Az ingyenembert bármikor fel lehet bújtani, meg lehet kérni, hangzatos ígéreteket lehet füstként fújni az alá az üvegbúra alá amit az életének hisz. Az ingyenember az egy gazdaságkori asztronauta, eltévedve bérben és időben, most épp homokos, szomorú, vizes síkon. Szétnézni ingyen.

Minden reggel kávéval forrázom le a szívem, hogy térjen észre, higgye már el: van ilyen, amilyen ő meg én, és hogy az csak az átlag, hogy becsukott szemmel, azt mondom: látlak. Aztán füsttel etetem ezt a kávéban tocsógót, 300 grammos lüktetéssel egy helyben szaladót, hogy döntsön ma úgy, hogy egy ideig még marad, borda közé be zárva kávé és füst alatt. Minden reggel így csinálok neki fészket, ne érezze azt, hogy ő akkor most kész lett, mert ha engedi az ember, hogy a szíve lássa, nem lesz senki aki rábírja a maradásra.

Egy olyan dinoszaurusz lehetek aki elhibázta a kipusztulást, aki valahogy elbambult egy ilyen történelmi pillanatban, aztán bezáródott előtte a kataklizma ólajtója. Ezért hát jobb híján itt van, és ahogy kinéz most egy darabig marad is. De most már majd rettentően figyelni fog, erre mérget vehet az univerzum.