahol sorra épültek a Rómaiak által olyannyira kedvelt tengerparti és tengerpart közeli villák, köztük az a Villa dei Papiri (a Papiruszok villája), amelyet az ókor egyik leggazdagabb és legfényűzőbb villájának tartanak.

Herculaneum átmenőváros volt; szárazföldi- és parthajózási város a tengeri úton: egyik kelet-nyugati útján haladt az a nagy partmenti közlekedési sáv, amely Nápolyból Pompeibe, Nocerába dél felé vezetett. Az egyik legfontosabb campaniai település volt tehát, jóllehet egy tágas szárazföldi háttér hiánya és Nápolyhoz való közelsége nem tette lehetővé, hogy nagy kereskedelmi vagy iparvárossá fejlődjön.

Herculaneum eredete görög: a Magna Grecia gyarmatainak első, a campaniai tengerpart menti terjeszkedési időszakában a cumai görögöknek felszerelt védőkikötője, és Pompeihez hasonlóan, Héraklész mítoszához kötött előretolt helyőrsége volt.

 

A nápolyi (neapoliszi) görögök alatt érte el a tulajdonképpeni város formáját, melynek városrajza az utcák merőleges metszésében a görög városok tipikus alaprajzát tükrözte: három decunami (kelet-nyugat) és öt cardines (észak-dél) metszette egymást derékszögben, különböző kiterjedésű háztömböket határolva el egymástól. Később, miután a samnisok elfoglalták, független rendszabályzással élt. I.e. 89-ben, egy háborút követően, a rómaiak fennhatósága alá került, akiktől megkapta municipium besorolását.

Herculaneum életében döntő volt az i.sz. 62. évi nagy földrengés, és a Vezúv fentebb említett 79. évi kitörése. Ez utóbbi végérvényesen eldöntötte sorsát.

A város eltemetését egy hatalmas – az esőzések által fellazított finom vulkáni anyagból összeálló – iszapáradat okozta, mely a hegy csúcsától egészen a tengerpartig elért. A híg, iszapos zagyáradat képes volt behatolni minden házba, beleértve a város legeldugottabb pontjait is, és teljes mértékben betemette a települést. Ezt követően lassan megszilárdult, és egy kemény réteget képezett: Herculaneum így egy több mint tizenkét méteres magasságot elérő hatalmas kőtömbbe lett bebörtönözve. Ez a különleges körülmény, valamint az anyag keménysége, végtelenül megnehezítették a város kiásását, ugyanakkor megőrződéséhez kedvező feltételeket teremtettek: a különböző lakóházak, felső szintjeikkel is a megkövült iszapba zárva maradtak. Ugyanez az oka annak, hogy érintetlenül megmaradtak a házak fából készült részei, mint a gerendák, a lépcsők, az ajtók, a bútorok, és a szövetek és papiruszok rostjai is. Herculaneum megtalálása 1738-ban kezdődött Elboeuf osztrák herceg megbízásából. Az iszapréteg állaga a munkásokat arra késztette, hogy kutakat és alagutakat ássanak, melyek a város különböző épületeihez értek el, elsősorban a Fórum környékére.

 

Később a kutatások kiterjedtek a közeli területekre, egészen addig, míg az 1700-as évek táján elérték a Villa dei Papirit (a Papíruszok villáját), melyet a benne megtalált hatalmas papiruszgyűjteményről neveztek el így. Ugyanakkor bronz- és márványszobrokat is találtak itt.

Az ásatási munkálatokat szüneteltették, amikor a tudósok figyelme Pompeire tevődött át, ahol a várost betemető anyagot – lévén ez többnyire a puha vulkáni hamu volt – sokkal könnyebb volt eltávolítani.

Herculaneum életében a következő ásatási időszak 1828 és 1875 között volt, majd ezt követte 1927-től – kisebb-nagyobb megszakításokkal – a napjainkig tartó feltárás. Ez utóbbi során a régészek már sokkal ésszerűbb és hatékonyabb irányvonalat követtek: törekedtek arra, hogy ahol ez szükséges volt, a fellelt épületeket és alkotásokat eredeti formájukban restaurálják.

Herculaneum ma úgy tűnik, hogy új életet él: a századok sötétjéből szinte érintetlenül felemelkedve, magának és múltjának varázslatos képét kínálja.

 

Pompei: a múlt varázsa

Gőgösen és hidegen uralkodik Pompei panorámáján a Vezúv, életének és halálának okozója és tanúja. Lábainál az egykor eltemetett város csendes maradványai a történelem varázsával terhesen újra élnek, és rendkívüli közvetlenséggel mesélnek egy távoli múltról.

Egy egyedülálló és egyedi történet Pompei, egy virágzó campaniai település története, amelyet i.sz. 79-ben teljesen elárasztott és elpusztított a vulkán kitörése. A nagy mennyiségű és finom kitörési anyag (vulkáni por vagy hamu), mely az iszapnál jóval könnyebb állagú, tette lehetővé, hogy a várost teljességében a napvilágra lehessen hozni, és leginkább azt, hogy nemcsak az építészeti részek és a falfestménydíszítések maradjanak teljesen épen, hanem a dísztárgyak, a bútorok, a legkülönfélébb munkaeszközök, de például maguk az ételek és a szövetek is. Egy rendkívüli fontosságú és gazdagságú leletegyüttes tehát melynek kivételes varázsa van, mivel a szokásostól ténylegesen eltérő képet ad a „mindennapokról”. Sok ókori várost, sok műemléket, sok régészeti leletet hoztak a napvilágra, és mint megannyi mozaikdarabot, raktak össze a tudósok, hogy az ókori civilizációk képmását rekonstruálják. Pompei esetében másról van szó: abból a hamurétegből, amely egykor megfojtott és eltemetett egy népet és egy várost, mára teljes egészében újból kibontakozhatott egy civilizáció, egy városi település, mely nemcsak házakból, templomokból, középületekből áll, hanem számtalan apró dologból is, melyek a szokásokról, a hagyományokról, az életmódról, a fontos és a hétköznapi emberek mindennapi tevékenységeiről árulkodnak.

Hirtelen, a Vezúv kitörésével, a város ki lett radírozva a történelemből; minden megállt egy pillanat alatt. Évszázadok távlatában Pompei újra ott van, kiásva, az emberek szeme előtt, akik így meg tudják ragadni a múlt képeit, újra fel tudják fedezni a tragédia pillanatait, de az emberek mindennapi életének mozzanatait is.

Pontosan ez Pompei különlegessége: a tény, hogy egy teljes, kimerítő és leginkább élő képet tud adni a múlt egy civilizációjáról. Egyetlen más dokumentáció sem képes erre. Ilyen közvetlen, ennyire világos, mint az, amelyet az ezekben az ásatásokban napvilágra került leletek adnak nekünk. Egyetlen más műemlék, ha még oly nagyszabású és fontos is, sem képes ugyanazokat a dolgokat elmesélni; semmilyen írott tanúbizonyság sem képes annyira kifejező lenni egy kisváros mindennapi életéről, mint az, amikor az utcákat járjuk, belépünk a házakba, és az akkor használatos tárgyakkal kapcsolatba kerülünk.

Nagyon érdekes megfigyelni, ahogy a polgárok mosták és szőtték a ruháikat, ahogyan őrölték a lisztet és sütötték a kenyeret, vagy ahogyan a választási propagandájukat folytatták, vagy éppenséggel értesítették a lakosokat a Színházban vagy az Amphiteatrumban tartott előadásokról. Érdekes annak felfedezése, hogy miként működtették a söntéseket, játékbarlangokat, vagy a házak alagsorában lévő üzleteket. Rekonstruálhatjuk azt is, ahogy az emberek szabadidejüket töltötték a közfürdőkben, a testgyakorlótereken (gimnáziumokban) vagy az utcákat járva, a Forum nagy terén politikáról, gazdaságról és jogról vitatkozva.

A kiásott város egy másik, nagy fontosságú dokumentációt kínál a különböző társadalmi rétegek életéről és szokásairól. Ebből a szempontból nagy jelentőséggel bírnak a lakóház-típusok. Meg lehet különböztetni a nemes család házát a kereskedő és iparos réteg házától. Az elsőt a klasszikus római tipológiához lehet hasonlítani; a második, bár lényegében a domus elemeit ismétli, két jellegzetes vonást tartalmaz: egyrészt különösen fényűző, hogy kiemelhesse a polgári réteg fontosságát, másrészt az a jellemzője, hogy a tulajdonképpeni lakás a második szinten van, lévén helyet kell, hogy adjon a földszinten elhelyezett üzlethelyiségnek.

Ott vannak végül a köznép jóval szerényebb és kisebb házai, díszítések nélkül és gyakran konyhakerttel, ahol a föld alapvető terményeit művelték. A szolgaságnak és a rabszolgáknak nem volt saját hajlékuk, számukra a szolgálati helyiségek részében tartottak fent egy kis szobát, mely minden előkelő lakóházban megvolt.

Azután léteztek szállók vagy bérhelyiségek az átutazóban lévő emberek számára, akik valószínűleg Pompeiban mindig nagy számban voltak jelen, mivel a város kikötő- és kereskedelmi tevékenységet folytatott.

A városban fel lehet ismerni az előkelő és a köznépi lakónegyedeket: az elsőt széles, burkolt utak keresztezik, amelyekre szép és gazdag villák homlokzata néz, melyek belsejében csodálatos kertek és értékes díszítések látszanak; a másikban keskeny és rossz állapotban lévő sikátorok ékelődnek az egyszerű és alacsony kis házak közé, melyek mellett kis üzlethelyiségek vannak. Ahhoz, hogy Pompei értékét felismerjük, nem a művészeti szempontból legjelentősebb műemlékeknél és építménynél kell elidőznünk, hanem be kell, hogy járjuk a város minden zugát: csak így tudjuk felfedezni az igazi arcát és újraélni a múltját, hagyva, hogy a dolgok, melyek egy majd két évezreddel ezelőtti történetet mesélnek, megigézzenek.

 

(Loretta Santini nyomán, Lieber Tamás kiegészítéseivel

Pest megyei táj - Zsámbék

A település területén talált és a Nemzeti Múzeumban látható leletek tanúsága szerint a hely már a pattintott kőkorban is lakott volt, jelentős kelta, római és avar leletek is előkerültek itt. A legutóbbi ásatások tanúsága szerint már az 1050-es években kőtemplom áll itt, amelyet a következő században tovább bővítenek. III. Béla király felesége, a francia király húga, a kíséretével érkező Aynard lovagnak adományozza Zsámbékot és környékét. E család leszármazottai építik 1220 körül a korábbi templom helyén a későromán-koragótikus háromhajós bazilikát, amely rom mivoltában is a magyar építészettörténet egyik kiemelkedő emléke.

Mellette emelkedett a mára már szintén romjaiban látható kolostor, amely a premontrei rend otthona volt. Zsámbék történetének legjelentősebb korszaka a középkori magyar állam első századaira esik, amikor az egyházi és világi szákhely, Esztergom és Fehérvár közötti út felezési pontján lévő település fejlődésnek indul. 1467-ben Mátyás király mezővárosi rangra emeli Zsámbékot. A vár a király birtokába kerül, aki később fiának, Corvin Jánosnak adományozza. 1541-ben Zsámbékot is elfoglalják a törökök, és 145 évig birtokolják. E kor emlékét őrzi a kevés magyarországi török építészet egyik érdekes emléke, a Török-kút. 1689-ben a Zichy család vásárolja meg a zsámbéki birotokot, és építi fel az 1710-es években a végvári harcokban lerombokódott vár helyén azt a szép, emeletes saroktornyokkal díszített korabarokk várkastélyt. A Zichyek a török idők alatt elpusztult és elmenekült lakosság helyén letelepített végvári hajdúkatonákkal és német telepesekkel népesítik be Zsámbékot. a XVIII. század elején megújított kastély, az 1737-39-es pestisjárvány emlékét őrző barokk kápolna és a kastéllyal szemben látható pestisszobor, az 1749-52 között emelt arányos szépségű barokk plébániatemplom, az 1791-ben épült emeletes, napórás iskola a kor építészetének különleges emlékei, a Szent Vendel- domborműves népi lakóház, amelyben a festett, sváb parasztbútorok gyűjteménye látható.

Az egykori Szent Vendel-ház szobáiban a festett vagy éppen különleges technikával készült bútorok a sváb népművészetet és a régi zsámbéki életet, jelképvilágot idézik. A konyhában látható a legrégebbi zsámbéki bútordarab, egy igen régi technikával - túró és mész keverékéből készült úgynevezett kazeinnel - festett konyhaszekrény, melynek elejét négy, a tulipán, a rózsa és szegfű motívumaiból álló életfa díszíti. A konyhában látható tatai kerámiák a zsámbéki régi háztartásokban igen elterjedtek voltak.
A szobába vezető ajtó kovácsoltvas sarokpántján gránátalma díszítés található, mely a termékenység egyik jelképe. A berendezés legjelentősebb darabja az 1874-es évszámot viselő szekrény, melynek festése sok jellemzőjében a Fekete-erdő vidékéről Zsámbékra települt németek hagyományait őrzi.

A különleges kézzel festett jellegzetesen sárga alapszínű parasztbútorokon ornamentikus motívumok láthatók. A szimbólumok között gyakran feltűnik az életfa mint termékenység motívum.

/kép:Wikipedia/

Lámpamúzeum

"Jelenleg 1000-1100 db világítási tárgy található az ország egyetlen Lámpamúzeumában. A mécsesek, gyertyatartók, ipari, háztartási, olaj- és petróleumlámpák között található régi kínai vázából készült lámpa, valamint Zsolnay-majolika, meisseni porcelán talpú petróleumlámpa, 1800 körül készült olajpumpás világítóeszköz stb.  Az intézmény 1995-ben bekerült a GUINNES Rekordok Könyvébe, 1980-ban felvételt nyert a Nemzetközi Lámpaklubba Amerikában, 1983-ban pedig az Ausztrál Múzeumi Tagságok tagja közé került."

forrás: mizsambekunk.hu

 

Hogyan tájékozódnak a madarak?

"A madarak évszakos vonulása sok fejtörést okozott már, is és okoz még ma is a természet titkait fürkészőknek. Milyen különleges képességük, titkos ösztönük van a vándormadarak, hogy évről évre eltalálnak téli szálláshelyükre, majd a tavasz beköszöntésével visszatérnek elhagyott fészkükre, miközben több száz, sőt több ezer kilométert tesznek meg? Talán az öregek vezetik őket?

 A csapatosan vonuló madaraknál ebben is lehet valami igazság, legalábbis ezt látszanak igazolni azok a kísérletek, amelyeket a keleti és nyugati gólyákkal végeztek. Tudnunk kell, hogy Európa gólyaállománya két különböző útvonalon száll téli otthona felé. Nyugat-Európa gólyái a Gibraltáron keresztül hagyják el kontinensüket, míg kelet-európai társaik kelet felől kerülik meg a Földközi-tengert, és a Boszporusz felett vonulnak.

Mivel a Nyugat-Európában fészkelő gólyák száma az utóbbi időben nagyon megcsappant, állományukat a Kelet-Európából hozott fiatal gólyákkal akarták feljavítani. Összesen 754 kelet-európai gólyafiókát szállítottak a Rajna vidékére, s ezeket az ottani gólyaszülőkkel neveltették fel. A kísérlet vezetői izgatottan várták az őszi vonulás idejét, hogy megtudják milyen irányban fogják a nyugaton felnevelt gólyák elhagyni Európát. Valamennyi fiatal madár a nevelőszülőket követte, nyugat felől kerülte meg a Földközi-tengert! Egészen másképpen viselkedtek azok a gólyafiókák, amelyeket fogságban tartottak, és csak azután engedték szabadon, hogy a nevelőszülők útnak indultak. A szüleiktől örökölt vonulási irányt követve ezek a gólyák délkeleti irányba indultak el, azonban túl korán, eredeti hazájuk földrajzi helyzetének megfelelően fordultak délnek, s így eltévedtek, nem a Boszporusz felé repültek, hanem Olaszországban kötöttek ki. Ez a kísérlet azt bizonyítja, hogy a vonulási irány kiválasztása örökletes, az öreg madarak vezető szerepe azonban nagyon fontos.
A fiatalok a velük született ösztönnek csak akkor engedelmeskednek, ha vezető nélkül, magukra maradnak. Más szóval, inkább hisznek az öregek tapasztalatának, mint saját ösztöneiknek.
Mi a helyzet azokkal a vonuló madarakkal, amelyeknél az öregek vezető szerepét eleve ki kell zárnunk? Közismert, hogy a kakukk más madarakra bízza fiókái kiköltését és felnevelését. Rendszerint a gébicset, a nádirigót, a vörösbegyet, a poszátát és a billegetőt éri az a kétes megtiszteltetés, hogy a telhetetlen gyomrú kakukkfióka nevelőszülője legyen. A kis kakukk, miután mostohatestvéreit galád módon kihajította a fészekből, egyedül élvezi a nevelőszülők gondoskodását. Ezek valósággal látástól vakulásig hajszolják magukat, hogy a mindig éhes kis szörnyeteg száját, illetve csőrét betömjék. A gondoskodásnak azonban megvan az eredménye! A kis kakukk úgy nő, mintha húznák, és a kikelésétől számított 21-23. napon elhagyja a fészket.
Ettől kezdve vidáman és gondtalanul éli világát mindaddig, amíg elérkezik az őszi vonulás ideje. Ekkor szárnyra kap, és a kakukknemzedékekbe bevésődött ösztönt követve, egymaga vág neki az addig soha meg nem tett útnak, hogy pontosan eltaláljon a kakukkok téli szállására. Honnan tudja, hogy merre van ez a téli otthon, és milyen irányba, merre kell elindulnia, hogy odataláljon? Olyan kérdés ez, amelyikre a válasszal mind ez ideig adósunk maradt a tudomány.

Nézzük meg, mire lenne szükségünk ahhoz, hogy adott helyről elindulva egy másik, meghatározott helyre eljussunk. Elsősorban jó iránytűre és pontos térképre. Nos, a tudományos kísérletek és megfigyelések azt látszanak bizonyítani, hogy a vonuló madarak is rendelkeznek iránytűvel, ez az iránytű pedig, bármilyen hihetetlenül is hangzik, maga a Nap, illetve éjszaka a csillagos égbolt. A Nap látszólag állandóan változtatja helyét, óránként 15 °C-al fordul el az égbolton. Ahhoz tehát, hogy a madár egy bizonyos irányt tartani tudjon, állandóan módosítania kell a Naphoz viszonyított szögét, vagyis pontosan mérnie kell az időt is. Máshol áll ugyanis a Nap reggel, mint délben. A biztos tájékozódáshoz nem elég az iránytű, ahhoz pontosan járó óra is szükséges. Ezt a tényt már az ókorban felismerték a hajósok s ma is alkalmazzák mindazok, akik tájékozódásukban az égitestekre utaltak.

Azt, hogy az állatok is rendelkezzenek valamilyen pontos időmérő mechanizmussal, „belső órával”, azt számos megfigyelés igazolja.  
Ha az erdei vöröshangyák útjába valamilyen áthághatatlan akadályt teszünk, amely eltakarja előlük a Napot, megszakítják útjukat. Ha néhány óra múlva elvesszük a dobozt, ismét az eredeti irányba indulnak el, jóllehet közben a Nap az égbolton elmozdult. A hangya tehát belső órájával pontosan „mérte” az időt. Időszakértő a tengerek és óceánok partjának nedves homokján élő homoki bolharák is. Ha száraz helyre viszik, egyenesen a part felé indul, miközben iránytűként a Napot használja. Menetirányának Nappal bezárt szöge a napszakok szerint változik. A rákocskák órája még akkor is pontosan működik, ha huzamosabb ideig sötétben tartják őket, s csak azután engedik szabadon. Zavar állott azonban be időmérésükben, amikor repülőgépen Olaszországból Argentínába szállították a rákocskákat. Új hazájukban is az otthoni idő szerint változtatták meg a Nap állásának megfelelő útjukat. A kísérlet néhány napja nem volt elégséges ahhoz, hogy belső órájukat a helyi időnek megfelelően állítsák be.

Érdekesek a folyók, tavak partján élő farkaspókkal végzett kísérletek is. Ha ez az állatka a vízbe hull, vagy ha szándékosan a vízbe dobjuk, rögtön a partra úszik, miközben minden esetben a legrövidebb utat választja, vagyis a partra merőleges irányba mozog. Ha pókunkat átvisszük a túlsó oldalra, és ott dobjuk vízbe, az előző útvonalat megtartva, a folyó közepe felé, vagyis abba az irányba veszi útját, amelyet a Nap állása szerint követni szokott. Hogy tájékozódásában időérzékének is fontos szerepe van, az bizonyítja, hogy a nap bármelyik időszakában ugyanazt az útirányt követi, tehát belső órája segítségével képes felbecsülni a Nap változó helyzetét az égbolton.

Vajon mennyire pontosak ezek a belső időmérő mechanizmusok, s hogyan tájékozódik az állat olyankor, amikor órája váratlanul sietni vagy késni kezd? Az állatoknál a pontos időmérő, amelynek alapján belső órájukat beállítják, nem más, mint a nappal és az éjszaka váltakozása, tartalmának viszonya 24 órán belül.
Az ecetmuslica belső órája sötétben mindössze egy napig jár pontosan, a patkányé viszont egy évig. Mi történik akkor, ha az állatokat több napon át zárt helységben, olyan mesterséges nappal-éjszaka váltakozásnak tesszük ki, ami a helyi időhöz viszonyítva siet vagy késik? Akkor az állat belső órája is sietni vagy késni fog, éppen úgy, mint amikor egy nem pontosan járó óra után állítjuk be a magunkét. Ha viszont órája nem jár pontosan, akkor az állat tévesen ítéli meg a Nap állása alapján a földrajzi irányt is, következésképpen eltéved. Hogy ez valóban így van, azt számos kísérlettel sikerült igazolni.
Egy galambot hosszabb ideig, 6 órával előbbre állított „mesterséges napon” tartottak; majd otthonától délre szállították, és ott szabadon engedték. E galamb belső órája most már 6 órát sietett vagy 6 óra helyett 12-t mutatott. 12 órakor a Nap delel, tehát ahhoz, hogy északra fekvő otthonába jusson, a Nappal ellentétes irányba kellett volna repülnie. Csakhogy valójában reggel 6 óra volt, tehát a Nap keleten állt. A siető órája miatt megtévesztett galamb a Nap állásával ellentétes irányba indult el, és így nem észak, hanem nyugat felé repült, 90 fokkal térve el a helyes iránytól. Természetesen eltévedt, s nem jutott vissza otthonába. Társai, amelyeknek belső óráját nem térítették el, a helyes irányt választották, vagyis a Nap állásához viszonyítva 90 fokos szögben indultak el, s így visszatértek fészkükre.
Pontos belső órája és a napiránytű segítségével a madarak tartani tudják a helyes vonulási irányt. Ez azonban még mindig nem ad feleletet arra a kérdésre, hogyan találnak vissza fészkükre a madarak. Az iránytű ugyanis csak az irányt és nem a célt mutatja.
Már említettem, hogy a pontos tájékozódáshoz iránytűre, órára és térképre van szükségünk. Eddig csupán az első kettőről esett szó. Hogyan állunk a harmadikkal, a térképpel? Az ornitológusok fias gólyákat szedtek ki éjjel a fészekből, és másnap reggel 40, illetve 111 km-re szállították őket. A gólyák 40 km-ről 5 óra alatt, 111 km-ről pedig 9 óra alatt tértek vissza fészkükre.
Szemléletesek a fecskékkel végzett kísérletek is. Berlin közelében 28 füstifecskét fogtak be, és gyűrűzésük után Londonba (900 km), Madridba (1800 km), és Athénbe (1850 km) szállították őket. Valamennyi helyről 8 napon belül 2-2 fecske visszatért fészkére. Egy kis őrgébics Marseille-ből, 1200 km távolságból repült vissza Berlin melletti otthonába.
A búvármadarakra vonatkozó megfigyelések még ezt a teljesítményt is felülmúlják. Az egyik példányt a Wales partjai előtt elterülő kis brit szigetről, Skokholmról fogták be. Repülőgépen Velencébe szállították, s ott szabadon engedték. Másfél nap múlva ismét a fészkén ült. Teljesítménye csodálatra méltó, mivel ez a madár sohasem repül a szárazföld felett. Feltételezhető, hogy az egész utat Olaszország és Spanyolország megkerülésével, a tenger felett tette meg, ami kb. 6000 km-es út két hét alatt!
Hogyan határozták meg otthonuk földrajzi helyzetét a madarak? A tudomány egyelőre adósunk a válasszal, csupán feltételezésekre szorítkozhatunk. Valószínű, hogy a fészek közelében a helyismeretnek, az emlékezetnek és a látás útján történő tájékozódásnak egyaránt szerepe van. Legalábbis erről tanúskodik a füstifecskék mindnyájunk által megfigyelt viselkedése: téli szállásukról visszatérve következetesen tavalyi fészkük helyét keresik a falon, ismételten ott kapaszkodnak meg, még akkor is, ha időközben fészküket leverték vagy bevakolták. Azt is megfigyelték, hogy a sirályok egy magaslati pontról, valamilyen feltűnő ismertetőjel alapján bevésik költőkolóniájuk képét, méghozzá olyan pontosan, hogy a költőhelyek ezrei közül is biztosan megtalálják a magukét, még olyankor is, amikor fészkükből semmi sem látszik.
Hogyan történik az otthon földrajzi helyének meghatározása nagyobb távolságból? Miként az előbb említett példákból is láthattuk, egyes madarak több száz, sőt több ezer km-ről is hazatalálnak, ehhez pedig a földrajzi szélesség és hosszúság pontos ismeretét kell feltételeznünk. Azt, hogy az említett esetekben hogyan határozza meg a madár a helyes irányt, a kutatók még csak gyanítják. Talán a madár belső órája olyan pontos, hogy észreveszi, ha a szabadon bocsátás helyén más napszak van, mint amelyet otthon beállított órája mutat. Ennek alapján olyan irányt választhatna, amelyben továbbrepülve a „belső” és a „külső” óra által mutatott idő közötti különbség megszűnne, s így meghatározná a keresett hely földrajzi hosszúságát. Ha a delelő Nap magassága közötti különbséget is érzékelni tudná otthona és az elszállítás helye között, úgy otthonának földrajzi szélességét is meghatározná. A két mérés kombinációja – feltéve, hogy a belső órája által mutatott idő pontosan megegyezik otthonának helyi idejével – képessé tenné arra, hogy bármilyen helyről mindig hazataláljon.
Eddig nem sikerült bizonyítani, hogy a madarak rendelkeznének ezzel a képességgel. Sőt ez elég kétségesnek tűnik, mert hihetetlen teljesítményt követel a madártól, egyrészt olyan belső óra létezését, ami pontosan mutatja az otthoni, helyi időt, másrészt pedig, hogy pontosan érzékelni tudja a Nap láthatár feletti állásának változását ívpercekben."

forrás: A vonuló madarak titka /részlet/
Benedek Gábor


 

Elmennek a gólyák..

Általában augusztus 20-a körül elkezdődik az őszi vonulás.Az augusztus közepén érkezett hidegfront hatására a hazai fehér gólyák többsége megindult a telelőterületek felé. "A fehér gólyák többsége már délkelet felé tart, sőt, a leggyorsabban vonuló példány, a szlovákiai Komáromszentpéter (Svaty Peter) községben megjelölt Peter Törökország déli részén, a szír határ közelében járt hétfő délelőtt" mondta  a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) programkoordinátora.

A fehér gólya hosszú távú vonuló, a termikeket kihasználva vitorlázva repül, ezért a tengereket kerüli és csak nappal halad.

Közép- és Kelet-Európa gólyái a Boszporuszon átkelve hagyják el Európát. Törökországon át keletről kerülik a Földközi-tengert, Nyugat-Szírián és a Jordán völgyén, a Holt-tenger térségén és a Sínai-félsziget keleti vidékén haladnak át. Egyiptomban délnek fordulnak, innen a Nílus vonalát követve haladnak délre. A gólyaegyedek fele a Csád-tó felé kitérőt tesz, de telelőterületeik Kenya, Uganda szavannáitól Fokföldig terjednek, a Jóreménység fokától Északkeletre eső területekig.

"Az időjárás-változást nemcsak az emberek, de az állatok is megérzik, sőt rájuk van nagyobb hatással. Régóta ismert tény, hogy a frontok, jelentős időjárás-módosulások befolyásolják életüket. A madarak esetében ez a legnyilvánvalóbban vonuláskor jelentkezik. Az érkező frontok elől továbbállnak, főleg azok a nagytestű madarak, amelyek termikelve vonulnak (pl. gólyák, nappali ragadozómadarak). A termikelve vonulás lényege ugyanis, hogy a felszálló meleg légáramlatokat kihasználva felköröznek nagy magasságokba, majd egyszerűen továbbsiklanak, miközben lassan veszítenek csak a magasságukból. Aztán egy újabb megfelelő helyen újra felköröznek, így napközben 6-8 óra alatt több száz, akár 500 km-t is megtehetnek."

/fotó : Papp Ferenc, MME/

Általános felfogás a gólyáról, hogy a család, a hűség, az anyai gondoskodás, a bőség szimbólumának tekintették, és már a régi időkben is közkedvelt, nagy tiszteletnek örvendő állat volt.

 Az ókori görögök úgy vélték, hogy a gólyákban az elhunyt emberek lelkei élnek tovább, míg az arab világban a Mekkába eljutni nem tudó elhunytak lelkét vélték felfedezni a gólyában, akinek így madárszárnyon kell megtenni ezt az utat.

Európában szerencsehozóként, tekintettek rá. Régen úgy hitték, hogy akinek a házára gólya telepszik, és fészket rak a kéményre, annak a házát megvédi a villámlástól és a tűztől, gazdagságot és hosszú életet hoz a ház népére. A gólyafészket nem szabadott lerombolni, mert akkor átok sújtotta a leromboló házát.
Az ókori rómaiak Vénusz istennő állatának tekintették a gólyát, aki szerelmet és áldást hoz a gólyafészekkel rendelkező házra és népére; a gyereknek hírül adva, hogy gondoskodniuk kell majd szüleikről.

További népi hiedelmek a gólyáról:

• Akinek a háza udvarán, vagy a ház előtti árokban békát fog a gólya, ott gyermekáldás várható.
• Aki először álldogáló gólyát pillant meg tavasszal, az egész évben lusta lesz, de ez a "csapás" megelőzhető az alábbi mondóka fél lábon történő elmondásával:
  "Gólyát látok, fél lábon állok,
  Aki nem áll fél lábon, Lusta lesz a nyáron."
• Aki repülő gólyával találkozik először, az egész évben szorgalmas lesz.
• Aki földön álló gólyát lát az egész évben otthon marad, aki repülő gólyát lát az egész évben utazni fog.

 

Magyarok kenyere

Pécs városa immáron negyedik alkalommal szervezi meg azt a programot, amelynek keretében az ország összes megyéjéből, megyei jogú városaiból, kisebb településeiről, valamint a Kárpát-medence magyar lakta településeiről (Sepsiszentgyörgytől Lendváig, Pozsonytól Zentáig) összegyűjti a felajánlott búzát, Pécsre szállítja, majd egy ünnepélyes összeöntés és az őrlés fázisa után lisztet készíttet belőle.
Az így létrejött “összmagyar lisztből”, a kárpátaljai kis magyar település, Verbőc vendégkovászával, és a Parajdról kapott sóval készül el a pécsi augusztus 20-ai nagykenyér.


A Magyarok Kenyere 2014-es programjában 210 tonna búza gyűlt össze határon innen és túli adományokból.  Az adománybúza 420 magyar és 51 határon túli településről érkezett, összesen 1383 egyéni adományozó (gazda, szervezet) küldött gabonát.
A Magyarok Kenyere program 2011-ben indult Pécs városában. A Magyarok Kenyere valójában egy „össznemzeti” kenyér, amelybe nemcsak a hazai, hanem a határainkon túl élő magyar honfitársaink által megtermelt búza is belekerül. Az első évben 10 tonna búza gyűlt össze, idén ennek több mint hússzorosa. Emellett jelentős jótékonysági akció is kapcsolódik hozzá.

Augusztus 20. - Tűzijáték

Szent Istvánra való emlékezés hagyományának része hazánkban az augusztus 20-ai tűzijáték, mely szerte az országban megrendezésre kerül.

 A pirotechnika, mely a görög "pürosz" (tűz) és a "techne" (mesterség, szakértelem) szavakból származik,
 legközismertebb, leglátványosabb "végeredményű" ágazata. A teljes tevékenység: kutatás, fejlesztés, gyártás, kereskedelem és szolgáltatás. Az egyik legrégebbi iparág, melynek fejlődése szorosan összekapcsolódik a feketelőpor feltalálásával (i. sz. 800 körül), alkalmazásával és gyártásával .

Története

Kínában az i. sz. 900 körül feketelőporral töltött bambuszrudakat meggyújtva a tűzzel, füsttel és durranással űzték el a rossz szellemeket.

 A feljegyzések szerint az első - maiakhoz hasonló - tűzijátékot Kínában tartották a XII. században, ahol később azok az egyházi szertartások, ünnepek vagy például a császár születésnapjának kísérő eseményei lettek, melyekhez már tűzijátékanyag-gyárat is építettek. Kína mellett később Japánban is létesült gyár. Az első európai gyárak Münchenben (Németország), Velencében (Olaszország) majd Angliában jelentek meg. A mediterrán országok, főként Spanyolország, Olaszország és Málta ma is nagy gyártói hagyománnyal rendelkeznek, de Franciaország is kiemelkedő. Hazánkban az első üzemet a XX. század elején Emmerling Adolf alapította Pesterzsébeten, melyet 1946-ban államosítottak és később Balatonfűzfő-re költöztettek. Mivel a gyártásnak még ma is csak elenyésző fázisa gépesíthető, ezért nagy az élő munka igénye a tűzijáték termékeknek. Elsősorban az olcsó munkaerő miatt, és csak másodsorban az évezredes tapasztalat miatt, a tűzijátékok termelése ma is zömmel Kínában történik, de meg kell még említeni a következő országokat is, ahol jelentős volumenű gyártás történik: Japán, Dél-Korea, India, Mexikó.