Előbb utóbb minden szomódi búcsúban eljött az az idő, hogy néhány férfi erősebb lett. És akkor mindig ott termett a Böszme. Ezek még pszeudoboldog 80-as évek voltak, akkor még nem az ország volt böszme, hanem az országnak volt egy egyetlen Böszméje, de még csak nem is tudott róla.
Böszme gyakorlatilag Robin Hood és Rocky keveréke, a robinhúdságát a nemes eszmék iránti elkötelezettsége adta, a rokiság az inkább a problémás élethelyzetek kevésbé szofisztikált megvalósításra vonatkozik. Megjelenésre meg tisztára egy késő Rákóczi Ferenc elenyésző súlyfölösleggel.
A szomódi búcsú - nem tudni miért - az olyan volt, hogy ott csúcsosodot ki minden.

Peti te, hallod-e. Gyalogos vagyok és anarchista. Azonban egy gyalogos anarchistának is ildomos megvárnia, amíg a gyalogátkelő helyen zöldre vált a lámpa, aztán kel át az úttest másik oldalára. Ha nem így tesz, akkor hülye. Gyalogos vagyok. Anarchista. Nem hülye. Ennyit már tudok magamról. Bárki elüthet, autós, kerékpáros, gurulószatyros kisnyugdíjas. Tökéletes préda vagyok.
És ezért is számon kérem máson, hogy mi a faszért megy át a piroson, legyen köcsög és kártékony autós, vagy biciklilengető urbánszamuráj szeánszista valami ligetben. Mert hát lehet opponálni a biciklivel, de minek? Meg hogyan? A kerékpár sem mindenkinek jelenti ugyanazt, kultúrköre válogatja. Egyes vélekedések szerint a kerékpár disznótáp és/vagy gázpalack a. pontból b. pontba történő juttatását elősegítendő eszköz, mások szerint sporteszköz, megint mások szerint pedig az isten ökoforradalomra kitalált lángpallosa. Aztán már a tévé is közvetíti ezt, hogy biciklizni médiaesemény, mármint az, hogy az emberek biciklivel járnak. Szerintem meg nem médiaesemény. De én gyalogos vagyok, anarchista és nem hülye, vagy talán de.
Aztán mondta azt is a szpíker, hogy jajj de sokan vannnak és jajj de szép, és tényleg sokan voltak, és tényleg jajj de szép. Csak hogy az meg alaptétel, hogy sok ember közt nem hogy a bába sok, hanem a köcsög is, és az én aspektusomból mint gyalogos tökmindegy, hogy slusszkulcsot lenget vagy kerékpárt az illető tömeg, legyen kritikus vagy kritikátlan, aztán pedig a békés hétkönapokon meg szarik az egészre úgy ahogy van. Én, ha tömeget látok, osztok szorzok, a köcsögségi állandóra vagyok kíváncsi. Az mindig ugyanannyi, valószínűsítem, hogy a neandervölgyben is ugyanennyi volt az egy főre jutó kretén, mint ma.
Akkor, amikor egy napig a kritikus tömegen van a társadalmi fókusz és környezetéért aggódó egységnek mutatja magát, akkor tessék máskor is annak, nem látszani, hanem lenni. Nem egy új faj születéséről van szó, csak vélhetőleg jószándékú törekvésről, ami nem találja az eszközeit, ami abból adódik, hogy bizonyos létszám fölött nem létezik már közös ügy. Ezen az alapon lehetne valami petíciót írni, hogy ameddig az autósok köcsögök, és vélhetőleg mindig is azok lesznek, a kerékpárosok kapjanak orvosi igazolást, hogy fel vannak kreszből mentve és kész. Hozzám, gyalogoshoz képest a kerékpáros is környezetszennyező, nem kismanócskák szerelik össze ezeket, hanem gyárak csinálják, nem manófalván és nem rózsaszín napkollektorokkal a tetejükön. Lehetne ezt ragozni.
Környezetet szennyezni szerintem, anarchista (light) szerint nem csak széndioxiddal lehet, hanem viselkedéssel is.
Szóval, ha lehet ilyet nekem, akkor azt kérném tőled, hogy ne menj át piroson, mert csak.
Cserébe én mindig a kukába dobom a csikket és a szelektívbe dobom az üres boros üvegeket. Ez az utolsó ajánlatom. És ugye az világos, hogy ez nem az autósok mellett érvelő kortesbeszéd volt.

Éjszaka, amikor utolsókat reccsennek a bútorok, és az ismeretlen eredetű belső zajok is belevesznek az olvadékony semmibe, az egész örökkévalóban csak a cirkó őrlángja táncol, minden más mozdulatlan, akkor alszik el az ember. Az alvás lassú téboly, elviselhető méretű meghalás.
Amikor rátelepszik mindenre az a fene nagy csönd, érdekes dolgok történnek, lehet mondani, hogy akkor történik csak valami igazán.
Megszólítja a a tévé a monitort. Te, nem emberezünk? Mi lesz ma? Az Alvó ember 3-at adják. Láttam már. Én is láttam, de ezerszer is meg tudnám nézni. Nem szakítják meg reklámokkal, nézzük meg.
Jó, nézzük. Látod, már alszik is. Most jön a kedvenc részem, a lábi izomrángás, aztán utána közvetlen a nyálcsorgás. Kár, hogy nem lehet visszatekerni, én ezt megunni sem tudnám, annyira szeretem.
De szép. Ez a világ leghosszabb filmje. De olvastam valahol, hogy már elkezdték forgatni az Alvó ember 4-et, és hogy az sokkal hosszabb lesz, sokkal több effekttel, sokkal több akcióval, a végén 40%-kal több happy enddel.
Három óra múlva, a mélyálomban elkezd álmodni. Akkor majd energiatakarékosan bekapcsolom magam, úgy, hogy ő ne vegye észre, és megnézheted az álmát. Mindig ugyanazt álmodja. Azt, hogy alszik, és egy tévé és egy monitor nézi őt alvás közben. Aztán jönnek a betűk, a végén cirkalmas THE END-del. Én már több tévével beszéltem erről, hogy az embereket egyáltalán csak az eszméletlenség teszi elviselhetővé. Holnap is vetítik ugyanezt, nézzük meg újra.

- Majd boldogok lesztek. Hiszen annyira akarjátok a boldogságot. És nem valami zavaros, áporodott boldogság lesz a tiétek, ha pohárba töltenétek, nem is lenne az alján semmi üledék. Átlátszó lenne, akár a víz, színtelen, szagtalan, íztelen meg pláne.
Mindegyikőtök a boldogságra vágyik, a maga clean tiszta boldogságáért ácsingózik sorba itt boldog és boldogtalan. Akinek nincs boldogsága, azért, akinek meg van, az azért, mert jobbat akar, felső kategóriásat vagy milyet. A boldogság az a hely, ahol nem kell attól félni, hogy valahol a világban 15 percenként egy mosógép a vízkő áldozatává válik, nincs ezen mit szépíteni, a boldogság megejtően egyszerű, másoknak pedig a lélek unalmas halmazállapota. Könnyű és finom boldogság lesz nektek elrendelve és ha be is szennyeződik, időnként lesz, aki eltávolítsa belőle a makacs foltot. A boldogságról köztudott tény mindemellett, hogy fogcsikorgatásoknak kell megelőznie, egyfajta önigazolása ez a világrendeknek, tudnillik, hogy a befektetett energia nem hiábavaló, busásan megtérül, amikor is magunkon érezhetjük a boldogság langyos permetének jótékony hatását. A fogcsikorgatás - lehet állítani - tuladonképpen nem egyéb, mint a boldogsággal folytatott - egyesek számára életfogytig tartó - petting. A fogcsikorgatás magyarázza azt is, hogy a legtöbb fogorvos jelentős vagyont keres élete során. Mások boldogságának a vámszedői.
Erről jut eszembe, hogy amikor manócska még kicsi volt, akkor olyannyira boldog volt a világ, hogy férfiak jelenlétében sem volt zsenánt a középkorú középvezető nőknek szájukra venni a hüvelygombát. Az azért egy kicsit borzasztó, hogy ez, ami most van, egyszer csak boldog békeidővé desztillálódik, és úgy böfögi fel a jövő, mintha csak probiotikus joghurt volna. Az a baj, hogy sok tévét nézek, és kifolyik belőle széles sávon a boldogság fékezhetetlen habja. Egy igen kis helyre van már besűrítve minden. Mindent, de mindent kiszorít a boldogság, vagy ha nem is az maga, de az irányába érzett múlhatatlan vágy. Ha az ember nem vigyáz, meg kell őrülni, hogy van ilyen, de szinte azt érzi, hogy el sem fér a sok boldogságtól.

Gondolta mindezt özv. Soponya Andrásné nyugalmazott szemfelszedő, mikor is öngyilkosságot forgatva a fejében egy igen sok dines nylonharisnyára hurkot kötött, aztán valami olyat motyogott magában, hogy: az egyik kezével ad, a másikkal meg elvesz. Meg még valami olyasmit is, hogy lassan égni, mint a gyertya, de abba már belealudt.

 

 

Ha az ember életbölcseletre vágyik átmegy Vihonyai nénihez, leül a a tűzhely mellé, a sarokra ahol a tepsit tartja, hogy abban száradjon a kenyér a nyulaknak.Sokszor azt lehetne gondolni, hogy a Vihonyai néni egy gép, amibe régebben még 2 forintost kellett dobni, valahol a tarkója körül található nyílásba és elkezdett beszélni. Csak már megkopott a mechanikája és pénz nélkül is szátyárja a szót. Én nem olyan Vihonyai vagyok aki gyüttment, én tényleg Vihonyán születtem, az uram miatt költöztünk Vanlakra, tudja édeske? És közben porcukrot szór a süteményre.
Az uram miatt, hogy az isten nyugosztalja. De hát hogy lehet egy 2 méteres embernek azt a nevet adni, hogy Ervin, hát mondja meg édeske, haragudtam is az anyósomra, hogy ezt a szép embert így elcsúfították ezzel az Ervin névvel. Az ő ura hentes volt világ életében. Aztán volt itt a vágóhídon még 78-ban valami nyúlkór, még a tévében is benne volt, járt itt a Bokodi Béla, tudja az aki mindig bukosisakban fogta a mikrofont. Na a tévé is bemondta, hogy a nyúlkór az emberre nem veszélyes. Az Ervin meg mégis elkapta, aztán el is vitte. De nehogy azt higgye édeske, hogy én nem úgy vagyok Vihonyai mint a többiek. Nem, a mi családunk az utolsó akik azért Vihonyaiak, mert ott is születtünk.
9 testvérem volt, mindegyik lány. Én vagyok az utolsó. Vannak olyan Vihonyaiak akiknek Vihonyához semmi közük, érti édeske, felvett név, városiak azok, megtetszett nekik, hát felvették, aztán így igazodjon ki az ember, hogy meddig tart a pereputty és hol ér véget.
Édeske harapjon ebből a süteményből, el nem hiszi nekem, de én egyszer nyertem még lánykoromban kistérségi pitesütő versenyt is. Nyúllal töltött pitével nyertem. Az Ervin mondta, hogy ugyan miért ne lehetne nyúllal tölteni a pitét, mert az uramnak mindene volt, érti édeske. A pite ls a nyúl. Lehet, ha nem szereti ennyire a nyulat akkor még ma is él. Pitétől meghalni nem lehet, érti édeske.
Érez itt nálam valami szagot? Mondja meg őszintén, van itt öregasszony szag? Ugye, hogy nincs. Én elhatároztamTerenyén a nagyszüleimnél, még 4 éves koromban, hogy nekem nem lesz öregasszony szagom, éljek akármeddig, juszt se. 87 éves vagyok pedig, ugye nem mondaná édeske.Nyugodtam vegyen a szárazkenyérből, tudom, hogy szereti ropogtatni. Már nincs nyúl az Ervin halála óta, megszokásból szárítom, ha nem eszi meg este kidobom. Az ember milyen hülye tud lenni ugye édeske? Megveszem a nemlétező férjem nem létező nyulainak a kenyeret, megszárítom és ha megszáradt kidobom. Mondom én édeske, az ember fura dolgokra képes.
Tudom, hogy biztos borzasztja az ami rajtam van, a zsírszövetek a ráncok, a csontok deformáltsága. De tudja édeske, amikor rám néz akkor nem tőlem borzad, hanem attól amit észlel abból bennem ami magára is vár. Tudom, sokat beszélek. De maga meg nem szól egy szót sem, a maguk koorosztályának a hallgatás a mindene. Hát tudnak maguk élni? Folyton beszélni kell édeske, a beszélés az olyan mint egy vakondjárat ami a felszínre visz, vagy ha nem hát a pokolra. Kinek hogy sikerül. A beszéd egy nagy, na hogy is mondják, labirintus, az lesz, az ember azért találta ki magának, hogy ne unatkozzon. Mert azért azt jól vésse édeske az eszébe, hogy az élet az valami nagyon hosszú dolog, de borzasztó rövidnek lehet érezni. Az ember a beszéddel csinál mag köré tágasságot, érti édeske. HA nem beszélnék akkor megfulladnék, az Ervin is megfulladt, mert hát hülyeségnek találta a nyulakhoz beszélni, pedig én mondtam neki, hogy a nyúl is érti az ember szavát. De az Ervin az ilyenekben nem hitt soha, aztán tessék, mit lehet tudni, ha beszél a nyulaihoz még lehet hogy most is é, mert olyan tágasságot beszélt volna maga köré, hogy nem kapja el a nyulaktól a betegséget. Nem járok én templomba, de azt azért szoktam monndani, hogy a fennvaló útja kifürkészhetetlenek. Nem isten, mert én azt a szót soha nem tudtam megérteni, hogy isten. Így mondom inkább fennvaló, mert azt nem kell elgondolnom, de gondolhatok rá. Sokat locsogok édeske, nézze el nekem, nekem mindenem a tágasság, én már körbekerítettem egy egész nagy területet a beszédemmel egész életem során. Nem vagyok boldog, de jól érzem magam. Sokat kell még tanulniuk maguknak.

 

Sörhack.

Egy ateista minden este a szobában elkezd vetkőzni. Lefekvéshez készül. Hallani lehet, ahogy nagyon halkan azt mondja - éppen abban a pillanatban, amikor fejére húzza a paplant -, hogy jajj istenem. Nem tudná megmondani a pontos okát, hogy miért. Mindig akkor, abban a feszült és kimerevíthető pillanatban mondja ezt, amikor elnyeli az ágy. Máskor sose mond ilyeneket, vagy ha mégis, nem ezzel az esti tónussal.

Egy isten, valahol a mennyekben fogmosáshoz készül. És nem mondhatja azt, hogy jajj istenem, egyrészt mert az merő egoizmus volna, és ellenevaló is annak az intésnek, hogy a nevét hiába a szájhigiéniára ne vedd. Ilyet rendes isten nem csinál. Valamint az estébe nem illik bele már stilisztikai alapon sem, hogy fogzománcaink meghasadtanak. Nagy kócos felhők a napi rutinok, minden reggel leereszkednek a városra és kiengedik magukból a mérges gőzeiket. Olyankor szokta azt gondolni az ateista, hogy istennek se lehet valami könnyű lenni egy olyan világban, amin már tömítést kellene cserélni, mert orrán-száján folyik ki a valami.

Anya 30 éve vonatra szállt. Nem egy vonatra, hanem általában: a vonatra. Hajnal volt, mert hajnalnak kellett lennie, szombat volt, mert nem voltak akkor más napjaink, és sötét, amilyen csak abban az általában vett városban szokott lenni a sötét, általában véve a sötét. Csak a nagykémény piros lámpája világított, és 6 órakor fújta a gyár bele a bánatot a levegőbe. Körülötte 80.000 eszmélet volt szárazdunsztba csomagolva, paplanok közé szorulva a nagy kollektív szürkeség, szájak sarkában keveredett a hajnali nyál és a szénpor. Amikor elindult ez a vonat, annak általában vett szerelvénynek a világ leglassúbb szempillantásai alatt minden egyes ablaka mozivászonná változott. A radiátornak nyomott lábszárakban lustán folyt a vér, az élet meg szeretett volna állni, de ebben megakadályozta a MÁV. Épületek kergetőztek, a másikat soha utol nem érve. Anya 30 éve vonatra szállt, nem is az anya, hanem általában véve az én anyám. Vele voltam én is. Én tettem szárazdunsztba az összes szerencsétlent, aki rólunk mit se tudva az igazak álmát úgy aludta, hogy fejét az izzadt párnákba beledugta, én tettem bánatossá a hajnali dudaszót, és az állomásra az olajszagot, az is én csináltam. Épületek rohantak a vonatunk ablakai után, aztán lihegve elmaradtak előbb a gyárak, aztán a raktárak és a lakóépületek. Házak, amelyekhez volt közünk, vagy lehetett volna, és olyanok is, melyekről nem tudtuk, hogy valaha lesz. Mint ez is itt most. Az ott a szénosztályzó, az ott egy meddőhányó, mellette a M.Á.K. épülete, és az ott bányaipari kollégium, az a hússzínű épület.
Anya 30 éve vonatra szállt, vele voltam én is, és fogalmunk sem volt, hogy hol szállunk le róla, hogy akarunk-e leszállni egyáltalán. Hogy milyen emberekhez mikor és miért lesz közünk, hogy melyik épületről éppen majd mi jut majd eszünkbe. Már minden kész volt, az egész ott volt a szemünkben, jó előre megrendezett, spontánnak tetsző filmek vibráltak a vonatok ablakaiban. Nem történetek, csak töredékek, és azzal ütöttük agyon az időt, hogy összeraktuk őket.
30 éve utazunk, anya meg én. Számoljuk az embereket, a házakat, számon tartjuk viszonyainkat velük, élőket és halottakat idézünk meg. Minden állomáson leszállunk, és mindig a vonaton maradunk. Aztán a vonat ablakából nézzük magunkat, ahogy most is.
Ott vagyunk abban a hússzínű épületben, ugye emlékszel, 30 éve még kollégium volt. Most idősek otthona. Ülök egy ágyon és hallgatok. Hallgatom azt, ahogy azt mondod, ez már nem élet. Látom a vonatunk ablakából, hogy nem tudok megszólalni. Azt akarom mondani neked, hogy de igen, ez is élet, csak annyi van, hogy a vonat ablakából nem ilyennek látszik, de nem tudom kimondani. Gyáva vagyok hazudni, és buta ahhoz, hogy fel tudjam ismerni, hogy ugyan hazudás lenne-e.
És nem tudom, milyen az az élet, amire azt mondod, hogy nem, csak nézem veled innen a vonatunk ablakából, hogy ott vagyunk a hússzínű házban, te azt mondod, nincsen már kedved, nekem pedig elakad a szavam.
Anyám 30 éve vonatra szállt, nem is az anyám, hanem általában véve: anya. Vele voltam én is.
Közösen nézünk valamit. Valami olyat amit csak egyedül lehet látni.

Otthon vagyok. Itthon-otthon. Abban az otthonban amibe beleszülettem.
Ez az az otthon amire úgy vagyok jogosult, hogy nem szükségesek hozzá
semmiféle természetű érdemek. 12 négyzetméter. Zömében kaotikus
rendszerek számomra félig meddig átlátható rendje, a megérkezéseim
állandó színtere. Együtt öregszik és lélegzik velem. Ha felpenderedik
az ablak alatt a tapéta olyankor viszketni kezd a szemem alatt a bőr.
Most éppen megint megérkeztem. Az utóbbi időben van az az érzésem, hogy
többször érkezek meg mint amennyiszer elindulok. Van 12 négyzetméter a
világban amit nem szeretek, nem szeret, de nem tudunk meglenni
önmagunkban. Tökéletes a szimbiózis, ahol éppen állok mindig ott ázik
be a plafon.Szóval most is meg vagyok érkezve, cipővel a lamináltra,
úgy rontok be mindig. Serceg a por a cipőtalp alatt. Úgy nézek szét
mint egy győztes hadvezér. Halmok vesznek körül, tárgykupacoktól ölelt
méretarányos őshaza. Szuszogok, ahogy a cipőt lehúzom, igyekszem
beleöregedni abban amiben vagyok. Leejtek egy cetlit, hülyén hajolok le
mert fáj a derekam, közben a fogaim között szűrt káromkodás és egy jajj
istenem.
Az utóbbi időben veszem csak észre és nem tudom valójában mióta van
így, de nem vagyok egyedül a szobában. Valaki a hátam mögött áll és
néz, és gondol. Látom hogy néz, noha nem merek hátrafordulni hogy ki
az, gondol és hallom amit gondol, de nem merek válaszolni neki.
Látom, hogy a hátam mögött én ülök, megtévesztésig én vagyok, de
magamnál jóval fiatalabb, halványabb, kissé homályosabb is, és onnan
tudom, hogy aki néz az nem lehet valóságos mert a kontúrja szaggatott
vonal mint a Dörmögö Dömötör mellékletei voltak, mellette olló, hogy
itt vágd ki.
És nézem magam, a szaggatott vonalas, teoretikus énem nézi ezt a
véresen valóságos vastag aurájut. Néz és gondol, engem néz és rólam
gondol. Az előbb azt gondolta, hogy milyen szar cipőket hordok, lóg
rajtam a nadrág, és hogy szinte már bármit felveszek kritika nélkül, se
stílus, se semmi, kiveszett belőlem a valami. Most azon gondolkodik,
hogy néven nevezze ezt a belőlem kiveszettet. Nem jön a nyelvére a szó.
Gondolok neki egy szót. Fáradtság. És ilyenkor az ő gondolása meghallja
az én gondolásomat. Még hogy fáradtság, röhögni kezd, úgy hogy a
szaggatott vonalak olyanok lesznek mint a wordben a menetelő hangyák.
Ezt meg ő nem érti. Gondolok róla. Milyen hülye vagy, órákat szarakodsz
a cipővásárlásaidnál, és a végeredmény mindig ugyanaz szépet és szart
veszel. Lekapcsolom a villanyt, reggelre olvad el csak fény, olyan
kicsi az a szoba.

Anya 30 éve vonatra szállt. Nem egy vonatra, hanem általában: a vonatra. Hajnal volt, hajnalnak kellett lennie, szombat volt mert nem lehetett más és sötét amilyen csak abban az általában vett városban lehetett sötét, azaz általában vett sötét. Csak a nagykémény piros lámpája világított és 6 órakor fújt a gyár. 80.000 eszmélet volt akkor paplanokba csomagolva, ezt akkor mindenki tudta. Amikor elindult ez a vonat, az az általában vett szerelvény a világ leglassúbb szempillantásai alatt minden egyes ablaka mozivászonná változott. A radiátornak nyomott lábszárakban lustán folyt a vér. Épületek kergetőztek a másikat soha utol nem érve

Tavaszodik. Aki a környezetemben él és mozog, most mindenki mesét ír. Tetszik ez nekem. Szeretem látni, ahogy babrálnak, szöszmötölnek vagy kapkodnak vele. A mese a legjobb dolog, amit közéleti légszomjra lehet kapni a honi piacon. Van, hogy nagyon sajnálom azt, hogy nem értek a kotyvasztásához, pedig ha nagyon összeszorítom a szemem és a fogam, akkor előbújik Olajszagú Lajcsika. A hipotalamusz mögül, ott lakik, de a felettes én nem tapsol neki, ezért aztán ő cseszik meghajolni és azt mondani, hogy hölgyeim és uraim, de még csak azt se, hogy jippijájé.
És akkor itt vagyok maradva egy mesehőssel, aki se nem mese és se nem hős, még kitalálva is csak félig van. Olajszagú Lajcsika rám fog rohadni, ugye gyűrűzik be a válság, hogy rohadna meg, jön bele az emberbe az is, és Lajcsi idekozmál a homlokomra, ha nem ereszkedik rá valami meseikus atmoszféra rögvest, rajtam meg röhöghet majd boldogtalan, ha látják, ahogy Lajcsikás a homlokom. Engesztelem is, hogy Lajcsi, a hétfejű sárkányok ideje baromira lejárt lemez, a teszkóban kifejezetten cikinek tartom azokat, akik a hentesnél sárkánydagadót vesznek. Lajcsi, húzz vissza oda, ahonnan jöttél, nincs taps, nincs fanfár, nincs dobpergés. Az emberiség éppen heroikus csatákat folytat önnön nihiljével, rád fognak tapodni itt a nagy sürgés-forgásban.
És akkor jön azzal is - ezt a kártyát mindig kijátsszák az ilyenek -, hogy akkor most vele ki van baszva, mert félbe van törve a létezése. És olyankor sajnálom egy kicsit, mert azért mégis miattam van minden, és az is az én baromságom, hogy Olajszagú, és még azt se tudom pontosan, hogy étkezési vagy műszaki olajra kell gondolni. A Lajcsiságot azt már régről tudom hogy milyen, kivágott orrú tornacipős, maga a lábfej pedig retkes bokában folytatódik. A Lajcsiság tömören foglalja össze saját mibenlétét. És persze rühellem magam, és rühellem a Lajcsit is, de benne is csak magamat rühellem, méltatlatlankodom, hogy miként is hagytam, hogy ez történjen. Most egyel többen vagyunk, szerintem már réges rég túl vagyunk népesedve, a klíma meg instabil, nő a károsanyag kibocsátás, és én kinézem ebből a Lajcsiból, hogy személygépkocsit vásárol, ha kell 1000 év hitelre is, és 2 km/h sebességel döcög a nagykörúton. Lajcsi csúnyán beszél, Lajcsinak sansza van, ha nem is a boldogságra, de a boldogulásra bizonyosan. Leesik neki majd kamaszkora táján valahonnan egy legkisebb királylány uniós forrásból, felekirályság valamelyik belső kerületben. Lajcsi tehát nagyon veszélyes. És amikor mát itt tartok, akkor hatalmas meteorzápor hull alá az égből, egyenest rá a Lajcsira, később meg láva önti el a házát, a fülére pedig a MIR űrállomás eddig az űrben elveszettnek hitt 4000 tonnás szerelékei esnek.
Én csak azt szeretném kérni a gondolataimtól, hogy eztán kétszer is legyenek olyan szívesek meggondolni, hogy biztos gondolódni akarnak-e, mert mindig van nálam kénkő és láva. És még tavasz is.