Villany Leó

Jut is eszembe, szebbnél szebb gondolat. Van olyanom, hogy konyec filma /élet/érzés. Hogy egy ilyen érzést birtokolni tudjon az ember minimum sajnálatos módon réginek kell lennie, a komenista érában kell sarjadnia a lelkének, hamvába holtan, nagy kényes egyensúlyban, másfél szoba összkomfortban, vasárnapi zsírgőzökben pácolódnia, érdes, de kedves ízű érzések közt. Páneurópai panírba öltözött rántott húsokkal kell barátságot kötnie. Nem mintha számítana, mert nem a politikai berendezkedések rágnak itt szét semmit sem. Ez az ország van eleve rágásra kitalálva, kölcsön fogakkal rág ugyan, de rág, ezt egyszerűen tudomásul kell venni, noha belátni nem muszáj. A rágás célja, a rágás maga, emészthetetlenül ördögi dolog.
A rendes konyec filma érzés az azért jó, mert számít rá az ember, soha nem támadja hátba, pontos ideje, helye van. Szétköpködött szotyola héjak közti katarzis. Iván meg a nagy sztyeppén, Natasa meg várja a faluban, háttérben lovak szaladnak, megy le nap, jön a betű. Egy olyan filmet szeretnék ami másfél óra konyec filma. Aztán hogy, hogy az ember azt is megemészti amit szájába sose vett csak látott. Hetvenes évek béli a nyál még a számban. Jönnek fel a betűk, statiszta vagyok, századik alabárdos. Konyec Filma, villany leó. II. Leopold Electricity.

Ahogy az otthonok négy fallá lesznek, vagy ahogy a mennyezet csak egyszerűen plafonná - nem feltétlen mondanám ezt én jelenlétnek, főleg az én jelenlétemnek átallanám, de hát idő és hely szerint itt vagyok benne, tőlem telhetően, nyakig szószban, mint bárki más a sajátjában. Jó, kilógok belőle, kisatírozódtam az engem határoló vonalakon túlra, olyan lettem mint egy óvodás kifestőkönyvében Sicc, a macska.
Sicc, gloria Bundi.*
A tapéták magukba szívják az évtizedeket; az emberemlékezet itatóspapírjai. Szilveszteri, balul sikerült pezsgőbontások nyomai, az ágy mellett szürke hajzsír folt - itt aztán sokat aludhatott valaki, egész életnyit - jól is tette. Az összes álma is ott van, beleivódva jól a tapétában, két nonfiguratív minta között, alatt, sorolhatnám, glettanyagig bezárólag, vagy a linóleumon, a bot ütötte lyukakban, az elcsoszogott koptatófelületen fényesedik.
A test romlásának a mauzóleuma.
Azt hiszem mindnyájan így végezzük. Ez a valami akkor is van, ha nem is vesszük észre. Ez persze szörnyű, egyenesen felháborító, de a legfelháborítóbb az benne, hogy voltaképpen mindez lehetetlenül szép.

*(Nagyanyám minden kutyáját, lehetett vagy 4 is - akik elhalálozásuk okán kronológiailag egymásutánjában következtek mindent Bundinak hívták, I. Bundi, II. Bundi, stb...)

Kotaska Laci

Kotaska Laci volt legszorosabb barátságban a szeszes italokkal, különösen a röviditalokkal töltötte el élete hosszabbik részét. Annyira jól és annyira sokat ivott, hogy ő volt az egyetlen akinek estfertályt már elsőként megjelent a tragikus sorsú Zámbó Jimmy, a kárpátok Carusoja. Megjelent neki az tény, ennek Bagi Vince szem és fültanúja volt általában, bár mindketten máshogy ezt mesélték később. De a mesélés az általában olyan, hogy csak kevés szállal kapaszkodik a valóságba. Aki mesél az azt akarja, hogy figyeljenek rá, vagyis hogy szeressék, de mivel restellné a hallgatóságnak így direktbe megmondani, hogy lennétek olyan szívesek szeretni egy kicsit, inkább tódít amíg a mesélés alatt a figyelem rá összpontosul. Ez szeretetlopás, ezt mindenki tudja. A Kotaska Laci verziójában Zámbó Jimmy nem olyan módon jelent meg ahogy az a bibliában álatlános, semmi fénypászma körülötte, semmi mósönblőr, semmi jóságosan széttárt kar, ezoterikus fennköltség. Mert neki Zámbó Jimmy messzemenőkig naturálisan, egy nagyon is valóságosnak tűnő dzsipben ült és a letekert ablakon kikönyökölve énekelte azt, hogy gúdbáj láv gúdbáj, de csak a refrént és nem egyebet, de azt végtelenítve. Mindig így és csak is így jelent meg neki. Bár egyszer beszámolt egy olyan esetről is, hogy a Zagylaki búcsú után belekezdett egyébbe is, de arra meg ő nem volt felkészülve, így hát elaludt rajta. A Bagi Vince meg váltig állítja, hogy Jimmy kakasnak volt öltözve, és nem is énekelt, viszont zöld zselészerű aura ragyogott körülötte. De a Kotaska ezt kikéri magának, végül is ez az ő tulajdon látomása, a Vince meg azért mert ő olyan rendes és beleengedi olykor, rögtön feltűnési viszketegségből kicicomázza a kicocomázhatatlant, merő feltűnési viszketegségből, alantas szeretetvágyból. Szóval dzsipben refrén, hát hogy is máshogy.