Ezt az összefoglalót már darabonként hetek óta irkálom, borzasztó hosszú, és nem is annyira érdekes kívülállónak, azért írom csak meg, hogy később emlékezzünk, mi hogyan alakult - szóval nyugodtan átugorható, nem vész el semmilyen lényeges infó.
Ott tartottunk, hogy ovin kívüli élet, illetve hogy volt ezzel az ex-ovis mizéria kapcsán összeverődött társasággal egy jó évünk, amikor egy kis ideig még majdnem azt is elhittünk, hogy így negyven környékén is lehet új baráti kapcsolatokat kötni. Első látásra úgy tűnt, hogy kompatiblis személyiségeik vannak a gyerekeinknek, és teljesen azonos vagy legalábbis egészen közeli nevelési elveket vallunk, emellett korban, társadalmi státuszban, tanultságban többé-kevésbé egy szinten mozogtunk, és az undorító csaló óvodavezető erős kötelékeket alakított ki közöttünk, mert egy közös ellenség már csak ilyen. Mindig akadt olyan heti egy közös program, játszóháztól és játszótértől, az egymáshoz átjárogatásokon, pókerpartikon és bulikon át, egészen a közös Balatonozásig és ausztriai síelésig. Nem tudjuk, hogy mennyiben volt köszönhető az állandó stabil gyerekbagázsnak, vagy amúgy is bekövetkezett volna, ahogy növekszik, de tény, hogy Kissmajom magához képest lassan egészen kinyílt, például elkezdte vitákban megvédeni magát a félrehúzódó áldozat attitűd helyett. Amikor teljes kompánia egyszerre volt jelen, általában Va volt az, akivel a legtöbb időt együtt töltött - ő nagyon jól tudta kezelni Kissmajom változékony (hol izgága, hol álmodozós) temperamentumát, és szinte terápiás hatással volt rá, amikor Ma gonoszkodásai miatt túlpörgött és rohangálni-hangoskodni kezdett; cserében Kissmajom alkalmazkodott az ő hangulataihoz, és játszott vele akkor is, amikor a többiek nem voltak hajlandóak meghallgatni se a kéréseit vagy javaslatait, mert ő egy igazi underdog, akinek a sokkal függetlenebb Kissmajommal ellentétben, minden vágya, hogy befogadják, és szenved ha ez nincs meg. De ami a legfontosabb, Kissmajom elkezdett barátkozni kifelé is: ha ismerős nélkül voltunk bárhol, idegen gyerekekhez első hívásra odament, sőt egyre gyakrabban ő maga kezdeményezett, kérdezett, ötletelt, lelkesen részt vett akár számára nem annyira érdekes játékban is, csupán az interakció kedvéért. Így aztán nagy általánosságban pozitívnak értékeltük a csapattal közösen töltött időt, bár végig voltak red flag helyzetek...
Az első ilyen igazán kiábrándító dolog, az az anyukák reakciója volt a gyerekek között felmerülő problémák kezelésére, ugyanis én voltam az egyetlen, aki valódi előrelépést akartam, a kibekkelős sunyítás helyett. Mivel Ma egy folyton nyavalygós gyerek, sajnos az elején én is többször gyanútlanul belefutottam abba, hogy a sápítozó hangját hallva, rögtön ugrottam és rászóltam Kissmajomra, hogy szépen játsszon, anélkül, hogy megbizonyosodtam volna róla, hogy tényleg csinált-e bármi helytelent, de egy idő után elkezdtem figyelni őket, és rájöttem, hogy igazából ilyenkor csak annyi történik, hogy Ma úgy próbálja kiszorítani Kissmajmot a játékból, hogy minden egyes lépésnél beleköt és leszidja valami teljesen jelentéktelen semmiségért (hogy nem azzal, nem úgy, nem akkor kell ezt vagy azt tenni), amíg ő meg nem unja, és önszántából tovább nem áll. Attól kezdve a fölöslegesen eltúlzott moderálgatás helyett inkább mindig Kissmajmot vettem védelmembe, és többször kértem Ma anyukáját is, hogy legyen szíves beszélni a fiával, mert ez így nem okés, hogy én azonnal intézkedek, ha az én gyerekem egy off mozdulatot tesz, az övé meg konkrét bully, és ezt senki sem akadályozza meg.
Nem csak Kissmajommal volt ilyen egyébként, hanem minden kisfiúval, aki nem engedte át neki a komplett kontrollt, az új oviban is így nyomul, csak ott sokkal több az önálló személyiség, meg az olyan gyerekek, akiknek azonos az érdeklődési köre, így eszükbe sem jut a Ma által szervezgetett akciókban részt venni, hanem egymással játszanak - az utóbbi időben emiatt egyre többször marad magára, vagy kettesben mert Ki még irányítható, vagy kénytelen a többiek által kitalált és neki nem tetsző szabályokhoz alkalmazkodni. És persze a kis otthoni bandában sem Kissmajom volt az egyetlen áldozata, ez többször is téma volt a felnőttek között, de sajnos kizárólag csak akkor, ha mi, az elszenvedők anyukái magunk között voltunk, mert konfrontálódni rajtam kívül senki sem akart... Va anyukája például bevallotta, hogy Ma az ő gyerekét ha lehet, még durvábban csesztette ismeretségük alatt végig, elkergette, megalázta, de ő ilyenkor ahelyett hogy valamilyen dialógust kezdeményezett volna, inkább kivonta a szituációból: hazavitte vagy el sem hozta játszózásokra, ha biztosan tudta, hogy Ma is ott lesz, és tökre örült, amikor kiderült, hogy nem jönnek el nyaralni vagy telelni, és teljesen más suliba akarják majd járatni, mint ahova ők bejutottak. Az ikerfiúk anyukája is elmesélte, hogy komolyan aggasztja Ma közelsége, mert a Za és közötte zajló hatalmi viaskodás oda fajult, hogy Ma egyszer azzal provokálta, hogy ha annyira menő, akkor dugja bele az ujját a konnektorba; de ő sem szólt az illetékesnek, csak reménykedett, hogy a külön intézményekbe kerülés után úgyis eltávolodnak egymástól a gyerekek, és így megússzák a komolyabb bajokat. Illetve tartozott még a klubhoz két kislányokkal rendelkező család, ahol még intenzívebb civakodások folytak, mert Di (aki mindenkinél legalább egy, és Kissmajomnál másfél évvel nagyobb) egy borzasztóan kompetitív, erőszakos, törtető valaki, aki mindent harcként fog fel, amiben neki minimum parancsnoknak kell lennie; a másik fél, Da anyukája viszont ezekben a csetepatékban kivétel nélkül a saját gyerekét hagyta cserben, jó esetben úgy, hogy finoman szuggerálta, hogy engedje a másikat győzni, rossz esetben úgy, hogy baromira leszidta szegény lányát, amikor az lázadni próbált az őt érő szivatások ellen.
Számomra egészen sokkoló élmény volt szembesülni ezekkel az extrém módon konfliktuskerülő hozzáállásokkal, és fokozatosan ráébredni, hogy miközben mi hozzánk hasonló szülőknek gondoltuk ezeket az embereket, nekik sokkal fontosab bárgyún mosolyogva semleges témákról traccsolni a viszonylag frissen szerzett ismerősökkel, mint az, hogy kiálljanak a saját gyerekeik mellett... De mivel mindenki csak az érintettek háta mögött elemezgette a-másik-gyereke tetteit, a kölkök is teljesen átvették ezt az egészségtelen csendben eltűrős mintát, és mindenki* a maga módján küzdött meg vele: szerencsétlen Da tehetetlen dühében sokat sírdogált, Va durcás passzív-agresszív kismalacként állt ellen, Za minidiktátorrá lépett elő mindegyik olyan alkalommal amikor Ma nem volt jelen, és végre ő is kiélhette magát.
Én a mizantrópiám ellenére egy eléggé toleráns ember vagyok (contradiction in terms): úgy általában nagyon keveseket és nagyon nehezen engedek magamhoz közel, de akit felületesen ismerek, annak kapcsán ritkán ítélkezem vagy gyűlölködöm, elfogadok csomó mindent akkor is, ha nem értem... és van véleményem, persze, hangoztatni is szoktam, akkor is, ha vita a vége, mert hiszem, hogy az értelmes ellenérvek ütköztetéséből minden fél tanulhat, de alapvetően majdnem minden emberi gyengeséghez igyekszem empátiával viszonyulni, mert nekem is van éppen elég hibám, és jól esik, ha velem is megértő az, aki észreveszi őket. De van pár dolog, amit nem tudok megbocsájtani, illetve leginkább felfordul a gyomrom tőlük - ilyen a képmutatás (az arcodba kedves vagyok és hízelgő, a hátad mögött fröcsögve pletykálok, esetleg jól átkúrlak), a primitívség (tiszteletlen beszédmodor és/vagy bántó viselkedés azzal szemben, akit állítólag szeretek), és a gerinctelenség, annál aljább dolgot elképzelni sem tudok, mint amikor valaki cserbenhagyja a másikat, miközben valójában teljesen egyetért vele, és négyszemközt biztosítja is a támogatásáról (ez főleg azóta pet peeve, amióta anya vagyok, és természetesen hatványozottan igaz olyan helyzetekre, ahol a saját kiszolgáltatott gyerekét nem pártfogolja valaki egyértelműen). És ahogy a kezdeti ismerkedős leplek lehulltak, M. is és én is egyre többször értetlenkedtünk azon, hogy mi értelme ennek a kétszínű alakoskodásnak,és langymeleg látszatbékének, vajon miért csak nekünk mániánk, hogy mindenki normális és nem utolsó sorban biztonságos körülmények között szórakozhasson, és a becsületes, fair bánásmód iránti alapvető igényeik ki legyenek elégítve azoknak is, akik maguknak még nem képesek ezt megkövetelni. Csak bámultunk ki a fejünkből, hogy ezek az amúgy civilizált emberek egészen furán viselkednek a párjukkal, szemrebbenés nélkül manipulálják vagy alázzák meg egymást önző érdekek vagy egy jó poén kedvéért, gátlástalanul hergelnek és bántanak, hazudoznak és megtiltanak, de ilyen alpári szinten, hogy dagadt tehén vagy, ostoba tanulatlan vagy, nem mehetsz el kocsmázni a haverokkal, meg ne tudja a férjem, hogy megvettem magamnak ezt vagy azt, mert botrány lesz, vagy a "kedvenc" megcsalom a feleségem, de ne áruljátok el neki. És én elkezdtem rájönni, hogy nem érdemes határozott véleményt hangoztatnom senkinek (például arról, hogy Ma bully viselkedésével foglalkozni kellene), mert miközben négy- vagy hatszem között vehemensen háborgott mindenki, amikor kiálltam az illetékessel is tisztázni a gondot (Ma anyukájának elmagyarázni, hogy amit ő nem vesz észre a kisfián, az attól még ott van, és ezt nem csak én látom/szenvedem), úgyis sorra lekushadtak, és magamra hagytak, mint valami hablatyoló agitátort.
Tavaly ősztől aztán, mikor már az ovis elválás végleges lett, és csak azon kívül lehetett mindenkivel egyszerre találkozni, elkezdtek vészesen szaporodni/sűrűsödni a kellemetlen incidensek is, és számunkra beindult és egyre gyorsabban eszkalálódott az endgame. Kezdődött egy beöltözős Halloween mulatsággal Va szüleinél, amikor a házigazdát látványosan mellőzték a játékokban, Kissmajom és Da szinte végig csak kettesben** tevékenykedtek, Ki magából kikelve*** káromkodott és rongált, és mi meg is beszéltük itthon, hogy már bánjuk, amiért felajánlottuk a házunkat következő bulihelyszínként.
A bulink előérzeteinknek megfelelően mindenkinek jó volt, rajtam és Kissmajmon kívül: az apukákat gyorsan leküldtem M. szobájába pókerezni (amúgy mindenféle érzelmi zsarolással rövid láncon tarták őket a feleségek, gondoltam legalább egyszer ne menjen ez a faszság), Di anyukája nem jött el a beteg picije miatt, így ő teljesen kontroll nélkül garázdálkodott, és Ki csatlakozott hozzá az itt-mindent-szabad akcióban, miközben Ma a szokásos mindenkit irányítgató (és aki nem irányul, azt kiközösítő) játszmáiba kezdett. Az anyukák lazán eldumálgattak, én voltam a feketeseggű (vagy M. szavaival élve deviáns), amiért beleszóltam a kicsik dolgába, és Kissmajom helyett ki mertem kérni, hogy ne az legyen a fő csapásvonal, hogy minél több játékát leborítsák a polcról, majd a hevesebb vérmérsékletűek végig is gázoljanak rajtuk. Nem értették meg, hogy nem az a tiltakozásom lényege, hogy hány játék ment tönkre, és fizessék ki hogy visszavásárolhassam, hanem hogy ez az egész rombolásos menet azért kezelendő, mert visszatérő sémákat erősít meg és ezáltal frusztrációkat szít tovább - akinek a domináns csapatba tartozott a gyereke, az nem érezte hogy ez beavatkozást igénylő vagy orvosolandó, akinek az elnyomottba, az gyáván elsompolygott, és nem megoldást keresett, csak csendes elhatározásra jutott, hogy ő a gyerekét majd inkább diszkréten távoltartja az agresszoroktól, és a saját házában tuti nem rendez összejöveteleket a jövőben.
Egy már előre megbeszélt szilveszteri házibuli volt még ezek után, ahonnan közvetlenül éjfél után mindenki kvázi elmenekült, mert a házigazda Di senkit nem engedett azt és úgy játszani, ahogy szerették volna, nem szabadott kipróbálni a játékait, mindenből versenyt gyártott amit neki kellett megnyerni, és őrjöngve hisztizett minden apróságon, ha valaki nem a kedve szerint járt el.
Ezek közepette folyt még decemberben Kissmajom játszóházas születésnapi zsúrja is - a fenti pattern ott is ismétlődött, Va volt az egyetlen, akivel az ünnepeltünk szívesen játszott együtt, de a legsokatmondóbb az volt, hogy igazán szuperül akkor érezte csak magát, mikor az összes meghívottja hazaszállingózott, ő ott a helyszínen megismerkedett pár aranyos gyerekkel, és zárásig önfeledten bandáztak.
Januárra és márciusra le volt foglalva ekkor már egy-egy közös síelés; az első előtt erősen sejtettük, a másodiknál induláskor már tudtuk, hogy részünkről ez lesz a hattyúdal. Már első napon kiborítottam a bilit... lehet, hogy tényleg igaza van az uramnak a devianciámat illetően... :) Anno a gyerekeink egyszerre kezdték a síelést, ez volt a második szezonjuk havon, de mivel a fizikai adottságuk és tehetségük is különbözik, és év közben műanyag pályára**** is különbözőképpen jártak, volt egy vak számára is látható hierarchia a csúszásuk minőségében: Da volt a legeslegügyesebb, őt szorosan követte Kissmajom, utána jócskán lemaradva Di és Ka, aztán Za és Va, és végül Ki, aki kanyarodni és fékezni sem tudott még. (Ma apukája nem szereti a havat, így ott a családi direktíva, hogy ők nem síelnek, meg az anyuka épp szülni készült, szóval nem is jöttek velünk.)
Előrebocsátom, Ki szüleit (akiket én vezettem be a társaságba, mert szóltam oviváltáskor, hogy van még egy helyünk, mentsék ki ők is a gyereküket, és csatlakozzanak) direkt kértem fél évvel utazás előtt, hogy járassák magánórákra, hogy elérje a többiek minimális szintjét és legalább hóekében tudjon közlekedni, de elvitték párszor, aztán úgy gondolták, hogy mivel meg tud állni a lábán, annyi elég is lesz - amikor azonban ez ott a helyszínen kiderült, a tapintat mindennemű hiányát tanúsítva, az apja könyörögni kezdett, hogy hadd járjon ő is a többiekkel együtt oktatásra, mert ha nem, akkor... az évszázad érve: sír. Meg is lett próbálva ez a dolog egy fél napig, de hiába igyekezett lelkesen, csak esett-kelt szerencsétlen, a teljes társaság meg szívott miatta, mert egy óra alatt konkrétan kétszáz métert tudtak csúszni a leglaposabb bébipályán (megjegyzem: változó technikával, de piros pályán is simán lejutó gyerekekről beszélünk). Ezzel persze senki sem volt elégedett, mert marha drágáért olyan tanfolyamon nem érdemes résztvenni, ahol nem csak hogy semmit sem tanul a gyerek, de még a telet is elátkozza unalmában - viszont jó szokásukhoz híven, csak magukban morgolódtak meg egymásnak panaszkodtak, lépni senki sem mert, nehogy konfrontálódni kelljen a nem épp lady-ségéről híres anyukával. Hát én léptem, kértem a sísuli tulajától egy ellenőrzést, hogy jól gondolom-e, hogy a gyerekek által produkált színvonalak nem kompatibilisak egymással, és bejelentettem, hogy magántanárt szeretnék kérni, hogy haladjon is, de főleg élvezze Kissmajom a siklást; Da anyukájának szóltam előtte, mert a két gyerek műpályára is együtt jár három éve, és ő azt választotta, hogy velünk tartanak.
Második este kitört a botrány. Az ikrek anyukája, aki délután még nekem és Da szüleinek simán bevallotta, hogy neki is tele van a töke (és ő is ki akarja venni a fiúkat, csak már nincs további szabad magánoktató arra a hétre), most ezt a jelenetet jótékony amnéziával letudva, vádaskodni kezdett, hogy miért gondolom hogy az én gyerekem egy sztár, és mindenki másnál annyival ügyesebb, hogy különórán kell szárnyalnia. Mondtam, hogy én egyáltalán nem érzem így (noha az oktatók is megerősítették, hogy jelentős különbségek vannak, tehát éppenséggel érezhetném is akár), és felajánlottam, hogy bárki nyugodtan társuljon be mellénk, még fizetnie sem kell pluszba, két kikötésem viszont van: Ki légyszi ne, mert ő még annyira kezdő, hogy akadályozza a normális előrelépést, és Di se, mert az ő konstans rivalizálását Kissmajom és Da rosszul viselik, senkinek se érdeke, hogy folyamatosan önjelölt tanárként stresszelje őket, hogy ezt nem jól csináljátok, nézzétek így kell, én vagyok a legügyesebb, én leszek a sorvezető, stb. Di és Ki anyukái persze sértetten rámugrottak, hogy ezeket a különbségeket és vitákat az oktatók dolga kezelni (őőő, nem... actually nevelés dolga)... M. csak nézett rám döbbenten, és egyszerűen nem bírtuk megérteni, hogy hogy lehetnek ennyire elvakultak, és mi tagadás bunkók, mennyire inkorrekt és tapintatlan már elvárni, hogy más gyerekek szenvedjenek azért, mert a tiédet nem tudod kordában tartani. És amin már el sem képedtünk (hiszen ő a saját lányát sem óvja meg soha, miért védene meg engem), Da anyukája is visszasunnyogott, mintha nem önszántából csatlakozott volna a magánórára, és nem örült volna hogy intézkedem, mikor ő nyelvtudás hiányában nem tudott. Mindeközben az apukák nagyjából egy szót sem bátorkodtak hozzátenni az asszonycirkuszhoz, csak mikor este a feleségek felvonultak, akkor hangzott el néhány minden-viccnek-fele-igaz megjegyzés, hogy végülis jogosan jártam el, nem indulhat minden egyes alkalommal nulláról az oktatás csak azért, mert valaki benyom egy totál kezdőt, mert ugye születtek itt időközben és még fognak is kistesók, akik épphogy tanulgatnak ülni-mászni. Az eredmény az lett, hogy én ezek után kiszálltam ebből az abszurd catfight produkcióból, őszinte jókívánságommal megkapták a kifizetett oktatónkat, hogy végre legalább fel tudják vinni a szerencsétlen gyerekeiket az igazi hegyre is (mivel Ki nem tud egyedül liftezni, kellett mellé egy külön tanár, hogy a szó szoros értelmében támogassa be- és kiszálláskor), és mi attól kezdve végig csak családilag síeltünk, csodálatos volt, de tényleg, ezért komolyan hálásak voltunk mindenkinek utólag, mert saját indíttatásból nem próbáltuk volna ki (mert én például a nyugdíjas tempómmal már nem érem utol Kissmajmot, ha full speed siklik lefele).
Hazatérés után nem találkoztunk többet, csak az ovistársak anyukáival futottam össze pár percekre, és persze a gyerekek ott továbbra is együtt jártak, illetve Da Kissmajommal folytatta a síoktatást itthon is. Csoportos cseten ment a kommunikáció, igaz sokkal kisebb intenzitással és felületesebb témákról mint régebben, de addigra már egyértelművé vált, hogy kétségkívül mindenki továbbra is leginkább kettes pletykapartikban osztja meg a full társaság előtt felvállalni nem merészelt gondolatait. A már lefoglalt márciusi síelést kettős érzésekkel vártuk: nem annyira, mert mindenkiből baromira kiábrándultunk és hátunk közepére sem kívántuk már a találkozást, de nagyon is, mert a hármasban csúszkálás emléke miatt tudtuk, hogy szuperül telik majd, bármilyenek a további körülmények.
Természetesen ez a hét sem múlt el eseménytelenül, mert késő délutántól lefekvésig nem sok szórakozási lehetőség volt a szállodában, a felnőttek a bárban, a gyerekek a játszóházban tartózkodtak többnyire, tehát kénytelenek voltunk kapcsolatban maradni. Viszont a gyerekek elkezdtek falkásodni a Ma hiányán fellelkesült Za vezénylésével, értelemszerűen Kissmajom ellen, mivel bevallottan irigykedtek rá: miközben ő az egész idejét velünk tölthette szabadon, kedvünk szerinti beosztással, röhögcséléssel és fogócskákkal, nekik kötelező volt a napi négy órás szigorú tanfolyam, ami kinek-kinek vérmérséklete és sítudása szerint vagy erőltetett menet volt, vagy ingerszegény tengés-lengés. Nem küldték el maguk közül, de mindig őt nevezték ki hunyónak, fogónak, vagy különféle gonosz szereplőnek, aki csak ellenségként funkcionálhatott a közös játékban - szegénykém ezeket gyanútlanul elfogadta, és nem is sejtette, hogy észrevétlenül megváltoztatják a játék szabályait, és ő fog rosszul kijönni ebből. Felmásztak például egy magas hóbuckára, hogy ők a várlakók, Kissmajom legyen a támadó, fentről szórták az arcába a hógolyókat, rugdostak hogy gyere húzd meg a lábunkat, majd amikor a kérésnek eleget téve valóban elkapott egy bakancsot és a tulajdonosa seggen lecsúszott a másfél méteres dombocskáról, üvöltve árulkodni kezdtek, hogy Kissmajom lerántotta. Vagy egy másik esetben ugyanilyen felállásban bezárkóztak előle a játszószobába, azzal élvezkedtek hogy bentről tolták az ajtót, Kissmajom meg részben kérésükre, részben egyre mérgesebben hogy nem engedik be, egyszer csak egy nagyobbat lökött, az egy fejjel kisebb Za ettől felborult és megütötte magát, és máris rohant ordítva panaszkodni. Nyilván nem szemét számító módon, és talán nem is tudatosan esküdtek össze így ellene, de a végeredmény attól még igazságtalan volt, Kissmajom kétségtelenül egyre feszültebb lett a sorozatos cseszegetéstől, amit talán nem is tudott megfogalmazni magában, csak érezte, hogy nem tisztességesek vele, így egy idő után már ő sem reagált kifogástalanul, hiszen mind a mesterségesen kialakított ellentét, mind a folytonos kizárás zavarta. És akkor persze jött az elvárás, hogy én szidjam meg Kissmajmot, amire nem voltam hajlandó, hiszen minden megmozdulása csak reakció volt arra, ahogy vele bántak.
Az utolsó két napon már az estét sem töltöttük a társasággal, mert nem tudtunk és már nem is akartunk kezdeni semmit olyan felnőtt emberekkel, akik ennyire rosszindulatúan viszonyulnak Kissmajomhoz, miközben nem hajlandók egy pillanatra se elemezni a helyzetet, és beleképzelni magukat az ő helyébe, illetve belátni, hogy nem csak egy fizikai akció minősülhet ám agressziónak, annál sokkal undorítóbb dolog az ő gyerekeik szüntelen közvetett piszkálódása. Mi mindig szigorú (ön)kritikával kezeltük a gyerekünket, mindig ugrottam az első pisszenésre is, ha gyanús volt valami, de túlozni és csak azért lecseszni őt, hogy megfeleljek egy a szemünkben magát egyre jobban elásó társaságnak... eddig tartott.
Hazaérkezésünk után írtam egy körlevelet mindenkinek, hogy sok sikert nekik a jövőben, próbáljanak meg kicsit nyíltabban kommunikálni egymással, és akkor még talán meg is menthető ez a barátkozás dolog, de mi most kilépünk, mert a gyerekünk fontosabb mint bármi, és a gyerekünk sajnos lassan nagyjából bárkivel és bárhol jobban érzi magát, mint ebben a közösségben.
Azóta már az is kiderült, hogy hál'Istennek ősztől az utolsó kötelék is elvágódik, mert az általunk választott suliba más nem kerül át, és lehet tiszta lappal indulni. Tanulságos másfél év volt ez rengeteg szempontból... forget and move on.
* Két másik gyerek is a kör része volt, de azok a fiúk szinte semennyi vizet nem zavartak, annyira totális mértékben manipulálhatóak; néha pillanatokra feleszmélnek, és önállóan döntenek, de alapvetően teljesen alávetik magukat a csordaszellemnek, és azon belül az épp kikiáltott irányítónak. Ki az új ovinkban is csoporttárs lett, és ugyan alapvetően nagyon aranyos, Ma szinte teljesen elszigeteli mindenkitől, mert annyira kis gyenge jellem, hogy néha a jóindulata, néha a magánytól való szorongás miatt, bármit megtesz, amit kér tőle. Ka (Za ikertestvére) más intézménybe jár, és az utóbbi időben az anyukájuk is egyre inkább úgy intézte, hogy Ma kavarásaihoz sok közük már ne lehessen, de ő meg a domináns tesója mellett törpül el a maga csendes, visszahúzódó, megfontolt karakterével, és az ő óhajainak megfelelően cselekszik.
** Kissmajom ezt egyébként egyáltalán nem bánta, ő az oviban is gyakran csatlakozik a lányokhoz, imádja őket, azok meg valósággal körülrajongják; szerencsére mindenféle macho allűr elkerüli, nem tartja cikinek a babázást vagy sminkelést se, és készségesen eltűri, hogy a gyönyörő nagy haját teleaggassák csatokkal... pillanatok alatt vesz le a lábáról minden nőneműt, legyen az kettő vagy nyolcvan éves (and everything in between).
*** Ő egy nagyon érdekes mozaikcsalád szeme fénye, negyvenöt körüli nagyon gazdag pasi és agyonműtött valamikor-gyönyörű nő utolsó gyereke a más partnerekkel már felneveltek után - jóindulatú de egészen egyszerű emberek, agyonféltik és agyonszabályozzák szegény kisfiút, és ő társaságban általában ki-kitör, mert tudja, hogy ott többet megengednek neki és nem csapják meg büntetésből.
**** Ez is egy kemény példája a beteges konfliktuskerülésnek: a gyerekeink együtt kezdték a gyakorlást a műanyag pályán, első évben többé-kevésbé hasonlóan fejlődtek, és akkor mentünk el első osztrák síutunkra, szintén csoportosan. Már egész ügyesen manőverezgettek, ment a kanyargás és a megállás és a liftezés, de ott kezdők közé pakolták őket, és olyan dolgokat gyakoroltattak, amire már semmi szükség nem volt, egy nagyjából vízszintes felületen - minden anyuka picsogott rajta privátban, én voltam az egyetlen aki elmentem a szervezőkhöz és követeltem, hogy a tudásuknak megfelelő oktatást kapjanak a gyerekek. Utána az itthoni műanyag pályán új tanárt kaptunk, aki katonaiskolás fegyelmet kívánt (síbakancsos dombon felfele futás, ha rosszul viselkedtek, stb.), én azonnal reklamáltam és kivettem Kissmajmot, mert nem akartam hogy meggyűlölje a sportolást, a csatlakozó Da anyukáján kívül mindenki más otthagyta a gyerekét, és csak nekünk sopánkodtak, hogy mennyire rosszul bánnak velük.
