A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ezaz. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ezaz. Összes bejegyzés megjelenítése
2012. február 29., szerda
Ez is valami…
Pepe: Ma úgy jársz, nevetsz és beszélsz, Mamika, mintha legalább öt évvel lennél fiatalabb.
2012. január 27., péntek
WTF?
1. Új útlevél kellett Pepének. Elmentünk csináltatni. Lefényképezték. Kifizettük. MAJD KISLÁNYNAK NÉZTÉK A FIAMAT.
2. A két lány arról beszélget, hogy melyik barátjuk milyen nagy házban lakik. Kiderült, hogy MINDENKI nagyobb házban lakik, mint mi. Ami tényszerű tévedés egyébként, de mindegy, ezen még nem buktam ki. Azon viszont igen, amikor legnagyobb lányom száján a következő mondat jött ki: „Annyira béna, hogy ti csak egy csöppnyi házat tudtatok összehozni nekünk.”
3. Nagyon gyakran (mondjuk ez relatív, mert eleve ritkán álmodom, úgyhogy talán helyesebb lenne azt írni, hogy többször) álmodom azt, hogy tudok repülni. És repülők. Eleinte nehezen ment az álmomban, de aztán egyre jobb lettem. Nagyon jó érzés repülni. A hétvégén aztán felmásztunk a Lillafüredi Kastélyszálló egyik tornyába. Jó magasan voltunk. És mit éreztem? Hogy igen, ez a repülés dolog menne a valóságban is. Mondjuk volt annyi eszem, hogy nem próbáltam ki.
4. A héten a záróvizsgán két embert is megbuktattam. Akit tanítottam már tudja, mennyire abszurd és ritka helyzet ez. Ennek ellenére nem azzal magyarázom ezt, hogy egy mosolygós hóhér volt a bizottság elnöke. Hanem azzal, hogy pofátlanul készületlenül jönnek a diákok vizsgázni. 12 tételt kellene megtanulniuk, kb. olyan szinten, hogy 5 percet tudjanak folyamatosan beszélni a témáról. Tudom, rettenetesen magas a BA követelményünk. De basszus, a tétel címét sem tudták megmagyarázni.
5. Reggel kéri a lányom (fedje homály, hogy melyik), hogy adjam ki neki a ruhát. Én: De hát ott van a kezedben! Ő: Igen, ezt add ki. Mit tehettem volna? Elvettem tőle, aztán visszaadtam neki, hogy ezt vedd fel.
6. Ugyanez a leányzó szerint elviselhetetlen minőségbeli különbségek vannak a különböző cégek által gyártott csokis párnácskák között. Ami itthon van az ehetetlen.
7. A nyúl szétrágta az internet vezetéket. És a telefonzsinórt. Az újat is. És tök marketing nyúl, mert a vendégeknek édes, de ránk meg morog és ugat.
8. Az apukám nem válaszol az e-mailemre, pedig tudom, hogy életben van.
2. A két lány arról beszélget, hogy melyik barátjuk milyen nagy házban lakik. Kiderült, hogy MINDENKI nagyobb házban lakik, mint mi. Ami tényszerű tévedés egyébként, de mindegy, ezen még nem buktam ki. Azon viszont igen, amikor legnagyobb lányom száján a következő mondat jött ki: „Annyira béna, hogy ti csak egy csöppnyi házat tudtatok összehozni nekünk.”
3. Nagyon gyakran (mondjuk ez relatív, mert eleve ritkán álmodom, úgyhogy talán helyesebb lenne azt írni, hogy többször) álmodom azt, hogy tudok repülni. És repülők. Eleinte nehezen ment az álmomban, de aztán egyre jobb lettem. Nagyon jó érzés repülni. A hétvégén aztán felmásztunk a Lillafüredi Kastélyszálló egyik tornyába. Jó magasan voltunk. És mit éreztem? Hogy igen, ez a repülés dolog menne a valóságban is. Mondjuk volt annyi eszem, hogy nem próbáltam ki.
4. A héten a záróvizsgán két embert is megbuktattam. Akit tanítottam már tudja, mennyire abszurd és ritka helyzet ez. Ennek ellenére nem azzal magyarázom ezt, hogy egy mosolygós hóhér volt a bizottság elnöke. Hanem azzal, hogy pofátlanul készületlenül jönnek a diákok vizsgázni. 12 tételt kellene megtanulniuk, kb. olyan szinten, hogy 5 percet tudjanak folyamatosan beszélni a témáról. Tudom, rettenetesen magas a BA követelményünk. De basszus, a tétel címét sem tudták megmagyarázni.
5. Reggel kéri a lányom (fedje homály, hogy melyik), hogy adjam ki neki a ruhát. Én: De hát ott van a kezedben! Ő: Igen, ezt add ki. Mit tehettem volna? Elvettem tőle, aztán visszaadtam neki, hogy ezt vedd fel.
6. Ugyanez a leányzó szerint elviselhetetlen minőségbeli különbségek vannak a különböző cégek által gyártott csokis párnácskák között. Ami itthon van az ehetetlen.
7. A nyúl szétrágta az internet vezetéket. És a telefonzsinórt. Az újat is. És tök marketing nyúl, mert a vendégeknek édes, de ránk meg morog és ugat.
8. Az apukám nem válaszol az e-mailemre, pedig tudom, hogy életben van.
2012. január 19., csütörtök
Blog-dolgok
Nem az van, hogy nem akarok blogolni már, hanem az, hogy az összes agysejtemet lefoglalja az a nagyon ambiciózus terv, hogy megtanulom a dinamikus modellezés csínját-bínját. Mivel képességeim erősen korlátozottak, nagyon lassan tudok haladni. Miután konzultáltam egyik régi professzorommal, kicsit egyszerűsödött a helyzet, mert ő azt javasolta, hogy ne a modellezéssel kezdjük, hanem határozzuk meg azokat az állapot tereket, amelyekben dolgozni akarunk, majd készítsük dinamikus klasztereket és rajzoljunk trajektóriákat.
Ja, és volt Markov-lánc is!!!
Nem, én sem értettem, mit beszél. Szerencsére, előre gondoltam, hogy ez lesz a helyzet, így egy nagyon okos kollégámmal felvértezve mentem el a találkozóra. Ő azt állítja, érti miről van szó. Megnyugodtam. Főleg, amikor elhatároztuk, hogy biztos, ami biztos adatgyűjtéssel kezdünk. Azt legalább tudom, mi…
Mondjuk, amiatt még szorongok, hogy belátható időn belül szereznem kell egy olyan programot, amivel fogok tudni ötdimenziós trajektóriákat rajzolni…
Szóval a blog-dolgok:
1. Nem, nincs szó a bolt bezárásáról. De azt hiszem, türelmesebbnek kell lennetek. A cél, hogy idén elérjem az 1000. bejegyzést, ami ilyen tempóban, elég nehéz lesz. (900 valamennyinél tartunk.)
2. Maradnak a történetek, de továbbra sem lesz self-branding (nincs vele gond!), meg nem fogok semmit árulni (nincs vele gond! Bár ahogy így belegondolok, a csoportdinamika könyvünkre ráférne egy kis reklám…), meg igyekszem majd a szart sem nagyon keverni.
3. Belenéztem a héten a statisztikákban, és, bár nagyon szép csökkenő a tendencia, de még mindig nem elég alacsony a látogatottság, hogy visszahozzam a gyerekekről a fotókat. De szerintem el fogunk jutni idén oda is.
4. Annak ellenére, hogy még mindig erősen dobog a szívem, amikor meglátom, hogy megjegyzést fűz valaki egy bejegyzésemre, egyre kevesebbszer válaszolok. Tudom, ez bunkóság, igyekszem, majd ezen is dolgozni.
5. Tudom, hogy ezek a napló-szerű blogok akkor érdekesek, ha jó sok szar dolog történik az ember életében, de ennek ellenére egy unalmas évet kértem. Bocs.
Azt hiszem, akkor ennyi.
És most áttérünk a második napirendi pontra.
A férjem a héten betöltötte a 38. életévét. Nagyon jó hír számomra, hogy édesen szexisen öregszik. Családilag vittük el vacsorázni a Pest Budába. Nagyon jót ettünk, és szerencsére aztán állta az uram a saját számláját. Is. És a miénket is.
Ami miatt a témát felhozom az, hogy felsoroljam, mit kapott meglepetésre. A gyerekeket nem kényszerítem, hogy ajándékokat csináljanak, de tudom, hogy szeretnek ajándékozni, így taktikusan négy csomagba osztottam az ajándékokat. Kapott könyvet, kávés csészéket és polar órát a szülinapos. Ez utóbbi azért, mert nagyon úgy tűnik, öregkorára mérnökből sportolóvá szeretné átképezni magát A.
Hétfőn reggel történt meg az ajándék átadás-átvétel. Részemről le is zártam az ügyet, így számomra is meglepetés volt, hogy este a két nagy saját ajándékkal állt elő. Bakka egy könyvjelzőt barkácsolt az iskolában ajándéknak, amire nagyon szépen ráírta, hogy boldog születésnapot, meg, hogy kitől kinek. Persze írni még nem tud, így elmondhatjuk, hogy több osztálytárs keze is benne van a munkában.
Pepe hű volt önmagához. Semmit sem csinált, úgy gondolta, hogy lehengerlő személyiségénél úgy sincs jobb ajándék. Ennek megfelelően egy viccel ajándékozta meg az apját születésnapjára. Amit a következőkben össze is foglalok:
Se keze, se lába, ordítással jön világra. Mi az?
ZK-val az esőcseppre tippeltünk, nem tudom, miért is, a lányom meggyőzött. Pedig a megoldás a fing volt.
Tökéletes ajándék volt.
Végül, de nem utolsó sorban beszámolok a nyúlról.
A héten újabb hosszabbítót rágott szét. A hosszabbító a férjem szakterülete, így ő kezelte a problémát. Legnagyobb meglepetésemre nem azt mondta, hogy bazd meg nyúl minek kellett szétrágnod a hosszabbítót, hanem azt, hogy nyuszi-muszi, de butácska vagy, hát meg is halhattál volna.
Hát itt tartunk…
Ja, és volt Markov-lánc is!!!
Nem, én sem értettem, mit beszél. Szerencsére, előre gondoltam, hogy ez lesz a helyzet, így egy nagyon okos kollégámmal felvértezve mentem el a találkozóra. Ő azt állítja, érti miről van szó. Megnyugodtam. Főleg, amikor elhatároztuk, hogy biztos, ami biztos adatgyűjtéssel kezdünk. Azt legalább tudom, mi…
Mondjuk, amiatt még szorongok, hogy belátható időn belül szereznem kell egy olyan programot, amivel fogok tudni ötdimenziós trajektóriákat rajzolni…
Szóval a blog-dolgok:
1. Nem, nincs szó a bolt bezárásáról. De azt hiszem, türelmesebbnek kell lennetek. A cél, hogy idén elérjem az 1000. bejegyzést, ami ilyen tempóban, elég nehéz lesz. (900 valamennyinél tartunk.)
2. Maradnak a történetek, de továbbra sem lesz self-branding (nincs vele gond!), meg nem fogok semmit árulni (nincs vele gond! Bár ahogy így belegondolok, a csoportdinamika könyvünkre ráférne egy kis reklám…), meg igyekszem majd a szart sem nagyon keverni.
3. Belenéztem a héten a statisztikákban, és, bár nagyon szép csökkenő a tendencia, de még mindig nem elég alacsony a látogatottság, hogy visszahozzam a gyerekekről a fotókat. De szerintem el fogunk jutni idén oda is.
4. Annak ellenére, hogy még mindig erősen dobog a szívem, amikor meglátom, hogy megjegyzést fűz valaki egy bejegyzésemre, egyre kevesebbszer válaszolok. Tudom, ez bunkóság, igyekszem, majd ezen is dolgozni.
5. Tudom, hogy ezek a napló-szerű blogok akkor érdekesek, ha jó sok szar dolog történik az ember életében, de ennek ellenére egy unalmas évet kértem. Bocs.
Azt hiszem, akkor ennyi.
És most áttérünk a második napirendi pontra.
A férjem a héten betöltötte a 38. életévét. Nagyon jó hír számomra, hogy édesen szexisen öregszik. Családilag vittük el vacsorázni a Pest Budába. Nagyon jót ettünk, és szerencsére aztán állta az uram a saját számláját. Is. És a miénket is.
Ami miatt a témát felhozom az, hogy felsoroljam, mit kapott meglepetésre. A gyerekeket nem kényszerítem, hogy ajándékokat csináljanak, de tudom, hogy szeretnek ajándékozni, így taktikusan négy csomagba osztottam az ajándékokat. Kapott könyvet, kávés csészéket és polar órát a szülinapos. Ez utóbbi azért, mert nagyon úgy tűnik, öregkorára mérnökből sportolóvá szeretné átképezni magát A.
Hétfőn reggel történt meg az ajándék átadás-átvétel. Részemről le is zártam az ügyet, így számomra is meglepetés volt, hogy este a két nagy saját ajándékkal állt elő. Bakka egy könyvjelzőt barkácsolt az iskolában ajándéknak, amire nagyon szépen ráírta, hogy boldog születésnapot, meg, hogy kitől kinek. Persze írni még nem tud, így elmondhatjuk, hogy több osztálytárs keze is benne van a munkában.
Pepe hű volt önmagához. Semmit sem csinált, úgy gondolta, hogy lehengerlő személyiségénél úgy sincs jobb ajándék. Ennek megfelelően egy viccel ajándékozta meg az apját születésnapjára. Amit a következőkben össze is foglalok:
Se keze, se lába, ordítással jön világra. Mi az?
ZK-val az esőcseppre tippeltünk, nem tudom, miért is, a lányom meggyőzött. Pedig a megoldás a fing volt.
Tökéletes ajándék volt.
Végül, de nem utolsó sorban beszámolok a nyúlról.
A héten újabb hosszabbítót rágott szét. A hosszabbító a férjem szakterülete, így ő kezelte a problémát. Legnagyobb meglepetésemre nem azt mondta, hogy bazd meg nyúl minek kellett szétrágnod a hosszabbítót, hanem azt, hogy nyuszi-muszi, de butácska vagy, hát meg is halhattál volna.
Hát itt tartunk…
2011. december 14., szerda
Politika
Hallom a rádióban, hogy az egyik politikus azzal vádolja a másikat, hogy az bedugta az emberek fülébe a mézesmadzagot, amire aztán az emberek rá is haraptak.
Kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam az információt, de nem rossz…
Kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam az információt, de nem rossz…
2011. május 2., hétfő
The Royal Wedding
Ha a populáris kultúráról van szó, akkor én az Egyesült Államokat figyelem. Ott tanultam angolul, azt az országot ismerem valamennyire. És végül is a people.com az honlap, amit mindennap ellenőrzök.
Így sok mindent tudok az Egyesült Államokról.
Rengeteg hasznos dolgot.
És most nemcsak olyan felületes dolgokról beszélek, hogy Angelina Jolie gyerekeinek a neve, mert azt nyilván mindenki tudja. De én tudok Katie Couric pályafutásáról és a nála 20 évvel fiatalabb pasijáról. Tudom, hogy mit ettek Reese Witherspoon esküvői vacsoráján. Hogy mi van Charlie Sheen első és második feleségével. És a csajaival. Milyen csizmát hord Arnold Schwarzenegger.
Azt hiszem érthető a dolog.
Amivel folytatni akarom az az, hogy Nagy-Britanniáról* jóval kevesebbet tudok. Annak ellenére, hogy angol szakot végeztem. Mert a két félév töri, amit tanultunk az nem sok mindenre volt elég. És az az háromszor tíz perc amit Angliában töltöttem, az szintén szinte semmi…
Így nagy hiányosságaim vannak. Minden téren.**
Ennek ellenére komolyan rákattantam a királyi esküvőre.
Először az volt a tervem, hogy a lányokat itthon tartom, és együtt nézzük meg a királyi esküvőt. Aztán kiderült, hogy pénteken majálisoznak az oviban, így letettem a dologról. Inkább fussanak zsákban, mint itthon a kanapén fetrengjünk. Aztán az is kiderült, hogy az esküvő nem 10 és 11 között lesz délelőtt, amikor ráértem volna figyelemmel kísérni, hanem 11 után kezdődik. Semmi gond. Majd belenézek, ahogy jövök-megyek. Mert nálunk a péntek délután a legdurvább.
Délután aztán a barátnőm-kollégámmal, míg a zsúrozó gyerekekre vártunk, sikerült fel is dolgoznunk az élményt.
Hogy milyen szép volt a mennyasszony.
Hogy milyen kopasz volt a vőlegény.
Hogy Harry mennyire nem hasonlít az apjára. Illetve, lehet, hogy az apjára hasonlít csak Charles-ra nem.
Aztán persze magasabb szintre emelkedtünk.
És megbeszéltük, mennyire nem ismertük az esküvőn megjelent celebritásokat. David és Viktoria Beckham-et és Elton John-t bírtam felismerni. Más senkit. És hogy ez milyen ciki. Hogy se a miniszterelnököt, se a minisztereket, se London polgármesterét sem tudnám azonosítani. Se a királyi család tagjait. Jó a királynőt igen. De már azt sem tudtam, hogy négy gyereke van.
Durva nagyon, na. Így aztán le is vontam a tanulságot. Sokkal gyakrabban kell olvasnom a Hello! magazint…
* Azon is hosszan töprengenem kellett, hogy Angliát, Egyesült Királyságot vagy Nagy-Britanniát akarok itt írni.
** Arról már nem is szólok, hogy a skót kollégám beszédét a mai napig képtelen vagyok megérteni. Ami nem túl nagy gond, leszámítva a tanszéki értekezletet. Szerencsére sok kollégám kedvesen és szívesen fordít nekem.
Így sok mindent tudok az Egyesült Államokról.
Rengeteg hasznos dolgot.
És most nemcsak olyan felületes dolgokról beszélek, hogy Angelina Jolie gyerekeinek a neve, mert azt nyilván mindenki tudja. De én tudok Katie Couric pályafutásáról és a nála 20 évvel fiatalabb pasijáról. Tudom, hogy mit ettek Reese Witherspoon esküvői vacsoráján. Hogy mi van Charlie Sheen első és második feleségével. És a csajaival. Milyen csizmát hord Arnold Schwarzenegger.
Azt hiszem érthető a dolog.
Amivel folytatni akarom az az, hogy Nagy-Britanniáról* jóval kevesebbet tudok. Annak ellenére, hogy angol szakot végeztem. Mert a két félév töri, amit tanultunk az nem sok mindenre volt elég. És az az háromszor tíz perc amit Angliában töltöttem, az szintén szinte semmi…
Így nagy hiányosságaim vannak. Minden téren.**
Ennek ellenére komolyan rákattantam a királyi esküvőre.
Először az volt a tervem, hogy a lányokat itthon tartom, és együtt nézzük meg a királyi esküvőt. Aztán kiderült, hogy pénteken majálisoznak az oviban, így letettem a dologról. Inkább fussanak zsákban, mint itthon a kanapén fetrengjünk. Aztán az is kiderült, hogy az esküvő nem 10 és 11 között lesz délelőtt, amikor ráértem volna figyelemmel kísérni, hanem 11 után kezdődik. Semmi gond. Majd belenézek, ahogy jövök-megyek. Mert nálunk a péntek délután a legdurvább.
Délután aztán a barátnőm-kollégámmal, míg a zsúrozó gyerekekre vártunk, sikerült fel is dolgoznunk az élményt.
Hogy milyen szép volt a mennyasszony.
Hogy milyen kopasz volt a vőlegény.
Hogy Harry mennyire nem hasonlít az apjára. Illetve, lehet, hogy az apjára hasonlít csak Charles-ra nem.
Aztán persze magasabb szintre emelkedtünk.
És megbeszéltük, mennyire nem ismertük az esküvőn megjelent celebritásokat. David és Viktoria Beckham-et és Elton John-t bírtam felismerni. Más senkit. És hogy ez milyen ciki. Hogy se a miniszterelnököt, se a minisztereket, se London polgármesterét sem tudnám azonosítani. Se a királyi család tagjait. Jó a királynőt igen. De már azt sem tudtam, hogy négy gyereke van.
Durva nagyon, na. Így aztán le is vontam a tanulságot. Sokkal gyakrabban kell olvasnom a Hello! magazint…
* Azon is hosszan töprengenem kellett, hogy Angliát, Egyesült Királyságot vagy Nagy-Britanniát akarok itt írni.
** Arról már nem is szólok, hogy a skót kollégám beszédét a mai napig képtelen vagyok megérteni. Ami nem túl nagy gond, leszámítva a tanszéki értekezletet. Szerencsére sok kollégám kedvesen és szívesen fordít nekem.
2011. március 2., szerda
Folt a becsületemen…
illetve a fenekemen. Péntek este van. Bulizunk. A magunk szerény módján, azaz a büféasztal körül ácsorgunk.
Barátnőm, akivel nem vagyok olyan viszonyban, hogy fogdossa a fenekemet: Nem akarlak megbántani, de van egy fehér folt a fenekeden.
Én odamegyek a férjemhez, akivel olyan viszonyban vagyok, hogy fogdoshatja a fenekemet: Van egy fehér folt a fenekemen. Kérlek töröld le.
A.: Nincs semmilyen folt a fenekeden.
Én, visszamegyek a barátnőmhöz: Nincs folt a fenekemen a férjem szerint.
Barátnőm: De van.
Mostantól nem írom ki, de képzeljétek, hogy oda-vissza megyek a két személy között.
Én: Folt van a fenekemen.
A.: Gyere, megnézem alaposabban! Nincs.
Barátnőm: De van!
Én: A. ne szórakozz már, van egy folt a fenekemen.
A.: JA EZ? Gyere letörlöm.
Barátnőm: Még mindig ott van.
Én: Még mindig ott van.
A.: Tényleg? Tényleg! Gyere, letörlöm.
i
Barátnőm: Még mindig látszik.
Én: Még mindig látszik.
A.: Nem látom.
Barátnőm: De ott van.
A.: Ez itt?
Barátnőm: Igen.
A.: Ez nem látszik.
Barátnőm: De igen.
Én: Ne szórakozzatok már velem!
A.: Gyere letörlöm. Így jó?
Barátnőm: Még mindig látszik.
Én: Na jól van már! És ha így lehúzom a pulóveremet?
Barátnőm & A. egyszerre és megkönnyebbülve: AKKOR NEM LÁTSZIK!
Én: Szuper, de inkább leülök…
De nem ezért nem táncoltam. Hanem azért mert nem szeretek táncolni, mondtam a mellettem ülő lánynak, aki hobbiszinten táncol. Ja, és az állatokat sem szeretem, tettem hozzá, mert tudtam, hogy ugyanaz a lány szabadidejében kóbor kutyákat ment meg.
Barátnőm, akivel nem vagyok olyan viszonyban, hogy fogdossa a fenekemet: Nem akarlak megbántani, de van egy fehér folt a fenekeden.
Én odamegyek a férjemhez, akivel olyan viszonyban vagyok, hogy fogdoshatja a fenekemet: Van egy fehér folt a fenekemen. Kérlek töröld le.
A.: Nincs semmilyen folt a fenekeden.
Én, visszamegyek a barátnőmhöz: Nincs folt a fenekemen a férjem szerint.
Barátnőm: De van.
Mostantól nem írom ki, de képzeljétek, hogy oda-vissza megyek a két személy között.
Én: Folt van a fenekemen.
A.: Gyere, megnézem alaposabban! Nincs.
Barátnőm: De van!
Én: A. ne szórakozz már, van egy folt a fenekemen.
A.: JA EZ? Gyere letörlöm.
Barátnőm: Még mindig ott van.
Én: Még mindig ott van.
A.: Tényleg? Tényleg! Gyere, letörlöm.
i
Barátnőm: Még mindig látszik.
Én: Még mindig látszik.
A.: Nem látom.
Barátnőm: De ott van.
A.: Ez itt?
Barátnőm: Igen.
A.: Ez nem látszik.
Barátnőm: De igen.
Én: Ne szórakozzatok már velem!
A.: Gyere letörlöm. Így jó?
Barátnőm: Még mindig látszik.
Én: Na jól van már! És ha így lehúzom a pulóveremet?
Barátnőm & A. egyszerre és megkönnyebbülve: AKKOR NEM LÁTSZIK!
Én: Szuper, de inkább leülök…
De nem ezért nem táncoltam. Hanem azért mert nem szeretek táncolni, mondtam a mellettem ülő lánynak, aki hobbiszinten táncol. Ja, és az állatokat sem szeretem, tettem hozzá, mert tudtam, hogy ugyanaz a lány szabadidejében kóbor kutyákat ment meg.
2011. február 28., hétfő
Zuhany-szex
Régi házasok módjára.
A. [anyaszült meztelenül]: Gyere kísérletezzünk a fürdőszobában!
Én: Fú, tényleg? Biztos vagy benne? Én is vetkőzzek?
Aztán pillanatokon belül kiderült, hogy nekem nem kell vetkőznöm. Csak azt kellett figyelnem, hol ereszt a zuhanykabinunk, miközben az uram zuhanyozik…
Megoldás: Két helyen is. DE HOGY EKKORA LYUKAT HOGY NEM VETTÜNK ÉSZRE???
A. [anyaszült meztelenül]: Gyere kísérletezzünk a fürdőszobában!
Én: Fú, tényleg? Biztos vagy benne? Én is vetkőzzek?
Aztán pillanatokon belül kiderült, hogy nekem nem kell vetkőznöm. Csak azt kellett figyelnem, hol ereszt a zuhanykabinunk, miközben az uram zuhanyozik…
Megoldás: Két helyen is. DE HOGY EKKORA LYUKAT HOGY NEM VETTÜNK ÉSZRE???
2011. február 22., kedd
Farkasszem
ZK: Játsszunk farkasszemet!
Én: Rendben!
Játszunk…
Én: Nyertem!
ZK: Nem pislogtam, csak behunytam a szememet. DE CSAK EGY KICSIT!
***
PS: Köszönöm a telefonokat és az emaileket! Majd egyszer elmesélem, mi történt. De az első kérdéseteket azért megválaszolom: Nem, nem a kommentek miatt zártam be pár napra!
PPS: ÉS A MEGJEGYZÉSEKET!!!
Én: Rendben!
Játszunk…
Én: Nyertem!
ZK: Nem pislogtam, csak behunytam a szememet. DE CSAK EGY KICSIT!
***
PS: Köszönöm a telefonokat és az emaileket! Majd egyszer elmesélem, mi történt. De az első kérdéseteket azért megválaszolom: Nem, nem a kommentek miatt zártam be pár napra!
PPS: ÉS A MEGJEGYZÉSEKET!!!
2011. február 16., szerda
Motiváció
Annyira hideg van a bunkerben, hogy feljövök Pepe szobájába dolgozni. Felállítom a laptopomat, és dolgozni kezdek.
A habilitációs dolgozatomat kell írnom, nem nagy az öröm, de azért csattogtatom a billentyűket.
Kicsit később felnézek. MERT VALAKIK FIGYELNEK.
Két bakugán. Az összerakható, nagy fajtából.
Maximus Helios és Maximus Dragonoid.
MIT MONDJAK?
Mozdulni sem merek, csak dolgozom szorgalmasan.
Hogy tudnak ezek nézni...
A habilitációs dolgozatomat kell írnom, nem nagy az öröm, de azért csattogtatom a billentyűket.
Kicsit később felnézek. MERT VALAKIK FIGYELNEK.
Két bakugán. Az összerakható, nagy fajtából.
Maximus Helios és Maximus Dragonoid.
MIT MONDJAK?
Mozdulni sem merek, csak dolgozom szorgalmasan.
Hogy tudnak ezek nézni...
2011. február 4., péntek
Kommentekről
Bevallom, visszavette a blogírási kedvemet a tavalyi nyári sorbanállási cécó körül kialakult vita. Igen, ilyen lassan dolgozom fel a dolgot… És nem, nem akarok róla beszélni. Mert igen, nagyon rosszul estek a negatív megjegyzések.
És akkor itt jön a merész váltás.
Minden évben tervezem, hogy írok egy vicces posztot arról, milyen pályázatokkal bírnak nyerni sok milliót bölcsésztudományokkal foglalkozók. Ami nekem úgy tűnik, hogy „elolvasok-néhány-könyvet-gondolkodom-róluk” kutatás, annak miért kell 40 milliós OTKA pályázat? Nem tudná a vezető kutató a könyvtárból kivenni azt a könyvet? És elmondani egy kávé mellett a két kutatótársának a dolgot?
De aztán egyszer sem jutottam hozzá, hogy a saját fészkembe szarjak.
Évek óta először aztán idén mi is nyertünk. Sajnos nem sok száz milliót. Meg nem is én vagyok a témavezető, csak egy kis porszem a gépezetben…
De azért megállapítottam, hogy mégsem olyan rossz a rendszer.
Aztán ma jött a belső körlevél a dékántól, ami elítéli a filozófusokkal kapcsolatos pályázati hisztit.
Csak marginálisan érdekel a dolog.
És akkor miért írsz róla, Daniella?
Mert így végződik a levél:
Meggyőződésünk, hogy ezek a folyamatok ellentétesek a humán tudományok és az egész magyar tudományosság érdekeivel, mert valljuk, hogy "a tudósokról mint tudósokról csak tudósok ítélhetnek" (Immanuel Kant).
Ekkora hülyeséget rég olvastam!
De ez nem fog visszatartani attól, hogy a negatív kommenteket ezentúl csak publikációs listával együtt fogom elfogadni…
És akkor itt jön a merész váltás.
Minden évben tervezem, hogy írok egy vicces posztot arról, milyen pályázatokkal bírnak nyerni sok milliót bölcsésztudományokkal foglalkozók. Ami nekem úgy tűnik, hogy „elolvasok-néhány-könyvet-gondolkodom-róluk” kutatás, annak miért kell 40 milliós OTKA pályázat? Nem tudná a vezető kutató a könyvtárból kivenni azt a könyvet? És elmondani egy kávé mellett a két kutatótársának a dolgot?
De aztán egyszer sem jutottam hozzá, hogy a saját fészkembe szarjak.
Évek óta először aztán idén mi is nyertünk. Sajnos nem sok száz milliót. Meg nem is én vagyok a témavezető, csak egy kis porszem a gépezetben…
De azért megállapítottam, hogy mégsem olyan rossz a rendszer.
Aztán ma jött a belső körlevél a dékántól, ami elítéli a filozófusokkal kapcsolatos pályázati hisztit.
Csak marginálisan érdekel a dolog.
És akkor miért írsz róla, Daniella?
Mert így végződik a levél:
Meggyőződésünk, hogy ezek a folyamatok ellentétesek a humán tudományok és az egész magyar tudományosság érdekeivel, mert valljuk, hogy "a tudósokról mint tudósokról csak tudósok ítélhetnek" (Immanuel Kant).
Ekkora hülyeséget rég olvastam!
De ez nem fog visszatartani attól, hogy a negatív kommenteket ezentúl csak publikációs listával együtt fogom elfogadni…
2011. január 26., szerda
Felmerült a kérdés, hogy mit csinálok itthon a vizsgaidőszakban…
Mert nem gondolkoztam, és egy gyenge pillanatomban bevallottam a barátnőmnek, hogy sokszor fel sem kelek, amikor A. elviszi reggel a gyerekeket.
Szóval mit is csinálok?
1.Visszafekszem aludni.
2. Berakok egy mosást.
3. Kiviszem az utcára az itthon felejtett kesztyűket, hogy az autóval ne kelljen visszaállni a kertbe. CSAK VISSZA NE JÖJJENEK…
4. Megeszem a reggeli maradékokat. És az előző esti vacsora maradékokat.
5. Kipakolom, majd bepakolom a mosogatógépet. IGEN, TUDOM, BORZASZTÓAN NEHÉZ AZ ÉLETEM. De legalább érdekes is…
6. Leoltom a villanyokat.
7. Lehúzom a WC-ket.
8. Lekapcsolja a fűtés magát. Hiszen napközben nincs itthon senki, minek fűtsünk...
9. Felöltözöm. Több rétegben.
10. Lemegyek a pincébe, és leülök a gép elé dolgozni.
11. Aztán érzem, hogy a lenti WC-t is le kell húznom. AMIBE ELŐZŐ ESTE KAKILT AZ EGYIK GYEREK…
12. Veszek magamra egy sípulóvert is, mert itt lent nagyon hideg van.
13. DOLGOZOM.
Szóval mit is csinálok?
1.
2. Berakok egy mosást.
3. Kiviszem az utcára az itthon felejtett kesztyűket, hogy az autóval ne kelljen visszaállni a kertbe. CSAK VISSZA NE JÖJJENEK…
4. Megeszem a reggeli maradékokat. És az előző esti vacsora maradékokat.
5. Kipakolom, majd bepakolom a mosogatógépet. IGEN, TUDOM, BORZASZTÓAN NEHÉZ AZ ÉLETEM. De legalább érdekes is…
6. Leoltom a villanyokat.
7. Lehúzom a WC-ket.
8. Lekapcsolja a fűtés magát. Hiszen napközben nincs itthon senki, minek fűtsünk...
9. Felöltözöm. Több rétegben.
10. Lemegyek a pincébe, és leülök a gép elé dolgozni.
11. Aztán érzem, hogy a lenti WC-t is le kell húznom. AMIBE ELŐZŐ ESTE KAKILT AZ EGYIK GYEREK…
12. Veszek magamra egy sípulóvert is, mert itt lent nagyon hideg van.
13. DOLGOZOM.
2010. november 18., csütörtök
A helyesírásról. Újra.
Egész hétvégén ordibáltamgyakoroltunk Pepével. Mert kedden helyesírás dolgozata volt. Így volt alkalmam végigböngészni a harmadik osztályos nyelvtankönyvben található tollbamondások szövegeit.
Egy élmény volt.
Minden elismerésem a tankönyv íróié. Mert zseniálisan állítanak össze olyan szövegeket, amelyek 1) olyan nyelvtani szerkezeteket tartalmaznak, amit a gyerekek még nem tanultak; 2) olyan szavakat, amiket a gyerekek sosem használnak; 3) olyan mondatokat, amiket szerintem ember nem mondott még ki.
És akkor arra gondoltam, hogy ezekből a mondatokból lehetne egy jó blogbejegyzés.
Példa 1: „Napszállat után a kas népe fáradtan tér nyugovóra.”
Mai napig nem tudom, hogy a napszállat egy archaikus forma, vagy elírás.
Példa 2: „A tér közepén messzire magaslik a millenniumi emlékmű.”
Tuti megbuknék nyelvtanból… Ötször kellett ellenőriznem, hogy jól másoltam-e le a millenniumi szót.
És akkor eljutottam a következő szövegig:
„Pirivel szeretek játszani. Ő a szomszédék kislánya.”
Ez már valami olyasmi, amit én megfelelőnek gondolok. Leszámítva a Piri nevet. Mert a dédnagymamám Piri volt, és úgy tudom, hogy Darnyi Tamás egyik gyerekét is Piroskának hívják, bár lehet, hogy képzelődöm, de ez a Piri dolog manapság nem olyan gyakori. Fogják tudni a gyerekek, hogy ez egy lánynév?
És akkor eljutok a szöveg utolsó mondatáig. És azt gondolom, na itt van a blogbejegyzésem! Mert a kétsoros szöveg így fejeződik be: „Sárika [a másik szomszéd kislány] szőke, kék szemű, és mindig izgatja magát.”
És mivel nekem már automatizálódott az olvasásom, és rápillantással olvasok, először azt gondolom, hogy tévedtem.
Mert egy harmadikos tankönyvben nem lehet ilyen szöveg, hogy Sárika a szomszédban izgatja magát.
És elolvasom újra. És újra.
És valóban igazam volt, nem izgatja magát. Hanem igazgatja magát.
Igazgatja magát.
És ezen egyszerűen nem tudok túllépni. Hogy így fejeződik be a tollbamondás, hogy „és mindig igazgatja magát.”
Igazgatja magát.
Miért???
Egy élmény volt.
Minden elismerésem a tankönyv íróié. Mert zseniálisan állítanak össze olyan szövegeket, amelyek 1) olyan nyelvtani szerkezeteket tartalmaznak, amit a gyerekek még nem tanultak; 2) olyan szavakat, amiket a gyerekek sosem használnak; 3) olyan mondatokat, amiket szerintem ember nem mondott még ki.
És akkor arra gondoltam, hogy ezekből a mondatokból lehetne egy jó blogbejegyzés.
Példa 1: „Napszállat után a kas népe fáradtan tér nyugovóra.”
Mai napig nem tudom, hogy a napszállat egy archaikus forma, vagy elírás.
Példa 2: „A tér közepén messzire magaslik a millenniumi emlékmű.”
Tuti megbuknék nyelvtanból… Ötször kellett ellenőriznem, hogy jól másoltam-e le a millenniumi szót.
És akkor eljutottam a következő szövegig:
„Pirivel szeretek játszani. Ő a szomszédék kislánya.”
Ez már valami olyasmi, amit én megfelelőnek gondolok. Leszámítva a Piri nevet. Mert a dédnagymamám Piri volt, és úgy tudom, hogy Darnyi Tamás egyik gyerekét is Piroskának hívják, bár lehet, hogy képzelődöm, de ez a Piri dolog manapság nem olyan gyakori. Fogják tudni a gyerekek, hogy ez egy lánynév?
És akkor eljutok a szöveg utolsó mondatáig. És azt gondolom, na itt van a blogbejegyzésem! Mert a kétsoros szöveg így fejeződik be: „Sárika [a másik szomszéd kislány] szőke, kék szemű, és mindig izgatja magát.”
És mivel nekem már automatizálódott az olvasásom, és rápillantással olvasok, először azt gondolom, hogy tévedtem.
Mert egy harmadikos tankönyvben nem lehet ilyen szöveg, hogy Sárika a szomszédban izgatja magát.
És elolvasom újra. És újra.
És valóban igazam volt, nem izgatja magát. Hanem igazgatja magát.
Igazgatja magát.
És ezen egyszerűen nem tudok túllépni. Hogy így fejeződik be a tollbamondás, hogy „és mindig igazgatja magát.”
Igazgatja magát.
Miért???
2010. október 21., csütörtök
Miért várom, hogy felnőjenek a gyerekek?
Néhány napja a nagynénémmel beszélgettem, aki körülbelül azt mondta, hogy addig örüljek, míg kicsik a gyerekek, mert addig érzem, hogy szükség van rám.
És az jelenti a öregséget, ha már nincs szükség az emberre.
Legalábbis a nagynéném szerint. Aki mindig rohan, mert annyi helyen van szükség rá.
Én: Ezt pont te mondod?
Nagynéném: Igen.
Én: És milyen érzés, ha nincs szükség az emberre?
Nagynéném [röhögve]: Ezt majd a halálom előtt úgy 5 perccel kérdezd meg.
Tudom, hogy van üres-fészek szindróma, meg, hogy karácsonyhoz jól illik a kisgyerek, meg, hogy az öreg házasok nemhogy nem szexelnek, de még nem is beszélgetnek, de percileg csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó lesz, ha felnőnek a gyerekek, mert akkor…
1. Nem kell senkitől megkérdeznem, hogy mosott-e kezet ebéd előtt. Bár már rutinból a férjemet is meg szoktam kérdezni.
2. Hogy kitörölte a fenekét kakilás után. Sőt, nem is kell már senkinek a fenekét törölnöm. Legalábbis remélem. És hallgatóznom, hogy lehúzták-e a WC-t, és, hogy utána van-e vízcsobogás, ami a kézmosást jelenti. ÉS IGEN, MÁR A.-t IS FIGYELEM.
3. Nem kell minden hidegebb reggel 578-szor megkérdeznem: Sál?Sapka?Kesztyű?
4. Nem kell többet virslit vásárolnom. Sőt, párizsit sem.
5. Az autóban hallgathatunk híreket. És nem kell valami „rockosabbat” [ZK] berakni.
6. Nem kell a gyerekek állandó civakodását hallgatnom. Mondjuk remélem nem azért, mert már nem beszélnek egymással…
7. Nem rántja ki tőből a karomat senki naponta minimum egyszer.
8. Házi feladat! Hogy felejthettem el! Nem kell senkivel [Pepe!] házi feladat miatt veszekednem. És nem kell senkivel helyesírást gyakorolnom!
9. Nem kell naponta 342-ször elnézést kérnem vadidegenektől, mert a gyerek le-vagy átgázolt valakin. Már megint.
10. Nem kell azon a fizikai jelenségen töprengenem, hogy miért van az, hogy a szomszéd szobából én tisztán hallom a gyereket, de én hiába kiabálok, az én hangom nem terjed arrafelé.
És a legjobban az bosszant, hogy tudom, ezek a legszebb éveim. És ezekre fogok könnyes szemmel visszaemlékezni. CSAK AKKOR MIÉRT NEM TUDOM ÉLVEZNI ŐKET???
PS: Ez volt a bonyolult módja annak, hogy elmondjam, itt az ideje őszi szünetnek… És kivételesen most lesz egy kis blogszünet is. De jól fogunk viselkedni. Ha értitek, mire célzok.
És az jelenti a öregséget, ha már nincs szükség az emberre.
Legalábbis a nagynéném szerint. Aki mindig rohan, mert annyi helyen van szükség rá.
Én: Ezt pont te mondod?
Nagynéném: Igen.
Én: És milyen érzés, ha nincs szükség az emberre?
Nagynéném [röhögve]: Ezt majd a halálom előtt úgy 5 perccel kérdezd meg.
Tudom, hogy van üres-fészek szindróma, meg, hogy karácsonyhoz jól illik a kisgyerek, meg, hogy az öreg házasok nemhogy nem szexelnek, de még nem is beszélgetnek, de percileg csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó lesz, ha felnőnek a gyerekek, mert akkor…
1. Nem kell senkitől megkérdeznem, hogy mosott-e kezet ebéd előtt. Bár már rutinból a férjemet is meg szoktam kérdezni.
2. Hogy kitörölte a fenekét kakilás után. Sőt, nem is kell már senkinek a fenekét törölnöm. Legalábbis remélem. És hallgatóznom, hogy lehúzták-e a WC-t, és, hogy utána van-e vízcsobogás, ami a kézmosást jelenti. ÉS IGEN, MÁR A.-t IS FIGYELEM.
3. Nem kell minden hidegebb reggel 578-szor megkérdeznem: Sál?Sapka?Kesztyű?
4. Nem kell többet virslit vásárolnom. Sőt, párizsit sem.
5. Az autóban hallgathatunk híreket. És nem kell valami „rockosabbat” [ZK] berakni.
6. Nem kell a gyerekek állandó civakodását hallgatnom. Mondjuk remélem nem azért, mert már nem beszélnek egymással…
7. Nem rántja ki tőből a karomat senki naponta minimum egyszer.
8. Házi feladat! Hogy felejthettem el! Nem kell senkivel [Pepe!] házi feladat miatt veszekednem. És nem kell senkivel helyesírást gyakorolnom!
9. Nem kell naponta 342-ször elnézést kérnem vadidegenektől, mert a gyerek le-vagy átgázolt valakin. Már megint.
10. Nem kell azon a fizikai jelenségen töprengenem, hogy miért van az, hogy a szomszéd szobából én tisztán hallom a gyereket, de én hiába kiabálok, az én hangom nem terjed arrafelé.
És a legjobban az bosszant, hogy tudom, ezek a legszebb éveim. És ezekre fogok könnyes szemmel visszaemlékezni. CSAK AKKOR MIÉRT NEM TUDOM ÉLVEZNI ŐKET???
PS: Ez volt a bonyolult módja annak, hogy elmondjam, itt az ideje őszi szünetnek… És kivételesen most lesz egy kis blogszünet is. De jól fogunk viselkedni. Ha értitek, mire célzok.
2010. szeptember 30., csütörtök
Van egy bejegyzés, amivel már legalább két hete szenvedek, de nem tudom elengedni.
MERT MÉG A TANÉV ELEJE VAN!
Megírjuk együtt?
Az alapötlet az, hogy összegyűjtöm azokat a dolgokat, amik a tanév elején még simán mennek, aztán ahogy közeledik a május sorban elmaradnak. Mire gondolok?
Hogy tiszta ruhában indulnak a gyerekek iskolába/óvodába.
Hogy az oviból hazahozom a lányok benti ruháit, ahogy észreveszem, hogy koszosak. ÉS VISZEK BE HELYETTE MÁSIKAT.
Hogy hetente mosom Pepe dzsúdó-, torna-, és úszófelszerelését. Igen, a fürdőgatyát is.
Hogy számon tartom, gyerekenként (!), a napi zöldség- és gyümölcs-fogyasztást. Nemcsak random tömök egy-egy darabnyit a találomra kiválasztott gyerekem szájába. És a lekvár még nem számít gyümölcsnek!
Hogy még BIZTOS vagyok benne, idén BIZTOS elkezdjük ZK-val a külön gyógytornát.
Hogy még bírok 30 oldalas fejezetet olvasni a Gergő könyvből esténként.
Hogy még komolyan gondolom, szükségünk van egy pianínóra.
Hogy még majdnem minden nap megcsinálom a gerinctornámat.
Hogy vasárnap este rendszeresen mossuk a gyerekek haját és vágjuk a körmeiket.
Hogy ahányszor hazajön Pepe táskáját ellenőrzöm a holmiját. És nem vagyok ideges még, ha mindent bent hagy/elszór.
Hogy bár tudom, idén is túlvállaltam magam, még úgy gondolom meg tudok mindent csinálni.
Eddig jutottam, de ebben eddig nincs sok vicces.
Úgyhogy, ha szépen megkérem, folytatjátok a sort?
Megírjuk együtt?
Az alapötlet az, hogy összegyűjtöm azokat a dolgokat, amik a tanév elején még simán mennek, aztán ahogy közeledik a május sorban elmaradnak. Mire gondolok?
Hogy tiszta ruhában indulnak a gyerekek iskolába/óvodába.
Hogy az oviból hazahozom a lányok benti ruháit, ahogy észreveszem, hogy koszosak. ÉS VISZEK BE HELYETTE MÁSIKAT.
Hogy hetente mosom Pepe dzsúdó-, torna-, és úszófelszerelését. Igen, a fürdőgatyát is.
Hogy számon tartom, gyerekenként (!), a napi zöldség- és gyümölcs-fogyasztást. Nemcsak random tömök egy-egy darabnyit a találomra kiválasztott gyerekem szájába. És a lekvár még nem számít gyümölcsnek!
Hogy még BIZTOS vagyok benne, idén BIZTOS elkezdjük ZK-val a külön gyógytornát.
Hogy még bírok 30 oldalas fejezetet olvasni a Gergő könyvből esténként.
Hogy még komolyan gondolom, szükségünk van egy pianínóra.
Hogy még majdnem minden nap megcsinálom a gerinctornámat.
Hogy vasárnap este rendszeresen mossuk a gyerekek haját és vágjuk a körmeiket.
Hogy ahányszor hazajön Pepe táskáját ellenőrzöm a holmiját. És nem vagyok ideges még, ha mindent bent hagy/elszór.
Hogy bár tudom, idén is túlvállaltam magam, még úgy gondolom meg tudok mindent csinálni.
Eddig jutottam, de ebben eddig nincs sok vicces.
Úgyhogy, ha szépen megkérem, folytatjátok a sort?
2010. szeptember 29., szerda
Hány gyereke is van a férjemnek?
Remélem három. De most nem A.-ról lesz szó…
Bár közszereplőkről is szó lesz a mai történetben, a neveket elhallgatom/megváltoztatom, hogy az ártatlanokat védjem.
Szóval jövünk ki az oviból, amikor összefutunk Zsófival és a nagymamájával. Zsófi ZK legjobb barátnője, így nagy az öröm. Szó szót követett és felajánlottam, hogy hazavisszük őket.
Zsófi nagymamája ezt nagyon hálásan fogadta, bár mint mondta, ez nem nagy ügy nekünk, mert úgyis csak két háznyira lakunk tőlük.
Már eddig is gyanús volt, hogy Zsófi nagymamája összekevert valakivel, de most már biztos voltam benne. Mert nem két házra lakunk Zsófiéktól, hanem két dombnyira.
Hogy érthető legyen a történet vége is, ígérem lesz vége is, bár nem tudom, mennyire vicces, tegnap A.-n lepróbáltam, és ő nagyon röhögött.
Szóval, hogy érthető legyen: Három celeb család járatja a gyerekét az óvodába. És igen, most nem fogok neveket mondani. Az egyik család nem is olyan igazi celeb, ha mondanám a nevét szerintem csak rémlene nektek. A másik család mamája és papája is nagyon híres, csodálkoztam is, hogy a mi ovinkba jön a gyerekük és nem valamilyen puccos magánhelyre. A harmadik családból több gyerek is jár(t) az oviba. Pepe csoporttársa volt az egyik nagyon helyes kisfiúk, és most a kislányuk ZK egyik legjobb barátnője. Nagyon közvetlenek és kedvesek, az apukát szerintem mindenki ismeri. Mondjuk a tévéből. És akkor itt be is kapcsolódunk a beszélgetésbe:
Nagymama: Láttam Pétert tegnap a tévében.
Én [én éles eszemmel kikövetkeztettem, hogy a harmadik papáról van szó]: Tényleg?
Nagymama: Igen, az a sok gyerek!
Én: Igen, Péternek nagyon sok gyereke van. Nem is tudom pontosan hány: öt, hat lehet, talán.
Aztán megérkeztünk, kiraktuk az autóból Zsófit és a nagymamáját és mentünk a dolgunkra. (Virághagymát venni és Bakkát oltatni.)
És nem is gondoltam a fenti kis beszélgetésre, egészen másnap reggelig, amikor Zsófi mamája telefonált. Nagyon kedvesen megköszönte a fuvart.
Én: Azt hiszem, Zsófi nagymamája összekevert valakivel.
Zsófi mamája: Igen, azt hitte, hogy te vagy Péter felesége.
Én: Péter felesége? De hiszen ő egy csinos, szőke hajú nő? Nahát büszke vagyok magamra!
Zsófia mamája: Igen, az anyósomnak csak az tűnt fel, hogy olyan sok gyerekülés van az autódban.
ÉS AZ NEM, HOGY FOGALMAM SINCS, HÁNY GYEREKE VAN A FÉRJEMNEK???
És nem, ezt nem kérdeztem meg Zsófi anyukától. Csak magunkat szórakoztatom a kérdéssel…
Bár közszereplőkről is szó lesz a mai történetben, a neveket elhallgatom/megváltoztatom, hogy az ártatlanokat védjem.
Szóval jövünk ki az oviból, amikor összefutunk Zsófival és a nagymamájával. Zsófi ZK legjobb barátnője, így nagy az öröm. Szó szót követett és felajánlottam, hogy hazavisszük őket.
Zsófi nagymamája ezt nagyon hálásan fogadta, bár mint mondta, ez nem nagy ügy nekünk, mert úgyis csak két háznyira lakunk tőlük.
Már eddig is gyanús volt, hogy Zsófi nagymamája összekevert valakivel, de most már biztos voltam benne. Mert nem két házra lakunk Zsófiéktól, hanem két dombnyira.
Hogy érthető legyen a történet vége is, ígérem lesz vége is, bár nem tudom, mennyire vicces, tegnap A.-n lepróbáltam, és ő nagyon röhögött.
Szóval, hogy érthető legyen: Három celeb család járatja a gyerekét az óvodába. És igen, most nem fogok neveket mondani. Az egyik család nem is olyan igazi celeb, ha mondanám a nevét szerintem csak rémlene nektek. A másik család mamája és papája is nagyon híres, csodálkoztam is, hogy a mi ovinkba jön a gyerekük és nem valamilyen puccos magánhelyre. A harmadik családból több gyerek is jár(t) az oviba. Pepe csoporttársa volt az egyik nagyon helyes kisfiúk, és most a kislányuk ZK egyik legjobb barátnője. Nagyon közvetlenek és kedvesek, az apukát szerintem mindenki ismeri. Mondjuk a tévéből. És akkor itt be is kapcsolódunk a beszélgetésbe:
Nagymama: Láttam Pétert tegnap a tévében.
Én [én éles eszemmel kikövetkeztettem, hogy a harmadik papáról van szó]: Tényleg?
Nagymama: Igen, az a sok gyerek!
Én: Igen, Péternek nagyon sok gyereke van. Nem is tudom pontosan hány: öt, hat lehet, talán.
Aztán megérkeztünk, kiraktuk az autóból Zsófit és a nagymamáját és mentünk a dolgunkra. (Virághagymát venni és Bakkát oltatni.)
És nem is gondoltam a fenti kis beszélgetésre, egészen másnap reggelig, amikor Zsófi mamája telefonált. Nagyon kedvesen megköszönte a fuvart.
Én: Azt hiszem, Zsófi nagymamája összekevert valakivel.
Zsófi mamája: Igen, azt hitte, hogy te vagy Péter felesége.
Én: Péter felesége? De hiszen ő egy csinos, szőke hajú nő? Nahát büszke vagyok magamra!
Zsófia mamája: Igen, az anyósomnak csak az tűnt fel, hogy olyan sok gyerekülés van az autódban.
ÉS AZ NEM, HOGY FOGALMAM SINCS, HÁNY GYEREKE VAN A FÉRJEMNEK???
És nem, ezt nem kérdeztem meg Zsófi anyukától. Csak magunkat szórakoztatom a kérdéssel…
2010. szeptember 9., csütörtök
Naplóírás
Írásgyakorlásként idén nyáron is naplót írattam Pepével. Sőt ragasztgattunk is mindenféle emléket a naplójába: térképeket, szórólapokat, képeslapokat. Úgy állítottam be a naplóírást, hogy az egy teljesen természetes időtöltés. Mindenki ír naplót: eszünk, iszunk, kakilunk, naplót írunk.
Közepes mennyiségű hisztivel ment a dolog. És hogy bizonyítsam Pepének, hogy én is írtam naplót gyerekkoromban, előkapartam a füzeteket.
Mondjuk azt nem kötöttem az orrára, hogy 12 éves kori naplómat nézegetjük.
Emlékeztem, hogy én is ragasztgattam dolgot, de az váratlanul ért, hogy nemcsak képeslapokat találtunk a füzetben, hanem sprite-os üvegről leáztatott papírt, lekváros papirkát, cukrot, sőt teát is. Én ezt teljesen normális dolognak állítottam be a gyerekeimnek. Mert ugye mindenki elrakja a lekváros üvegről lekapargatott feliratot. Hogy felnőtt korában tudja, milyen lekvárt evett 1983-ben Görögországban.
IGAZ???
Közepes mennyiségű hisztivel ment a dolog. És hogy bizonyítsam Pepének, hogy én is írtam naplót gyerekkoromban, előkapartam a füzeteket.
Mondjuk azt nem kötöttem az orrára, hogy 12 éves kori naplómat nézegetjük.
Emlékeztem, hogy én is ragasztgattam dolgot, de az váratlanul ért, hogy nemcsak képeslapokat találtunk a füzetben, hanem sprite-os üvegről leáztatott papírt, lekváros papirkát, cukrot, sőt teát is. Én ezt teljesen normális dolognak állítottam be a gyerekeimnek. Mert ugye mindenki elrakja a lekváros üvegről lekapargatott feliratot. Hogy felnőtt korában tudja, milyen lekvárt evett 1983-ben Görögországban.
IGAZ???
2010. augusztus 17., kedd
Csak, hogy tisztán lássunk a sorban állás ügyében…
Én: Tegnap már túl fáradt voltam, hogy a megjegyzésekbe beírjam, hogy nemcsak előretolakodtunk a sorban, hanem napokig gondolkodtam azon, mit is lophatnék el a szállodából.
A.: Mit akartál ellopni?
Én: Hát törölközőket, szappant, csokikat a minibárból*, a jegyzettömböket és a tollakat.
A.: A tollakat nyugodtan elhozhattad volna, azok reklámajándékok.
DE NEM LOPTAM EL SEMMIT.
Mert a férjem visszajáró vendég, és nem akartam rossz fényt vetni rá.
* A csokik fájnak a legjobban, mert a soproni élmény után a gyerekek le voltak tiltva a minibárról, és így én sem ehettem édességet. És már az első napon kiszúrtam, hogy az egyik szobában hiányos a minibár: Az előző vendég távozás előtt még evett-ivott, anélkül, hogy fizetett volna. És mivel első pillanatban nem szóltunk, így napokig tudtunk vitatkozni róla, hogy fizessünk vagy sem az előző vendég helyett. Vajon, hogy döntöttünk?
Ps.: Holnaptól visszatérünk a normál kerékvágásba. Már ha meg tudom találni. BÁR AZ ELŐBB MÉG ITT VOLT.
A.: Mit akartál ellopni?
Én: Hát törölközőket, szappant, csokikat a minibárból*, a jegyzettömböket és a tollakat.
A.: A tollakat nyugodtan elhozhattad volna, azok reklámajándékok.
DE NEM LOPTAM EL SEMMIT.
Mert a férjem visszajáró vendég, és nem akartam rossz fényt vetni rá.
* A csokik fájnak a legjobban, mert a soproni élmény után a gyerekek le voltak tiltva a minibárról, és így én sem ehettem édességet. És már az első napon kiszúrtam, hogy az egyik szobában hiányos a minibár: Az előző vendég távozás előtt még evett-ivott, anélkül, hogy fizetett volna. És mivel első pillanatban nem szóltunk, így napokig tudtunk vitatkozni róla, hogy fizessünk vagy sem az előző vendég helyett. Vajon, hogy döntöttünk?
Ps.: Holnaptól visszatérünk a normál kerékvágásba. Már ha meg tudom találni. BÁR AZ ELŐBB MÉG ITT VOLT.
2010. augusztus 16., hétfő
A férjem képes a változásra!
Ez mondjuk részben jó hír. Másrészt pedig rossz, mert ha ő megtette a magáét, akkor most rajtam a sor… Khm. Khm.
Mindenesetre dokumentáljuk a példákat.
Korábban: Ha valaki ránk szólt egy múzeumban, hogy túl hangosak vagyunk, illetve persze nem mi, hanem a gyerekeink, akkor a férjem elnézést kért a megzavart műélvezőtől és arrébb kullogtunk.
Most: Amikor Possenhofenben a Sissi múzeumban, ami teljesen méltatlanul egy vonatállomás restijében van berendezve, a gyerekek begőzölve vitatkoztak arról, hogy Sissit késsel vagy reszelővel szúrta le az anarchista és az üvegtárlót vertek, hogy bizonyítsák az érvüket, egy német férfi, teljesen jogosan, ránk szólt, hogy halkabban, mert a csöppnyi múzeumban nem hallja az idegenvezetőt. A legnagyobb meglepetésemre mit csinál a férjem? Rászólt a pasasra: Ha nem hall jól, akkor menjen közelebb az idegenvezetőhöz!
Korábban: Ha nincs kiskocsi az Állatkertben, akkor kiskocsi nélkül fogunk boldogulni.
Most: Már a bejutás sem volt egyszerű, mert bár rutinosan előrevásárolt jeggyel próbálkoztunk, nem volt külön sor az előreváltott jegyeseknek (itt most csak magamat szórakoztatom, bocsánat), és amikor a sor elején lévők kedvesen javasolták, hogy álljuk végig a sort mi is, akkor a férjem először is keményen beléjük rúgott (jó lehet, hogy nem), majd áttörte a barikádot. Kiskocsi persze nem volt. Semmi gond, szerzek egyet Pockom, mondja a férjem. És valóban szerzett. Egy ártatlan és gyanútlan anyukába csimpaszkodott bele, és addig nem engedte el, amíg, újra hatalmas sor elé vágva, nem kapta meg a kocsihoz szükség kis chipkártyát…
Korábban: Ha hosszú a sor, akkor nem állunk be. Csinálunk mást!
Most: Csütörtökön rossz időre ébredtünk. Semmi gond, elmegyünk a Deutsches Museumba. Sajnos ez nemcsak nekünk jutott eszünkbe, hanem az összes gyerekes müncheninek is. Így amikor a múzeumhoz libegtünk k. hosszú volt a sor. A 2.0-ás férjem nem fordított vissza minket, hanem előrement „körbeszaglászni”, ami itt azt jelentette, hogy a sor elején próbált barátkozni néhány szimpatikusabb családdal. Az első megszólított apuka azt mondta, hogy fogalma sincs milyen sokáig tart a bejutás, mert ők éppen most furakodtak ide a sor elejére. Ezután keresett egy szimpatikusabb anyukát, hogy egy családi jegyért csókolózzanak egy jót, de szimpatikus anyuka lepattintotta férjemet: Másfél órája áll sorban, nem fog extra jegyet venni senkinek. Így aztán az uram kénytelen volt egy spanyol turista csoport közé vegyülve saját maga megvenni a jegyeket. Teljes várakozási idő: Hét és fél perc.
Hogy csináltunk-e mást is a sorban álláson kívül?
Őszintén szólva igen. Mert a két egymásba nyíló szobánk olyan fifikásan nyílt és csukódott, hogy simán ki tudtuk zárni úgy a gyerekeket, hogy ők nem vették észre. De a jó minőségű orgazmusokat most nem részletezem…
Mindenesetre dokumentáljuk a példákat.
Korábban: Ha valaki ránk szólt egy múzeumban, hogy túl hangosak vagyunk, illetve persze nem mi, hanem a gyerekeink, akkor a férjem elnézést kért a megzavart műélvezőtől és arrébb kullogtunk.
Most: Amikor Possenhofenben a Sissi múzeumban, ami teljesen méltatlanul egy vonatállomás restijében van berendezve, a gyerekek begőzölve vitatkoztak arról, hogy Sissit késsel vagy reszelővel szúrta le az anarchista és az üvegtárlót vertek, hogy bizonyítsák az érvüket, egy német férfi, teljesen jogosan, ránk szólt, hogy halkabban, mert a csöppnyi múzeumban nem hallja az idegenvezetőt. A legnagyobb meglepetésemre mit csinál a férjem? Rászólt a pasasra: Ha nem hall jól, akkor menjen közelebb az idegenvezetőhöz!
Korábban: Ha nincs kiskocsi az Állatkertben, akkor kiskocsi nélkül fogunk boldogulni.
Most: Már a bejutás sem volt egyszerű, mert bár rutinosan előrevásárolt jeggyel próbálkoztunk, nem volt külön sor az előreváltott jegyeseknek (itt most csak magamat szórakoztatom, bocsánat), és amikor a sor elején lévők kedvesen javasolták, hogy álljuk végig a sort mi is, akkor a férjem először is keményen beléjük rúgott (jó lehet, hogy nem), majd áttörte a barikádot. Kiskocsi persze nem volt. Semmi gond, szerzek egyet Pockom, mondja a férjem. És valóban szerzett. Egy ártatlan és gyanútlan anyukába csimpaszkodott bele, és addig nem engedte el, amíg, újra hatalmas sor elé vágva, nem kapta meg a kocsihoz szükség kis chipkártyát…
Korábban: Ha hosszú a sor, akkor nem állunk be. Csinálunk mást!
Most: Csütörtökön rossz időre ébredtünk. Semmi gond, elmegyünk a Deutsches Museumba. Sajnos ez nemcsak nekünk jutott eszünkbe, hanem az összes gyerekes müncheninek is. Így amikor a múzeumhoz libegtünk k. hosszú volt a sor. A 2.0-ás férjem nem fordított vissza minket, hanem előrement „körbeszaglászni”, ami itt azt jelentette, hogy a sor elején próbált barátkozni néhány szimpatikusabb családdal. Az első megszólított apuka azt mondta, hogy fogalma sincs milyen sokáig tart a bejutás, mert ők éppen most furakodtak ide a sor elejére. Ezután keresett egy szimpatikusabb anyukát, hogy egy családi jegyért csókolózzanak egy jót, de szimpatikus anyuka lepattintotta férjemet: Másfél órája áll sorban, nem fog extra jegyet venni senkinek. Így aztán az uram kénytelen volt egy spanyol turista csoport közé vegyülve saját maga megvenni a jegyeket. Teljes várakozási idő: Hét és fél perc.
Hogy csináltunk-e mást is a sorban álláson kívül?
Őszintén szólva igen. Mert a két egymásba nyíló szobánk olyan fifikásan nyílt és csukódott, hogy simán ki tudtuk zárni úgy a gyerekeket, hogy ők nem vették észre. De a jó minőségű orgazmusokat most nem részletezem…
2010. július 23., péntek
Off-line
lett volna a mai bejegyzés címe. De ahogy látom, nemcsak lett volna, hanem tényleg az is.
Mert holnap nyaralni megyünk. És hosszas töprengés után, úgy döntöttem, csak kibírom, ha itthon hagyom a laptopomat.
A.: Azért én elhozom az enyémet. Biztos, ami biztos.
Szóval arról írtam volna, nagy okosan, hogy miért nem fogok egy hétig errefelé járni.
De reggel, amikor felkeltünk a következő dolgokkal kellett szembesülnöm.
Dolog 1: 1 db sántítás.
Dolog 2-3: 2 db hasfájás.
Dolog 4: 1 db hányinger.
Dolog 5-6: 2 db szédülés.
Dolog 7: 1 db torokgyulladás.
Persze ebbe a listába az uramat nem kell beleszámolni, mert 1) ő hajnalban sunyi módon elment dolgozni; 2) ő az egyetlen a családunkban, aki képes diszkréten beteg lenni.
Nagyon úgy tűnik, hogy MEGINT nem én fogok csomagolni...
Mert holnap nyaralni megyünk. És hosszas töprengés után, úgy döntöttem, csak kibírom, ha itthon hagyom a laptopomat.
A.: Azért én elhozom az enyémet. Biztos, ami biztos.
Szóval arról írtam volna, nagy okosan, hogy miért nem fogok egy hétig errefelé járni.
De reggel, amikor felkeltünk a következő dolgokkal kellett szembesülnöm.
Dolog 1: 1 db sántítás.
Dolog 2-3: 2 db hasfájás.
Dolog 4: 1 db hányinger.
Dolog 5-6: 2 db szédülés.
Dolog 7: 1 db torokgyulladás.
Persze ebbe a listába az uramat nem kell beleszámolni, mert 1) ő hajnalban sunyi módon elment dolgozni; 2) ő az egyetlen a családunkban, aki képes diszkréten beteg lenni.
Nagyon úgy tűnik, hogy MEGINT nem én fogok csomagolni...
2010. július 13., kedd
A nyár fénypontjai
1. ZK rácuppant a youtube-ra. Hogy mit nézünk? Manikűr-műsorokat. Körömápolás, lakkozás és körömépítés. Lenyűgöző!
2. Rájöttem, ha használunk hajbalzsamot, akkor Bakka strand-haját ki tudjuk fésülni, anélkül, hogy hisztériázna Bakka. És az a személy, aki fésüli. Ez nem hangzik valami izgalmas dolognak, de az életminőségünket nagyban javította.
3. Tegnap este Pepe ezt mondta: Olvasok egy kicsit, hogy ne unatkozzak. Akik követték a szenvedésünket, azaz Pepe olvasni tanult, az tudja, hogy milyen hatalmas öröm ez. Ehhez kapcsolódik, hogy azt a történelmi pillanatot is átéltük, amikor a következő szavak hagyták el a számat: Pepe hagyd már abba az olvasást és gyere vacsorázni! Nem értem, hogy a híradóban miért nem mondták be... Most már csak az írás van hátra...
4. És a nagy kérdés, amit még nem tudok megválaszolni, hogy ki csókolózott Pisti bácsi tükrével. Mert a rúzsnyomok árulkodnak ám.
2. Rájöttem, ha használunk hajbalzsamot, akkor Bakka strand-haját ki tudjuk fésülni, anélkül, hogy hisztériázna Bakka. És az a személy, aki fésüli. Ez nem hangzik valami izgalmas dolognak, de az életminőségünket nagyban javította.
3. Tegnap este Pepe ezt mondta: Olvasok egy kicsit, hogy ne unatkozzak. Akik követték a szenvedésünket, azaz Pepe olvasni tanult, az tudja, hogy milyen hatalmas öröm ez. Ehhez kapcsolódik, hogy azt a történelmi pillanatot is átéltük, amikor a következő szavak hagyták el a számat: Pepe hagyd már abba az olvasást és gyere vacsorázni! Nem értem, hogy a híradóban miért nem mondták be... Most már csak az írás van hátra...
4. És a nagy kérdés, amit még nem tudok megválaszolni, hogy ki csókolózott Pisti bácsi tükrével. Mert a rúzsnyomok árulkodnak ám.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)