Balatoni József (Jocó bácsi): Tanár vagyok! És?

Miért választottam ezt a könyvet?

A Facebookon elég sokszor szembejött már velem Jocó bácsi oldala, amin érdekes posztokat olvashattam. Kisgyerekkorom óta tanár akartam lenni (előbb akartam az lenni, mint író), a tanítási gyakorlatokon imádtam a kicsikkel és nagyokkal foglalkozni (az egyetem alatt ezek voltak a legérdekesebb, legtanulságosabb időszakok az életemben), és meg is szereztem a magyartanári diplomát. Aztán rájöttem, hogy bár imádom a fiatalokat, nem biztos, hogy ebben az oktatási rendszerben tanár akarnék lenni, úgyhogy inkább másfelé indultam el az életem útján. Amit most már egyáltalán nem bánok, viszont időnként még mindig elgondolkozom rajta, hogy milyen jó lenne gyerekekkel foglalkozni. Szóval jólesett posztokat olvasni az iskolai életről, Jocó bácsi diákjairól, a tanításról, a tanárlét örömeiről és nehézségeiről, az iskolai vicces és komoly helyzetekről stb. És mivel a Facebookon ezt érdekesnek találtam, úgy gondoltam, biztosan a könyv is leköt majd.

Véleményem a könyvről

Amikor megérkezett hozzám a könyv, azonnal egy pozitív élménnyel lettem gazdagabb. Ugyanis kinyitottam, és találtam benne egy dedikálást Jocó bácsitól. Nem tudom, hogy ez egy egyszeri ajándék nekem, vagy az író mások könyveit is alá szokta írni (mármint hivatalos dedikálási eseményen kívül), de akárhogy is, ez egy igazán kedves gesztus volt.

Őszintén bevallom, amikor először megláttam a könyvet, fogalmam sem volt, mire számíthatok. Egy tanár gondolatait, élményeit, véleményét olvashatom majd a könyvben könnyedebb, anekdotázó stílusban? Vagy a tanítás komolyabb témáiról is szó lesz? Esetleg a tanárok, diákok, az egész iskolarendszer aktuális problémáiról?

Végül, ahogy olvasni kezdtem, rájöttem, hogy elsősorban egy önéletrajzot tartok a kezemben. Persze szó van benne a tanításról, a diákokról, könnyedebb iskolai témákról és nagyobb gondokról is, de elsősorban az íróról szól. Az ő gyerekkoráról, arról, miképp élte meg, hogy kiskorában egy trauma hatására dadogni kezdett, a gimnáziumi és egyetemi élményeiről, a függőségeiről, a hírnévvel együtt járó pozitívumokról, negatívumokról és felelősségről, a baráti és szerelmi kapcsolatairól, a házasságáról és annak véget éréséről, és persze a munkájáról.

Nem tudom, miért, de alapvetően szeretem a valós emberek életéről szóló könyveket. Szeretek bepillantást nyerni mások mindennapjaiba, gondolataiba, érzéseibe, gondjaiba és örömeibe. Látni, hogy mások miképpen gondolkoznak a világ dolgairól. A könyv stílusa közvetlen, őszinte volt, és ezt nagyon értékeltem. Szerintem az ilyen őszinteség könnyedén bevonzza az olvasókat, engem legalábbis sikerült. A könyv tele van érdekes gondolatokkal, témákkal, és olyan vallomásokkal, amiket mindenki előtt megtenni nem lehetett könnyű. Szerintem ez a könyv egyfajta terápia is lehetett az író számára, kiírta magából mindazt, ami a lelkét nyomta, ami a gondolatait foglalkoztatta. Úgy gondolom, bátor dolog volt részéről.

Együtt tudtam érezni azzal a dadogós, félénk, kompexusos kisfiúval, aki valaha Jocó bácsi volt, mert én magam is rengeteg komplexussal küzdöttem anno diákként. És igen, a tanárok néha nem könnyítették meg ezt nekem, ahogyan neki sem. Míg ő kollégiumba került a középiskolában, és ott találta meg végül a helyét és önmagát, nekem ez csak az egyetem alatt sikerült. De pontosan tudom, hogy mekkora küzdelem legyőznie az embernek önmagát. Viszont ha sikerül, akkor az nagy győzelem.

Szerencsére nekem sosem volt gondom az alkohollal, lévén antialkoholista vagyok, ettől függetlenül ismerem a függőséget. Nekem az evéssel volt egész életemben nehézkes a kapcsolatom. Ezért tudom, milyen nehéz kontrollálni egy függőséget, és a helyes úton tartani önmagunkat. Ehhez is hatalmas erő kell. Ahhoz meg még inkább, hogy megtaláljuk a függőség okát, és azt fel tudjuk dolgozni. Tetszik, hogy Jocó bácsi nyíltan vállalja a problémáit, és teljesen igaza van abban, hogy a gyerekeknek csak akkor tudunk segíteni, ha őszinték vagyunk velük. Ha nem álszenteskedünk. Ha a saját problémáinkat ismerve, megértve képesek vagyunk az övéiket is megérteni.

A pánikrohamok is ismerősek, bár szerencsére rajtam általában éjszakánként jöttek ki, és csak az életem egy bizonyos időszakában, aminek szerencsére már vége. Szerintem ez sem szégyen. Őszintén szólva az emberek 90%-ára biztosan ráférne egy pszichológus, annyira szét van esve mindenki. Csak van, aki beismeri, és van, aki eltitkolja. Számomra pozitív, hogy egy ember, egy tanár nem akarja tökéletesnek mutatni magát, nem álszenteskedik. Szerintem a diákok így sokkal jobban meg tudnak bízni benne.

Leginkább persze azok a részek foglalkoztattak, amik az iskoláról szóltak. Egyfelől diákként nem sok jó tapasztalatom volt. Egyfelől, mert megszenvedtem én is az iskolai bántalmazást, másfelől, mert őszintén szólva, talán 5 olyan tanárom volt a 17 év (általános iskola, gimnázium, egyetem) során, akiről őszintén azt tudnám mondani, hogy jó tanárok. A többségük leadta az órát, és ennyi. És volt köztük néhány, akire szobanövényt sem bíznék, nemhogy gyereket. De Jocó bácsi bejegyzéseit és könyvét olvasgatva nekem az jött le, hogy ő nemcsak leadja az anyagot, hanem tényleg foglalkozik is a diákjaival. És bár nagyon nehéz jó tanárnak lenni, hiszen időt, energiát, rengeteg érzelmet kell áldozni a gyerekekre, mégis megéri. Mert a jó tanár visszakapja azt a szeretetet, amit adott. Ha megadatott volna, hogy tanítsak, én is arra törekedtem volna, hogy ilyen tanár legyek.

Igen, poszt-Covid. Létezik. Ez is. Onnantól kezdve nagyon lassú tempóban közlekedtem az iskolában, végig kapaszkodva a korlátban. Kénytelen voltam, mert szinte minden órám a második emeleten van, ráadásul rögtön egy nyolc tanítási órás nappal kezdtem. Óráról órára egyre gyengébb voltam, a gyerekek pedig egyre együttműködőbbek. Azt vettem észre, hogy a nagy lakli kamaszok kísérgetnek, a tempómban jönnek mellettem, és ahol már nem volt korlát, ott beálltak mellém két oldalra. Aggódtak és féltettek. Hihetetlenül jó érzés volt.

Jocó bácsi sok olyan témát is előhozott a könyvben, ami számomra nagyon fontos, ezért egyfelől érdeklődve olvastam őt, másfelől teljesen egyetértettem vele. Megtalálhatjuk a kötetben gondolatait a többi között az állatvédelemről, LMBTQ-témában, a közösségi médiáról és úgy alapvetően a médiáról, az önkéntes közösségi munkáról, mások segítéséről. Nagyon tetszett, ahogy az író a házasságáról és a különválásról írt. Sajnos sok férfi a tulajdonának hiszi a feleségét, és ha a nő valamiért nem boldog és elhagyja, a férfi legrosszabb énje kerül előtérbe. Ezzel szemben Jocó bácsi soraiból nekem az jött le, hogy bár nagyon nehéz volt az elválás, megmaradt a tisztelet, a barátság és a szeretet. És ez szintén szimpatikus számomra.

Hogy tetszett a könyv?

Az író őszintesége, az, hogy megmutatta a sebezhető pontjait, hogy mert mások előtt is esendő ember lenni, nagyon szimpatikus volt számomra, ahogyan az is, ahogyan a tanításról, a diákjairól, az állatvédelemről, LMBTQ-témákról, az önkéntes segítő munkákról, a házasságáról és válásáról gondolkozik. Engem teljesen lekötött ez a könyv, rengeteg érdekes téma előkerült az oldalakon, amikről érdemes meghallgatni Jocó bácsi véleményét, hogy aztán tőle függetlenül is sokat beszélgessünk ezekről.

Vagyis összességében NAGYON TETSZETT ez a könyv.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Mindenkinek, aki szereti az önéletrajzi könyveket. Azt, amikor egy ember őszintén beszél önmagáról, a problémáiról, az őt foglalkoztató témákról. És azoknak, akiket érdekel a tanítás, a jelenlegi iskolarendszer.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

   

Jane Austen: Emma – Blogturné

A Menő Könyvek nemrég gyönyörű kiadásban jelentette meg Jane Austen életművének egy újabb darabját. Az Emma című kötet az utolsó, még életében megjelent regénye az írónőnek, mely 1814 januárja és 1815 márciusa között született. Különlegessége, hogy a főszereplő karaktere igazán megosztó személyiségnek számított, még maga Jane Austen is úgy nyilatkozott róla, hogy egy olyan főhősnőt teremtett, akit valószínűleg csak ő fog kedvelni. Tarts bloggereinkkel a turnén, derítsük ki együtt, hogy mennyire is kedvelhető Emma karaktere, és légy az a szerencsés olvasónk, aki a blogturné végén megnyeri a kötet legújabb kiadását!

Miért választottam ezt a könyvet?

Egyfelől szeretném az Örök Kedvencek-sorozat gyönyörű kivitelezésű köteteit összegyűjteni. Másfelől Jane Austent egyfajta kihívásnak tekintem. Még mindig nem vagyunk jóban, de vannak regényei, amikkel egészen össze tudtam barátkozni, szóval szeretném szép lassan végigolvasni az összes regényét, csak hogy hitelesen tudjak nyilatkozni a munkásságáról.

Véleményem a könyvről

Voltak Austennak könyvei, amik az első 150 oldal után egészen beszippantottak, ezért azt reméltem, hogy ez is olyan lesz.

A történet egy Emma nevű fiatal nőről szól, aki azt hiszi, tökéletesen ismeri az embereket, tudja, ki kihez illik, kivel kéne összeházasodnia, és annak érdekében, hogy az elképzelései megvalósuljanak, hajlandó manipulálni az embereket. Ő ezt úgy fogja fel, mintha egyfajta szívességet tenne nekik, de újra és újra kiderül, hogy segítség helyett bakot lő, és csak összekuszálja a szálakat. Természetesen a saját magánéletével kapcsolatban is.

Nos, őszintén bevallom, az Austen-könyvek közül, amiket eddig olvastam, ezt sajnos az utolsó helyre tudom csak tenni. Egyfelől Emma karaktere nagyon nem volt szerethető számomra. Annyi rosszindulat volt benne mások iránt, akik sosem ártottak igazán neki. Gonosz gondolatai, gonosz érzései voltak velük kapcsolatban, csak mert féltékeny volt valamelyik tulajdonságukra, a tehetségükre, a helyzetükre stb. Nem mellesleg nagyon okosnak hitte magát, miközben mindig mindent félreértett. De tényleg mindig mindent. Én előbb tudtam, hogy mi is a valóság, hogy ki kibe szerelmes igazából, mint ő. Nem mellesleg az elitista hozzáállása is antipatikus volt. Nem feltétlenül az érzéseik alapján akarta összehozni a párokat, hanem az alapján, hogy rangban ki kihez illik. Kivéve a legjobb barátnőjét, Harrietet, akit mindenképpen rangján felül akart kiközvetíteni, de csak azért, hogy saját magára ne vessen rossz fényt, hogy egy alsóbb rangú családba házasodott nő a barátnője. Szóval igen, Emma nem egy szerethető karakter.

Ami pozitívum, hogy Austen tökéletesen bemutatja azt a társadalmi réteget, ami a történet középpontját képezi. A gazdag nemeseket, akik lényegében semmittevéssel töltik a napot, a semmiről beszélgetnek órákon (és oldalakon) keresztül, és jó dolgukban azt sem tudják, mit csináljanak. Lényegében ezért kerül előtérbe a pletykálkodás, az intrikák, a szerelmi szervezkedések – mert a karakterek unatkoznak. Igazából elég vicces volt oldalakon keresztül arról olvasni, hogy az egyik női karakter, Jane miatt sopánkodnak, hogy esőben merészelt elmenni a postahivatalba. Egyszerűen csodálattal töltött el, hogy miként tudnak emberek ennyit beszélgetni a semmiről. És lelkesen teszik. Én sosem tudtam a semmiről beszélni, csacsogni, ezt sokszor a szememre is vetik, de egyszerűen nem megy. Viszont viccesnek és érdekesnek tartom, amikor valaki képes erre. Ez is egyfajta különleges képesség...

Volt néhány kedvenc karakterem, az egyik Jane, akit egy gazdag család nevelt fel amolyan jótéteményféleként, de tisztában van vele, hogy nemsokára el kell hagynia a biztos menedéket. Hiszen a szülők vagyonát a vérszerinti lányuk örökli majd, Jane-nek pedig önmagáról kell gondoskodnia. Nevelőnőként szeretne majd boldogulni, de nehéz beilleszkednie egy alsóbb társadalmi osztályba, egyfelől, mert megszokta a jólétet, másfelől, mert a befogadócsaládja nyújtotta lehetőségek miatt sokkal értelmesebb, tehetségesebb fiatal nővé vált, mint a társadalmi szintjéhez tartozó emberek többsége. Szomorúnak tartottam, hogy attól kell félnie, hogy elkallódik a tehetsége. Tudom, milyen az, amikor az élet bedarál. Amikor muszáj az önfenntartás miatt háttérbe szorítani azt, amiben tehetséges vagy, amit szeretsz csinálni. Reméltem, hogy a sorsa majd jobbra fordul, és méltó helyre kerül a társadalmi ranglétrán, ahol nem kell választania a létfenntartás és a tehetsége kibontakoztatása között.

– A férjhez menést illetően híján vagyok a nők szokásos indítékainak. Ha beleszeretnék valakibe, az bizony más volna, de sosem voltam még szerelmes, nem szokásom, vagy nem természetem, és nem hiszem, hogy valaha is az lesz. Szerelem nélkül meg bizonyosan bolond volnék, ha változtatnék a helyzetemen. Vagyonra nincs szükségem, elfoglaltságra nincs szükségem, tekintélyre nincs szükségem; úgy hiszem, nem sok férjes asszony akad, aki annyira úr a saját férje házában, mint én vagyok Hartfieldben, és soha, soha nem várható, hogy annyira szeressenek és fontos legyek, mint Hartfieldben, soha nem lehetnék annyira első, nem lenne mindig annyira igazam egy férfi szemében, mint apáméban.

A másik kedvencem Mr. Knightley volt. Ő Emma lánytestvérének a sógora, aki már a harmincas évei végén jár. Komoly, jószívű, éles eszű férfi, az egyetlen, aki nem fél megmondani a mások által elkényeztetett Emmának, ha téved vagy helytelenül cselekszik. Már a könyv elején azt éreztem, hogy ő az egyetlen, aki illene Emmához, mert mellette talán jobb ember válhatna a lányból, de semmiféle jelzést nem éreztem azzal kapcsolatban, hogy egyfajta rokoni és baráti érzésnél többet éreznének egymás iránt. Szóval ez kicsit összezavart, és fogalmam sem volt, hogy Emmának lesz-e valódi szerelmi szála végül, vagy sem. Főképp, hogy szinte végig azt nyomatékosítja az olvasóban, hogy ő soha nem akar férjhez menni. Végül ezzel kapcsolatban elégedett voltam azzal, ahogyan a dolgok alakultak a könyv végén.

Azt viszont tökéletesen tudtam, hogy Jane kibe szerelmes, és azt is tudtam, hogy Harrietnek kihez kéne hozzámennie végül.

A könyv három nagyobb részre van felosztva, és a harmadiknál éreztem csak azt, hogy a történet kezd végre kicsit bevonzani. Főképp azért, mert itt kezdtek el kiderülni a titkok, az emberek valódi érzései. Az első két rész... Nos, voltak benne érdekes fejezetek, volt, amikor jót derültem azon, hogy milyen unalmas dolgokról is tudnak fecsegni a karakterek, de úgy alapvetően számomra nem szólt semmi különösről. A karakterek csak úgy elvoltak a saját életükben, és próbálták nem halálra unni magukat, ezért különböző összejöveteleket és kirándulásokat szerveztek.

Hogy tetszett a könyv?

Nos, ahogy fentebb is írtam, Austen és köztem még mindig megvan az a bizonyos fal, de voltak könyvei, amiket egészen szerettem. Ez sajnos a lista végén áll. Főképp azért, mert Emma nem egy szimpatikus karakter. Viszont, nagyon szerettem Jane-t és az ő szerelmi szálát, és odavoltam Mr. Knightley-ért, miattuk érdemes volt végigolvasni a könyvet. Na meg, a háromból az utolsó rész végül egész szórakoztató volt.

Vagyis összességében TETSZETT ez a könyv.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Azoknak, akik Austen-rajongók. Aki még sosem olvasott Austentól, szerintem ne ezzel a könyvvel kezdje. De a többi könyv után érdemes azért ezt is elolvasni, ha másért nem, akkor Mr. Knightley-ért.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

Nyereményjáték:

Jane Austen könyvei óriási népszerűségnek örvendenek az egész világon. Generációk nőttek fel regényein, rengeteg kiadást megélt már mindegyik írása. Sokan már az első mondatból felismerik, hogy melyik regényéről van szó. A mostani játékunkon arra vagyunk kíváncsiak, hogy mennyire ismeritek a történetek szereplőit. Minden oldalon találtok egy férfi nevet, nektek pedig nincs más dolgotok, mint a Rafflecopter megfelelő sorába megírni, hogy melyik könyvben szerepel az adott karakter.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Név a játékhoz:

Henry Tilney

Állomáslista:

Blogturné

02. 18. Csak olvass!

02. 22. Hagyjatok! Olvasok!

02. 24. Könyv és más

02. 26. Spirit Bliss Sárga könyves út

02. 28. Readinspo

a Rafflecopter giveaway

   

Debbie Harry: Ez van – Blogturné

A Jaffa Kiadó jelentette meg Debbie Harry, a legendás Blondie együttes énekesének önéletrajzi kötetét Ez van címmel. A szerző őszintén, sztárallűrök nélkül tárja az olvasók elé karrierjének emlékezetes állomásait, a 70-es évek New Yorkjának klubjaiból indulva a világsikerig. Ha szívesen olvasnád a képekkel gazdagon illusztrált kiadványt, kövesd az állomásokat,  és a játék megfejtéséért cserébe megnyerheted a könyvet a kiadó felajánlásában.

Miért választottam ezt a könyvet?

Őszinte leszek, fogalmam sem volt a könyv előtt, hogy kicsoda Debbie Harry. Sosem hallgattam a dalait, sosem láttam a filmjeit (vagy ha mégis, fogalmam sem volt róla, hogy ő játszik bennük), és úgy alapvetően soha semmit nem hallottam róla. Két okból érdekelt mégis a könyv. Az egyik, mert kíváncsi voltam, hogy milyen is volt akkoriban a zene- és filmipar, és ezt egy olyan ember szemén keresztül látni, aki a sűrűjében volt, hitelesebb. Másfelől, mert a könyv fülszövegében azt írták, hogy Debbie Harry fáradhatatlanul kiállt a környezetvédelem és az LMBTQ-jogok mellett, ezért kíváncsi lettem a személyére is.

Véleményem a könyvről

Először is a könyv kivitelezése igazán minőségi és nagyon tetszik. Kemény borítós, vastag papírra vannak nyomtatva a belső oldalak. Tele van a könyv fotókkal, illusztrációkkal, rajongók által készített rajzokkal. Egyszerűen jó kézbe venni. Ilyet korábban csak tudományos albumoknál, könyveknél éreztem, amik nemcsak hasznosak voltak, hanem szépek is, önéletrajz esetében azt hiszem, ez az első könyv, amire azt tudom mondani, hogy külsőségekben is tökéletes. Olvasás közben mindig vártam az illusztrált, képekkel teli oldalakat, mert azok is érdekesek voltak.

Debbie Harry lényegében a születésétől kezdve elmeséli az élete történetét. Megtudhatjuk, hogy a szülei lemondtak róla, és örökbefogadott gyerek. Megismerhetjük a családját, a gyerekkorát, azt, ahogyan fiatal lányként önállóvá válik, saját döntéseket hoz, bekerül a zeneiparba, aztán a filmiparba, beleláthatunk a magánéletébe, a kapcsolataiba, az érzéseibe és gondolataiba.

Amikor vége lett a forgatásnak, egyikünk sem akart elmenni. Mindannyian szomorúak voltunk. Folytatni akartuk volna a végtelenségig. Hány olyan munka van, amiről ezt el lehet mondani?

Őszintén szólva kettős érzéseim vannak vele és az életével kapcsolatban. Egyfelől kicsit irigylem, mert azzal foglalkozhatott egész életében, amivel tényleg szeretett. Megvalósíthatta az ötleteit, projektjeit. Rátalált egy férfira, akivel sokáig egy pár voltak, és a szakítás után is legjobb barátok maradtak. Körbejárta a világot, és ezernyi pozitív élményt (is) szerzett. Másfelől soha, de soha nem akarnék a helyében lenni. Mert többször is veszélyben volt az élete veszélyes férfiak miatt. Mert belekeveredett a drogok világába egy olyan korban, amikor még nem ismerték a drogok veszélyeit. Mert egy durván férfiak által uralt közegben kellett boldogulnia. Mert az élete egy jó részét feszített tempóban végigrohanta, végigmelózta, és ez nyilvánvalóan kihatással volt rá egészségügyileg és lelkileg is.

Nagyon érdekes volt belelátni abba a korba, abba a közegbe, bár azt nem mondom, hogy szívesen éltem volna akkor és ott. Az ilyen könyvek olvasása közben mindig elgondolkozom azon, hogy vajon most jobb-e a helyzet... Talán egy kicsivel igen, de sajnos azok a problémák, azok az emberjogi, ezen belül nőjogi kérdések, amik akkoriban fennálltak, mostanra sem oldódtak meg igazán.

Olvasás közben például számomra megdöbbentő volt, hogy akkoriban miként álltak az emberek a kislányok, nők ellen elkövetett visszaélésekhez, erőszakhoz. Hogy Debbie Harry szülei viccesnek találták, amikor két harmincas évei végén járó férfi titokban követte a 12 éves lányukat és a hasonló korú unokahúgát hazáig, hogy randira vigyék őket. Ha az én lányomat követte volna egy pasi ilyen célból, az a minimum, hogy ráhívom a rendőrséget, de tartok tőle, hogy nehezen fogtam volna vissza magam, hogy ennél többet is tegyek. Vagy hogy amikor egy őrült pasi zaklatta az (akkor még nem híres) énekesnőt, fegyverrel mászott be a hálószobája ablakán, követte őt, zaklatta az ismerőseit, és nyilvánvalóan veszélyt jelentett az életére, a rendőrök nem csináltak semmit, a főnöke pedig őt küldte el, mert a zaklató már zavarta az üzletet. A világ most is veszélyes a lányok, nők számára, de talán egyetlen hajszálnyival kevésbé.

Kíváncsi lennék egyébként, hogy az a zenész-, filmes közeg, amit akkoriban a férfiak uraltak, és amiben nőként nehéz volt boldogulni (na meg persze, a nőkkel szemben visszaélésekre adott lehetőséget mindenféle értelemben), most miként működik. A mostani színészek, énekesek látszólag öntudatosabbak lettek, jobban védik magukat és egymást, mint akkoriban. De persze, hogy mi a valóság, azt csak az tudhatja, aki benne van ebben az egészben. Az biztos, hogy akkoriban nagyon kihasználták az együtteseket, énekeseket. Egyfelől halálra dolgoztatták őket, másfelől sokszor anyagilag is átverték. Debbie-ék is, bár híresek voltak, rengeteg pénzt kerestek, végül mégis rossz anyagi helyzetben találták magukat, mert akikre a pénzüket bízták, megvezették őket.

Van még egy Videodrome-mal kapcsolatos sztori, amit el is felejtettem, amíg meg nem néztem egy Daviddel készített interjút. Van egy jelenet a filmben, amikor Max megmutat egy nagy nyílást a hasán, ami magába szív mindenféle dolgot. Egy ponton még Max öklét is elnyeli. Jimmy egyszer ki is akadt, miután egy egész hosszú napon keresztül viselnie kellett "a nyílást". "Nem is színész vagyok már – panaszkodott –, csak a nyílás hordozója!" Erre én azt válaszoltam: "Most már tudod, milyen érzés."

Az nagyon tetszett, ahogyan Debbie magáról a zenéről és a filmekről beszélt. Érezni lehetett, hogy ezek valóban mennyire fontosak a számára. A lelkesedése, a benne lobogó tűz, az alkotás iránti vágy teljesen átjött a szavain keresztül. Ahogyan az is szimpatikus volt, ahogyan a rajongóikról írt. Hálával, szeretettel. Ezt a hálát és szeretetet akarta kimutatni azzal is, hogy beletette a könyvbe a rajongói által róla/neki rajzolt képeket. Na meg persze, hogy egyáltalán eltette, megőrizte ezeket az alkotásokat, mert sokat jelentettek neki.

Amit kicsit sajnáltam, hogy bár a fülszöveg kiemelte, hogy Debbie Harry kiállt a környezetvédelem és az LMBTQ-jogok mellett, a könyv oldalain erről csak keveset olvashattam. Ha már a fülszöveg ezt is középpontba állította, én többet olvastam volna ezekről a témákról is.

Hogy tetszett a könyv?

Bár fogalmam sem volt róla előzetesen, hogy ki is Debbie Harry, mégis élveztem a könyv olvasását. Egyfelől, mert érdekes volt betekintést nyerni abba a korba, másfelől, mert érdekes volt betekintést nyerni az akkori zene- és filmipari közegbe. Kettős érzéseim vannak Debbie-vel és az életmódjával kapcsolatban, de a számomra ijesztő vagy az elveimmel ütköző dolgok ellenére is élveztem a gondolatait, az emlékeit. A könyv kivitelezése pedig nagyon tetszik, szerintem minőségi lett.

Szóval összességében NAGYON TETSZETT ez a könyv.

Kiknek ajánlom a könyvet?

Egyfelől azoknak, akik ismerik Debbie Harry munkásságát, a Blondie-t, a filmjeit, mert érdekes infókat, történeteket tudhatnak meg a kedvencükről. Másfelől azoknak, akik bár nem ismerik őt, kíváncsiak annak a kornak, annak a zenei, filmipari szférának a működésére, hangulatára.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

Nyereményjáték:

A Blondie együttes albumaival játszunk! Mi megadjuk a megjelenés évét és a lemez címének kezdőbetűjét, ezek alapján írjátok be a Rafflecopter-doboz megfelelő sorába a megfejtést, az album címét.

Figyelem! A kiadó csak magyarországi címre postáz! A nyerteseknek 72 óra áll rendelkezésére, hogy a megkapott értesítőlevélre válaszoljanak, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk.

Évszám és kezdőbetű a játékhoz:

1979 E____________

Állomáslista:

Blogturné

02.08 Kelly és Lupi olvas

02.12 Spirit Bliss - Sárga könyves út

02.16 Könyv és más

a Rafflecopter giveaway

   

Bálint Erika: És ott lesz majd a szeretet – Blogturné Extra

Bálint Erikának, A nap csókja és az Adj esélyt! című kötetek írójának most egy újabb regényét ismerhetik meg a magyar olvasók. Az És ott lesz majd a szeretet című regény egy bántalmazó kapcsolatot mutat be és azt, hogy mennyire el tudja veszíteni a másik fél önmagát, ha a bántalmazó fél mindent megtesz annak érdekében, hogy uralma alá hajtsa a párját. Tartsatok velünk, ismerjétek meg Zita és Andor történetét, ha pedig nektek kedvez a szerencse, nyerhettek is egy példányt a kötetből.

A könyvajánló mellett ezúttal is egy rapid, feleletválasztásos interjút hoztam nektek a könyv írójával extraként. Köszönöm szépen Bálint Erikának az érdekes válaszokat! :)

– Férj vagy gyerek?

– A gyerek, habár hozzáteszem, én szerencsére soha nem kerültem ilyen választás elé, úgyhogy minden együttérzésem azoké, akikben a (sokszor nem legyőzhető és nem kontrollálható) szenvedély egy olyan élethelyzetben támad fel, amelyben ilyen döntésre kényszerülhetnek.

– Segítségkérés vagy magad megoldani a gondokat?

– Én alapvetően nagy „magánzó” vagyok, az a típus, akire a családja és a hozzá közel állók mindig úgy referáltak: ő egy erős nő. Ilyennek lenni egyébként nem annyira szuper, sokszor jó lett volna valaki vállán elsírni a bánatom, de nem voltam rá képes. (Ki tudja, mi teszi az embert ilyenné…) Úgyhogy ennyi év után úgy gondolom, igen, néha kérni kell (sőt, szükséges is) a segítséget.

– Csendben tűrni vagy ordítani?

– Ritkán ordítottam életemben, de (amolyan „lassú víz partot mos”-módon) mindig elértem amit akartam, sosem hagytam, hogy huzamosabb ideig bántsanak. De igen, vannak helyzetek, amikor ordítani kell, ahogy a torkunkon kifér! 😊

– Megcsalás: megbocsátható vagy megbocsáthatatlan?

– Huhh, ez egy fogós kérdés, de épp a napokban mondta valaki egy interjúban ezzel kapcsolatban: meg kell fontolni, hogy kiöntsük-e a zsák egész tartalmát, ha egy lyuk keletkezik rajta. Ebből következik: mindenkinek magának kell mérlegelnie, mekkora az a lyuk. (Habár úgy gondolom, olyan, hogy pici hűtlenség, nincs, a megbocsátás viszont alapos mérlegelés után lehetséges.)

– Esélyt adni vagy azonnal menekülni?

– Erre könnyű válaszolni: mindenkinek jár egy esély, sőt adott esetben egy második is. De tudni kell, hol a határ, amikor én csak adok és adok, és nem kapok cserébe semmit.

– Traumatikus gyerekkor: mentség vagy ok?

– Nyilván mindkettő. De ha valaki örökké erre hivatkozik, és nem mutat jeleket arra, hogy meg akar ettől a tehertől szabadulni, akkor futni kell tőle, jó messzire, és vissza sem nézni, mert őt sem mi, sem más nem fogja megszabadítani önmagától. Persze, nem egyszerű dolog ez.

– Egy barát bűnét megbocsátani vagy sosem feledni?

– Egy Müller Péter idézettel válaszolnék: „Ha valakinek nem tudtam megbocsátani, az mindig számomra volt kellemetlen. Nagyon kellemetlen. Olyan karmos érzéseket hurcoltam magamban, melyek elsősorban engem sebeztek. Az én lelkemet mérgezték meg, s állandóan kizökkentettek a nyugalomból. Nem kellemes haragban, sértettségben, tompa bosszúvágyban, bármiféle fojtott indulatok tüzében élni.”

– Feláldozni magunkat másért vagy a saját boldogságunkat választani?

– Egész életünkben apróbb-nagyobb áldozatokat hozunk, de amíg mindezt (a szívünkre vagy az értelmünkre hallgatva) önként tesszük, addig ez nem akadálya, hanem eszköze lesz a saját boldogságunknak. A baj akkor kezdődik, amikor (félelem, erőszak, hamis elvárások által) ránk kényszerített dolgokat kezdünk megtenni, mert ettől óhatatlanul áldozattá válunk. És ezt nem szabad hagyni, akkor menekülni kell.

– Egyedül élni vagy rossz társaságban?

– Nem egyedül lenni rossz, hanem társas magányban élni. Ennél lélekölőbb dolog talán nincs is a világon.

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

Nyereményjáték:

Bálint Erika legújabb regénye egy bántalmazó kapcsolatot mutat be, így ebben a játékban olyan idézeteket találhattok minden bejegyzés végén, melyek témája a bántalmazás, családon belüli erőszak. Nincs más dolgotok, mint a Rafflecopter megfelelő sorába beírni a regény íróját és címét.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Idézet a játékhoz:

– Az emberek nem mindig olyanok, mint amilyennek először látszanak.

Blogturné

01. 27. Csak olvass!

01. 28. Könyv és más

01. 31. Spirit Bliss Sárga könyves út

02. 02. Spirit Bliss Sárga könyves út (extra)

a Rafflecopter giveaway

   

On Sai: A gyógyítók (Vágymágusok 3.) – Blogturné Extra

2022 végén a Könyvmolyképző jóvoltából megjelenhetett On Sai Vágymágusok-sorozatának 3. része, A gyógyítók. Ezúttal három bloggerünk indult útnak Riannával a háborúba, hogy végre szemtől szemben állhassanak a titokzatos hójárókkal. Természetesen a turné végén ti is nyerhettek egy példányt a könyvből.

Ahogy megszokhattátok már, extraként hoztam nektek egy rapid feleletválasztós interjút a könyv írójával, On Sai-jal, alias Varga Beával.

– Biztonságos álca vagy a veszélyt vállalva önmagadnak lenni?

– Veszély és önmagam. Ez általában az erős igazságérzetet és a nagy szájamat jelenti, de már volt, hogy meg akartak verni, amikor kiálltam a metrón rasszisták ellen egy kisfiú miatt, vagy beleszóltam, amikor roma férfi verte a feleségét az utcán.

– Férfi- vagy női ruha?

– Nagyon szeretem a szoknyákat és strandkendőket, otthon főleg ezeket hordom. Utcára nadrágot viselek, meg akkor is, ha dolgozom, és csoportvezetőként kellek valahol.

– Háborúba menni vagy otthon tartani a frontot?

– Mindkettőt élvezem, örömmel variálom ezeket a szerepeket. Leginkább a kettő ötvözete lenne egy háborúban a legszimpatikusabb, a fronton biztonságot teremteni pl. ápolással, szervezéssel.

– Kard vagy mágia?

– Mágia. Pillanatok alatt megölném magam egy karddal. Ráülnék, vagy beleesnék, és vége a balladámnak.

– Megölni az ellenséget vagy tárgyalni az ellenséggel?

– Tárgyalni vele. Szerintem rengeteg nézetkülönbség megoldható, ha megértjük a másik szemszögét. Egyszer voltam egy tréningen, ahol ellentétes nézőpontok ütközését modellezték egy fiktív vállalkozási konfliktusban, és szó szerint öt percen belül megoldottam úgy, hogy minkét félnek jó volt. De amúgy középső gyerek vagyok, így a véremben van az egyeztetés.

– Föld-, víz-, tűz-, levegő-, vagy esetleg vágymágia?

– Nehéz kérdés. Talán a földmágia. Nagyon vonzódom a földhöz, és alkotásként az agyaghoz és a fához is. Ha nem író lennék, akkor ezekkel foglalkoznék.

– Védelmező macska vagy védelmező szélszörny?

– Szélszörny. Szeretem a kiszámíthatatlan és veszélyes dolgokat, legalább nem unatkozom.

– Meggyógyítani egy barátot és leleplezni a titkod, vagy megóvva a titkod hagyni szenvedni őt?

– Meggyógyítani, és megöletni magam az egyenességem miatt. Az életben is rendszeresen kapok a fejemre az etikai érzékem miatt.

– Roan vagy Rianna?

– Nekem Roan, de ez szerintem meglátszik abból, ahogy mesélek róla olvasóknak. Riát is imádom, de Roan gyerekkora sokkal keményebb volt egy olyan völgyben, ami gyűlölte. Készül már a Vágymágusok novelláskötet, és ott az ő nézőpontjából is lesz két novella.

– Lidérc vagy Kartal herceg?

Fogós kérdés. Azt hiszem, inkább Ras mágus, estleg Delon. Én már az érettebb pasikat kedvelem, akik nem önmagukat keresik, hanem tudják honnan jöttek és hova mennek.

Köszönöm az izgalmas kérdéseket!

Én köszönöm az izgalmas válaszokat! :)

Ha kíváncsi lettél, itt megvásárolhatod a könyvet:

KATT

Nyereményjáték:

A hójárók át akarnak törni a határokon, de az okaik még ismeretlenek. Ezúttal a játék során olyan film- vagy könyvbeli ellenséges népek, lények nevét kell kitalálnotok, akikkel harcolnia kell a főhősöknek. A feladatotok beírni az adott lények, népek nevét a Rafflecopter megfelelő dobozába.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Leírás a játékhoz:

Az emberiséget leigázó idegen faj, akik korábban rengeteg bolygót meghódítottak már. Apró, fénylő lények, akik beköltöznek az emberek testébe, és átveszik felette az uralmat. Csak néhány emberi elme elég erős szembeszállni velük, ilyenkor a két tudat (emberi és idegen) egyszerre él az adott testben, de általában az idegen irányít. Céljuk az, hogy békés, erőszaktól mentes, boldog világokat teremtsenek.

Állomáslista:

Blogturné

01. 28. Fanni’s Library

01. 29. Könyvvilág

01. 30. Spirit Bliss Sárga könyves út

02. 01. Spirit Bliss Sárga könyves út – Extra

a Rafflecopter giveaway