napfény járja át a szívem újra

Egy dolog történt, történik a hiszem, ha látom rovatunkban: 

Megismerkedtem egy fiúval redditen, több hete beszélgettünk, és én azt gondoltam, hogy akar tőlem valamit/úgy tűnt, hogy kedvel, és hát nagyon-nagyon okos volt, na.  Azt hittem, hogy majd randira fog hívni vagy valami, erre kiderült, hogy ő az egészet úgy képzelte, hogy én egy prosti leszek, és ő majd a stricim. Még leírni is kiborító. Hogy majd én. Egy prosti. Mit képzelnek a férfiak? Mit képzelnek az emberek? 

Aztán meg ez a nyár... ez eléggé egy shitstorm. Tehát hogy semmi nem jó, mint például a mentális egészségem. Egészen borzasztó, hogy ilyenkor rendkívül gyakran eszembe jut a régi pszichiáter, és mérges leszek meg bosszús meg bosszúvágyó meg arra kell gondolnom, hogy éveket pazaroltam el, mennyi pénzt pazaroltam el, miközben lehet, hogy teljesen félre is kezelt... mármint ezt persze nem fogom tudni, nincs szakmai rálátásom vagy nem tudom én, de azért annyit határozottan éreztem, hogy valami nem ok. 

A mentális állapotom például nem olyan jó. Ezen nincs mit szépíteni, nagyon sok nap, gyakorlatilag az összes nap nyomorultul érzem magam. Nyomorult vagyok, amikor nyaralunk, amikor krémest eszem (hogy mi), amikor a családdal hajókázunk a Balatonon, amikor olvasom a könyvem, amikor egy percre azt gondolom, hogy szép vagyok, amikor egy fiú azt mondja nekem, hogy szép vagyok, amikor főzök, amikor apukámmal úgy nevetünk, hogy kicsordul a könnyem is. Jó, abban a percben talán nem vagyok nyomorult, de aztán visszatér az érzés, hogy én egy aszott szilvaszem vagyok, amiből kiment a napfény és az élet és fogalmam sincs, hogy van tovább. Nagyon sok kávét iszom, mert a kávé egy kicsit segít, szóval most már csak azt remélhetem, hogy nem halok meg valami kardiovaszkuláris betegségben vagy kapok állandó fejfájást a magas vérnyomástól. Néha stikában veszek magamnak egy fánkot újabban ha be kell mennem a spárba. Nagyon fárasztó ez az egész érzelmileg is, a tudat is, és néha (gyakran) már attól vagyok szomorú, hogy már megint/még mindig szomorú vagyok. Egyszer besírtam az utcán majdnem, mert nem lehet, hogy én ilyen elcseszett legyek. Én nem tudok leélni egy egész életet ilyen szomorún. Iszonyat fárasztó. Gyakorlatilag alig vannak társas kapcsolataim, mert mindentől szorongok, szorongok visszaírni mároknak, szorongok felvenni bizonyos ruhadarabokat, szorongok elővenni az ipadem, mert mi van, ha összetöröm, szorongok bal lábbal elindulni a biciklin, mert el fogok dőlni, szorongok mindentől. 

Aztán jön egy kis világosság, és azt hiszem megint, hogy van remény, és amikor van világosság, akkor a remény is örökkévalónak tűnik (milyen Bibliai, haha), közben persze nem az, de abban a pillanatban lehetetlen másra gondolni. Hogy egyszer majd megint szomorú leszek, vagy egyszer megint nem lesz jó a világ, mert abban a percben mint egy köd, felemelkedik minden, és egy kicsit olyan az élet mint egy habos akármi egy cseresznyével a tetején és fodros még a ruhám is. Olyan fárasztó ezzel foglalkozni, ezt feldolgozni, így lenni. 

Egyik este meg a nagynéném küldött valami hülye Müller Péter idézetet arról, hogy magadban kell keresni a boldogságot meg ott van a fény meg ehhez hasonló nagyész okosságok, és úgy kiborultam rajta, hogy nem is tudtam aludni hajnali 2-ig. Sírdogáltam meg azon gondolkodtam, miért ilyen hülye az összes rokonom, mit kéne tennem, ezt mégis hogy gondolta, hogy Müller Péter, ha tényleg segítene valami random motivációs idézet mantrázása, akkor nem próbáltam volna ki terápia helyett egy havi ötvenesért?! Az ilyenek mit gondolnak? Különösen azt hiszem,  hogy azért fáj, mert ennek a nagynénémnek a legrosszabb a mentális egészsége a családban, már nem egy ebédet meg vacsorát rontott el azzal, hogy dúlt-fúlt egész végig, nem evett mert ő kövér, nem evett mert az unokaöcsém leöntötte a terítőt és anyám nem lett mérges, hanem kedves maradt egy kisgyerekkel és mi MEGENGEDHETJÜK MAGUNKNAK A VÍZSZÁMLÁT amibe kerül kimosni, mert kiderült, hogy terhes és nem fogadtuk olyan jól (ez 10+ éve volt persze az unokaöcsémmel, de akkora wtf élményem ritkán volt azóta is), vagy az egész család ki volt borulva a pasiján, aki amúgy mindenki szerint teljesen hülye, még a családja szerint is teljesen hülye és a jéghegy csúcsa, hogy az a standard káromkodása, hogy lócsöcs. Nem írom le mégegyszer, érzékelitek a lényeget. Nem tudok nem kiborulni, amikor valaki ennyire tájékozatlanul és intoleránsan viszonyul a depressziómhoz, vagy ilyeneket kérdez, hogy és, milyen javulás van, (ez mennyire.... inturzív, vagy nem is tudom mi a jó szó erre? ) meg hogy az édesgyökér tea meg ginzeng meg így meg úgy. Nem? Biztos, hogy nem? Biztos, hogy nem fogok gyógynövény teákat inni, amikben fogalmam sincs mennyi hatóanyag van, de antidepresszánssal híresen nem lehet keverni? 

Még akkor is szomorú voltam, amikor egy nagyon aranyos magán hajókiránduláson voltunk, amit a helyi yacht klubból béreltünk és az egész nagyon fancy volt meg szép. Úgy értem, csak mi voltunk a hajón és apa vezetett, a kedvenc unokahúgom nyávogott, hogy menjünk gyorsabban, anya nyávogott, hogy menjünk lassabban, én felvettem a szép kék ruháim egyikét és azt vártam, hogy napozni fogunk, de olyan gyorsan eltelt az idő és annyi kékség volt körülöttünk, hogy nem is tudtam hova nézzek. Ezután nem sokkal kiderült, hogy a kedvenc unokahúgom nem is a hétvégére jött, hanem haza kell mennie már szombat este, mert a barátjának valamilyen boka szalag húzódása van, de aztán kiderült, hogy nem is emiatt, hanem mert másnap két barátnőjével kell találkozniuk, és az egyikük EGÉSZ NYÁRON csak ezen az egy napon ér rá. Mondjuk én azt mondom, hogy ha valaki egész nyáron csak egy napon ér rá, akkor lehet, hogy annyira nem is akar találkozni, de hát mit tudok én a társas kapcsolatokról. Igazából az egész unokahúgomból teljesen elegem van már, hogy kár is magyarázni. Nem is kell magyarázni. Egész hétvégén egy hétvége lett volna, amikor ráérünk mind a négyen, hogy eljöjjenek hozzánk a Balatonra, erre az egyik barátnőnk úgy mondta le, hogy erre heteket kellett várni, amit már önmagában akkora pofátlanságnak érzek, hogy legszívesebben itt le is mondtam volna az egészet, majd az unokahúgom benyögi, hogy ő csak szombat délutánig marad, mert csapatépítő lesz azon a hétvégén a munkahelyén. A munkahelyén, ahol fel akar mondani, ahol nincsenek közeli barátai, ahol az egyik csajjal úgy utálják egymást, hogy a csaj (mondjuk szerintem nem fair módon) kb nem is köszön neki, és akkor ő inkább elmegy csapatépíteni, miközben ilyeneket mond, hogy ő nem fog magyarázkodni, meg nem tudja mit nem értek én ezen. Értem én, csak leszarom. Értem én, csak nem akarom érteni. Értem én, csak én a rokonod is vagyok és kvázi szívességet teszek neked azzal, hogy meghívlak aztán meg ingyen nyaraltatlak napokig, ami alapvetően nem áldozat, de azért legyen már benned annyi, hogy nem lépsz le a hétvége közepén, vagy nem csak egy darab kakaóscsigát hozol reggelire CSAK MAGADNAK? Komolyan, én az agyam eldobom. 

Az egészből már egy olyan iszonyat kellemetlen rantet tudnék kerekíteni, hogy még én se tudom, hova kapjak, hogy van-e értelme, és akkor még én szégyellem magam. Mindenesetre én rászerveztem egy másik programot, jobban mondva hát más barátaimat, miután az egyikük hetekig tartott mire lemondja, a másikuk meg félig lemondta, aztán további hetekig nem írtak semmit,  és nekem már amúgy is teljesen elegem lett az egészből. Most én vagyok a legrosszabb ember a világon, törődjetek bele ti is.