Tódi, te lettél a 2081-edik bejegyzés. Engem mindig érdekeltek az ilyesmik, hogy végül majd ki hogyan helyezkedik el az idő- és számegyenesen. Az a pozíció érdekel, amikor valaki beleér a kimozdíthatatlanságba, és hogy ott marad örökké, beleég a valahovába. Régi vásárokban is, a vurstliban ülve - mert hogy nagyon be voltam szarva mindenféle sergőkön és körhintákon - azzal ütöttem el az időt, hogy azon méláztam, hogy lehet, hogy a nagy forgatagban sétál ott valaki, aki most arctalan és nem ismerem, de később közöm lesz hozzá, barátom, szerelmem, feleségem lesz. És az is, hogy hány ilyen van. És most fáj a szívem persze, mert hogyis ne fájna egy olyan macskát elveszíteni, akinek az ábrázatja szín olyan, mint Mikszáth Kálmáné azon a pipázós képen, kicsit szigorú, de valamelyest mégis csak emberi. Ha akarod, ez a te nekrológod (nekrológban gyenge vagyok  - mindenben az vagyok, ezt az ember belül érzi csak igazán), de tudod, nálunk embereknél ez úgy van, hogy állatot nem illik emberként gyászolni. Ez ilyen főemlős szokás. Meg aztán a Maszat már végigcsinálta ezt előtted, ha úgy tetszik, kitaposta bennem neked az utat, és én én kétszer ugyanabba képtelen vagyok belehalni. Ami rossz, mert azt hiszem, hogy egy élet annál értékesebb, minél többször van belehalva. Elfáradtam az elfáradásba. Add át Maszatnak üdvözletem, kergetőzzetek tovább, ha van a cicamennyország. És ha van, akkor legyen kolbászból ott a kerítés, gépsonkából a metlaki. Most pedig indulok hozzád, megyek haza érted. Nem tudok sírni. Ez is itt egy merő kapkodás.

Érezte, már elég korán, gyerekkorában érezte, hogy valami nincs rendben. Biztos ezért is szeretett engem annyira, mert én meg pont az ellenkezőjét éreztem. Azt, hogy a világunk, nagy kerekség, langyos tejszaga van és nagyon kék színe. És mi vagyunk rajt' a mazsola. Ő a tömzsi, én a nyurga, ő a szorgalmas, én a lusta. Ő hamar nőtt, én lassan. Egyre terebélyesedett csak, de csak térfogatra, súlyra nem, én voltam kettőnk közül a nehezebb. Én győztem birkózásban, versenyfutásban, lábtengóban, és gombfociban. Nekem egyre tökéletesebb volt a világ(unk), amikor ő azt kezdte érezni, hogy valami végzetesen nincs rendben. Egyre nagyobb lett, de ugyanakkor könnyebb. Az éves iskolai mérlegeléseken egyre kevesebbet mutatott a mérleg ha ráállt, minden egyes évben csak megint könnyebb. Én pedig csak gyarapodtam, nehezültem, nagy cula, úgy kezdett el hívni az anyám, neki meg soha se engedte el az anyja az utcán a kezét. Ha iskola után a kiserdőben, a gázcseretelep mellett titokcigiztek a fiúk, akkor ő ugyan velük ment, de soha nem dohányzott, lehetőleg igyekezett minél meszebb kerülni attól akinél parázslott a cigaretta, nagy nehéz táskáját markolta. Egyszer véletlenül megláttam, hogy nem csak tankönyvek, irkák vannak abban a táskában. Két kisméretű tégla is volt benne. Egyszer a tolltartójában láttam, hogy horgászólommal van körbe rakva. Érezte, de nem tudta, azt hogy ő nagyon könnyű, könnyebb bárkinél akit ismer. Azt gyerekfejjel  nem igen tudta, hogy ez a könnyűség csak üresség sziplán vagy egy valamikor eljövő szabadság lehetséges nyughelye. És ő egyre nagyobb és egyre könnyebb lett, és egyre több koloncot rakott bele az iskolatáskájába, és még a csehszlovák orkádzsekije cipzárjára is ólmot rakott fityegőnek. Én meg egyre nyurgább, egyre culább lettem, növekedett a testsúlyom, valami, vagy valaki mindig tartotta bennem a lelket. Gyerekfejjel nem igen tudtam, hogy ez a tömörség csak belülről növekvő kérgesedés, vagy egy valamikor eljövő ürességnek a hús és csont által való helyfoglalása. Én utáltam a szelet, ő nem utálta, de nagyon félt tőle. Én azt hittem egészen sokáig, hogy a szelet a fák csinálják, abbéli dühükben, hogy oda vannak szegezve egyetlen ponthoz. Ő ilyet soha nem hitt, ő okos volt, légmozgásban különösen erős. Olyan színészek kártyanaptárait gyűjtötte, akiknek 10-nől 8 ember felismerte az arcát, de nem tudta a nevét. A kedvenc rádióműsora a vízállásjelentés volt, kis füzetbe írta ami ott elhangzott, egy félig pucér Brigitte Bardot kép volt benne a könyvjelző.
Egy május elsején tűnt el. Mi ketten vittük a felvonuláson az iskola tábláját. Amikor az emelvény elé értünk meg kellett állnunk, koreográfiailag. Élőkép, miegymás. Aztán az iskola összes diákja leoldotta a csuklójáról a lufi kötelét és az égre szabadította, hogy lássák ott fent az égiek is, hogy milyen nagy boldogság van idelent a földön. Akkor láttam őt utoljára. Senki nem hallott felőle. Mondták azt is hogy megbetegedett, hogy külföldre szöktek, hogy az alföldön kaptak lakást és még sok ilyeneket. Nem tudom mi történt, de nekem még aznap, azon a valamikori május elsején amint haza felé tartottam, az égből a vállamra esett egy 5 grammos horgászólom.

Egy farakás a ház mellett. Egy jégvirág az ablakon. Egy kutya csaholása. Egy gyűrődés a dunnán. Egy légy a kihűlt kályhán. Egy kicsorbult fülü bögre. Egy reggeli szívdobbanás. Egy elsőnek hitt lélegzet. Egy koszfolt a hajópadlón. Egy felemelt mutatóujj. Egy kopasz meggyfa. Egy ónfazék az eresz alatt. Egy elérzékenyült jégcsap. Egy béka a küszöbön. Egy homályos fotó a falon. Egy ferdén bevert szög a gangon. Egy falnak támasztott seprű. Egy megállt óra. Egy földbe taposott dianás üveg. Egy megsárgult naptár. Egy gombos doboz. Egy félig megfejtett keresztrejtvény. Egy varázsszemű rádió. Egy száradó mosogatórongy. Egy áldozati csirke. Egy lepattogzott lábas. Egy papírba gyűrt élesztődarab. Egy szúette nyugágy. Egy tollbetét. Egy rongyokkal teli heverő. Egy 37,8-at mutató lázmérő. Egy film színház muzsikával teli láda. Egy gödör a kutyaól alatt. Egy kiszáradt tuja. Egy kiégetett viaszkos vászon. Egy nő az asztali áldáson. Egy első lélegzet. Egy szalmamatrac zizegése. Egy almahéjjal teli vödör. Egy marék hó. Egy szemhunyásnyi idő. Egy ököllel bevert ablak. Egy fataliga. Egy mészfolt az arcon. Egy gyantacsomó. Egy dér ütött piszkebokor. Egy mérleg réztányérjai.
Egy ébredés. Egy lélegzet. Egy szemfedő. Egy lepel. Egy fekete bársony ing. Egy öltözés egy skoda százas hátsó ülésén. Egy vonat. Otthonról haza.

Vigyázat, itt most számok jönnek. És betűk. És én ezektől külön külön is képes vagyok összezavarodni. Engem az ánégyzetpluszbénégyzettel ki lehetett készíteni. Most is így lesz. ki fogok készülni. Amikor annyi idős voltál min most én, öt éves voltam. Már vannak rólad képeim. Egyenruhában indultál el reggelente. Olyankor azt mondtad: megyek szoliba. És akkor még az nem azt jelentette, hogy le akarnál barnulni, hanem azt hogy a várja a lelked a fegyveres testület, hogy szolgálhasd a dolgozó népet. Ezt mondtad minden augusztusonként az építők parkjában, a sör és a virsli előtt volt egy ilyen intermezzo, hogy te és a többi hozzád hasonló egyszerre csa k ezt mondja. Mi meg kicsit hátrébb álltunk, a te apád, az ő posztócipője és én. Mindannyian büszkék voltunk rád. Amikor én öt éves voltam, akkor te rendőr voltál, és színtévesztő. Vannak már rólad képeim. Ahogy állsz egy piros szőnyeggel a hónod alatt és mindvégig azt hiszed, hogy zöldet hozol. Nagy és félelmetes lapátkezed van, olyan mint nemzeti nagyjaink szobrainak. Soha nem volt rajta gyűrű, anya szerint azért, hogy tudj kurvázni. Amikor öt éves vagyok, akkor te még mindig nagy vagy, és néha kurvázol. Mi ott állunk a hátsó sorban, a te apád, az ő posztócipője és én, és leszegett fejjel kavicsokat rugdalunk a porban. Amikor te öt éves voltál akkor te is rugdaltad néhányszor így a kavicsokat, csak te az anyukáddal, az én nagyanyámmal. Amikor öt éves voltál, talán voltak már rólad emlékeim, mint ahogy nekem is vannak. Lehet, hogy egyre gondoltunk mi, az ötéves korunkban, hogy jövőnek azt a közeget nevezek, ahol semmi sem sikerül, minden kancsal lesz, vagy ha az nem is, de gellert kap. Amikor annyi idős voltál, mint most én a Sarokházba jártál, és néha engem is elvittél, és akkkor mindig botrányok voltak. Nekem - bár ezt nem mondanám el soha bele a szemedbe - azóta vészterhes egy kicsit a gesztenyepüré első falatja. A többi nem, mindig csak az első, és az nagyon. Amikor én öt éves voltam, már megtanultam, hogyan ne nézzek a szemedbe. A haverjaid szemébe néztem a tied helyett. Név szerint ismerem őket. A Szalóky Laci, aki két fél hubiért ingyen nyírt meg engem, csak szombaton kellett menni, mindig zárás előtt. Amikor öt éves voltam, akkor úgy néztem ki én a hajammal mint egy csocsójátékos.
Nagyon sok haverod volt, nem is értettem én öt évesen, hogy tudsz annyi nevet megjegyezni, és azt hogy az a rengeteg ember hol lakik. És te tudtad, soha nem mentél a Csík Janihoz véletlenségből, amikor a Szuromi Imréhez akartál. A Szuromi bádogos volt, és alkoholista, már nem él, de nem azért mert leesett, hanem mert részegen bandukolt haza és találkozott egy másik részeggel, és annak autója volt. Amikor öt éves voltam megengedte, hogy felmenjek vele a tetőre. Egy zöldséges bolt tetejére, és hozott vel a boltos nekünk dinnyét. És a Szuromi felszegte a dinnyét, vágott nekem is. Bűn rossz volt az a dinnye. Azt mondta a Szuromi, hogy direkt hozott rossz dinnyét, és mostantól nem kell lemennem pisilni a tetőről, megmutatta a csatornát, hogy hova kell majd eztán.
Amikor öt éves voltam alig tudtam valamit, pedig a zöldséges tetejéről jó messzire el lehetett látni, ha az ember hunyorgott látta a Sarokházat, meg a Százas népboltot is. Amikor öt éves voltam, akkor nem éreztem hiányát a jövőnek. Most sem hiányozna, ha nem ömlene lépten nyomon az, hogy: van. Színes szórólapokon hírdetik a jövőt, vagy aluljárókban, hol énekelnek, hol ordítoznak róla. És mi tagadás, olyan vagyok mint egy öt éves, majdnem mindent elhiszek.

Minden évben megy a sixtusi kápolnába, 3 napra. Eleinte izgatták a freskók, ma már inkább unja őket. Már csak a repedéseket fényképezi. Az érdekli, hogy merre fejlődnek. Szerinte baromira nem véletlen, hogy a teremtés freskója a kezeknél van megrepedve. De azt sem tartaná kizártnak, hogy a repedések is festve vannak. Az a fajta aki a kételkedésben is kételkedik. Egyszer számításokat végzett, hogy a dédunokája kb 2081-ben fog megszületni. Amikor ő már nem lesz, meg semmi sem lesz ami van, mert akkor már másra fogják azt mondani, hogy van, erre a mostnai vanra azt fogják majd mondani, hogy nincs. Szóval kiszámította ezt az évet, osztott, szorzott és ez jött ki neki. És írt a még csak benne létező unokájának egy levelet. Abban megemlítette, amennyiben áll még a sixtusi kápolna, nem alakították át benzinkúttá, vagy kistérségi közösségi házzá, el ne mulassza azt, hogy végére járjon ezeknek a repedéseknek. Aztán bezacskózott még egy kézi furdancsot is, egy spáros nylonba, rá kis címkét tett, ráírta a nevét, a kézi furdancs vásárlásának becsült időpontját és elásta az erdőben. A levélben az is megírta, hol ásson a dédunoka majd 3012-ben.  Mindenkinek kell életprogram - az övé ez - ezt szokta mondani. Hosszútávú létező. Az élete egymerő, szüntelen készülködés a jövőre. Most még nem jó, de majd jó lesz. Így telik neki a múlás, csápokat ereszt a jövőbe, szétrepeszti.