Vándorlásaim során ritkán szálltam meg útszéli vendégfogadókban. Kevéske pénzem napról napra volt beosztva, ezért csak akkor engedhettem meg magamnak a zárt szoba melegét és a vetett ágy kényelmét, ha aznap nem várt adomány ért egy-egy ingyenlakoma avagy csekélyebb pénzösszeg formájában. Mivel teljes mértékben a véletlenre igyekeztem bízni sorsom alakulását, ritkán köszöntött rám efféle szerencse.
Aznap a dél egy kisebb üdülőfaluban ért, ahol épp tudós férfiak gyülekezete tartott nagyszabású tanácskozást. Mikor egy vétlen megjegyzésem után fölmerült, hogy magam is konyítok valamicskét mind az antik auktorok versezeteihez, mind az egyházatyák tanaihoz, meghívtak becses körükbe, gazdagítanám szerény megjegyzéseimmel értékes disputájukat. Beszélgetésükhöz fűzött széljegyzeteim olyannyira elnyerték tetszésüket és felajzották szellemüket, hogy ebédre is meginvitáltak, nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy délután is szórakoztatom őket szellemes meglátásaimmal. A meghívást némi szükségszerű szabadkozással fogadtam, a különféle francúz stílusban elkészített étkeket és italokat ellenben jóízűen fogyasztottam el.
Az ebéd utáni kávénál az a merész terv ötlött eszembe, hogy megszorongatom kissé e tudós társaságot. Beszéljünk talán az ördög szerelméről! Indítványoztam. Azonnal föltűnt, hogy még csak nem is hallottak erről a tudományunk mai állása szerint már elcsépelt közhelynek számító problémáról. Egyikük mégis halvány kísérletet tett arra, hogy megfeleljen nekem, még pedig az alább következő fölhívással. Cselekedjünk akképp, mint ama ókori férfiak Plátó elbeszélésében, és meséljen mindenki szép történetet az ördög szent szerelméről! A többiek, lebírva futó meglepetésüket, sűrű bólogatásba fogtak, világosan leleplezve ezzel, hogy mindannyian járatosabbak a nem létező dolgok szép beszédek általi valóságossá stilizálásában, mint a hétköznapi világunk dolgaival történő tudós foglalatoskodásban. Rendben van, adtam be látszólag a derekam, nagyon szívesen csatlakozom magam is egy effajta mulatsághoz, és térek majd vissza későbben, amikor utam visszafelé vezet, e célból közétek. Igen ám, de nem volna mindenekelőtt illő és szép cselekedet, ha az igazságról váltanánk szót, a maga nemes és félelmetes mezítelenségében? Hogy ne hozzam őket további kellemetlen helyzetbe, fölajánlottam, hogy magam vázolom fel a legendát, csak hogy mindannyian könnyebben emlékezetünkbe idézzük azt, és mihamarabb megvitathassuk az arra érdemes pontokat. E fölvetésem még hatékonyabb bólogatáshullámot váltott ki.
Ám épp hogy elkezdtek volna hullani szavaim fogaim közül, hatalmas zsivaj ütötte meg egyszerre mindkét fülem. Nagy tömeg közelgett, közrefogván valamit, vagy valakit. Kérdő tekintetemre egyik társam elárulta, hogy boszorkányégetésre vár itt a nép, hisz épp a minap ítéltek el egy vajákos asszonyszemélyt. Mi volt bűne? Tettem föl az adott helyzetben szükséges kérdést. Újrafordította Salamon énekeit, hangzott a szörnyű felelet. De nem ám ártatlan, az egyházunk nemes teológiai hagyományaihoz hű allegorézist állítva a középpontjába, hanem nyelvileg, sőt, elsősorban költőileg hű átültetését kísérelte meg az énekeknek! Ez valóban főbenjáró vétek, bólintottam. Láthatnám esetleg azt az eretnek fordítást? Sajnos, méltóságos püspök urunk vette azt magához. Tudatta velem sajnálkozva társam. Nincs kétségem afelől, azóta már csak hamvai maradtak a pestisnél veszélyesebb kórt hordozó papírlapoknak. Magam sem kételkedem efelől. Nyugtattam meg őket. Nem hívhatnánk hát magunk, tanult férfiak közé kis ideig e bűnös némbert, és oldanánk meg leláncolt nyelvét addig, amíg elszavalja nekünk a tiszta hívő lélekre ártást hozó sorait. Ránk, világos és szilárd ítéletű elmékre bizonnyal semmi hatással nem lehet, ám kötelességünk minél alaposabban kiismerni ellenségünket. Ha valamelyiktek nem érzi megingathatatlannak magát ahhoz, hogy végighallgassa, amit e fenemód veszedelmes asszony elénk tárhat, lehetősége van itt hagyni köreinket. Talán még az ördög szerelméről is hallhatunk tőle néhány átkos szót. Ez csakugyan olaj lenne a tüzére, mormogta halkan a mellettem ülő férfi, de egyikünk sem méltatta mosolyra ízetlen tréfáját.
Természetesen mindannyian sziklaszilárdnak éreztük hitünket, így egyikünk, a köztünk rangban legmagasabban álló, csengő arany szavakkal váltott néhány szót a poroszlókkal, és távoli felügyeletük alatt nemsokára körünkbe is érkezett a veszélyes asszonyszemély. Nem volt már fiatal, és nem is különösebben szép, átható, nyugodtan mondhatom, bölcs tekintetének hatása alól mégis nehezen került ki a magamfajta jámbor utazó. Ilyen lehetetett volna az orléans-i Johanna, ha megéri harmadik évtizedét, gondolom most magamban, midőn föltekintve kéziratomból, karosszékemben pillanatra hátradőlök – ám azonnal vissza is térek elbeszélésem majdnem elhullajtott fonalához.
Nyerhetsz magadnak egy-két röpke órát az életből, tudatlan szuka, ha elszavalod vendégünknek azt a versezetet, melyen az utóbbi években titokban és bűnös módon dolgoztál! Szólította fel a foglyot a magas rangú úr. Bár vélhetően nem e jóindulatot sugárzó gesztus győzte meg, hanem a cinkos pillantás, melyet közben velem váltott, végig felém fordulva elárasztott minket ihletett és erőteljes énekével. Minden szavát feljegyeztem előbb emlékezetembe, majd esti szállásomon a magammal hozott pergamenlapokra is. Mivel manapság az inkriminált fordítás bármelyik nagyobb városi könyvtárból beszerezhető, nem tartom szükségesnek a gyönyörű szóáradatot megosztani figyelmes olvasóimmal. Elég legyen az, hogy amíg szintagmafüzérei ajkairól a mi fülünkbe vándoroltak, lélegzetünk bennszakadt, és korábbi gúnyos mosolyaink őszinte csodálattá szelídültek. Néhány percig nem tudtunk megszólalni, de aztán, erőt véve magamon, elismerőn biccentettem felé. Nem kevés munka van ebben az átültetésben, hölgyem. Sajnálatos, hogy rossz helyen és kegyetlen időben állította ily haszontalan, ám annál veszedelmesebb írás létrehozásának szolgálatába eléggé nem becsülhető képességeit. De volna itt még egy kibogozandó eset, melyben segítségét kérnénk. Az előbb tudós barátaimmal épp az ördög szerelmének esetét készültünk megvitatni. Mindannyian örömmel fogadnánk, ha hallhatnánk véleményét az ügyben: ossza meg velünk, mit gondol, mi légyen az igazság a kérdésben?
A nő hosszú pillanatokig csendben hallgatott, majd ím ígyen küldte irányunkba haldoklásnak induló mondatait. Az igazság? A hatalom találta ki ezt a szót, azt jelenti, ketrec. Amiről egyeseknek írniok is szabad, másoknak még hallgatni is tilos. És amit a kiváltságosok minden éjjel rongyosra olvasnak, megégetik annak létrehozóját. Igazságosnak annyit tesz, hatalmasnak lenni. Nekem annyi hatalmam van most, mint annak az osztrigának, mely ebédnél percenként ropogott fogaitok alatt. Velem akar jóllakni eszmétek, aztán kiköpnétek porhüvelyemet?
Vigyázz, mit beszélsz, asszony, mert nagyon megjárhatod, förmedt rá a magas rangú úr, nem túlzottan körültekintő helyzetfelmérésről téve tanúbizonyságot. Én azonnal közbevágtam, nehogy végképp elrontson mindent. Nagyobb hatalmad van, asszony, mint sejtenéd. Gondolataid tovarepülik az évszázadokat, ha értő fülekre találnak. Kitörhetsz a mai igazság ketrecéből, és lehetsz egy későbbi kor hatalmasa. Ügyelj rá, hogy igazságosságod az emberi életet óvja mindenestül, és ne adjon tápot oktalan haláloknak. Ennek fényében beszélj hát. Ha nem is arathatod le hangod gyümölcsét úgy, mint Sehrezád, hisz ne legyen kétségünk afelől, magad nem láthatod már meg a lenyugvó napot, gondolataid nem fognak veled együtt hamuvá válni.
Hosszú percekig mélyedtünk egymás tekintetébe. Végül, nálam nagyobb ívű gondolkodásmódról téve tanúbizonyságot, ekképp bánt el kíváncsiságommal. Jól tudom, szavaidban több a jóindulat, mint azt saját társadalmi helyzeted megengedné, és annál kevesebb a félelem. De hiába. Én nem leszek hatalmas, mert a hatalom erővel párosul, és az erő mindig maga felé hajlítja az igazságot. Az igazság a nagyobb tömeg felé vonzódik. Én nem szeretem a tömeget. A bölcs életet kovácsol a hazugságból is, de a halál mégiscsak legtöbbször az igazság sarjadéka. De nem is értem, mit vársz tőlem. Ördög nincs, mindannyian tudjuk, a szerelemről pedig lehetetlen elmondani az igazságot.
Erre már többen is felpattantak a hallgatóság soraiból, serényen poroszlókért kiáltva. Azok nem is késlekedtek, és buzgón elvezették a tudós boszorkányt. A pillanatnyi felfordulást kihasználva jómagam feltűnés nélkül távoztam a helyszínről, teletömve zsebeim fűszeres csigákkal. Az alkony már az országúton talált, hátam mögött a hamvadó máglya és a lenyugvó nap egymásba olvadó pirosával, emlékeim macskakövei között sarjadó verssorokkal.
