Az életből az a rész érdekel amit képtelen vagyok megérteni, említésre méltó céljaim csak a halál utánra vannak.

Bántja a szemem a váróterem neonfénye. Becsukom a szemem, standol a valóság. Eztán kezd el élni minden, felébredni ami már olyan régóta alszik. Relatíve a minden. Zárójelesen minden, zárójelesen relatív, zárójelesen ébred. Most inkább csak konyhák. Konyhák ahol valaha megfordultam, azaz megfordultam volna, ha ideje korán be nem pipultam volna. Az első konyha, az csak véletlen lehet. Még nem is konyha, csak azzá teszik a hetvenes évek. Most még csak terasz, lebetonozott munkáosztályi előkert, talicskányi élményhomokozóval, apa száradó fecskenadrágjával. És látom a gyerek kezét aki túrja a homokot. Látom azt akiről azt hiszem, hogy én vagyok. A homokbucka mellett táncol a hajdú centrifuga, anya lábkörme fehér gyöngyházfényű. A szomszédban disznót ölnek, nagy üstökben redukálódik gőzzé az élet. Aztán másik konyha, a kiasablakos, a részeges Rózsi házát keretezi be, Nenével egy heverőn ülve azon a kis abalkon nézünk ki amikor jön a vihar, Nene suttogva imádkozik, hogy belénk ne vágjon a villám, meg van győződve róla, hogy a vihar az az amikor Istennek tele lesz a hócipője. Nene nem tudja amit minden ateista tud, hogy a mennyekben soha sincsen tél, valamint hogy Isten sem nagyon van. De ha van is, miért pont belénk vágna. Egy pár lehorzsolt térdű gyerekláb kalimpál a heverő szélén, nem ér le a földig, a heverő oldalán dobol, Nene ettől pedig ideges lesz, úgy érzi rontja a dobolás az Istennel szembeni túlélési esélyeket, észre sem veszi hogy a részeges Rózsi háza mögött elkezd újra látszani a nap, ahogy azt se, hogy a kályhacső, ahol a falba ér egy hosszú hajú nőt fest a plafonra koromból.
És megint egy konyha, ahova korlátos lépcső vezet fel. Zöldre van a zöldre van a festve. A korlát felső szélénél fekete massza, zsír és kosz. Emberkéz lenyomat. Egész nyáron süti a korlátot a nap, őszre ráncos lesz az egész, hozzá öregszik a lakókhoz. Kora tavaszzal a konyha egyik sarka le van kerítve, édesszagú kiskacsák laknak benne. Ez az első konyha amiben víz folyik, és állandóan gázszag van. Itt is van egy heverő, és a heverőn van egy párna. Kutya van rá hímezve, gomb a szeme. Egészen ijesztő. Látom a gyerek kezét, ahogy az ebéd utáni alváskor ráteszi erre a párnára a Szabad Föld aktuális számát, hátha nem harapja meg. És még suhannak a konyhák, forog a váróterem. Az összes konyhák nagy szakadékok, lyukak, járatok amikről sose lehet tudni, hogy hova vezetnek. Szeretem én ezeket a konyhákat, szeretem, de legalább ennyire únom is  őket. Meg azt is, hogy magamra erőltetem ezt a csukott szemezést, és az egészet a neonra fogom. Persze lehet az is, hogy a konyha az csak egy elegáns mozdulat, a hurokból kihúzott nyaké.
És elgondolni is nehéz, hogy ha minden szemben ennyi konyha fér el akkor mennyi konyha létezik egyáltalán, fájó, hogy egyikbe se fogok eljutni soha. A konyhaturizmus nem létező műfaj.