Mondjuk ott kezdődik, hogy alapból a dunának kellene menni. A probléma viszont az, hogy a duna túl messze van. Az ember míg odaér féluton meggondolja magát. Vagy valami apróság eltereli a figyelmét. Egy patak, teszem azt.Valamint a duna nem hegy, szóval olyan cselvetés, hogy mondjuk én lennék Mohammed nem tartozik a számbavehető megoldások halmazába.
Így aztán ebből soha se lesz áradás, se ömlés. Csak ömlengés, de abból meg mindig csak a baj van. Vagy még az marad, hogy közelebb kell költözni a dunához. Mert a legtöbb dologgal az a baj, hogy soha nem esik kézre, és nem ott van ahol lennie kéne. De ezt elmondtam már párszor, mégha konkrétan nem is én, mert akkor pont nem ott voltam ahol kellett volna, hanem valahol félúton.

Milyen sok mindenről lemondtam és hány dolog mondott le már rólam, már mennék odébb az ég alól , és a föld is menne már alólam.

Beteltem. Nem vagyok vaskos, nehezen emészthető könyv, se színes magazin. Csak egy irkafüzet, önkéz írta, tele, torkig. Sok ákom-bákom, piros aláhúzások és hullámos vonalak. Kérdőjelek, melyek nem tudni mire kíváncsiak igazán. Elfogyott minden hely. Írni nincs miért, radírozni nincs kinek. Ez már így fog maradni. Teleírva befejezetlen. Át és átlapozom újra. Fejemet csóválom, pézsmitálok, cöccögök. Ez nem egy film, aminek a végére ki van írva hogy VÉGE. Itt nem lehet észre venni a végét, itt egyszerűen csak minden abba marad, és akkor az lesz kinevezve végnek. Ó mindenható közmegegyezés. És akkor az a vége, a tudomásul vétele a tarthatatlannak. Mint ahogy most is. Mint ahogy ez is. Ne jöjjön senki. Nem megyek sehova. Nem biztos, hogy pont így. Utolsó sorok. Kifolyt rá a bor, egymást tépő lapok, hullámzó textúrák, el van minden mosódva. De leginkább én.

Balérzet

Életem érdemi szakasza véget ért, már csak olyan halált kellene halni ami nem kérdez, de megért, vagy csak mindent le kéne szarni

Egyszer, még régen volt egy nőm. Nem egy konkrét és nevesíthetõ nőm, hanem úgy általában. Nőm. Azt hiszem ezen a tájékon így mondják. Agyafúrt egy népség ez itt a peremvidéken, de ezt használják arra az állapotra amikor pinával cicomázzák az ivarérettek a bennük rég eltévedt semmit. Hogy a nőm, és hogy a nőm így meg úgy, véletlenül se sok ismeretlenes problémahalmaz. Réshalmaz. Nos ennek az általános nőnek az esze és a mellei mérete hasonlított az anyjáéra, magunk közt szólva ez utóbbit mondhatnám előnyének. Ez a nő, mint általában, egy napon, és mint az még általábban lenni szokott a napszakszenzitív kapcsolatokban, délután, szörnyűt beszélni elébem állt; hogy fel is út meg le is. Itt, nekem.
Itt, ahova rendes út se vezet, se le, se fel, se sehogy sehova. Nekem, akinek egyfolytában jajjdemegvagyokérkezve érzésem van.
Ez a gesztusa sokáig bántott, hiszen önmagam befejezetlenségének és befejezhetetlenségének ő szolgáltatta alfáját, omegáját, meg aztán úgy szopott mint a veszedelem. Magunk közt szólva inkább ez utóbbit mondhatnám előnyének.

Bennem most minden rendbe van, felejtve minden tejfogam, úgy élek ahogy jó sokan, nem rágom, emésztem magam. Nem rágom, emésztem magam, biztosom rég bizonytalan, jó lenne meghatódni tán, másnak már úgyse mondanám. Másnak már úgyse mondanám, gondolni szoktam néha rám. Gondolni szoktam néha rám, egyfajta furcsa léha rém, ily módon lopózok mögém, aztán kimondom végre; én, gondolni szoktam néha rám. Másnak már úgyse mondanám.

Néha furcsa hangulatban

Olykor halottnak érzem magam, és nem úgy hogy kevésbé létezőnek, akinek nincsen se kedve se mersze a kezét a sors fogaskerekeivel összeolajozni, hanem ténylegesen halottnak. Sok esetben ilyenkor azt mondom magamnak; látod most te aztán ténylegesen halott vagy, baszod alássan. Az esetek zömében,  a magam általi beszédbe elegyedés megtörténtét követő pillanatok véletlenszerű valamelyikében az általam jónak ítélt mértékben meghatódom. De soha sem könnyekig. Odáig én már nem merészkedem. Szikkadt szemmel kezdek el ilyenkor hiányozni magamnak. Ténylegesen.

Tónak alján hal áll gyáván
Mereng mélán halálvágyán
"Nem vagyok csak étel én"
És úszik át néma életén