A szilva mennyiségét nem tudnám pontosan meghatározni. Ama elhanyagolható tény ismeretében, miszerint egyszerűen elfelejtettem lemérni, a szilvamennyiség pontos meghatározásának a következő akadályai voltak. Mérlegeléskor, a nagyáruház gyümölcsmérlege 1,4 kg-t mutatott. Ám, mivel a lilás-kékes, duzzadt szilvaszemek igen csábítóan bazsalyogtak a csomagban, kizárólag rendtartási célzattal, kénytelen voltam néhány szemet megrovásban részesíteni. Itthon csinos dobozkába sorakoztak és a hűtő alsó polcára kerültek. Hogy, hogy nem, gyanítom csakis a sokat emlegetett csenőmanók egyike tehet arról - esetleg többen is voltak -, hogy a szilvaszemek katonás sorrendjében, néhány óra múltán, kisebb zavar támadt, mintha páran dezertáltak volna. A hűtőajtó alapos tanulmányozása után arra a következtetésre jutottam, ott ki nem mehettek, maradt tehát a csenőmanó elmélet.
Negyed nyolc fele az ampi már határozottan alakult. A liszt, cukor, csipet só, vaj és langyos víz testvériségbe olvadt és rugalmas, egységes masszává alakult. Egy lenge folpack köntösbe csomagolva egykedvűen várakozott a hűtőben nagyjából fél óra hosszat. Ezalatt a szilvaszemek önként és dalolva megváltak magjuktól, mi több, félbe, negyedbe osztották önmaguk és fátyolnyi lisztbe, majd cukorba, fahéjba és némi őrölt szegfűszegbe hempergőztek.
Negyed órányival reggel nyolc előtt az ampi sütésre készen várakozott. Némi feszültséget érzékeltem a levegőben. Aha, megvan, a szilvás ampi gondolataira sikerült ráhangolódnom: elég cukros a szilva bennem? a fahéj egyenletesen oszlott el a töltelékben? a tésztarétegek eléggé összekapcsolódnak, hogy értékes nedűm, a drága gyümölcslé, sülés közben ne vesszen kárba? Megnyugtattam a kissé zaklatott ampit, hogy minden rendben lesz, aztán határozott mozdulattal az előmelegített, forró sütőbe toltam.
Az elkövetkező egy óra, egészen pontosan 63 perc, várakozással telt. Én arra vártam, hogy az ampi szépen átsüljön, párom arra, hogy végre megkóstolhassa. Az ampi nem várakozott, csendben, kötelességtudóan sült a lerben.
Végre, elérkezett a pillanat! Vasárnap reggel kilenc óra előtt 12 perccel a szilvás ampi készen, illatosan és forrón kikerült a sütőből. Lenyűgöző volt. Barnás-arany színűre sült tésztája a tetején gyöngéden rásimult az alatta halmozódó szilvarengetegre, a tésztát körülölelte a sülés során kiszabaduló pirosas-lilás, zamatos, cukros gyümölcslé. Gyors mozdulatokkal megkenegettem a tészta tetejét saját gyümölcslevével, ettől kicsit mázos, amolyan antik fényű lett.
A szilvás ampi, immár kerek tálcára átemelve hűlt, illata bejárta a házat, kilopózott a kertbe, még az utcára is kisettenkedett.
Néhány órával később következett be a nagy pillanat. Minden ampik és egyéb sütemények legvártabb pillanata. A felvágás és kóstolás.
Szilvás ampink megadta magát sorsának. Az éles kés mentén engedelmesen szétvált előbb a felső, majd az alsó tésztaréteg, a fahéjas, szegfűszeges szilva szaftosan, ingerlően kandikált elő a vágás mentén. A levegőt izgalom és várakozás lengte át. Izgalom az ampi részéről - vajon megfelel-e a megmérettetésen -, várakozás a párom részéről, aki a sütifelvágás és kóstolás ceremóniáját magára vállalta.
...
Este kicsit szomorúan álltunk a nagy kerek tálca mellett. Hát, ennyi volt. Véget ért. Szép volt, míg velünk volt, mint hullócsillag ragyogta be konyhánkat és étkezőnket, finomságos perceket szerezve páromnak, Manónak, ÉSzüleimnek és nekem. Rövid, de dicsőséges és módfelett zamatos földi pályafutása estére véget ért.
"Jajj, nem fényképeztem le, csak mikor már megvágtam. Ráadásul a fénykép sem sikerült a legjobban. Most mi lesz?" - kérdezte a párom, az ampik tűnékeny voltán elmélkedve. Majd huncut mosollyal válaszolt is: "Tudom már! Sütnöd kell egy másikat!" :-)
