Nina Simon: Mother-Daughter Murder Night

A felsorakozott posztok kipörgetésének érdekében, íme, álljon itt nyúlfarknyi véleményem egy nemrégiben félbehagyott audiobookról is.

A Mother-Daughter Murder Night PONT olyan jó, mint az Ahol a folyami rákok énekelnek. ;) És ebben is egy mocsárban próbálnak felgöngyölíteni - rétestészta módra - egy gyilkosságot! ...

Lapos, üres, eseménytelen; kriminek és lélektani/családregénynek is halotthalvány, pedig azt hittem legalább az anya-lánya-unoka kapcsolatot jól fogja boncolgatni, szövögetni. 60%-nál hagytam félbe.

Azt hiszem sokkal óvatosabbnak kell lennem a Reese Witherspoon Book Club könyveivel, ez is az volt... Miért kedveli ennyire Reese ezeket a dögunalom könyveket vajon? 

 Amilyen a szerencsém idén, még lovak is voltak benne... :") 

Sheila Heti: Változások könyve - félbehagyás

Tavaly csak egyetlenegy félbehagyás jutott az évre, de általában ennél több, 2-3 fordul elő ahogy visszanéztem. Idénre viszonylag hamar meglett az első, pár napja félbehagytam ugyanis Sheila Heti Változások könyve című regényét. Regényét? Nem is tudom az-e igazából? Talán valami filozofikus esszének kéne inkább hívni? 

Nem vagyok Szabados Ági, hogy a 100. oldalig próbálkozzak feltétlen, ha valami nem egészen klappol, de azért általában tovább szoktam húzni, mert ugye hátha... Most nem bírtam, 30 oldalnál feladtam, és egyértelműen elkaszálom, mert ebből az élményből semmi jó nem sülne ki. 

A Változások könyve, ahogy a sokatmondó borítóból az ki is derül, az anyaság témája körül forog, eredeti címe Motherhood egyébként, és azt a dilemmát járja körül benne a főszereplő, hogy akar-e gyereket, vagy nem. A vicc az, hogy nem is a téma zavart, nem amiatt hagytam félbe, mert esetleg ez most tőlem távol áll, hogy ezen dilemmázzak, vagy hogy be tudjam fogadni az enyémtől ellenétes gondolatokat. Nem... Sokkal inkább a gondolatisága, a stílusa, és a szerkezete az, ami eltántorított. 

A magának feltett kismillió kérdésre a szereplő a Yi-king módszerrel keresi a választ, vagyis érméket dobál fel... És ezt teljesen szó szerint kell érteni. Van egy raklapnyi kérdés, amire aztán igen/nem válaszok jönnek - a leírás szerint tényleg az alapján, hogy valódi érméket dobált fel a szerző is a könyv írása közben, és azok eredményét közölte. Ez az egész teljesen szürreális, és hát mit ne mondjak, nem csak túl "spirituális" (?) vagy elvont, hanem egész egyszerűen ostobaság is... Sajnálom, de én bárkit hülyének fogok nézni, aki nekem ilyen dolgokkal jön, vagy ilyen dolgokban hisz, nincs elnéző bólogató tekintetem ehhez, még a barátaim számára se lenne, ott is kicsúszna belőlem egy, aha, te nem vagy normális! 

Van egy-egy fél oldal sima szöveg, aztán hülye kérdésekre kapott random válaszok érmefeldobással... és aztán még több hülye kérdés. A könyvbe belelapozva találtam fényképeket is, amiket szintén nem tudok hova tenni, pl. egy kést rakosgat ide-oda a nő, és kérdezgeti az érméket, hogy hol lenne jobb helye a késnek... *aki ismeri az arckifejezéseimet, tudja, milyen arcot vágok most ehhez...*

Ékes példája ez a könyv egyrészt a rétegirodalomnak, másrészt pedig a brutálisan köldöknézegetős, magasröptű és sznobkodó, filozofikus "szépirodalomnak", amire rá lehet mondani hogy te ezt értetted, vagy élvezted - és aztán lesz, aki elhiszi majd neked. Na, én nem. 

Balatoni nyarak csikorgó képe

"But left unwatched, the camera could lie after all. Proffering a fractional moment caught in time, with no sense of the before or after, nor all the things that made it so. A false imprint that cheated memory."

Ez az idézet tetszett legjobban Emylia Hall: The Book of Summers című könyvéből, ami magyarul is megjelent Nyarak könyve címmel. Valahonnan az elejéről származik, és megfogott egy pillanatra. Vártam aztán, hogy lesz még több ilyen is, és hogy mikor kap el a mindenki által emlegetett balatoni nosztalgia a '90-es évekből, a gyerekkorunkból. Próbáltam a "lapozz a 99-re" módszert követni, és majd csak 100 oldal után azt mondani, hogy nem, de már a 77. oldalon eljött az eddig és ne tovább azzal a bárgyú kecskével, meg Tamás felbukkanásával.

Annyira sok sebből vérzik ez a könyv, hogy kis híján paprikás posztnyi indulatot vált ki belőlem az elolvasott kevéske mennyiség is. 

Nagyon nehezen rázódtam bele a nyakatekert történetbe a csomaggal Magyarországról, meg Erzsi fura kapcsolatába az apjával, és akkor sem változott semmi, amikor a fényképnézegető szekció kezdődött. 

A stílus csapnivaló. Nem nagyon találkoztam még ilyennel, de konkrétan az az érzésem támadt, hogy egy angolul középfokon elpötyögő diák fogalmazása a szöveg. Sokszor tőmondatos, néha egyenesen primitív. Csikorog az erőlködéstől, hemzseg az idillinek, bukolikusnak szánt leírásoktól, amiknek a nosztalgiát kellene előhozniuk, helyette szerintem parasztosnak, szegénynek és elmaradottnak láttatják a magyar létet (amiben van igazság, a '90-es években pláne). Próbáltam behunyni a szemem és meglátni ebben azt a szépséget, ami valahol persze megvan a saját emlékeimben, a Balatoni nyarakról, gyerekkori illatokkal, végtelen, pancsolós délutánok varázsával. De csak hámló festéket véltem látni kék strandkorlátokon. Nem gondoltam volna, hogy a magyar vonatkozás inkább taszító lesz számomra, mint vonzó. :/
Talán jobb lett volna magyarul olvasni, nem eredetiben: a fordítás csak jobb lehet ennél az akadozó szövegnél..., és talán kevésbé hatott volna idegennek a sok beszúrt magyar szó. "It was a szalonna party." Such wow.

A szereplők irritálóak és önzők. Marika és Erzsi (brrr, nem lehetett volna kevésbé sztereotíp nevekkel dolgozni?) sem volt szimpatikus, már az elejétől fogva, és álszent, buta dolognak tartottam szeretetnek, jó kapcsolatnak beállítani azt, ami köztük van, miután Marika úgy dönt, ottmarad Magyarországon és beteljesíti önmagát (?)... Erzsi pedig szörnyen viselkedik az idős apjával, de az egész olyan "ez van" jelleggel fut, az érzelmek mit se számítanak, sőt, nincsenek is.

Nagy baj még - ha ez nem lenne elég eddig -, hogy mindezeken túl egyszerűen rémesen unalmas bármi, amiről írnak. Elnyúló, végtelen hosszú, napi tevékenység részletezés. Mit ettek, mit csináltak, hogy megy át egyik szobából a másikba a szereplő... Volt, hogy a mondaton belül elvesztettem az érdeklődésemet, és úgy kellett erőszakolnom magam, hogy olvassak már végig egyben egy bekezdést a könyv felett elbambulás helyett... 

Összességében egy nagyon felszínes könyv, amiben nyögvenyelős, izzadságszagú emléket állít a saját, Magyarországon töltött nyarainak a szerző, egy teljesen félrement, átgondolatlan, szinte szerkesztetlen sztorival. 

Örülök, hogy nem pazaroltam rá ennél több időt. Elolvastam mi a vége, de teljesen hidegen hagyott. 

Zanzaposzt kis tüzekről és folyami rákokról

A költői cím ne tévesszen meg senkit, nem lesz sok szépség és szentimentalizmus a posztban... Két könyvet hozok össze egy villanásra: közös bennük, hogy mindkettő benne volt Reese Witherspoon könyvklubjában - amiben kicsit kezd megrendülni a hitem. Nekem ugyanis mindkettő csalódást okozott; az egyik csak kicsit, a másikat viszont félbe is hagytam, annyira nem tudott meggyőzni. 

Celeste Ng: Little Fires Everywhere (Kis tüzek mindenütt) 

Shaker Heights, Cleveland. A sokgyermekes Richardson család egyik ingatlanát a szingli anyuka, Mia és lánya Pearl bérlik ki. Sokat költöztek már, sosem maradnak egy helyen huzamosabban, ez most az első, hogy úgy tűnik, megtalálták a számításaikat, és maradnak. Pearl barátságot köt a Richardson gyerekekkel, Miát pedig hamarosan megteszik kisegítő házvezetőnőjüknek is, így nem tudnak nem belefolyni a család életébe.
Az eseményeket két, egymástól független folyamat lendíti be: az egyik egy régi-régi fotó egy kiállításról, amin Mia szerepel egy gyermekkel a karján, a másik pedig egy tűzoltóállomáson hagyott gyermek, akit örökbe fogad Mrs. Richardson egyik barátnője. Mi a fotó története? Mi történik, amikor előkerül a gyermek anyja? Ezek mentén a szálak mentén bonyolódik a történet, szó esik a gyermekvállalás felelősségének kérdéseiről, egy abortuszról is, hazugságokról, és a múlt titkairól.

Ahogy így sémásan megpróbáltam összefoglalni, még kecsegtetőnek is hangozhat, de sajnos valahogy alig ütötte meg a gyenge közepest számomra. Sokan szinte istenítik ezt a könyvet, nekem inkább felejthető. Mintha pontos recept alapján rakta volna össze Celeste Ng a könyvet: kisvárosi környezet, szegény-gazdag ellentétek néha láthatatlan, néha érezhető egymásnak feszülése, testvérviszonyok, örökbefogadási mizériák és a fátyol fellebbentése a múltról (?). Meg némi tűz az egészbe, ami majd "feltüzeli" a kedélyeket is. Nálam nem működött ez a dolog, mert láttam magam előtt, ahogy pontosan adagolva van minden, de nincs benne igazán szív és lélek. Másrészt pedig olvastam hasonlót a műfajban, ami sokkal jobban sikerült ennél.

A szerkezet olyan, hogy a legelső fejezetben megtudjuk mire fut ki a történet - persze apróbb, más csavarok vannak még, csak kiszámíthatóak azok is -, ami nem baj, mert ki lehet úgy hozni a végére, hogy az ember mégis újra meglepődjön, vagy hogy más színezetet kapjon a kezdettől ismert jelenet a bevezetőből. Be lehet lengetni a könyv végét az elején, de aztán nagyon jól kell tudni írni végig... Celeste Ng ezt nem tudta megugrani.
A másik dolog pedig, hogy semmi stílusa nem volt...

A szerző másik könyve, az Amit sohase mondtam el (Everything I Never Told You) lehet, hogy jobb választás lett volna, nem tudom, hogy adjak-e neki még egy esélyt.

Delia Owens: Where the Crawdads Sing (Ahol a folyami rákok énekelnek) 

Érdekes módon ezt a könyvet is stílustalannak éreztem, sőt, egyenesen rossz stílusúnak... :/ A negyedéig bírtam, aztán feladtam az olvasását, nem tudott továbbá érdekelni, hogy mi is fog történni a mocsárban, és hogy göngyölítik fel a gyilkosságot.
Kya Clark a főszereplő, belőle lesz a remetelány, miután felbomlik körülötte amúgy is diszfunkcionális családja, és végül teljesen magára marad. Bemutatják, hogy válik önellátóvá, és talál segítőkre. A fent említett gyilkosság később játszódik az időben, másik szálon mutatják be a nyomozást, és bár nem olvastam tovább, tudom, hogy majd a lányra terelődik a gyanú ennek kapcsán. 

Az a benyomásom támadt, hogy ez egy végtelenül naiv, hihetetlen és kicsit buta történet is. A remetelánykaság nagyjából úgy nézett ki benne, mint amit az ember elképzel magában önellátásként kb. 6 évesen, amikor világgá akar menni. -.-' Gyermeteg volt és következetlen. Kya néha képben van mindennel - még a tetániás görcs pontos tünettanával is, máskor meg fájóan bukkan elő tudatlansága. A tankötelezettség alóli kibújását meg egyenesen nevetségesen vitték véghez... (Néhány hétig egyszerűen elfut az őt kereső felnőttek elől, meg elbújik, aztán nem keresik tovább .... De aztán bemegy a városkába eladni a kagylókat, meg rákokat amiket fogott... Senkinek nem tűnt fel?) 

Rengeteg részletes tájleírás is volt, amik lehet ugyan, hogy szépek, de ugyanakkor untattak is. Hosszasan ecseteli az egyhangú ételeket is. 

Az egész pedig valahogy egysíkú, egydimenziós volt; nem győzött meg, nem tudtam élvezni. Nem tudtam elhinni, hogy halad majd valamerre... 

Delia Owens könyve volt idén az első félbehagyásom. 

  

Én a vízilovakkal vagyok - nem a medvékkel

Kétszer lendültem neki, kis kihagyással, de ez a könyv egyszerűen nem csúszik nekem. Másodszori nekifutásra sem jutottam tovább... Pedig olvastam már Backmantól mást is, sőt kedvenc könyvem is került ki ezek közül az olvasmányok közül, mégsem tudom megemészteni az újabbat. A Beartown (Mi vagyunk a medvék), olyan, mint egy sűrű és poros massza, amit nem tudok letuszkolni a torkomon. Bizonyára nagyon sok minden érdekes történik benne a kisvárosi környezetben a szereplők közt, és van bőven dráma, intrika, és titkok, de rájöttem, hogy nem is vagyok rájuk kíváncsi. 

Kevin, Benji és Amat nem mozgattak meg eléggé, a szereplők és viszonyaik kuszák, és nincs türelmem kivárni, hogy ez letisztuljon a következő fejezetekben. 

Ha pedig nem élvezem a könyv olvasását, minek erőltessem tovább?

A medvék nálam most elbuktak, a hoki nem tud felcsigázni, és úgy döntöttem, én a vízilovakkal vagyok. 

Medvék, meséljetek, nektek miért tetszett annyira ez a könyv?

Forrás.

Elhasalt a Fellside

M. R. Carey rendhagyóan elgondolkodtató zombis regénye, a The Girl With All the Gifts (Kiéhezettek) méltán lett sikeres, és azóta filmet is készítettek belőle. Utóbbit még nem láttam, a szereposztás furcsaságai eltántorítottak, a könyvet azonban nagyon szerettem. Gondoltam megpróbálkozom Carey egy másik történetével is, a Fellside-dal. Ahogy a bejegyzés címéből is látszik, nem aratott nagy sikert nálam a könyv. 

A Fellside egy szigorított női börtön neve, ahova a történet főszereplője Jess Moulson kerül. Nem emlékszik pontosan a történtekre, amikor is felgyújtotta a házat, és ezzel megölt egy kisfiút, de bűntudata akkora, hogy nem sokat küzd az ítélet ellen, és nem kíván fellebbezni sem, elhajtja ügyvédjét. Kétségbeesésében az egyetlen olyan módszerhez folyamodik, amivel mindenféle eszköz nélkül megölheti magát: éhségsztrájkol. A börtönben meglátogatja egy szellem, és erőt ad neki a folytatáshoz, értelmet a küzdéshez. 

A harmadánál hagytam félbe, amikor is ráébredtem arra, hogy ez engem mennyire nem köt le, nem érdekel. Mintha nem is ugyanaz a személy írta volt, mint a Kiéhezetteket. A történetbe túl sok mindent akar belezsúfolni: egyszerre legyen szenvedéstörténet, bírósági ügy, börtönregény, és még kísértethistória is?! A kísértetesdi nálam egyébként is eléggé a vékony jégen táncolás kategóriája, nem szeretem igazán az ilyen sztorikat, nem elég ijesztőek, hihetetlenek maradnak, és nem kötnek le - a nagy kivétel A Highgate temető ikrei, ami csúcs a műfajban.
Jess mint elbeszélő nem volt szimpatikus: drogos, lecsúszott nőci, furcsa attitűddel. Több másik szemszöget is kapunk, amik akár érdekesek is lehetnének (drogbáró rab, korrupt őr, szerelmi viszonyok stb.), mégsem azok...
Mintha bele akart volna csempészni valami nagyon különlegeset a szerző - és a kísértet, álomjárás stb. az is lehetne -, mégis totál lapos marad.

Nem tudom nyilván teljes egészében értékelni a könyvet, de folytatni sem akartam semmiképp. Nem láttam értelmét a szenvedésnek, ahogy megfogadtam: nem hagyom, hogy a közepes, nem igazán tetsző, vagy egyenesen vacak regények elvegyék az időt a jóktól. Kicsit belenéztem a végébe, és nem bánom, hogy nem hagytam kifutást neki. Nem tetszik az sem. A kisfiúval (Alex) kapcsolatban nem tudom pontosan mi derült ki, annyit már nem volt türelmem olvasni belőle. 

Nagy csalódás az előző élmény után, és sajnálom, hogy így alakult. 

Miért...?

Miért akadok bele idén annyi nekem nem tetsző könyvbe? Miért, miért? Most például ebbe: 

Rájöttem, hogy nem érdemes ezeket erőltetni, így aztán eldobtam úgy 15%-nál, mert még mindig nem  tudott belőlem semmit kiváltani, csak tömény unalomnak éreztem. Az igazat megvallva belekezdtem nemrég Ebershoff másik könyvébe A dán lányba is, amiből nemrég készült film, és azt is félbehagytam. Valamiért nem fekszik nekem Ebershoff stílusa, mert laposnak érzem... A 19. feleség pedig már-már túl sok, lehetne az alcíme az, hogy "minden, amit a mormonokról tudni lehet, vagy talán amit tudni se akartál". Engem érdekel a mormon vallás, de olvasmányosabb, érdekesebb formában fogyasztanám szívesebben. A könyvben egy 18. századi és egy jelenkori szál fut egyébként, és, tulajdonképpen nem is tudok választani, melyik volt érdektelenebb. 

Adjatok jó könyveket a kezembe, könyörgöm!... 

Megfogadom, hogy semmi kétesbe nem kezdek már bele idén, túl sok volt a pofára esés már, meg a silány olvasmány. Kabátkönyvek, újraolvasások, Kakukkszó és Csernus, keblemre!!! 

Tavaszi félbehagyottak

Forrás.

Április és május elején is félbehagytam egy-egy könyvet, mert
nem csúsztak, vagy nem tetszettek annyira.

Előbbi Bohumil Hrabal Őfelsége pincére voltam című könyve volt, amit a harmadánál dobtam félre, mert néhol mintha összefüggő sem lett volna a sztori, szétesett, és nem is kötött le. Az eleje pedig tetszett. Lehet, hogy nem voltam hozzá jó passzban. Annak idején a Sörgyári Capricciót szerettem tőle - de ez jó rég volt. Most valahogy nincs is kedvem megint Hrabal után nyúlni egy ideig. 

A másik könyv, nos, a Catherynne M. Valente mese első része: A lány, aki körülhajózta Tündérföldét (The Girl Who Circumnavigated Fairyland in a Ship of Her Own Making). Angolul vettem meg ezt a helyes kis könyvet, és bár nagy pofára esés volt nekem Valente felnőttsztorija, a Marija Morevna, bizodalmam volt abban, hogy mesét azért máshogy mond. Hát nem nagyon... Felnőttmese ez, rettentő sok cikornyával. Meg kell hagyni remek a fantáziavilág, és követi a szokásos kelléktárat és szabályokat: sárkány, boszorkány, kötelező kellékek pipa, kalandos utazás pipa, próbatételek pipa, kedves, fiatal kislány tündérföldén pipa... aztán mégis mintha valami nagy orosz művet kellett volna lenyomnom a torkomon. 130 oldalnál, kb. a könyv felénél hagytam félbe, amikor már kb. két hónapja olvastam. Lassan haladós volt, szótárazós, rendkívül kifinomult nyelvezetű. Rájöttem, hogy semmi kedvem újra elmélyedni benne, és hogy nem igazán érdekel a könyv vége és September kalandjai. Valahogy olyan "ragadós" mese volt, amiben nehéz előrejutni, és indavágás közben elment a kedvem tőle.
Valente jó nagy bukta nekem, pedig őszintén hittem benne, hogy a meséjével barátok leszünk.

Íme egy kis szószedet belőle:

- exeunt: el (színdarabban)
- jodhpur: lovaglónadrág
- shantytown: nyomornegyed
- pelt: irha, szőr
- hamadryad: erdei nimfa
- tesseract: elefántcsontlemez (?)
- verbiage: locsogás, fecsegés
- frugal: takarékos, szerény, beosztó
- fennel: ánizskapor, édeskömény
- capricious: önfejű, hóbortos, szeszélyes
- persimmon: datolyaszilva
- itinerant: vándor
- wyvern: sárkány (mi a különbség a dragontől?)
- epaulet: váll-lap, vállpánt
- tithe: tized, dézsma
- loiterer: lézengő, csavargó
- stalwart: derék, bátor, erős
- scimitar: handzsár, görbe kard

Azokról ne is szóljunk, amiket nem találok a szótárban sem: vichyssoise, ifrit, grosgrain? :)
- ifrit: dzsinn - Köszi Bea! :)
- vichyssoise: póréhagymás burgonyaleves (amit szoktam is készíteni! :D) - Köszi Annamária Amik! :)
- grosgrain: grogramszövet, olyasmi anyag, mint a ripsz - Köszi Csilla! :)

Kaptam közben Nimától egy tippet, a google fordító bár nem tudja ezeket lefordítani (és egyébként kevés bizodalmam van benne), de a fordítóablakok alatt ad értelmező magyarázatot angol nyelven:

Tök jó! :) 

Ez a Valente is várólista csökkentős könyv lett volna, szóval most már nem szabadul attól a billogtól, hogy az idei vcs. esetleges sikertelenségét ő fogja okozni. :D

Likánok kíméljenek!

Benjamin Percy: Red Moon (Vörös hold) című könyve lett az idei harmadik félbehagyásom... Úgy látszik önbeteljesítő lett a megállapításom, hogy az ősz mindig számomra a félbehagyások időszaka. 

A könyv a megjelenéskor felkeltette a figyelmemet, és érdeklődéssel olvastam milyen félrevezetően reklámozták urban fantasy + love story kombinációjaként, pedig nem az. 

36%-ig bírtam ezt a förmedményt olvasni, mert egy örök optimista vagyok, és vártam, hogy majd mindjárt jó lesz már, és kiforrja magát valami, és érdekelni fog bárkinek is a sorsa belőle... Hát nem. Csak tájékoztatásul: ez egy 830 oldalas regény, vagyis 300 oldalt szenvedtem vele, egy egész másik normál könyvnyit, és az alatt sem sikerült semmit bizonyítania. Monoton, unalmas, tétova, és teljességgel érdektelen maradt. Ez a könyv nem halad sehova. És ne mondja nekem senki, hogy de, majd az epilógusban ú, meg ááá. Nehogymár az epilógustól legyen jó egy könyv. 

A történet alapvetően egy társadalmi dráma, fantasy elemmel. A világunkban likánok is élnek, akik tulajdonképpen vérfarkasok. A kór egy prionfertőzéssel terjed. A történet elején egy repülőgépen egy vérszomjas likán kiirt mindenkit, ja pardon, egy valaki elbújik egy hulla alatt, őbelőle "hős" lesz, pedig már elnézést, de lóf*szt nem csinált. Ő az egyik fő narrátor. Aztán van Claire, akiért eljönnek az eset után, lemészárolják a családját, és megpróbálják befogni, ő is likán. A harmadik pedig egy politikus, aki pórul jár és megfertőződik... Claire a nagynénjéhez menekül akinek a címét valami papíron lévő rejtvényből fejti meg, véletlenül persze Patrick, a repülős "hőske" is belefut és megmenti egy bohócmaszkos pedofiltól aki épp meg akarja erőszakolni... Közben van néhány egyéb semmilyen mellékszereplő, körkapcsolás, üresjárat, aztán tehénvérrel teli istálló, és egyéb likánjárta helyek, ahol mészárlás történik. Utter nonsense. 

Hallottam, hogy epizodikus, sokszereplős, szerteágazó, és kicsit doku-jellegű lesz, amivel semmi bajom, imádtam ezt a WWZ-ben is, és ott is egy képzelt, fantasy-elemet (zombi) integráltak úgy, hogy közben mégis nagyon az emberi és társadalmi problémákról szólt az egész. A likánokkal is így kellett volna hogy legyen, hiszen ez alapvetően csak egy valami miatt kirekesztett csoport a világban, lehetnének bárkik, akiket valami miatt megbélyegeznek, bőrszín vagy vallás, vagy más egyéb miatt. 

300 oldal után azt kell mondjam, ez egy rettenetesen rossz, stílustalan, unalmas írás. Semelyik szereplője iránt nem tud egy fikarcnyi érdeklődést sem kelteni. Nem halad sehova. Lóg minden a levegőben, be vannak dobálva jelenetek, rosszul vannak megoldva az átkötések. Számomra teljesen élvezhetetlen volt. 

Ez persze a szubjektív véleményem (mi más lenne). 

Köszönöm az érzelmeim tolmácsolását Emma Stone-nak, és Brad Pittnek! :) 

Kate Atkinson: Life After Life

Megnéztem a félbehagyásaimat, és úgy fest az ősz az én időszakom erre. A legutóbbi eldobott könyvek is erre az időszakra estek tavaly. Bár nem sok könyvet hagyok félbe, néhány múltkori fiaskó (Tündöklő lányok, Holtodiglan) egy kicsit átkattintotta a kapcsolómat ezügyben, és igenis ha úgy érzem, ez nem az én könyvem, akkor az nem az én könyvem lesz, következésképp, nem gyötröm magam vele, hanem olvasok valami jobbat. 

De hogy Kate Atkinson Life After Life-ja legyen az idei év első, és lehet hogy egyben egyetlen félbehagyása, azt álmomban sem gondoltam volna. A könyv nemsokára meg fog jelenni magyarul is, és nem akarok én neki negatív reklámot kelteni, de ez nekem egy nagy pofára esés volt. 

Vontatott és unalmas, végtelenül hosszan elnyújtott történet, ami szép-szép, hogy hova lyukad majd ki (az első oldalakon kiderül ugyanis, mi a végkifejlet, nem mintha ez baj lenne, szeretem a keretes könyveket), de bosszantóan sivár, semmilyen környezet lagymatagon semmilyen karaktereiről kell mindezt a sok újraélt életet végigolvasni. 

A negyedéig bírtam, nem kérem, köszönöm. 

Kíváncsi leszek a hazai megjelenés utáni véleményekre, én jelenleg a Goodreads két csillagos értékeléseivel értek egyet. 

Félbehagyott utazások

A Témázás következő választottja a FÉLBEHAGYVA - Út a könyv közepéig és nem tovább nevezetű téma lett, aminek bevallom, örültem, mert bár nem vagyok notórius félbehagyó, azért mindig akad pár könyv minden évben, amit félredobok, és felé sem nézek utána. Nem mellesleg pedig érdekelnek mások szokásai is ez ügyben, vagy az elv azoknál, akik tényleg soha semmit nem hagynak félbe. Meg konkrétan a könyvek is, amiknek csak a 10-20-40-300. oldaláig bírjuk, és nem tovább... 

Ahogy számba vettem, volt egy pár félbehagyásom az elmúlt években, de ezeknek egy része nem igazi félbehagyás... Sajnos nálam sokszor előfordul, hogy több könyvet kezdek meg egyszerre, és némelyik óhatatlanul elsikkad, még ha haladtam is vele az ikszedik oldalig, emiatt, vagy amiatt félreteszem, és hopp, máris eltelik néhány hónap, amíg a könyv parlagon hever, és már nincs igazán kedvem hozzá, kiestem a hangulatából. Ilyenkor inkább hagyom, és kicsivel később kezdem újra. Tavaly így alakult Jeff Vandermeer Fantomfényével, de korábban, amikor vizsgaidőszakaim voltak, sok könyv esett áldozatául annak, hogy félre kellett tennem egy időre: Joanne Harris: Coastliners, Ian Mcewan: Atonement, Jodi Picoult: Perfect Match, Meg Cabot: Ransom My Heart. Őket biztosan el fogom olvasni, csak időlegesen hagytam félbe.
Vannak viszont amik... 

... untattak, nem tudtam rájuk hangolódni:

- Gavril Trojepolszkij: Feketefülű Fehér Bim, 
- Mary Hooper: Édességek kicsiny boltja

- Fekete István: A koppányi aga testamentuma

- Szív Ernő: Összegyűjtött szerelmeim

- Jessica Duchen: Hungarian Dances

- P.G. Wodehouse: The Adventures of Sally

- Örkény István: Macskajáték

- Graham Greene: Utazások nagynénémmel

... idegesítettek, fújok rájuk:

- Henrik Lange: 90 klasszikus könyv türelmetlen olvasóknak - hát ez totálisan felidegelt annak idején, még jó, hogy csak könyvesboltban kezdtem olvasni, nem tetszik, hogy klasszikusokat elspoilerez néhány satnya képregénykockában... (még a Tíz kicsi négert is...)

- Elfriede Jelinek: A zongoratanárnő - hányingerem volt tőle, pedig alig olvastam bele. 

- Erich Segal: Orvosok - talán ebből született a legelső paprikás posztom, még a freeblogon. Rémesen hiteltelen volt, életszerűtlen párbeszédekkel, gyermeteg és naiv szereplők hadával, brrrrr.

- Sophie Kinsella: Egy boltkóros naplója - könyvtárból kölcsönöztem gimis koromban, és nem bírtam én ezt a sok költekezést és márkát olvasni... 

- Stephenie Meyer: A burok - a hideg is ráz tőle. Miss Meyerrel azért próbálkoztam, mert azt mondták ez a könyve nem olyan mint a Twilight... Ehhem. Nem lettünk spanok, nekem ez túl sok nyál volt, ahelyett, hogy egy belevaló sci-fit kreált volna belőle. 

- Adrian Plass: Egy kegyes kétbalkezes naplója - az az információ, hogy ez a könyv ennyire vallásközpontú, mint amennyire, nem jutott el hozzám. Félig olvasva (vagy addig sem), került vissza a könyvtárba. Az Adrianek közül maradtam Mole-nál. :) 

- Roald Dahl: The BFG, aki nekem big, fucking giant marad akkor is, ha friendly... :D Szörnyen idegesített a stílusa és a dilinyós szavai. 

- Wass Albert: Erdők könyve - hangos változatának az elején nem jutottam túl, annyira sikítófrászt kapok attól a "manóóóóóók, gyertek előőőő" résztől. 

- Lőrincz L. László: The Shame of the Great Dome - nyelvgyakorlásra teljesen alkalmatlan valami, undormány rajzokkal.
- Per Olov Enquist: The Visit of the Royal Physician - soká elhúztam az olvasását, furcsa volt és nyomasztó, így inkább felszabadítottam magam alóla - tényleg így éreztem. 

...és amikről már fogalmam sincs, miért maradtak félbe:

- Petrovácz István: Nevelem a családom - azt hiszem túl kicsiként vettem kézbe.
- Frances Hodgson Burnett: The Secret Garden - nem emlékszem, mi nem tetszett benne.

És aztán van, amit azért szégyellek is:

Drága Szabó Magdámtól félbehagytam már két könyvet is. Az egyik Az őz, aminek vagy négyszer álltam neki eddig,és egyszerűen nem tudom felfogni, hogy ki kicsoda és mi történik. Emil, Gizi néni, Józsi, lógnak a levegőben és sehol nem találok fogást a történeten (még annyira se, mint a többi, sokszereplős, az elején érthetetlen magdán). Talán egyszer nekilendülök megint, ha elhalványodik, hogy mennyire frusztrált. 

A másik a Régimódi történet, ami szintén teli volt nevekkel, de még helytörténettel is, és aztán jöttek még versek is, szóval teljesen elveszített magának... 

A végére pedig még, egy nagyon emlékezetes félbehagyás, Nathaniel Hawthorne: The Scarlet Letter, ami egy kínzás volt számomra és végre egyszer okosan letettem. A poszt egy jó darabig az összes azévi könyves posztot verte nézettségben egyébként, ami meglepő. Máskor is ilyen tömör-velős-negatívokat írok majd... :D 

Azért írtam az előbb, hogy "végre egyszer okosan letettem", mert sajnos nem nagyon tanulok a hibáimból, és csomószor végiggyűrök egy könyvet, pedig elkezdem érezni már az elején is, hogy valami nem stimmel, nem fog tetszeni, nem fogom szeretni, nem értek egyet vele valamiben, olyan szinten, hogy az el fogja rontani az olvasás élményét... Sajnos ha hangoskönyvben hallgatok valamit, akkor főleg hajlamosabb vagyok nem félrerakni, mivel az passzívan is olvasóóódik ugye a fejembe-fülembe.  

Egy csomó olyan könyvet befejeztem már, amiknél éreztem, hogy nem leszünk nagy barátok, és az esetek többségében nem hozott semmi változást a vég, vagy a "fordulat" ilyenkor... De ezekből születtek a paprikás posztok. ;) Mindenesetre azért nem kifejezetten szeretem magam kínozni "rossz" könyvekkel - olyanokkal amiket nem élvezek -, szóval egyre inkább úgy vagyok vele, ha nem tetszik, menni fog a levesbe. 

Nem tudok elvből nem félbehagyó lenni, ugyanakkor mégse sokszor fordul elő, hogy félbehagyjak valamit. Tulajdonképpen ebben a posztban majdnem az összes könyv előkerült, amit valaha is félbehagytam, talán csak a Monte Cristót hagytam ki, de őt is valamikor magamévá szeretném még tenni, és ilyenkor nem jelent semmit, hogy egyszer már próbálkoztam, de félretettem, nem is félbehagytam. ;) Ha így nézem, a szám összesen nincs meg 30. :)

A témához bátran lehet csatlakozni poszttal, jelezzétek kérlek nekem, vagy valamelyik másik témázónak ha írtatok és belinkelünk titeket is! :) 

A többiek is Témáztak a félbehagyott könyvekről:

Miamona, Nima, Zenka, Ilweran, Bea, Szee, Andi, tigi, FFG.

Utóvéd (később csatlakozók): 

Judy, Bubu, Nita, Heloise.

/A képek illusztrációk, forrás: www.weheartit.com, google.com/

A skarlát betű

Az idei év első, és remélhetőleg egyben utolsó félbehagyott könyve: Nathaniel Hawthorne-tól A skarlát betű. 

Ez a könyv önmagában is egy kínzás, de hogy még az ingyenesen letölthető önkéntesek által felolvasott hangoskönyvverzió is mennyit ront rajta, az elmondhatatlan... Egyáltalán minek akar felolvasni egy óangol, kifejezetten cirkalmas nyelvezetű könyvet valaki, aki nem is tud vagy olvasni, vagy angolul se. :O 

A történet lapos, unalmas, érdektelen, a stílus egyszerűen élvezhetetlen. 

Inkább nem szaporítom a szót: A szolgálólány meséje és A skarlát betű kezet foghatnak. Az előbbit végigszenvedtem, ez utóbbit nem vagyok hajlandó, ez még annál is sokkal nagyobb kínlódás.

Sally kalandjai

P.G. Wodehouse: The Adventures of Sally

Ritkán hagyok félbe könyvet, de ez a stílus, az eseménytelen történettel, unalmas szereplőkkel, és a maga túlontúl kifinomult britségével betette a kaput. Thanks awfully, van most jobb olvasnivalóm is!

Hangoskönyvként próbáltam elfogyasztani, különféle házimunkák közben, de még a házimunka is izgalmasabb volt nála, így hát letettem róla, hogy megismerjem. P.G. Wodehouse pedig állítólag vicces figura. 

Ez valahogy túlontúl régi is. Színdarabok, kalapok, estély, az nem is baj, csak, úgymond: poros. 

Kerestem róla valami leírást, hogy mi lesz ebből, de még abban sem sok minden sül ki az egészből, mintha elspoilerezni sem lehetne, annyira nincs benne semmi. 

A legidegtépőbb pedig a felolvasó, aki minden "h" betűt arisztokratikusan kimondott az olyan szavakban, mint a where, why, white stb. 

Nem tudok többet kisajtolni magamból, untam. A vicces jeleneteknél kellene figyelmeztető tábla, hogy észrevegyem, a könyv feléig nem találtam egyet se.

A könyv feléig az elért pontszám: 10/2