Lysitime | A szakítás

A rossz kapcsolat olyan, mint az éjsötét tinta, ami felborulva beleivódik a papírba elmosva mindent, ami egykor ott volt. Olyan, mint a legalattomosabb betegségek, amik úgy ölnek észrevétlenül, hogy rá sem gondolsz, vagy éppen mint a gyomorrontás, azt hiszed, hogy jó lesz neked, ha megeszed a csábító ételt, de csak kínt kapsz belőle. Legtöbbször viszont olyan, mint a kígyómarás, ahogy a méreg lassan szétárad a véredényekben, csendesen, gyorsan, vagy éppen egyik pillanatról a másikra, rögtön kivégezve azt, ami előtte voltál.

A rossz kapcsolat nem feltétlenül az, amire a neve enged következtetni: rossz. Lehet, hogy épp meg kell halnod egy kicsit ahhoz, hogy valami csodálatos tudjon gyökeret ereszteni a helyében. Lehet, hogy pont a rossz kapcsolat tesz mindent a helyére, esélyt adva az újrakezdésnek, új horizontok felé visz és felszabadít. Már ha meg tusz tőle szabadulni.

Ez az év más sem volt, mint rossz kapcsolatok sorozata - magammal, másokkal, dolgokkal... Minden fajtájából kijutott, úgy érzem. Felborult a tintásüveg, elsötétítve mindent, ami eddig volt, amikor hónapokon keresztül elhitették velem, hogy gyógyíthatatlan vagyok. Kaptam gyomorrontást: inzulinrezisztens vagyok és emiatt több ízben küzdöttem meg orvosokkal és magammal a kórházban a gyógyulásomért. Alattomos betegségként támadta meg az egész családot az elmúlás árnyéka, a megdöbbentő valóság, hogy még a köztünk lévő legszorgosabb elmét is eléri a titokzatos marok, ami elmorzsolja és összeroppantja mindennek az értelmét.

Szerencsére legtöbbször méreggel találkoztam. Apró kígyómarásokkal, amiket kiszívsz a testedből, majd mész tovább. Az év utolsó hónapjaiban, sőt, utolsó napján is többször megmart ugyanaz a kígyó, mérgezni vágyva és el is érte, amit szeretett volna. Bele kell halnom ebbe, és ha bele kell halnom, hát, belehalok én a marásba, ha ez azt jeleni, hogy holnaptól ez már nem kínoz többé. Ez a legutolsó az, ami távolból lesből támadott. Ebbe kellett végül belehalnom egy kicsit és ez már így is marad. Az, ami ilyen erős mérget juttat a szervezetbe az maga a rossz kapcsolat, aminek itt és most lett vége az újjászületéssel.

Kívánom, hogy ti is találjátok meg az életetekben a rossz kapcsolatot, legyen az bármi, vagy bárki - és legyen erőtök megküzdeni magatokért, azért, ami nektek jó, legyen bátorságotok a saját boldogságotokat mások elé helyezni néhanapján. Kívánom, hogy az új évben olyan károk érjenek, amiből építkezni, fejlődni tudtok és természetesen, mint mindig, kívánom, hogy minden vágyatok valóra váljon.

Ezennel szakítok 2017-tel és minden károsító erejével és sok szeretettel várom az elkövetkezendő leckéket 2018-ból.

Nem néztük a fényeket

Majdnem minden ugyanúgy volt, mint mindig. Minden majdnem éppen elkészült szentestére - csak épp semmi sem akart a helyére illeszkedni aznapra. A színes gömbök nem akarództak felakaszkodni a kicsit már ósdi, öreg műfenyőre, nem gyönyörködött bennük senki, miközben nagy gonddal illesztette őket a fára. A bejárat elé csak futtában került fel a minden évben nagy odafigyeléssel felhelyezett világítás, csak amolyan tessék-lássék módján, hogy legalább egy kicsit úgy tűnjön, próbálkozik a ház is díszbe öltözni. A sütemények csigamód formálódtak, nem akartak kész lenni, egytől egyig sérülve, némiképp hibásan másztak elő a sütőből, mintha csak mind fellázadnának az ünnep ellen. Mintha minden tudná, minden érezné, hogy az idei karácsony más, mint a többi.

Először nem csengetett a csengő, jelezve, hogy itt az idő, elkezdődött az ünnep. Először nem hangzott fel a 80-as években rögzített felvétel a karácsony estéről, amit Mami minden karácsonykor olyan nagy örömmel hallgatott, amivel együtt énekeltünk, hallgattuk a hangokat, amik közül már néhányat sose hallhattunk élőben. Először nem kapcsoltuk le a villanyt, hogy csak a fenyő világítson és először nem néztük a fényeket a plafonon arra gondolva, hogy milyen szerencse, hogy mind együtt vagyunk ma. Először nem jutottunk el az ajándékosztásig. 

Először potyogtak együtt a könnyeink karácsonykor. Először látunk másfajta fényeket táncolni a sötétben. Először látjuk együtt az idő törékenységét, a múlandóságot, a pillanat értékét együtt. Először fon minket össze a szomorúság és a hiány karácsonykor.

Először tölti nélkülünk Mami a karácsonyt.

Először töltjük nélküle a karácsonyt.

Lysitime | Gömbök

Free to use image source: Unsplash

Gömbök. Talán a legegyszerűbb, legevidensebb formák. Vannak egészen parányiak, amik képesek csodálatosabbnál csodálatosabb kalandokat füzérré varázsolni, vannak habos, nevetés illatúak, illanók, rózsaszín szerelemízűek, fakuló, lassan égbe szálló, pillanatokat üvegbe zárók, amik közül némelyiket innen lentről alig látom már. Vannak, amiket én magam készítek, esetleg együtt valakivel megtöltjük őket varázslattal, majd nézzük, ahogy lebeg körülöttünk, mielőtt tovaszáll vagy éppen kipukkad. Aztán vannak azok a tiszavirág életű buborékszerűek, a szellővel érkező suttogó gömbök, amik körbelengnek: a bókoktól túlcsordulóak, mosolygósak, bizalommal simogatóak, bátorítóak, dicséretekkel érkezőek...

És végül vannak az égből potyogó óriási borzadványok

A csúfolódó, hitetlen megjegyzéseket ordító, mozdíthatatlan szürke vasgolyók, a nehéz, vádaskodásokkal és rosszmájú pletykákkal teli higanygömbök, az ítéletekből öntött ólomlabdák. Ahogy esnek alá rettenetes morajjal rázzák meg a környéket és egyre csak magasabbra törő tornyokkal vesznek körbe, néha egészen eltakarva a napot és minden más gömböt, befurakodva a gondolataimba, esténként elalvás előtt felbolygatva. Ha csak ne lennének ennyire önfejűek, és lehetne őket mozdítani! Feldühítenek.

Néha nem is tudom megmondani, hogy mikor, milyen módon kerülök újra a borzadványok gyűrűjébe, mi történt, melyik gondolat hozta vissza azokat, amiket már olyan sokszor sikerült kitessékelnem a látókörömből. 

Az igazság az, hogy a mostani átfurakodhatatlan fal tudom, mivel keződött. 

Csak egy beszélgetés volt, unokatesók között, épp azután, hogy a kórházból hazajöttem. Egyik pillanatban boldog, önfeledt buborékok szállingóztak, a következő pillanatban pedig már záporoztak alá a súlyosabbnál súlyosabb vasgolyók, összetörve minden mást, keresztanyám hangján ordítva: 'te maga vagy a rossz példa, nem fejezted be az egyetemet, nem dolgozol, kifogásokat keresel, nincs semmi bajod, megjátszod, veszekszel, tönkreteszel életeket, háborogsz mindenen, magamutogató vagy, mégis ki kíváncsi arra, hogy mit gondolsz, nincs tehetséged semmihez'. 

Hónapokkal ezelőtt történt és azóta se tudom túlrágni magam az eseten, egészen máig nem tudtam, hogyan engedjem el, építkezzem vissza a sok romboló gondolat után, ami azon a szeptemberi napon maga alá temetett. Magas, vastag gömbfal, minden egyes labda próbálja túlkiabálni a másikat a saját gyalázatosságával. Néha hallom, látom, hogy be-beszökik egy-egy kedves buborék, majd el is illan rögtön, mert nem bír megmaradni a borzadványok között. Hogy lehetne megszökni? 

Most utálkoznom kéne nekem is? 

Nem tehetem. Nem harcolhatok ellene mással (bármennyire is naivnak és idillinek is hangzik), mint szeretettel. Ez az én választásom, és én azt választom, hogy szabad akarok lenni. Nem utálhatom azért, mert nem látja, hogy rombol, csak megköszönhetem és szerethetem azért mert...

1. Tanít arra, hogy hogyan küzdjem le az igazságtalanságot.
2. Megmutatja, hogy nem mindenki jóindulatú.
3. Megtanítja, hogy mindenkinek joga van a véleményéhez, ezért is mondja el a sajátját, így én is jogot szerzek arra, hogy nekem is legyen véleményem. 
4. Megtanítja, hogy mindegy, hogy valaki kívülálló milyen véleményt alakít ki a félinformációiból, az nem változtatja meg az igazságot. 
5. Úgy érzi, hogy vagyok olyan erős személyiség, hogy hatással lehetek a gyerekeire. 
6. Egyre nagyobb kihívások elé állít időről időre, hogy megpróbáljak minél jobb ember lenni. 
7. Ösztönöz arra, hogy ne ítélkezzem mások fölött anélkül, hogy meghallgatnám őket. 
8. Törődik azzal, hogy mivé válok.
9. Valószínűleg ő is hasonlóképp szembenéz a borzadványokkal, ugyanúgy nem tudva, hogyan küzdje le őket. 

Ezen felül pedig...

Szeretnem kell, mert szeretném, ha jó viszonyunk lenne.

Szeretnem kell, mert szeretném, ha nem feltételezné a legrosszabbat senkiről. 

Szeretnem kell, mert erősebb akarok lenni a rombolásnál. 

Talán úgy tűnik, nem a legjobb helyet választom a borzadványok elengedésére, viszont egy valami biztos: a makacs vaslabdák már nem is tűnnek olyen riasztónak, mintha csak hirtelen egy dombon állnék, szinte már-már gurulnak el előlem, le a völgybe, teret adva egy vattacukor-szerű gömbnek, ami vidáman lebegve csak annyit kíván mondani: 

Köszönöm keresztanyám, hogy megtanítottál leküzdeni a borzadványokat. Szeretlek!

                                                                                                          ◊

Spheres. Probably the simplest, most basic forms. There are the outright tiny ones that can form beautiful strings of magical adventures, there are the foamy, volatile ones, that smell like laughter, the pink ones that taste like love, the fading ones that enclose precious memories in their glass bodies, ascending to the skies slowly, until I can't even see them anymore. There are baubles I make myself, sometimes with someone else, when we lavishly fill them with wonder, then we watch them float around us for a while before they pop. Then there are those ephemeral ones like soapbubbles, whispering spheres that come with the zephyr, that just sway around me overflowing with compliments, smiles, trust, belief or just simple kindness.

And finally, there are the monstrosities falling from the skies

The gray iron marbles screaming ungrateful mockery, the heavy mercury balls filled with evil gossip and blame, lead pellets forged of judgement. As they fall the ground shakes under, as they build their tower darkness I struggle seeing the sun anymore. They come relentlessly, ruining the landscape, intruding in the peaceful balance, shadowing over my thoughts before I fall asleep. I wish they weren't so stubborn, I could just knock them out of sight! Upsetting.

Sometimes I can't even tell how and when I get in the ring of monstrosities, what happened, which thought brought them back, close to me again.

Truth is, I very much know what caused my latest unpassable wall to appear. 

It was but a conversation between cousins, just after I came home from hospital. One moment it seemed there were only playful baubles around, next came the storm of heavier and heavier iron balls, shattering everything around as they were yelling on my godmother's voice: 'you are bad example incarnate, you never finished university, you don't work, you are useless, you just look for excuses, you're not sick, you're making it up, you fight with everyone, you ruin lives, you get mad all the time, you're selfish, who do you think is interested in you or your thoughts, you are not talented whatsoever'.

It happened months ago and I still can't get over this one conversation, I didn't realize how to let it go until today, how to build up again after all that destruction on that September day. Just an enormous wall of spheres, all trying to outscream each other's hatred. Sometimes I see that a soapbubble sneaks through the monstrosities, but pops almost right away - it just can't stay. How could I escape?

Should I fight back with hatred too?

I can't. I can't choose hatred as a weapon, when I know it can only give birth to more hate. It might sound naive, even idyllic, but love is the only way, I can take, I think. I can't hate her for being destructive, because she doesn't realize what she does. I can only be thankful, and love her because...

1. She teaches me how to fight injustice.
2. She shows me that not everyone has my best interest in their sight.
3. She teaches me that everyone is allowed to their opinion, even I am, and I can actually choose to share it too.
4. She shows that people will make up their opinion even if they don't have the full truth about me and judge accordingly.
5. She feels that I'm such a powerful personality that I can have an effect on her daughters.
6. She challenges me more and more from time to time to become a better person, to constantly train myself to match her expectations.
7. She teaches me how to express empathy to others and not to judge them.
8. She cares about my life enough to form vague critics over it.
9. She probably faces the same montstrosities as I do, she just doesn't know how to fight them.

Not to mention, that I have to love her, because

I actually do care about having a close relationship with my family.

I would like her to not judge people so fast and without insight.

I would like to be stronger than her destruction she's trying to do.

It may seem like the wrong platform to fight my monstrosities, but something is for sure: the stubborn iron balls don't look as frightening anymore, it feels like got elevated to a small hill making them roll down to the valleys giving space for one last cotton candy sphere saying:

Thank you, godmother for teaching me how to battle monstrosities, love you!

Techdress | Letölthető hógömbös háttérkép

Ma éppen 6 éves a from panka with love! Ha a gyerekem lenne, már iskolába is mehetne lassan... 6 év alatt annyi minden változott bennem és körülöttem, mégsem érzem úgy, hogy borzasztóan különbözne az életem attól, amilyen akkor volt. Ha visszagondolok, hogy milyen volt 21 évesen először Pankának lenni, az első bejegyzések, az első hónapok nem sokban különböznek attól, hogy most milyen. Talán az egyetlen szembetűnő változás, hogy mindenből több van az életemben: szeretetből, osztozásból, alkotásból, viszont az önsajnálatból és a látszólagos kilátástalanságból is.... 

Ami biztos, hogy a támogatásotok nélkül valószínűleg nem jutottam volna el eddig (még ilyen ritka posztolgatás mellett sem), így nagyon köszönöm, hogy számíthatok rátok, olvasókra! :) Úgy éreztem, hogy pont megfelelő alkalom ez, hogy megosszam veletek az első okoskészüléken készült firkámat, amit háttérképnek szántam. :)

Remélem, örömötöket lelitek benne, mint mindig, a Onedrive-omról letölthető mobilra és PC-re szintúgy. :) 

Boldog decembert!