A bringás, akinek minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy megnyerje a Tour de France-t

Richard Virenque és Thibaut Pinot a pályafutása kezdetén gyorsan ugyanabban a helyzetben találta magát: egész Franciaország tőlük várta, hogy továbbviszik Bernard Hinault örökségét. Pinot azonban ezt a nyomást (és a balszerencsét, amiből bőven kijutott neki), nem tudta a javára fordítani, egyszerre lett életcél és a félelem legfőbb forrása számára az, hogy hogyan teljesít a Tour de France-on. Sokszor mondjuk sportolókról, hogy "igazi bajnokok", de van, hogy valaki egyszerűen nem akar nagy bajnok lenni, csak szeretné azt csinálni, amiért rajong.

Pinot pályafutását végigkísérték a túlzó elvárások. 2012. július 24-én, két nappal azután, hogy élete első Tour de France-részvételén az összetettben a 10. helyet szerezte meg, a L’Équipe azzal a kérdéssel a címlapján jelent meg, hogy „Pinot megnyeri a Tourt?”

Ez a kérdés az akkori menedzserét, egy bizonyos Marc Madiot-t is felbosszantotta, mert ő már akkor pontosan tudta, hogy a 22 éves Pinot-ra milyen hatással lesznek az ehhez hasonló felvetések. Pinot 2012-ben ragyogott, senki sem várt tőle semmiféle világmegváltást, egy évvel később azonban, amikor már kvázi esélyesként várták a legendás háromhetesen, megfizette az árat.

„Valahányszor sikeres volt egy Tour de France-om, a következő évben a rám nehezedő nyomás miatt elveszítettem a lábam alól a talajt. Mindig az volt, hogy jobban kell teljesíteni, mint előző évben” – mondta évekkel később Pinot.

Innen indult ez a „szeretlek is meg nem is” -kapcsolata Pinot-nak a Tourral.

A 2012-es Touron egy kiváló hegyimenőt láthattunk, aki képes volt az időfutamokon is nagyot villantani. Az akkori sportigazgatója, Alain Gallopin is kimondta, hogy „ő az, akire vártunk”, utalva az Hinault-örökségre. A korábban már Hinault-utódnak kikiáltott elődök, Charly Mottet, Jean-François Bernard és persze Richard Virenque is azt állította, hogy - magukat is beleértve - Pinot a legjobb jelölt erre a szerepre.

A sikerek az összetettben azonban elmaradtak, és csak csalódás maradt mögöttük. 2014-ben Pinot harmadik lett Vincenzo Nibali és Jean-Christophe Péraud mögött, az utolsó pihenőnapon még azt nyilatkozta, hogy „ha megnyerem a Tourt, abbahagyom a bringázást”. Nem nyerte meg, de ahogy lenni szokott, a következő évben még távolabb került ennek a lehetőségétől.

A 2015-ös Touron már az első héten elszálltak a reményei az összetettben, de valami elképesztő mentális erőt mutatva összeszedte magát, és olyan emlékezetes győzelmet aratott az Alpe d’Huezen, amiről azóta is beszélünk. A közönség imádta akkor Pinot-t, a franciák visszakapták az Hinault-korszak alatt tapasztalt érzéseket, és nagy szerencséjükre, ezek még néhányszor visszaköszöntek, elég csak a 2019-es Tourmalet-hódításra gondolni.

Pinot karrierjében ezek a hatalmas, már-már katartikus sikerek mindig emlékeztették a szurkolókat arra, hogy milyen kivételes tehetsége van a bringázáshoz, de megvolt ezeknek az árnyoldala is: egy-egy ilyen győzelem mindig visszaterelte arra a bizonyos kérdésre a franciák figyelmét: „Pinot megnyeri valaha a Tourt?”

2016-ban ismét az elvárások kereszttüzébe került, hogy aztán az első hegyi szakaszon a Pireneusokban ismét kioltsa ezeket. Innentől egyre többször került elő a stressz, a nyomáshoz való viszony Pinot életében, a bringás pedig egyre többször beszélt ezekről az érzésekről.

„Nagyon gyakran gondolkodom azon, hogy abbahagyom a kerékpározást. Mindig, 18 éves korom óta folyamatosan” – mondta az akkor még mindig csak 26 éves bringás. Azt is sokszor elmondta, hogy mennyire várta a hétfőket a Champs-Élysées-re való érkezést követően, a pillanatot, amikor végre eltűnhet a vizslató tekintetek elől.

„Valahányszor szakaszt nyertem a Touron, vagy akár csak jól szerepeltem, örültem, hogy utána elutazhatok valahova délre. Nem siettem haza, mert tudtam, hogy emberek várnak majd rám, akik biztos, hogy megszólítanak, és ennek már a gondolata is félelemmel töltött el” – mesélte.

Az „örök nyugalomra” való vágyakozás gyorsan Pinot sajátjává vált, otthon, Mélisey-ben, békében érezte a legjobban magát, miközben a szenvedélye volt a kerékpározás is. Még 2019-ben árulta el egy interjúban, hogy ő mennyire nem a Tour megszállottja.

A sors furcsa fintora, hogy miután megfogalmazta ezt, közelebb került a sikerhez és a népszerűséghez – meg persze egy jó összetett eredményhez is. Ezúttal a rajtnál úgy tűnt, elkerülték az egészségügyi problémák (2013-ban mandulagyulladása volt, 2016-ban vírus, 2017-ben pedig láz kísérte az útján), a 18. szakasz után az összetett 5. helyén állt, alig két percre a vezető helyen álló Julian Alaphilippe-től, de a későbbi győztes Egan Bernal például mindössze 20 másodpercre volt tőle. Álomszerű formában volt, a hegyeken úgy ment, mintha neki álmodták volna meg az útvonalat, francia időfutam-bajnokként pedig már a TT sem jelentett problémát neki, de aztán jött a balszerencse ismét, menetrend szerint: izomszakadása lett, és kénytelen volt feladni a versenyt.

„Rájöttem, hogy megnyerhetsz bármilyen versenyt, lehetsz világbajnok, de csak a Tour tehet olyan versenyzővé, akit soha nem felejtenek el” – mondta később.

Egy évvel később viszont már egész máshogy állt hozzá Pinot a Tourhoz.

Az első szakaszon aztán Nizzában bukott, gyorsan le is került a neve az esélyesek listájáról.

„Az egész karrierem befejezetlen, nem csak a 2019-es Tourom” – foglalta össze Pinot, aki pontosan tudta, hogy a hírnévvel való ambivalens viszonya nagyban hozzájárult ahhoz, hogy így alakult a sorsa.

„Ez valahol mindig is áldás volt számomra” – utalt a folyamatos kudarcokra. „Soha nem akartam ezt a bajnoki életet. Amikor az emberekkel összefutok otthon, nem úgy gondolnak rám, hogy én egy Tour de France-győztes vagyok. Mindig csak reménykedtek benne” – zárta a gondolatait Pinot.

Forrás: L’Équipe