A világ dolgaiból már semmit sem értek, nem fűz már semmihez elképzelt remény - pedig másoknak van belőle temérdek - és nem tárulnak szét asszonytérdek, ha azt mondom: hát látod, ez vagyok én. Idegen vagyok, olykor magam idegenje, gyengének túlságosan is erős, erősnek pedig gyenge. Valahol máshol kellene idegennek lennem, nem rágódni semmiféle moston, az időt is sisteregni hagyni , amíg minden megsül magától roston.
Éjjelente hason fekszem, szívemmel koptatom tehát a kanapét, aztán megfordulok hanyatt, valami még rémlik, hogy így illik sírni a kárpátok alatt, és hajnalig hajtogathatom a magamét. Egy ideje a mellkasomban, fröccsöntött műanyag dobban, de hanyatt fektemben még dacozik, slágfertig, és van, hogy elszáll egész dózsakertig, persze vissza jön hamar, mivel nincs már neki ott semmi  dolga, és ha visszaér mellkasbörtönébe e szolga, szusszan egyet és a gazdatestbe belemar. Csak úgy kellene idegennek lenni és nem régi emlékeket egyedül csendesen okádni felülve hajnalban az ágyon, hogy már semmiben ne tegyek kárt, megtanulni tudni, elfelejteni felejteni, mást és magamban azt ami nagyon fájt. Nincs itt már semmi ami ne lett volna százszor, szép, rossz, ahogy tüdőben ki-be jár a levegő, úgy tűnik el minden, az én, az ő, a mi. Ennek így nem sok értelme van, tán értelme sincs kimondani.

Én olyannak érzem magam, mint aki nincsen, csak a kezem van, ahogy pihen egy kilincsen, de csukva van az ajtó. Minden ajtó. Mert csak egy van. És hülyén érzem magam egy állomáson, mert nem valóm ő, csak egy látomásom. És mennyi, de mennyi dolog itt maradt, és persze kint is, de ha mondanám is azt mások csak leintik, mint kevésbé fontosat, de én persze érzem, hogy semmi sincsen rendben, plusz még hogy vérzem. Játéknak mindez szörnyű, valóságnak meg selejt, aztán lehet üvöltenem kellene annak aki elejt, hogy térj észre, vedd észre. A minden az most mindegy, ez most azon túl van, csak élek elvadultan, szívre megvakultan. És üvöltöm annak, annak aki elejt, hogy mostantól a minden is csak selejt.

Üresnek érezni magam úgy, hogy minden nap magamban érezhetni valami olyannak a jelenlétét, ami nincsen, csak némi vörös haj és némi test, önmaga hiánya lélek, magát sem ismerő szándék. És, ahogy ez a valami amikor semmi gondolat nem jár bennem, akkor csak úgy odajön, mintha én valami olyasmi volnék ahova érdemes lenne menni. Sem alfája, sem origója nem vagyok senkinek, semminek. Holott a valami olyan, hogy háttal megy előre és semmi fénykör nincs fölötte pátoszból, de ha nagyon akartam, hát odaláttam, hogy legalább az legyen ebben a magam általi nagy ürességben. Öltöztetgettem a semmit, aztán a végén rólam derül ki, hogy a levetett kabátja is én vagyok a nagy mindenségnek. Persze mondanám én, hogy nem ér, hogy így aztán nem lehet, hogy az üresség az aztán nem tréfadolog egyáltalán, máskor meg mondanám mosolyogva, hogy azt nézd, milyen szép is, de olyankor mindig sírásra áll a szám. Mert mostanra minden szép elfogyott, felfalták, kiették belőlem és még csak jól sem tudtak lakni vele.

Halott vagyok és könnyed, és mind utánam jönnek, a lehetett volna meg ilyenek, és a bezárt orvosi ügyelet, a hazug szajha meg a kalapos, a sorsom is ami fapados, a házak, a rétek, a kertek, az ágyak, ahol durvák dúrok, és a mollok se lágyak. Nincs is mit vesztenem, újra kell tévesztenem.

Fogalmuk sincs mi lakik bennem. Fogalmam sincs mi lakik bennük. Nem is igen kérdezik, nem is igen kérdezem, de ha kérdeznék se tudnám elmondani, ha kérdezném őket sem érteném. Érezni se könnyű, nemhogy elmondani. Csak hellóznak, én meg visszahellózok, elhellózgatunk, megyünk tovább mint aki jól végezte dolgát, nem kell itt semmit se nagy dobra verni semmit, hisz minden olyan kicsivé zsugorodott, minden amit még életnek lehet nevezni egyáltalán. Az éhség - és mindegy az, hogy milyen nemű - a csendet szereti csak, olyan a természete. Ha mégis sorskérdések jönnek szóba , persze elviccelem, persze elviccelik, anélkül, hogy akarnám, hogy akarnák, zsigerből jön, minden olyan komikusan komolyan vehetetlen. Sem azt nem lehet már komolyan venni, hogy helló, sem azt hogy itt önmagán kívül bárkit is érdekelne bármi. Mérgezett kútjai vagyunk egymásnak, fele részt szomj, fele részt szomorúság. Isa.

Minden ember életében vannak rétek. Az enyémben is, nem lajstromozom és számolom őket, megjelölődnek maguktól, és ha igen akkor maradnak, de nem különösebben marasztalom vagy küldöm el őket. Bennem a réteknek nagy fokú szabadsága van és még csak ki sem kellett vívniuk.
Az első rétem nem is volt rét, csak én láttam annak mert annak akartam. Takaros kis füves rész volt csak, mindenki más csak köznek hívta, a régebbiek, a sírós hangú öregasszonyok csak gyepűnek. Az idő tájt nagy kövér csirkék kaparásztak rajta, akiknek életük elmúltával teteme mellé nem írták rá piros filctollal egy papírtálcára a hentes boltban, hogy biotyúk. Ezeket a tyúkokat próbáltuk mi rendre szoktatni nagyapámmal, megregulázni őket, hogy a szárny az nem minden, és hát tényleg nem az. Ezt előbb, de inkább csak utóbb mindenki belátja, lehet az baromfi vagy akár angyal. Ezen a réten ahogy a nap ereszkedett le Kasza Juszti vakítóan fehér házára szép súroló fényt engedett, azt jó sokáig lehetett nézni, a vályog  tapasztásának hibáin jól esett ott felejteni a szemet míg elvonult  a szárnytalan délután.
A második rétem az már rendes rét volt, igaz gondozatlan, de elég nagy ahhoz, hogy rétnek nevezni ne legyen fellengzés. Olyan nagy volt, hogy minden népünnepély ott zajlott, még a vándor cirkuszok is ott tanyáztak le. Amikor elköltöztek nem maradt más utánuk mint egy fűrészpor kör, azon lehetett még néhány napig körbeszaladgálni és nyeríteni mint a lovak, vagy az otthagyott szemetekben kikeresni a hasznosat. Sokkal később - amikor már nem járt oda se cirkusz, se búcsú - megfogtam ugyanezen a réten egy nő mellét, és eszembe jutott a fűrészpor és a kergülés benne és arra gondoltam, hogy mindegy mit csinálok, a fűrészporban futás és mellet fogni ugyanaz.
És még volt sok rét ezeken kívül, és volt az utolsó is, mert bizonyos, hogy több rét már nem fér el bennem, megteltem réttel, torkig. Az utolsó rét urbánus rét volt, erek, terek, csövek, nő sírt keservesen a fűben ülve, mondhatni cirkuszolt, hogy nem kellene elmennem sehova, mert neki még ha momentán nincs is, de bőven lehetnek még szárnyai. Aztán megcsókoltam és tyúkká változott. Úgy van azóta is.