Életről, halálról

Én szeretek az idősellátás területén dolgozni. Egészen egyszerű oka van. Szeretem az időseket. Szeretem az embereket. Még mindig nem tántorodtam ettől el. Jó hülyén ülni midig úgy, hogy nincs egyetlen gyanakvó, bizalmatlan pillanatom sem, Jó, van, végül elárulom. Félek az orvosoktól, bár azt kívánom, soha, soha, de soha ne kelljen menni gyógyítást koldulni, de legyünk egészségesek. Máskülönben azt hiszem az élet szép, az emberek jóindulatúak. Elmondhatjuk egymásnak a félelmeinket, vagy örömeinket. Persze a halál az más. Arról még mindig nehéz beszélni. Jobb gondolni sem rá. Amúgy igaz, és értem is, ha egyet nem is értek ezzel. Ahol én dolgozom, nincs választásod. A halálra gondolni kell, s ahol halál van ott gondoskodni is illik. Kísérni, hogy méltó legyen az elmenetel.
Persze könnyebb elkerülni. S halálról, haldoklásról nem beszélni. Pedig vannak teendőink bekövetkező halálunk esetére, s ha hajlandóak vagyunk szembesülni ezzel, tudatosan teszünk jót mindenkivel. Máskülönben terheket hagyunk magunk után nem csak könnyeket,
Ritkán találkozom azzal, pedig mondom, idősellátásban dolgozom, hogy kimondódik, tudni, hogy nincs menekvés. Láttam már eltökéltséget és választást, komoly döntéshozatalt. Hallottam szóbeli hangos megnyilatkozást, pedig a halál még odébb jár, de rút arcát felvillantja már olykor-olykor : - Nem akarok semmilyen életet - ezáltal szenvedést is - meghosszabbító orvosi beavatkozást. Ha úgy alakul, csak a fájdalmak enyhítésére vágyom, megőrizve a méltóságom.
Sírva fájlalta a leendő ordító hiányt a család, de a kinyilatkoztatott kérést elfogadták.
Nagyon ritka és bátor ez a fajta tudatosság és elfogadás. Pedig nehéz a haldoklónak és a családnak is.
S azon gondolkodom, van e joga bárkinek elbizonytalanítani bárkit a meghozott döntés helyességében? Hogy kell e megszakértenünk mások döntését? Kell e kategóriákat gyártani, egészen odáig, amibe a legkívülállóbb is valahogyan belefér? Kell e megítélni? Kell e elítélni? Kell e éles határok mentén, a kizárólag jó vagy rossz mezsgyéjén ítéletet hozni? Hová lettek az árnyalatok? Miért olyan nehéz hagyni, hogy legalább arról döntsünk, hogyan akarunk elmenni?!

néha

néha hagyok szétpukkanni álmokat
néha hagyok elmélyülni ráncokat
néha égve felejtem a villanyt
néha megbántok másokat
aztán lehúzom a rolókat
néha nem fordulok vissza
néha félbe hagyok könyveket
néha hátat fordítok mindennek
néha szélesre tárom ajtómat
néha beengedlek házamba
néha riadtan úgy érzem feladtam
néha csak várom a sült halat
néha azt hiszem 20 vagyok
aztán a tükörbe nézve jajgatok
néha haragszom magamra
mindig megbocsátok másoknak
néha megfutamodom
néha elveszítem a kontrollt
néha elcsúszok a talajon
a futást persze feladom
néha fázok, azután begyújtok
néha rohanó időmet magamnak megtartom
néha hangosan ordítok
néha nem értem kire hasonlítok
néha nem tudom kik között vagyok
néha nem tudom van közöm hozzátok?!

van az a téma

van az a téma, amiben nincs dilemma,
a test ha öregszik, nyomot hagy.
Nem fáj a lábam
nincs tünetem testi,
bár 40 felett a legtöbben tudnak mit mesélni.
Előbb utóbb őszül a haj,
ráncos a bőr,
görbül a hát.
jó, de mi van ha nem öregszik a lélek?
A hülyeséget elnézi e a világ?

Én megpróbáltam elvárásoknak megfelelni
kényszerből jó katona lenni
viselkedésemet öregedő testemhez rendezni.
Csak hogy a lélek felül ír mindent,
Nem leszek jó kislány 80 évesen sem
Tócsákba gázolok,
öreg barátnőimmel majd ágyakon ugrálok
színeset hordok majd és a kedvenc feketém
tojok a világra, pirosra festem a számat
üvöltve hallgatom majd a zenét
lehet öreg a testem,
a kedvem az enyém.

öregen majd

Most becsukom a szemem. Látom magam nagyon öregen a tengerparton. Bőröm napszítta, ráncos, testem inas. Csak egy fehér lenge inget viselek és szalmakalapot. Mindig hátulról látom magam, ülve egy csíkos napozó széken. Pezsgőt iszom, kutya ül mellettem. Mezítelen lábam a homokba fúrom, a langyos tengervíz szeretve ölel. Itt vénséges öreg vagyok, félelem nélküli, elégedett és boldog. Néha mégis félek. Ne kérdezz, úgysem mondom el!

Kibillentem

Nem mondanám magam harcosnak, de vannak szívügyeim, és tény, hogy azokért is leginkább tenni úgy tudok, akarok, hogy ha lehet ne legyen túl hangos, maradjon a mód szelíd. Persze az én temperamentumommal van azért néha kontrollvesztés és születnek bennem néha nagy indulatok. A hétköznapokban nem sokat hezitálok, az indulatokat sem tartom keretek között időnként, ez számomra belefér, más téma, hogyan élik meg azok, aki a közelemben, vagy velem élnek. Nagyokat álmodok, amiről csak ritkán és kevés embernek beszélek. S bár a külvilág felé bizonyára egyáltalán nem látványos, bízom benne, ha egyszer kézzelfoghatóvá válik, sokak számára meghatározóan fontos lesz, akárcsak nekem.
Mindegy, hogy otthon vagyok, az utcán sétálok, dolgozom vagy utazom éppen, a segítő attitűd állandó bennem. Alapvetően nem jellemző rám, hogy elmennék szenvedő ember mellett, hogy akarnék bizonytalanságot magam után hagyni, hogy ne lenne néhány jó szavam ha valakinek ez kell, vagy ne ölelném meg, akin az segít, még ha az ölelést még mindig tanulnom is kell.
Elvesztettem tegnap a kontrollt, azután ma reggel is. Mert nem, vagy alig, csak hangosan bírom elviselni, hogy oly korban, oly helyen élünk, ahol a szenvedés szenzáció, s csak addig érdekes a tragédia, a fájdalom, a veszteség, amíg hír. Aztán nincs megtartás, nincs segítő háló, van viszont rengeteg baromi okos szakember, akik valamiért mégis elengedik a védőernyőt és hagyjuk, hagyják a rászorulókat egyedül a mélybe zuhanni. Ma, akik valós segítséghez jutnak, szerencséjük van. Ha nem vagy jó időben, jó helyen, kevés a pénzed és nincs kapcsolati tőkéd, rosszak, nagyon rosszak az esélyeid.

Az meg egészen egyszerűen felfoghatatlan, hogy aránytalanul túlzó pénzekért vehetsz magadnak ma csak tudományt. Kirekeszt, elzár, falakat épít, magamra hagy, elképesztően feldühít. Szeretnék jól segíteni. Jó szakember szeretnék lenni. Hol van a támogató attitűd, az önzetlenség, a tudás átadása iránti alázat?!

Töretlenül hiszek az emberi jóságban, és a közösség erejében.

jó, hogy nem kell beszélgetni

"Jó, hogy nem kell beszélgetni. Pedig amúgy szívesen szóba elegyedik bárkivel. Legalább is régen így volt. Ma már kevésbé. Nem akarattal, de kifeszíti a láthatatlan hálót, ami falat képez ember és ember között, lezárva, hogy bárki megnyissa a beszélgetés kényszerű kapuját. A várakozás türelmetlenné teszi. és a türelmetlenség kétségbeesést szül, mert időt és teret enged azoknak a gondolatoknak, amiket átsző a félelem. Egyszer csak megértette a buszmegállóban topogva, körbe véve a szürke embertömegben, hogy volt már, hogy nem értette, hogyan lehetséges, hogy van még élet, hogy van lélegzet, nem értette, hogyan lehetséges, hogy nem dermedt meg a világ egy azon pillanatban örökre.
Magány a sokaságban. Jó, hogy amúgy normálisan zajlik az élet. Nincs ráírva mire gondol. Nincs ráírva, hogyan érez. Csak a szeme beszédes, ha jobban figyelsz. Amúgy mindegy. Nem mindig gondolja ő sem ilyen mélyen. Végül hogyan is szűnhetne meg minden egy azon pillanatban?! Elegendőek a mikro kisülések. Mégis nehéz, mégis érthetetlen, mikor ha félsz, mikor ha aggódsz, mikor ha veszítesz, hogyan mehet tovább az élet. Hogyan, de tényleg?!"

jó reggelt

jó reggelt
de, ezt is csak jó hangosan gondoltam,
gondolatban hűs utcákat koptattam.
eszembe jutott egy kávéház,
benne egy jó lelkű asszonyság.
Megkérdezte kérsz kávét?
Nem várt választ,
kaptam mellé ölelést.
Figyelmet,
óriási kegyelmet.
mellkasom kitárult,
lángoló égboltunk
betakarta nyugtalan világunk.
Ösztönös volt,
zsebre dugtam,
hordozom magammal
amit kaptam,
zsebre dugtam,
nincs szaglásom,
a kávé illata nem fontos,
barna és ragacsos.
nincsen szaga.
nincsen íze.
befúródott mélyen a szívem közepébe
ott viszem tovább magamban,
nem a zsebemben.

sötét volt átfáztam

sötét volt
átfáztam
mély a kút
az alját megjártam.
vártak a felszínen
húzták a kezemet
tartottak melegben
azt mondták túlélem.
kezem-lábam mozdul,
párás a szemüvegem.
rózsaszínben járok,
nem beszélek.
igazuk volt,
élek.

Szivárványt vártam

Szivárványt vártam,
csokoládét adott a lánynak,
láttam.
elkapott pillanat,
ültem a villamoson.
féltem.
jól időzített hívás,
jól esett.
Könyvet vettem,
múljon az idő,
hömpölygött a tömeg.
minden másodpercben,
valakinek eldől valami.
Filmszakadás,
van ilyen.
ólmos másodpercek múlnak,
az idő nagy úr.
mellettem idegen család zsibong,
csak mondatfoszlányokat hallok,
figyelmem elkenődött.
kattanás.
vége a rettegésnek.
holnaptól már beszélek.
egységbe rendeződtem.
elmormolom a miatyánkot.
és gondolok azokra,
akik most is félnek.

Annyit láttam már

Annyit láttam,
éreztem
már a halált.
Féltem is.
Vágytam is már.
Szél susogásában
Kapu nyikorgásában,
Hallottam.
Lelket testet elhagyni,
Hallottam
Utolsó lélegzetet kilehelni,
Hallottam.
Nincs magányosabb
mint egyedül meghalni
egyedül meghalni
egyedül meghalni
végül magányosan halunk meg mind.
Tegnap láttam
Fájt megint.

A szociális munkáról

Azt akarom mondani, hogy az évnek ebben az időszakában, pontosabban november 12-én ünnepeljük a szociális szférában dolgozó munkatársakat. Nem azért érzem említésre méltónak, mert magam is ezen a területen dolgozom, hanem azért, mert oly kevés szót kapnak a munkatársaim. Pedig a szociális szférában munkát végző emberek minden nap valaki másért tesznek, olyan embereken igyekeznek segíteni, akik átmeneti vagy állandó jelleggel krízishelyzetben vannak, támogatásra, gyámolításra szorulnak. Nem tudom van e szebb, boldogabb dolog, mint megpróbálni önzetlenül segíteni, megpróbálni örömet, reményt és főleg szeretetet adni. Pedig gyakran a segítő is segítségre szorul, mi is kerülhetünk nehéz élethelyzetbe. A szociális munka nem egy siker sztori, kevés benne a boldog végkifejlet, megbecsüli az ember a legapróbb eredményt, örömet is. Csak a legelszántabbak képesek tartósan a területen megmaradni, de azt hiszem itt csak őszinte szívvel, igazi emberséggel és jósággal érdemes munkát végezni mind a magunk, mind az általunk gyámolítottak érdekében. A legelhivatottabbakat ünneplem nem csak ma, hanem az év minden napján nagy megbecsüléssel. Külön szeretettel gondolok mostani és valamikor munkatársaimra, és mindenkire, akiknek valaha segíteni tudtunk!!!

Igéző, rozsdaszínű őszben

Igéző, rozsdaszínű őszben,
ketté vált előttem az erdő zöldje.
megszűnt tér és idő.
nem fájt a test.
több a megszokottnál,
minőségi
tudatmódosult állapot.
Több jutott belőle az átlagosnál.
Nem volt gondolat.
Egy ideig.
Nem fájt futni.
Nem szorított mellkas.
volt elég levegő.
én és én,
és a tiszta gondolat.
tűhegyes, letisztult pillanat.
egyenes, vonalas állapot
ilyenből csak nagyon a kevés.
Lehet vékony mint a selyem.
jeges, hűvös, dermesztő visszatérés a mostba.
Vége.
Átfordul a szomorúba az emlékezés.
Nyár az őszbe.
Szól a zene a fejemben
Visszatértem a mostba.
Még haza sem értem.
Záporozó kérdések.
Kérdések nyitva.

Tisza Kata: a gyászról

Napi háromszor gondolok rád
Reggel amikor felkelek
Hogy legyen a napnak értelme
Aztán eszembe jutsz délben
Hogy lemenjen a torkomon az étel
És végül este egy imát mondok
Hogy elalvásba torkolljon
A gyászom

vers és én

Trolibusz pirosa villogott agyamban,
vinnyogva emlékeztetve álmomra.
megpróbáltam hátra tolni,
agyamnak leghátsó, legfelsőbb polcára dugni.
nem gondolni,
nem beszélni
elengedni, elgyászolni.
Elejtett szó,
egy filmkocka.
egy kérdés kiáltott válaszra.
Hátat löktem.
Hárítottam.
Eldöntöttem.
Bele álltam.
Semmi konkrét.
Nincs elemzés.
Nincsen válasz.
Újrakezdés.

Gyermekek nélkül a ház

Gyermek nélkül a ház bútorszalon,
Nincs levetett ruha az asztalon,
Alvó fejecske nem hagy mély nyomot a bársonypárnán,
Semmi nem kopott.

Az ágyterítő gyűretlen, fehér,
Nincs szétmorzsolva sütemény, kenyér,
Nincs behúrcolva kavics és homok
Csak állnak mereven értéktelenül
Újak maradnak a bútorok,
Ám de a gyermekkel életrekel minden,
Ha futkos a szobában, udvaron, s a kertben.
Ha elszomorít az élet gondja, búja,
Elfeledteti azt a gyermek mosolya.
Tanulj a gyermektől örülni mindennek,
S adj hálát mindezért az Istennek.
(ismeretlen szerző)

Rákról és gyógyulásról

Tegnap a Nők elleni erőszak témája kapcsán azt mondtam, hogy csak nagyon kevés olyan téma van, amely kapcsán nyilvánosan véleményemnek hangot adok. Az egészségüggyel kapcsolatban szerzett szomorú tapasztalatok azok, amely van annyira fontos és értékes, hogy az alábbi cikk olvasása után nem bírom csukva tartani a számat. Bányai Évát bárcsak ismerhetném személyesen, hogy percekig ölelhessem, mert valami olyasmit képvisel, amit mindannyian szomjazunk, ami nem kerül semmibe, ami ma Magyarországon egész egyszerűen az egészségügyben hiánycikk, emberségről, a törődésről, minőségi, értő kommunikációról. Minden szavát elhiszem és biztosan tudom, hogy amiről beszél működik. A zsigereimben érzem. Érezted e már magad láthatatlannak? Kiszolgáltatottnak, amikor magadért, vagy valamelyik általad nagyon szeretett hozzátartozódért aggódtál?! Én igen. Természetemnél fogva mély tisztelettel és alázattal, a legősibb bizalommal reméltem segítséget. Hiba volt. Nem általánosítok, tudom hogy vannak kivételek. Magam is tapasztaltam néhány hete, így még inkább minden szavával egyetértek Bányai Évának. Igen, minden szónak súlya van!! Igen, a szavakkal nagyon vigyázz! Az, hogy mit és hogyan tolnak az arcodba, az egész további sorsodat határozhatja meg. Jogom van az emberi bánásmódhoz. Jogom van a könyörülethez. Jogom van az egyenjogúsághoz! Jogom van dönteni a sorsomról! Figyelj hát, hogy mit és hogyan mondasz, mert egyetlen szóval, egyetlen gesztussal nyomorba dönthetsz, de fel is emelhetsz, reményt adhatsz! Bár az emberi humánum, talán valami nagyon mély, ősi adottság, de hiszem, hogy tanítható, hiszek a példamutatásban!!!! Igen, be kell vinni az orvosi egyetemekre, be kell vinni az egészségügyi képzésbe, muszáj tanítani azokat az ismereteket, muszáj elsajátítani, kötelező alkalmazni a munkavégzés során, hogy kevesebb sérülést kelljen elszenvedniük beteg, kiszolgáltatott embereknek!!

Bányai Éva létének úgy örülök mint egy falat kenyérnek, szükséglet mint a levegővétel! Visszaadja a hitemet, hogy vannak lámpások az éjszakában, akiket csak követni kell!!!!

http://rakgyogyitas.hu/a-rak-mint-modosult-tudatallapot/ 

Nyári emlék

A vitrinből arcomba ömlöttek az emlékek.
Hajómakettek.
Üvegbe zárt homokszemek.
Kávéscsésze.
Felespohár.
Víz az óceánból.
Képeslapok Portugáliából.
Néhány helyről a világból.
Perzselt a nap
Óceán hullámzott
Fiammal futottam végig a sétányon.
Sokszor.
Éppen egyszer kevesebbszer mint ahányszor bármikor szeretnék.
Nyomor és tömérdek pénz
cifra rajzok a falakon.
Mindig átengedtek az utakon.
Álltam a parton.
Nem értettem a vizet.
Úszni nem tudok.
Róttuk a kilométereket
Bár állna meg az idő!
Mint rossz idő esetén
Ha megakad a film a tévében.
A vitrinből arcomba ömlöttek az emlékek.
Gyönyörűek, szépségesek.
Tele idegen kedvességgel.
A vitrinből arcomba ömlöttek az emlékek.
Csak azt az egyet ne vettem volna észre!
Csak azt az egyet ne!
Mert az elevenen éget.

Láttam egy nőt a buszon ma

Láttam egy nőt a buszon ma.
Bezárta magát egy dobozba.
Nem nézett fel.
Nem beszélt.
Gondolatai repkedtek szanaszét.
Kitörni készült egyenként mind.
Hogy világgá kürtölje titkait.
Állkapcsa befeszült.
Szája összeragadt.
Nem jött onnan ki egyetlen hang.
Esendő volt. Nem magányos.
Meg akarta védeni a világot magától.
Esendő volt. Túl magányos.
Lepattant mindenki doboza faláról.

László Noémi: Mondd el nekem

Mondd el nekem,
miért nem vagy idegen,
mozdulataid
honnan ismerem,
miért tudom rólad,
amit még te sem?

Mondd, meddig tűröd
azt, hogy olvasom,
mit ír a ránc
tűnődő arcodon,
hogy szótlanságod
értem, hallgatom?
Tanulod-e mi az,
amitől félek,
hol nyitott ajtót
testemen a lélek,
mit mondanék,
amikor nem beszélek?
Végül csak annyit:
vigyázol-e rám,
ha nem jut már
eszembe a szezám,
leszel-e testvérem,
anyám, apám?
Tudod-e, amit én
nem tudhatok,
amiről holdtöltekor
álmodok,
emlékszel-e, ha
el vagyok feledve,
s velem vagy-e,
amikor nem vagyok?
Álmomban, egyszer,
súgva-settenkedve
eljössz-e velem
sétálni a csendbe,
és engeded-e majd,
ha megfagyok,
hogy eltemessenek
a tenyeredbe?

Tiszta Kata: Az élet értelméről

Ezek az én gondolataim: 

Az élet értelméről elmélkedni számomra nagyjából ugyanannyit jelent mint választ keresni a ki vagyok én kérdésre. Szerintem lehet, hogy sosem találom meg a választ. Ahogy a teljes autonómia elérésének lehetősége is dilemma számomra. Ha kapcsolatban vagyunk mi egymással, és hát vélhetőleg függőségi viszony is gyakran van, mit jelent az autonómia?! Pedig hát az autonómia valóban az emberi méltóság alapja. Már önmagába véve az is szerencsére, ha életem túlnyomó részén van jogom önmagam felett rendelkezni. De ez is ritka, mély, kegyelmi állapot. Csak hogy ha autonómiájában sérül az egyén, kompetenciája is veszélyben. Arra viszont van lehetőség, legalább is remélem, ha máshogyan nem, életünk egy pici szeletében legyen kompetens bárki, akinek ez igénye. Vitatom, pedig milyen jó lenne, ha az emberek nagy részének az, hogy jó legyen valamiben, hogy kompetensnek érezze önmagát, az az azért fontos, hogy "az univerzális emberi jólléthez vezető küzdelemből részt vállaljon". Inkább szól ez szerintem önmagunk fontosság érzéséről. De azzal igen, igen, maximálisan egyetértek, "hogy az élet értelme maximálisan redukálható a szeretetérzés megélésére akár önmagamról, akár másokról szól." Ez minden jónak alapja és kezdete.

Ezek meg itt Tisza Katáé: "Tegnap volt egy beszélgetésem valakivel, az élet értelméről. Hogy én mit gondolok erről. Viszonylag sokat foglalkoztam a kérdéssel az utóbbi tizenöt évben. A kiindulópontom az volt, amit Csíkszentmihályi mond, hogy az életnek önmagában semmi értelme nincsen. Tehát az élet értelme konstruált. És ezt minden embernek magának kell konstruálnia. Illetve, aki nem mer magának, az majd beáll valami ready made életértelme zászló alá, és azt viszi.
Szeretem leegyszerűsíteni az elméleteket a magra, megtalálni az esszenciát, és aztán azt vinni tovább úgy, hogy az egyéni és rendszerszinten is használható legyen. Például számos megközelítés közül én leginkább azzal tudnék azonosulni, amelyik az ember alapvető pszichológiai igényeit az autonómia-kompetencia-kapcsolódás vonal mentén ábrázolja. Az autonómia az emberi méltóság alapja, és azt jelenti, hogy jogom van önmagam felett rendelkezni. Tehát szabad ember vagyok a döntéseimben, nem korlátozhat senki, az életem fölötti kontrollt, amennyire reálisan lehetséges az adott normák és feltételek közt, én magam gyakorlom. Vagyis nem vagyok rab, és nem élek fogságban, mert ott az egyén szétesik, leépül. A második komponens, a kompetencia igénye azt mutatja, hogy minden emberi lénynek szüksége van valamilyen területre, amelyben önmagát hasznosnak, jónak látja, ez vagy a munkája, vagy a hobbija, vagy az anyasága, vagy valami olyan társadalmi tevékenység, amelyet végezve úgy érezheti, hogy az univerzális emberi jólléthez vezető küzdelemből részt vállal. A harmadik összetevő a másokhoz való kapcsolódás, ugyanis izolációban nehéz az embernek az előző kettőt is megélnie, az autonómia így értelmezhetetlen, a kompetencia is nehezen megélhető, hiszen nincsenek visszajelzések. Tehát a többi ember reflexiója viszonylag fontos nekünk, alapvető igény, hogy megerősítést kapjunk, mindaz, amit teszünk, az elfogadható és jó. Ezek együtt hozzájárulnak az ember integritásához, és ha bármelyik hiányzik, az egyén megborul.
Én, számos hasonló elméletet végignyálazva, eljutottam arra az alapkövetkeztetésre, hogy az élet értelme tehát redukálható a szeretetérzés megélésére. Az autonómiatörekvésem azt feltételezi, hogy önmagamat szeretem, és megadom magamnak azt, ami az emberi méltósághoz szükséges, tehát nem bocsátom magam áruba, és nem hagyom, hogy visszaéljenek velem és a jogaimmal. Ha sérelem ér, küzdök, ahogy csak tudok. A kompetenciatörekvésem azt jelenti, hogy a tevékenység, amit űzök, mélységes szeretettel és elköteleződéssel tölt el, vagyis lennie kell olyasminek az életemben, amit nem azért csinálok, mert kell, hanem azért, mert szeretem. Tehát a szeretet önmagam felé, mint kiindulópont, és a szeretet egy tevékenységforma felé, ennek kiegészítéseként. És mindezekkel képessé válok úgy kapcsolódni más emberekhez, hogy megadjam számukra is a lehető legtöbb szeretetet, odafigyelést és törődést, így érezhetem magamat teljesnek. Ha bármelyik pillér kiesik, az ember képes egyiket a másikkal ideig-óráig kompenzálni.
Ennek alátámasztására saját mesterdiploma-kutatásaimat idézném, amelynek eredményeként az ember jóllétének legfőbb mutatójaként a magas minőségű emberi kapcsolatai mutatkoztak. Ha itt deficit volt, akkor ezt egy szeretett munkatevékenység kompenzálni tudta, de itt fennáll a hosszú távú belemenekülés veszélye. Ennek egyensúlyozására egyik kedvenc pszichológiai elméletemet, a többszörös szerepelméletet hoznám be, miszerint az ember ne tartsa az összes tojását egyetlen kosárban, mert ha a kosár sérül, az összes tojása törik, és akkor annyi. Ez azt jelenti, hogy az ember akkor védett az életben, ha több helyről táplálkozik, több szerepet tart fent, amelyek a fenti igényeket kielégítik, így kevésbé sérülékeny, ha egyik vagy másik szerepe átmenetileg veszélybe kerül. Konkrétan, azok a nők, akik főszerepüket látják abban, hogy ők a férjük feleségei és gyerekeiket nevelő anyák, ami gyönyörű szerep kétségtelenül, azonban ha csak a statisztikai adatokat nézzük, ez a felállás igen gyakran torkoll keserű csalódásba. Ez vagy abban nyilvánul meg, hogy a férfi a felelősségvállalás egy adott pontján, maga mögött hagyja a családját, és kezd egy újat. Vagy a nő sokall be annyira, hogy nem bírja tovább, azonban ha mondjuk egy évtizeden át semmi mást nem csinált, csak a háztartást, durván korlátozottak a továbblépési lehetőségei, és kiszolgáltatottá válik, aminél rettenetesebb állapot nincsen a világon, és ebből kifolyólag szinte az összes pillére sérül, az összeomlás elkerülhetetlen! A legtöbb kutatás azt igazolja, hogy azok a nők, akik kizárólag a családot látják el, azok a legboldogtalanabbak, az önbecsülésük minimális, és zéró önrendelkezési joggal bírnak, ami kivonja őket a teljes értékű emberi mivoltukból. Azok a nők, akik a család ellátása mellett, bármilyen külső és fizetett munkatevékenységet végezhettek, jóval magasabb pszichés jóllétnek örültek, mert valahol pótolhatták a sérült önbecsülést, megélhették a kompetenciát, és gyakorolhatták az autonómiát, továbbá kapcsolódhattak más emberekhez is. Ha egy ilyen nőt hagy el a férje, ad absurdum, ezt a nőt kevésbé viseli meg, mert tud kapcsolódni másokhoz, kap visszajelzést máshonnan, illetve a saját lábán is megáll. A sérüléseket nem kerülhejtük el, természetesen, az én kutatásaim arról szólnak, hogy miként csökkenthetjük tudatosan a sérülési felületeinket.
Amikor a diplomámat írtam, feltettem a kérdést magamnak is: mi az élet értelme. Talán már meséltem nektek, hogy a szimbólumokat én nagyon szeretem, vettem hát egy bőr karkötőt, és négy ezüstmedált fűztem fel rá, egyenként megszerezve mindegyiket, hogy emlékeztessen. Van rajta két kislánymedál, egy könyv, meg egy szív. Ez konkrétan annyit jelent: család, hivatás, szerelem. Én ezt a keretet, a magam részéről, ezzel a tartalommal töltöttem meg.
Később, vettem még egy gitármedált: zene."