Homok és drágakő a sivatagban

Az elmúlt hetekben egy kicsit összecsaptak a fejem fölött a hullámok. Túl sok mindent bíztak rám és a saját munkámmal is haladni szerettem volna, de ez a kettő majdnem összeegyeztethetetlenné vált. Pihenésre meg szusszanásra még annyira sem maradt időm.

Májust egy túrával és egy ifjúsági cserével indítottuk. Harminc fiatal jött az aprócska városunkba, hogy tanuljanak, fejlődjenek, utazzanak és szórakozzanak, majd egyik régiót népszerűsítő túra a másik után következett. Míg a cserén mindent, az előadásokat, játékokat, foglalkozásokat mi vezettük le az önkéntesekkel, mint egy csapat a túrán csak, mint résztvevők voltunk jelen.

 Hat nap, szigorú program, nyolc olasz, én, egy önkéntes srác, Puglia, utazás. 

Rengeteg mindent meglátogattunk, egyik helyről egyenesen a másodikra utazva, futtában fogyasztva az ebédet néztünk meg mindent, ami jellegzetes.

Ki szeretném emelni, hogy az olaszok nagyon tudják, hogy adják el a homokot a sivatagban! Míg otthon az igazi értékekre sem tudjuk néha, hogy hívjuk fel a figyelmet, itt négy -nem is eredeti- szobornak állítanak emeletes állandó múzeumot, vagy természetvédelmi parkot a búzának.

Az első napom sajnos csalódások halmazával kezdődött, mert egyik múzeumból másikba haladva hallgattam a történeteket apró, már nem felismerhető, de kiállított csempe darabokról és váza mintázatokról. Minden második faluban megálltunk, hogy megnézzük a helyi (általában egy, vagy két kicsi termes) kiállítást s mire a tengerpartra értünk eleredt az eső. A nap fénypontja egy barlang volt, ahol ma is 200 denevér él boldogan és háboríthatatlanul.

A második napnak már a legkisebb elvárás nélkül indultam neki, talán épp ezért élveztem annyira. Először egy gyárba látogattunk el, ahol végig követtük, lépésről lépésre, hogy készítik a tradicionális csempéket, majd egy pékségbe, hisz Puglia híres a lisztes termékeiről és meg is értem miért, finomak, különlegesek, ízletesek, nekünk meg bemutatták, hogy és hol készítik őket s még kóstolót is tartottak sóssal, édessel és borral. 

Onnan egyenesen egy szépen gondozott, jelenleg fogadóként működő kastélyba látogattunk el, s mire az ebéd elfogyasztásához értünk, már kopogott a szemem. A délutánt a tengerparton tengődve töltöttük s végül egy helyi világítótornyot látogattunk meg. 

A harmadik napom  kiragyogott az előző kettő közül, egy gyors konferencia találkozó után piacot látogattunk, ahol az eddigi legfurcsább dolog történt meg velem, mióta ide költöztem. Egy sátornál megálltam nézegetni a szoknyákat és egy kis nyári darab nagyon megtetszett, megfogtam, megforgattam, de szomorúan vissza is raktam a helyére, mert sajnos nem volt nálam pénz. Az elárusító jött és kezdett el alkudozni velem, vagyis inkább magával, mert hamar fényderült arra, hogy nem tudom megvenni. Mikor megemlítettem, hogy Erasmusozok rögtön felvirult, levette a fogasról a darabot, zacsiba tette és a kezembe nyomta. Regalo, regalo- mondogatta, vagyis ajándék. Igy egy vadonatúj virágos kezeslábassal bővült a ruhásszekrényem.

Ezután egy természetvédelmi parkot próbáltuk élvezni-többé kevésbé- az olajfák árnyékából. Ez főként azért volt érdekes, mert olyan passzióval meséltek a növényekről, hogy még a száradt kórót is széppé varázsolták szavaikkal. Végül zsebünkben helyi fűszernővényekkel és barackkal távoztunk. 

Egyik helyről a másikra sétáltunk,  kedvencem mégis az volt, mikor betértünk egy régi olajelőállító barlangba, ami amellett, hogy múzeumként meglátogatható, kiállítóteremként is működik. 

Homokot a sivatagban elv a délután újra a színre lépett, hisz egy függőlegesen felállított kő volt a következő napirendi ponton. Semmit nem tudnak igazából a 'műről', de ha ott van, nézzük már meg. A kiállítás második gyöngyszeme egy darab sírkőből volt, amit ha megütsz a tenyereddel fémesen cseng. Well ... nem igazán tudtam mi többet tehetnék hozzá.

Az utolsó napot jó olasz módra másfél órás késéssel indítottuk, onnan egy öreg házaspár házába mentük. Én semmi érdekeset nem találtam a négy faragott tehenükben, talán a kulturális különbség miatt. Míg az olaszoknak ez elképesztőnek, csodálatosnak, gyönyörűnek és lenyűgözőnek számított, otthon ügyes gyerekek készítenek ilyeneket iskolában, vagy délutáni foglalkozásokon.

Innen a házi sajtkészítés rejtelmeibe tekinthettünk be, érdekes volt és oktató jellegű. A következő szalma fonó nénikét sem találtam valami izgalmasnak, lehet, hogy ismét csak a kulturális különbség miatt.

A negyedik nap ebédje természetesen volt olyan isteni, mint az előző napoké, ebben soha nem csalódtam. Ha valamit tudnak a helybéliek, az a főzés és  az ételkészítés.

Desszertként Spongano központjában spumone különlegességeket kóstolgattunk. Fagylalttal közbevont keksz-csokoládét. Hmmm...

Visszagondolva az egészre, rengeteg élménnyel gazdagodtam és még az olaszomat is fejlesztettem. Pozitív élményként fogok rá visszagondolni az biztos. Amit viszont bátran merek állítani, hogy Salento gyönyörű, és megérdemli, hogy dicsérjék, de nem szabadna többet kínálnia, mint amennyit adni tud. 

Castro

Már rengetegszer meglátogattam Castro-t. Ősszel melegben fürdődresszben, télen hidegben nagy kabátban és most tavasszal, egyelőre csak szél dzsekiben. Várom már a napot, amikor újra elővehetem a fürdőruhámat és úszni mehetek. 

 Castro nincs messze innen, csodálatos hely, nyáron tele turistákkal. A helybéliek mindent megtesznek, hogy az év ezen szakaszában is bevonzák a külföldieket, de még inkább az itteni olaszokat.
Itt Festa-nak hívják.

A városkát szépen feldíszítik, előadókat hívnak, tánc műsorokat és koncerteket tartanak. Csupa móka és kacagás, ha van autód és le tudsz menni és megnézd. 

A szervezetem egy teljes csoport újságírót, bloggert és fényképészt fogadott ez időben, akik szerte az országból érkeztek,  hogy megcsodálják Pugliát. Többek között persze Castrót is.
Készítenek valamilyen furcsa receptet is panírozott hallal, de az csak képen van meg és még élmény beszámolót sem tudok róla nyújtani, mert soha sem kóstoltam.
Mindenesetre a dél egyik legszebb tengerparti városa!

Palermo, Szicília 2

Ádám és Calaudia félig
 könyékig a kukában

Elég sok idő eltelt a legutóbbi bejegyzésem óta.Sajnos a szicíliai napok enyhén összemosódnak és még a képek sem segítenek eleget, hogy tökéletesen emlékezzek és időrendi sorrendbe rakjak mindent, ami történt.

 A Cefalú utáni reggelen korán ébredtem, megint. Felöltöztem, egyedül reggeliztem és mire már indulóféleben voltam egy sétára a városban, Ádám úgy döntött érdemes elkészülni és velem tartani. Mire Ádám majdnem megreggelizett Dragos és Claudia, vagyis a teljes poggiardoi önkéntes csoport készen állt az indulásra.


 Piac!- volt az egyetlen gondolatunk, legalább is a vége, a kukázós része. Az a rész, amikor rájössz, hogy a emberi hülyeség határtalan. Mindent kidobnak a helybéliek (leginkább, amit nem tudnak aznap eladni). Minden szemetes körül emberek tolonganak, hogy megkaparintsák a számukra legértékesebb kincseket. Én többek között vadonat új műbőr hátizsákot és árcímkés rövidnadrágot, ruhákat és pénztárcát találtam, meg bort, ételeket (kekszeket, sósrudakat, süteményeket, joghurtokat) aznapi lejárási idővel, magazinokat, könyveket, atlaszokat, szótárakat és megannyi egyebet, amit nem tudtam sajnos hazahozni. A többieknek is jó reggelük volt, mindenki talált kedvére valót.
 Annyira tetszett ez a reggel mindenkinek, hogy még egyszer visszatértünk-,bár igaz, hogy akkor a  fő cél a rendes piac megtekintése volt.

Asztalunk egy része

Ahelyett, hogy hazaindultunk volna, barangolni kedtünk Palermo utcáin és meglátogattuk, amit tudtunk, persze az aznap szerzett összes kincsünket is magunkkal cipeltük, így hamar elfáradtunk. Jó hosszú egyezkedés után találkoztunk a többiekkel és haza indultunk, hogy mindannyian a fiúk házában süssünk, főzzünk, szülinapot ünnepeljünk.
Sok nemzet konyhája egyesült aznap, hogy valami csodálatosat alkosson.
Az evés ünnepléssel, zenével, tánccal, bulizással, beszélgetéssel és falfestéssel folytatódott.

A kedvenc képem az estéről a szülinaposokról készült, megérdemli a nagy méretet egyértelműen szerintem:

A csokoládés- narancsos sajt- tortám arat

A következő napon a katakombákat látogattunk meg. Gyalog sétáltunk el a város széléig, hogy közben is élvezhessük a nagyvárosi nyüzsgést. Valami ilyesmire számítottam, egy kicsit olyan volt, mint a nápolyi, csak különböző kategóriák szerint rendezték el őket. Míg Nápolyban csontok alapján, itt nemek, korok és munkájuk alapján (saját ruhájukban) tették őket köz szemlére.

A délutánt, akárcsak az utolsó napunkat sétálással, turistáskodással és nézelődéssel töltöttük. Pihenéssel és felkészüléssel az éjszakára.

Palermo, mint Szicília 'fővárosa' tele van fiatalokkal, de az, hogy egyikük sem táncol, eléggé elszomorító. Mindenki csak áll és iszik, nem túl szórakoztató egy társaság, viszont mi, mint önkéntesek minden honnan a világból, jól tudtuk érezni magunkat. A hangulat ragályos volt, körben táncoltunk és énekeltünk, ahol csak tudtunk.


Másnap szomorúan indultunk el a fél napos útra, a busszal (amit nem késtünk le!!!) egyenesen haza.

Ezzel véget is ért a palermói kalandom, de mint a bejegyzés elején említettem, már nem igazán emlékszem egy két részletre, mégis, a képeket nézegetve elég fontosnak találom őket, hogy megosszam veletek:
-Miért is jó ha vannak barátaid a városban? Elvihetnek a legkirályabb helyekre, mint például ingyenes szabad téri koncertre és sütögetésre (osztogatták a sült húst és a gyümölcsöt-gondolva a vegákra is).
-Minden második sarkon zenészek adják elő a régió hagyományos nótáit, sajátos hangulatot kölcsönözve a városnak.
-A Street art több mint elképesztő, akárhova nézel remekműveket találsz!(A poszt végén csatolok néhány képet)

Dragos a kukázás után

-A három lábú medúzás zászló minden hová ki van függesztve, büszkék a déliek!

Ami a poggiárdói életemet illeti visszaköltöztünk a nagy házba, ahol van mostmár folyamatos internet és ler, ami két dolgot jelent: több bejegyzést és még több süteményt. A következő hónapban Firenzébe és Pisába tervezek utat, meglátom, hogy hogy jön össze, mert aktívan készülünk a két hét múlva lezajló ifjúsági cserénkre. Amúgy minden elképesztő itt, az ételek még mindig finomak, narancs helyett fügét lehet lopni a fákról és már az idő is sokkal kellemesebb.
Szép az élet, jó az élet.

ígért képek:

 

 

Palermo, Szicília 1

Még Poggiardoban

 Négyen, mint önkéntesek határoztuk el, hogy meglátogatjuk azokat a barátainkat, akikre újabban tettünk szert Rómában. Elszállásolunk majd titeket- ajánlották, ezért már csak az időpontot kellett egyeztetni. Ez sem volt nehéz. Két születésnap esett egy hétre, így a dátum adott volt, a jegyeinket megvettük, csak elindulnunk kellett. Éjszakai buszjárat mellett döntöttünk és nem csak azért, mert olcsóbb volt rá a jegy, hanem mert kényelmesebbnek gondoltuk a fél napos, avagy tizenkét órás utat.

  Bevallom, őszintén féltem ettől az indulástól, mert mindig, ó de mindig adódott valami probléma eddig az utazásaimmal. Volt lehetőségünk olyan vonattal menni az állomásig, ami pontosan ér oda, de mi történik ha késik? Lekéssük a buszunkat? Több  mint két órával az indulása előtt, a noszogatásomra, már a parkolóban ültünk és szórakoztattunk egymást, rajzoltunk, ettünk és izgatottan csevegtünk, ötleteltünk, egyeztettünk, elütöttük az időt. Mikor begördült a busz, mi már készen álltunk, gyorsan az elsők között tolakodtunk fel, hogy a legjobb helyeket kapjuk, az emeleten legelöl. Egészségtelen mocskokat- ahogy apum mondaná- zabáltunk és élveztük az utat úgy alig két óráig, mert ott át kellett szálljunk egy olyan buszra, ami alapból tele volt, kényelmetlen székekkel, sajt szaggal(amit megjegyezném, nem sajt volt, hanem valaki viszont látta a vacsoráját) és zajjal. Ritka kényelmetlen egy út volt, de megérkeztünk!

Csak egy fa a parkban

 Éhesen, fáradtan indultunk el a srácok háza felé, s mikor belebotoltunk egy üzletbe, az étel volt az első gondolatunk. Bevásároltunk és sietve kerestünk egy helyet ahol megreggelizhetünk. Döntésünk egy csodás, gondozott parkra esett.

Ádámmal kókadozva, de mégiscsak frissen az új város felfedezésének gondolatától úgy döntöttünk, nem fekszünk le aludni, hanem a személyes idegenvezetőnkkel, Cenkkel, aki tud minden olcsó és jó helyet, mindent ami szép és értelmes megnézni útra keltünk felfedezni a várost. Én nagyon szerettem volna elmenni a nagy ócska piacra, de egy óriási körútban végeztük s mire a piacra értünk, már össze voltak pakolva, ott hagyva maguk után a szemetet. Legalább is ami nekik szemétnek számított. Bevallom még sohasem tettem ilyet ezelőtt, de könyékig másztam a kukákban kincsekre kutatva és találtam!

Gyümölcs Zöldség és Hal

Ádámmal szabályosan beestünk a házba, alvásért könyörgő testünkkel estig meg sem ébredtünk. Na de este!

Este meg kellett ünnepelni hogy megérkeztünk nem? Egyenesen belevetettük magunkat az éjszakai életbe, ami meglehetősen unalmasnak lett volna mondható, ha nem egy olyan nagy csoporttal lettem volna, mint amink nekünk volt, viszont így jól szórakoztunk. Rengeteg ember állt a bárokban és előttük, de senki sem táncolt, mindenki csak ivott és beszélgetett. Nem maradtunk kinn sokáig, nagyon fáradtnak éreztünk magunkat, legalább is én és a két másik poggiardoi önkéntes, Ádám és Cenk (a szülinaposok) maradtak még egy keveset. Mint lehetőség adódott, bementünk egy non-stop üzletbe, megvettem a torához valót és hajnalban nekiálltam összerakni a fekete csokoládés- narancsos sajttortát (amit akkor találtam ki).
Még ébren voltam, mikor a srácok hazajöttek, szóval egy időben tértünk nyugovóra.


Második nap reggel kilenckor megébredtem, pont jókor, már elég sokan nyüzsögtek a házban, reggeliztek, pakoltak, hogy irány Cefalú!
Sietve(inkább rohanva) értük el a vonatot, ahol folyamatos helycseréléssel próbáltuk kicselezni a negyven perces úton a jegyellenőrt. Tele adrenalinnal vártuk a pillanatot mikor felbukkan és kéri a jegyeinket, de nem jött- hála a jó égnek!
 Az izgalmas út után csodálatos városkát pillantottunk meg, sziklás hegyecskéket, lapos házakat, tengerpartot. Még a turistaszezon nem kezdődött meg, így nem volt ellepve a hely, sok étterem és fagyizó még zárva várta a nyarat.

Viszont mi, fresh fiatal turisták egy meleg szicíliai napon fürdőruhára vetkőztünk és bemerészkedtünk- berobogtunk- a hideg vízbe, hogy megmártózzunk- ússzunk, különben odafagyunk- és lubickoljunk- avagy élvezzünk a vizet, amíg bírjuk. A partról, persze nem meglepetésképpen, meresztett szemmel bámulták a merész csoportunkat.

A tengertől rövid időre elbúcsúzva várost néztünk, templomot látogattunk és fel szerettünk volna mászni egy sziklára, de sajnos fizetős volt, így megelégedtünk a lentről való felbámulással és sétálással körülötte. Nem siettünk egyáltalán (nem mintha ez nagy csoporttal egyáltalán lehetséges lenne, folyamatosan elhagytunk valakit).

A csoportképünk

Természetesen hazafelé sem vettünk jegyet, de tudtuk, hogy az ellenőr jönni fog, ezért majdnem mindannyian begyurakodtunk a mosdóba és próbáltunk csendben maradni. A szituáció nevetségességét csak fokozta a pillanat, mikor rájöttünk, hogy az ajtót nem lehet teljesen becsukni, kívülről a résen keresztül meg tökéletesen lehet látni mint a nyolc, vörös arcú idétlen tükörképét a falra függesztve, ezért az egyik srác fél pucérra vetkőzve próbálta eltakarni a tükröt a pólójával, mi meg pukkadtunk meg a visszatartott nevetéstől. Nem tudjuk, hogy az ellenőr jött-e, vagy sem (valószínűleg nem), de működött: nem fizettünk a vonatozásért.

Első megállónk egy bevásárlóközpont volt, majd haza vettük az irányt, hogy mennyei vacsorát főzzünk és pihenjünk.

A harmadik nap az elsők között ébredtem...

Bologna és az út haza

Könnyen eljutottam Bologna központjába az állomásról, az a város csodálatos, első látásra beleszerettem. Nincsenek kimagaslóan szép épületei, vagy utcái, az egész együtt gyönyörű. Kis utcákról nagyokra tévedtem, hallgattam a zenészeket, néztem az árusok portékáit, vásároltam ebédet magamnak, amit nagyon nyugodtan el is fogyasztottam a központi téren a földön ülve, napozva.

Csak késő este találkoztam a fogadómmal, aki finoman éreztette velem, hogy főzhetnék neki valamit másnap.

Vázlatom a napon

Reggel hét harminckor keltünk, habár ő evett, nem ajánlott reggelit, de elvitt a központba. Egész nap sétálgattam, megpihentem egy lépcsősoron, épületeket rajzolgattam élveztem a napot. Az egyetemek utcáján a földön ülve csatlakoztam a diáksereghez. Mellettem egy srác gitározott, nem pénzért, csak úgy egyedül magának, én vázlatokat készítettem az emberekről magam körül, igazán bolognainak éreztem magam. Elfogott az érzés, hogy nem szeretnék innen elmenni, soha.

 Este vacsorát főztem (spenótfőzeléket bundás kenyérrel), melynek során több mint fél óráig magyaráztam, hogy igen, meg lehet enni a fokhagymát, igen, egészséges, nem, nem lesz túl erős az íze stb. Minden jó ha a vége jó, az étel mind elfogyott, és ízlett is.

Másnap reggel a negyed órás utat ötven perc alatt tettük meg, így lekéstem a buszomat. Már kezdek hozzászokni, hogy az utazással folyamatosan gondjaim vannak. A stoppoló táblámat is elkészítettem (mivel nem volt pénzem új jegyet venni ötven euróért), mikor választ kaptam a Blablacar-tól. írtam egy üzenetet, hogy fizetni nem tudok, de jó társaság vagyok hosszú autóutakon és kérem szépen vigyen el, ameddig megy, mert itt ragadtam.

A kalligráfus önkéntestársam üzenete
(Az élet mindenkivel megesik)

 Míg vártam a sofőrre, egészen délután négy óráig fantasztikus időt töltöttem a városban, majd egy elképesztő utat tettem meg hazáig. Az autóban énekeltünk, beszélgettünk nevettünk, majd megálltunk, hogy pizzát együnk. A pasi megmutatta a gyerekeit és feleségét és még azt is felajánlotta, hogy ha nem találunk egyéb megoldást, hogy eljussak Leccéig (mert ő nem ment le annyira délre), akkor maradhatok nálunk is éjszakára. Persze elutasítottam, szerencsére találtam egy éjszakai vonatot, így majdnem hazáig jutottam.

 Sajnos itt újabb galiba adódott, mert hajnali egy órakor, már vonatok nem jártak, szóval az állomáson töltöttem majdnem öt órát, ébren, huzatban. Semmit sem vártam még úgy, mint azt, hogy elteljen az idő, hogy hazakerüljek,.
Mint megváltás estem be házamba három hét után, hogy tusoljak, majd hogy a saját ágyamban aludjak és tiszta ruhákat viseljek. (Azért három hét egy hátizsákkal aminek a felosztása, nem a ruharésznek kedvezett nem tett jót a higéniámnak)

Időközben Ádám, a szakállas önkéntestársam megvette a jegyeinket Szicíliába, szóval 23.-a este buszra ülünk és négyen önkéntesek utazunk Palermóba. Ott születésnapot ünnepelünk, várost nézünk, találkozunk az ottani önkéntesekkel, piacot látogatunk és mégtöbbet vakációzunk.
EVS jeeeej!!!

Veneto megye

Amint felültem a vonatra, hogy elhagyjam Rómát megkezdődött a velencei kalandom. Persze egy luxus masinán utazni előnyökkel jár, kivéve az utasokat, volt szerencsém kifogni egy olyan nőt velem szemben, aki hobbiként mutogatta a gégéjét és mind a 32 fogát ásítás közben.

 Persze a kígyószerű nő csak a kezdet volt, amint megérkeztem sürgető érzés fogott el, szóval kiszúrtam egy bárt, és begyurakodtam a mosdóba a hátizsákommal. A WC-ben megnyomtam a vészgombot (valószínűleg a táskámmal) és meglepetten észleltem, hogy dörömbölnek a zárt ajtón és folyamatosan kérdezgetik, hogy rendben vagyok-e.

Az incidens után pár tíz perccel találkoztam a szállást adómmal, akinél letehettem a táskámat és ő meg volt olyan kedves, hogy átvitt a hídon a városba, majd egyedül hagyott, hogy nézelődhessek. Egész délután fel- és lemászkáltam, élveztem az enyhén turistamentes szigeteket, maskarás embereket, zenét és mindazt a ritka drága ételt, amit kipróbáltam. Mikor este találkoztam újra vele, még sétálgattunk egy keveset és hagytam hogy magyarázzon a városáról. Amit különösen kihangsúlyozott, hogy figyeljem az oszlopdíszeket, melyek mind különbözőek és mutatják Velence sokszínűségét.

Második nap reggel már alig vártam, hogy megszabaduljak a csávótól, aki nem csinált mást, csak folyamatosan beszélt, jaj de mennyit, legalább elvitt Pádovába. Ott elbúcsúztunk és végre egyedül maradtam. Az időjárás sajnos nem kedvezett, de mintha erre tervezték volna a várost. Szinte mindenhol lehetett az épületek alatt sétálni s miután egy órás csavargás után végre megtaláltam a központba vezető utat, a cipőm már rég beázott, fantasztikus második napnak indult. Mindezt csak tetőzte a tény, hogy huszonöt eurót fizettem, csak, hogy öt percet utazhassak, avagy egy megállót a vonattal.

 Az egyetlen jó pontnak a második szállást adóm tűnt, egészen addig, amíg rájött a fél óra és minden áron megpróbálta az ujját bedugni a fülembe, az orromba és/vagy a számba. A cselekedeteit azzal indokolta, hogy “de hát olyan vagy mint egy mesefigura, és ezt tudod is magadról nem?” Az esti pizza sem nyerte el a legjobb díjat, szóval mondhatnám, hogy a második napom egy borzalmas csalódás volt, de legalább kevesebb elvárással kezdtem neki a harmadiknak.

A srác felajánlotta, hogy szombat lévén, velem tart Veronába és ha szeretném még a Garda tóhoz is elvisz autóval. Persze kaptam az ötleten és célba vettük elsőnek a tavat. Szép volt, de meg sem közelíti az otthoni Szent Annát.

Kiszúrt egy csinos, hangulatos tóparti vendéglőt a srác és meghívott ebédre, amit magamnak sajnos nem tudtam volna megengedni. Amint megkezdtem az ételt megbántam, hogy nem készítettem egy fényképet, de nevetséges volt az egész tizenkét euróért, rápillantottam a tányéromra, két másodperc sokk, belső szarkasztikus nevetés, majd egy gyors nem túl megerőltető számolás (nyolcig!!!) után nekiláttam a spenóttal töltött tortellinimnek. Legalább ízlett.

Verona

Vicenza főtere

 Éhesen, de csendben, nem kommentálva utaztunk Veronáig, hogy belevessük magunkat a fallal körülvett régi városba. Sajnos a turisták és az erkély enyhén illúzióromboló volt, de még mindig csodálatosnak tartom. Mikor visszatértünk a házba pár órányi online keresgélés várt rám, hogy kialakítsak egy fix útvonalat, és hogy hamarabb befejezzem az utamat, mert sajnos többet költöttem, mint terveztem és nem maradt elég lóvém plusz két napra Bolognában. Végül a Flixbusnál döntöttem és le is foglaltam a jegyemet.

A negyedik napomat Vicenzában kezdtük (gyönyörű város, rengeteg késő reneszánsz épület, kevés turista, jobb árak), onnan vonattal Mestrébe utaztam, majd Velencébe. Az állomáson nem kell mondanom hogy háromszor megnéztem, hogy jó vonatra szállok-e fel, nem mintha az ellenőrnek lett volna elég helye, hogy begyurakodjon. A nyomor hangulat csak fokozódott, hisz a városban annyian tolongtak, hogy egy nyugodt lépést sem lehetett megtenni, valaki biztos neked ment. Ne is említsem akkor a WC-t , ami egy euró ötven centbe került, vagy a sort a McDonald’s előtt. Nem is volt így olyan élvezetes, szóval korán visszatértem a diákszállóba.

Christle a ruhájában

Az ötödik napom elég jól indult, sétáltam a városban, és kerestem egy padot, ahol megpihenhetek, olvashatok egy keveset, de sehol sem találtam. Mindenesetre alig vártam, hogy találkozhassak Christllel, a dél afrikai barátnőmmel. Hotelt váltottam, hogy egy szobába pakolhassunk, majd siettünk Velencébe, hogy elérjük a ruhapróbáját. A dili csaj bérelt magának egy ruhát! Nekem csak egy maszk volt az arcomon, de száztízszer kevesebbe került mint az ő kölcsönruhája. Szerencsére nem volt olyan tömeg mint tegnap, de az egész napos sétálás kifárasztott mindenkit és a hideg esti szél rávett a távozásra.

Reggel kihasználtam az időmet, elbúcsúztam, nyugodtan pakoltam, reggelizem és ballagtam az állomás felé, hogy ellenőrizzek mindent hatszázszor a jegyemmel kapcsolatban, majd kényelmesen elhelyezkedjek Bologna felé a vonaton.

Folytatása következik...

Róma

Elhagyjuk a házat

 A fejemben képzeletbeli útvonalat alakítottam ki magamnak, ami így szólt: Elmenni több mint öt hónap után Arrival Trainig-re, az utolsó napot kihagyni, hazautazni 22.-én reggel, kicserélni a ruhatáramat és délután négy órakor elkapni a buszt Maglietől északra a Velencei karneválra. Ez a terv nagyon szépen hangzott, az egyedüli probléma, hogy senkivel nem egyeztettem előre. Soha nem gondoltam volna, hogy egy nap kihagyásának a felvetése ekkora gondot fog okozni, de csak szépen sorjában.

16.-a reggel mindenki az utolsó simításokat végezte el a csomagján, zárta le a táskáját, tuszkolta az utolsó pár zoknit a hátizsák rejtett zsebébe, s mire úgy éreztük lányokul, hogy talán, talán semmit sem felejtünk itthon, már késésben voltunk. Szaladtunk, mintha az életünk múlt volna rajta.

Róma térképe

Hátizsákom fél pántját a könyökömnél lógatva, a tegnap elkészített uzsonnás zacsit lóbálva hívtam fel a fiúkat (akik mellesleg nyugodtan várakoztak az állomáson), hogy tartóztassák fel a helyi vonatot két perccel, mert repülő módban vagyunk.

A helyi vonat megvárt, kevesebb mint öt percet, de várt ránk, amint felszálltunk eldöcögött. Még soha nem várt rám vonat. Ezt is kihúzhatom a Bakancslistámról…

Római állomásra érkezve igazán nyüzsgő fővárosi érzésem támadt, valahogy pont úgy, ahogy elképzeltem. Vonatról metróra váltottunk, majd lábbuszra és meg is érkeztünk a hotelhez. Nem volt egy luxusszálló, de kényelmes, tiszta, kellemes helynek tűnt, szóval belevetettük magunkat a tömegbe, beszélgettünk és vacsoráztunk.

Délelőtti tevékenység

Már rég besötétedett, mikor feldobta egy török srác az ötletet, hogy menjünk a központba. Fáradtság ide, vagy oda elindultunk hárman hogy felfedezzük a várost. Nem mondanám, hogy a külvárosban, de nem is a központban volt a szállásunk, szóval a buszozás tűnt a legjobb ötletnek. Persze ahány embert megkérdeztünk, hogy melyik visz a központba, annyi választ kaptunk. Végül felszálltunk az egyikre, majd átszálltunk egy másikra, és még vagy jó néhányra és annyira eltévedtünk, hogy kikerültünk a külvárosból is majdnem. Pár órányi fel- és lemászkálás után eldöntöttük, hogy hazamegyünk. Ekkorra már elmúlt éjfél (vagyis buszok nem jártak), a telefonjaink persze töltéshiányban kifulladtak és nem funkcionáltak, ahol jártunk a metrót még hírből sem ismerték, szóval embereket kérdezgetve sétáltunk fáradtan és egy cseppet csalódottan haza.

Piazza Venezia

A másnap reggeli koránkelés kifogott rajtunk és épp csak, hogy elkaptuk a reggelit, majd az olaszórák kezdetét. Viszont már biztosabban magunkban lógtuk el a délutáni tevékenységet, hogy felfedezzük  a központot (is). A megfelelő buszra szálltunk fel, a téves buszmegállóból, szóval a húsz perces utat egy óra és húsz perc alatt tettük meg. Mire megérkeztünk a Piazza Venezia- hoz az izgatottságunk a tetőfokára hágott és nem csalódtunk! Róma gyönyörű, imádom.

Egész délután baktattunk fel s alá, élveztük a nagyvárosi nyüzsgést, az embereket, az épületeket. Sajnos a Colosseum meglátogatása előtt visszatétünk, hogy a többiekkel közösen vacsorázhassunk. Aznap este még kinn ültünk a többiekkel, ismerkedtünk, majd nyugovóra tértünk.

Másnap reggel szintén megismételtük a tegnapit, késve érkeztünk a reggelire, siettünk, hogy elérjük az olaszórát, s amint véget ért egy török sráccal ellógtunk ebéd után, hogy a városban baktathassunk. A Vatikánnál szálltunk le a buszról, s sétáltunk a sok méter magas fal mentén a kapuhoz, hogy megpróbáljunk belopakodni jegy nélkül. Persze hogy nem sikerült, de annyira fontosnak nem tartottuk a bejutást, hogy fizessünk is érte, szóval kastélyról, várra, majd parkokra haladva néztünk meg mindent, amit tudtunk. Már besötétedett, mi meg enyhén eltévedtünk úton a Colosseum felé, de elhatároztuk, hogy ez alkalommal igen is megnézzük! Kabátom híján új természetes kék rúzzsal pompázva találtunk rá az építményre, ami persze csodálatos volt, de élvezni már annyira nem tudtam.

Besötétedve

A harmadik napon csomagba kaptuk az ebédet (persze senki sem kérdezett meg, hogy eszem-e húst és mikor megemlítettem, hogy vegetáriánus menüt kérek még én lettem lecsesszintve). Közösen, a teljes csoporttal bemetróztunk a főváros központjába, majd kimenőt kaptunk teljes napra. Fantasztikus volt.

A negyedik napon végre elhatároztam, hogy felvetem az ötletet a National Agency-nek, hogy elmegyek egy nappal korábban. Amit egy nyugodt beszélgetésnek szántam, azzal végződött, hogy olaszul magyaráztam felháborodva(mert a képviselő nem tudott angolul), majd egy pontnál átváltottam angolra (amit egy szerencsétlen csávó próbált habtában lefordítani), mikor meg láttam, hogy így sem érti amit mondani szeretnék visszatértem az olaszra. Sehogy sem tudtam vele megértetni, hogy két nappal az indulás előtt tudtam meg, hogy tréningem van, de a jegyemet és a szállásaimat már két hónappal ezelőtt lefixáltam Velencébe. Nem fogom az egészet visszamondani az utolsó nap miatt itt. Az empátiahiányos hárpiát annyira nem érdekelte semmi, hogy a végén kijelentettem, hogy akkor megyek el, amikor akarok és tartson vissza, ha tud. Hátat fordítottam és kisétáltam.

A Spanyol lépcsősoron

Estére a szervezetem hívott fel, hogy nem hagyhatom el a tréninget, mikor meg elmagyaráztam nekik is, hogy miért és hogyan igazat adtak, nem támogattak, de nem is tiltakoztak. Beszélgetés közben felmerült az ötlet bennem, hogy mi lenne, ha a jegyem célirányát változtatnám meg és ahelyett, hogy lemenjek délre, és busszal északra, egyenesen Velencébe utazzak Rómából.

Másnap reggel egyenesen az állomásra mentem, hogy próbáljam megváltoztatni éééééés sikerült!
Az utolsó előtt napon a képviselő jött hozzám, hogy békét kössünk és hogy bocsánatot kérjen, szóval minden jó, ha a vége jó alapon fantasztikus hetet tudhattam a hátam mögött.

Sajnos nem jutott túl sok időm, hogy Rómát élvezhessem, de tűkön ülve várom, hogy visszatérjek és újra, mindent felfedezhessek. Barátságokat is kötöttünk, szóval ezentúl ha utazom, remélem, hogy lesz már szállásom is.

Utolsó reggel hét órakor már elhagytuk a hotelt és sétáltunk a metró felé, hogy elérjük a korai vonatunkat. Én Velencébe, a többiek haza, le, délre.