Telelés Salgóbányán

Hagyománnyá vált, hogy az év végét Magyarországon, olyan helyen töltjük, ahol még soha nem voltunk, vagy ha igen, szívesen megyünk vissza. Az Interneten hirdetett szilveszteri csomagok átböngészése után a pénztárcánknak megfelelő ajánlatok közül a salgóbányai Medves Hangulatszállót választottuk. Nyáron a salgótarjáni felhőszakadás után, a 2012-es év tavasza és nyara nagy szárazságában gomba-sivataggá vált vidékünkről elmenekülve, gombát remélve felkerestük e vidéket. Salgóbányán kétszer is voltunk, most legalább láthatjuk a téli arcát is a vidéknek – győztük meg magunkat választásunk helyességéről. Bár a hotelről olvastunk negatív észrevételeket is a neten, de a puritánság nálunk csak előny, a mindennapos tojásrántottás reggelit is túl lehet élni:-) Az előítéletet jobb lett volna, ha az utazásra tartogatjuk. A Budapest-Hatvan-Salgótarján vonatúton történhetett…- de ne vágjunk mindjárt a dolgok közepébe.


Megérkeztünk a hotelbe, elfoglaltuk a (könnyen megjegyezhető számú .-)111-es szobát, melynek ablaka a hátsó fertályra, az erdőre nézett. Örültünk is, hogy a meleg szoba ablakából kinézve hol zúzmarás, hol ködös, hol napos, de mindenképpen természet közeli kilátásra ébredhettünk. Az első napi program egy 12 fogásos elő-szilveszteri mulatsággal indult. Gondoltuk, hogy nem éppen fogyókúrás menüsort tálalnak fel, de a gondosan megválasztott ételsor végén már tényleg az volt az érzésünk, hogy a kevesebb több lett volna, két édes fogással a végén K.O. volt, mindenkinek. Az élőzenés táncmulatságból szolidan kivéve részünket, Dénes szerette volna kifizetni az italfogyasztást, nyitja a pénztárcáját, de abban egy lyukas garas, annyi nem volt. Nem akart hinni a szemének, de a pincér is „megnyugtatta”, ebben tényleg nincs semmi. Kínos volt, de lévén szokás is, hozzáírták a tételt a szobaszámunkhoz. (Szerencsére a 111-es szoba másik lakója jobban vigyázott a pénzére, így nem kellett Dénesnek ott maradni mosogatni :-) Ahogy mentünk fel a szobánkba, (az étterem és a szállás nem egy épületben van) azon töprengtünk, hogy hová tűnhetett a pénz? Végig gondolva az utat, a Keleti pályaudvaron még megvolt a pénz, abból vett újságot Dénes, csak a salgótarjáni vonaton történhetett, mert máshol mindenütt zárt térben lógott a kabát a fogason, benne a pénztárcával! A tarjáni vonaton a háta mögé felakasztott kabáthoz a másik négyes ülésen ülők simán hozzáférhettek, nem is kellet mást csinálniuk, mint ugyanoda felakasztani saját kabátjukat. A kabátzsebből - a sajátjukban való kutatást mímelve - könnyedén kiemelhették a tárcát, valószínű akkor, amikor kimentem a kocsiból, Dénesnek meg hátul nincs szeme. Leszálláskor tán még jót is röhögtek azon, hogy mit szól az ipse, ha majd fizetni akar, és nem találja a pénzét. Ugyanakkor „humánusan” jártak el, mert csak a pénzt vették ki a tárcából. Dénes hálát adhatott az égieknek, hogy nem kellett letiltatni a bankkártyáit, pótolni az iratait, 3 perc elég egy gyakorlott zsebesnek, hogy a kifelé fordított kabátbelsőben lévő tárcából kiveszi a pénzt, majd a tárcát visszateszi. A BRFK-n (dolgozva!) eltöltött 10 évem alatt autentikus forrásból hallottam, hogy egy profi zsebes arra is képes , hogy a zebrán átkelő hölgy táskájából kiemeli a pénztárcát, kiveszi a pénzt, visszateszi a táskába pénztárcát. Itt nem is az összeg számít – hiszen lehet, hogy pár forint van csak benne, hanem az élmény, hogy sikerült. Természetesen az áldozat kiválasztásához is megvan a szemük, de ez most itt nem egy bűnügyi krónika, így be is fejezem. :-)

Délelőtt lovas szánozásban vehettünk volna részt, de sajnos lovas kocsikázás lett belőle, megfelelő hó híján. A Bányatóig ügettek a pacik, de a két kocsis olyan barátságtalan és néma volt, hogy nem mondták, hogy hová megyünk, nehogy leszálljunk a kocsiról a fordulóban, a tájat és a nevezetességet megnézni, azzal is telik a drága idejük, lényeg, hogy a szolgáltatást letudják. Így a Bánya tavat, majd egyszer privátban kell meglátogatnunk. Az útra behajló ágak, csipkebokrok az egyik utas kesztyűjét, majd később az én sapkámat ejtették fogságba. Mondtam is, hogy a következő ág a parókámat kapja majd le, mire furcsa, sajnálkozó pillantásokat vetettek rám a többiek:-) Pedig jó vicc, hehe.

Délutánra várlátogatást terveztünk be, így került sor elsőnek Salgó várára. Egy kereszteződésnél, elnéztük az útirányt, másik turistajelzést követve rossz irányba indultunk, de felküzdöttük magunkat a jeges úton a Boszorkánykőhöz, majd onnan a kis Salgóra. Autentikus forrásból (Drexler Szilárd salgóbányai barátunk bejegyzéséből, jobban mondva a hozzáfűzött kommentekből) megtudtam, hogy a kő neve körül van egy kis bonyodalom, a névadás újabb keletű, régi térképek nem ezzel a névvel jelölték. Na, de akkor mivel cukkolnák kedves férfitársaink oldalbordáikat, már amelyik hajlandó meglátogatni a „róla” elnevezett követ? A történet itt olvasható.



Salgó vára a Boszorkánykőről

A felfelé menet sem volt piskóta, de lefelé a szó tágabb értelmében is meredek volt! Ahol csak tudtunk inkább az erdő szűz havában mentünk, potyogtak helyettünk is más turisták. A városi csizma a legrosszabb, amiben a kirándulók nekivághatnak egy ilyen pályának. Egy fiatal lányt, párja kérdezi, mondd, mit keresel a földön, elveszett valami? Megy oda, hogy felsegíti, de két lépés után már ő is kereshette az elgurult gyógyszert :) Salgó várához már könnyebb volt a feljutás, a szikrázó napsütésben az Alacsony-Tátra hófödte csúcsait is láthattuk.
 

Kilátás Salgó várából,
háttérben az Alacsony Tátra hőfödte csúcsaival

30-án Somoskő várához indultunk gyalogosan. Eresztvényig az aszfaltot koptattuk, de utána szép erdei utakon vezetett a turistajelzés. A nyáron szomjazó turista a Petőfi forrásnál meg is töltheti kulacsát, megpihenhet az ott kialakított tisztáson. A várnál meglepően nagy forgalom volt, sok embert csalogatott ki a hosszú ünnep a szabadba. Sajnos a bazaltorgonákat a jeges útszakasz miatt nem mertük megközelíteni, így belépőnket megváltva csak a várból látható kilátásban, tájban gyönyörködhettünk.

Somoskő vára

Visszafelé kinéztünk egy buszjáratot, ahhoz igazodva, maradék fél óránkban még nézelődtünk a vár hátsó Szlovákia felé néző részén. Fél lábbal ugyan, de a régi országhatárt jelölő sorompónál átléptünk egy kicsit Szlovákiába. Közben találkoztunk két emberrel, akik a vár háta mögötti völgyből jöttek felfelé, s kérdésünkre elmondták, hogy arrafelé forrás és három tó is található. Ennek felfedezésére nem maradt sajnos idő, de ez is bekerült a legközelebb meglátogatandók listájába.

út, mely átvezet Szlovákiába

a piros-fehér-zöld sorompó

bazalt orgona látványa helyett be kellet érni:
 építészet bazaltból  

Szilveszter délelőttjén asztaltársaink (velünk egyidős házaspár) ajánlkozott, hogy eljönnének a Medves fennsíkra velem kirándulni. Egy darabig tapostuk a jeges hóbuckákat, melyek alól valójában már kiolvadt a hó, így néha-néha nagy reccsenéssel beszakadt alattunk a csupasz földig, olykor pedig bírva terhünket sétálhattunk rajta. Elérve az útjelző táblákhoz a Gortva völgy irányában indultunk el.

Medves fennsík jeges hóbuckái

A kéz-lábtöréstől való félelem miatt visszafordultunk a jeges lejtőről, kis tanakodás után a zöld sáv útjelzés egyenes útját választottuk, mely pár száz méter után szigorúan védetté vált, belépés csak engedéllyel olvashattuk el egy tábláról. Érthetetlen, hogy akkor miért megy arra zöld sáv turistajelzés, ha az útról való letérésre nincs lehetőség, csak a visszafordulásra. Egy nagyobb kanyarig folytattuk utunkat, s mert nem láttunk benne különösebb felfedezni való célt, visszafordultunk és hazamentünk, de legalább a levegőzést aznapra kipipálhattuk. Dénes kialudta délelőtt magát, így kapható volt egy délutáni sétára, hogy lemenjünk Eresztvénybe, ahol a salgóbányai boltosék egy bevásárlás alkalmával ajánlották büféjüket, vadakból készült egy tál ételek fogyasztásának lehetőségével.  Jól esett a séta is, felhajtóerő is működött, ha már a délutánt nem korgó gyomorral akartuk eltölteni, hiszen a szilveszteri vacsora este nyolcra volt meghirdetve. A büfében egy társaság az esti mulatságra készült, kérésükre palóc gulyás főtt kezdő fogásnak, no abból és a jó erős pálinkából nekünk is jutott, s egy kicsit kezdtünk ráhangolódni mi is a szilveszterre. Busszal visszamentünk a szállásra és kicsinosítottuk magunkat az estére. Azt hittük, ha királyi pontossággal érkezünk 20.05-kor, majd még csak lézengenek az emberek a teremben, de nem így történt. Az asztalfoglalás ki ér oda előbb alapon ment, s a velünk összeboronált házaspár éppen a pincérrel hadakozott, hogy: "csak nem képzeli, hogy a sarokba ültet minket, ahonnan semmit nem látni! Minket ér hátrány, akik itt hagyunk egy fél vagyont a többnapos ittlétünkkel, azokkal szemben, akik csak a mulatságra érkeznek! Na nem, akkor inkább hazamegyünk!."A megszeppent pincér, mert senkit nem akart már a helyéről felállítani, felajánlott egy hatos asztal, ahol csak ketten ültek, így oda tudtunk mind a négyen leülni, egy jópofa tatai házaspár mellé. Már az elő-szilveszteren felfigyeltünk rájuk, mert a táncos mezőnyből messze kimagaslottak. Elmondták, hogy a gimnázium testnevelő- (nem torna) és matematika tanáraikként a gólyabálokon a nyitó táncot (tánctanártól megtanulva) ők adták elő, megspórolva az iskolának a profi táncosok bérét. Így aztán a hosszú évek alatt sokféle táncot megtanultak. Amúgy tökéletes, sportos alakjukat naponta edzették a szálloda uszodájában, sőt futni is láttuk őket, természetesen nemcsak a nyugdíjas, hanem az egész mezőny jó értelembe vett furcsa párjaként tűntek ki a sorból életmódjukkal. Beszélgetés közben kiderült, hogy ők is ahhoz a vándormadárfajtához tartoznak az év végi kikapcsolódások tekintetében, mint mi, mindig máshol, lehetőleg túrázásra is alkalmas helyen. Őket tehetségük egy sí táborral is jutalmazta a szilveszteri aktív pihenés után.

Vacsora után (illetve közben) elkezdődött a műsor. A salgótarjáni szimfonikus zenekar vezetője volt a műsor konferansziéja, ócska, szakállas, olykor már ízléstelen viccekkel felvezetve a soron következő műsorszámot. Asztaltársunk a végén meg is jegyezte, „kösz haver, hogy nem mondtál több viccet”. A műsor a fia és talán a menye operett-kettőseiből állt, volt aztán „hagymásipétertőlhejjcicaeszemaztáig” minden. Kihagyható lett volna. Nem mintha máshol, ahol eddig megfordultunk, különb műsorok lettek volna, de ha már előkaparták a helyhez illő „szocreál kultúrost”, legalább ne vették volna komolyan! Talán értettük volna a finom humort is. Túléltük. Az élő zenét a hotel egyik karbantartója szolgáltatta, egész jó színvonalon, rá panaszunk nem lehetett.

útban Zagyvaróna felé

2013. január 1-jét az erdőben töltöttük. Reggeli után elindultunk a Zagyva forrástól (pontosabban a Zagyva forrásvidékéről) a turistajelzésen Zagyvarónáig. Hatalmas árkok szabdalta bükkösön vezetett az utunk. A kis forrás itt-ott patakká nőve keresztezte utunkat, szerencsére a köveken átugrálva száraz lábbal kerültünk ki belőle. Tavaszi áradáskor ez biztos nincs így.

A Zagyva forrásvidéke

Földgát állja útját Zagyvaróna előtt a pataknak

 A falu felé közeledve hatalmas földgát állta útját a pataknak, itt már-már tavacskává duzzadva, a fák bokáig álltak a vízben. Micsoda fantasztikus élőhelye lehet az apró tömlősgombáknak ez a patak, az égerekkel szegélyezett partjával! No, ez is bekerült a később meglátogatandó területek listájába.

2013. január 2-án, a héten először, ködös-zúzmarás reggelre ébredtünk, így nem esett olyan rosszul a hazautazás, sajnálva persze azt, hogy vége a lebzselésnek. Ajándék volt ez a kurta hét a napsütéses, tiszta időjárásával, hogy volt alkalmunk, ahogy el is terveztük, a Karancs-Medves vidék téli arcát is megismerni.

az utolsó napunk ködös-zúzmarás  reggele

Salgóbánya, ez a kis bányásztelepülés csodálatosan szép környezetben található. Egy ott lakó néni szavaival élve a hajdani paradicsomi életnek – volt pénz, mulatság és mozi a bányászkaszinóban – a bányászat megszűnésével vége lett. A falu egyik arca a szegénységről, míg a vér felé vezető arca már a tehetősségről árulkodik. Fejlődik a turizmus is, vannak csalogatóan szép vendégházak is. A vagyonosodásban kettészakadt társadalom képe itt az utcasorok képével is mérhető. A szerény, kopott bányászlakásokat és a szép villasort csak egy keresztutca választja el egymástól. Vajon az embereket???
Utóirat:
Gomba is volt, s nem is akármilyen ritkaság a Zagyva forrás mellett bükkfa odvában. Erről és másról, majd egy következő bejegyzésben....