Prológus: Leesett a hó. Ez persze nem hír értékkel bíró kijelentés, hiszen az ország több pontján már decemberben is jelentős mennyiségben részesültek, viszont nálunk (mondhatni a Dunántúl északi felén) idén télen még nem volt olyan vastag hótakaró, ami említésre méltó lett volna. Tegnap este annyira rákezdett, hogy a hólapátolás után úgy döntöttem, teszek egy sétát a környéken a hóesésben. Olyan hirtelen elhatározás volt ez, hogy azokat a dolgokat, amiket általában egy séta alkalmával magammal viszek otthon is felejtettem (elsősorban a fényképezőgépről és annak tartozékairól van szó - telefont nem is használok szinte :) ). Nem is jutottam sokáig, mert az egyébként sárga lámpaburák között találtam egy töröttet, aminek a fényében olyan volt a hóesés, mintha a színtiszta varázslat hullott volna alá. Álltam a lámpa alatt és csak bámultam, ahogy arcomba csapódnak a hópelyhek.
Ezt a videót már később készítettem, amikor visszamentem megörökíteni a művemet: a művészi értéke a nullához közelít, a lényeg a hóesés :))
Nem is tudom, mennyi időre mentem el itthonról, de hazafelé indulva az utca végén megálltam, és arra gondoltam, hogy reggelre ez a varázslat elmúlik, és a munkába indulók nem is láthatják azt, amit én láttam este. Felvettem egy kis havat, gyúrogattam... és aztán eszembe jutott:
Mi lenne, ha hagynék hátra a korán kelőknek egy-két szívet, ami talán mosolyra készteti őket? Így hát visszafordultam és a fákra szíveket gyúrtam. :)
Csak bízni tudok benne, hogy valaki észrevette őket a nagy sietségben.
Az ok, ami miatt ezt leírtam: ismét itt van valami, ami nem kerül nekünk semmibe, és reményt ad egy szebb napra. :)
