Kékmókus és Gélzafír felkeltek egy derűs reggelen. Kékmókus egy nagyot, öntudatszagút böfögött. Szokása volt. Tenyerestalpast játszottak délelőttönként a pincelakásban, tíz nyert játszmáig ment a móka. Pontegyenlőség, testvériség. A frászmester néha abajgatta őket emiatt. Szuterén joguk, szokta volt mondani Gélzafír, kidugva fejét a pincelakás ablakán. Autognóm személyiségek vagyunk.
Ha elütötte a delet a nagyharang, elindultak az Ásókapa vendéglőbe, menzapauzázni.
Napos délutánokon elmentek a Majdnem szigetre és nézegették a vízen úszó manzárdteknőcöket. Kenyérbelet dobáltak nekik, hogy ne mondják folyton azt, hogy nyafi-nyafi.
Aztán megnyomtak egy gombot a padon, és lement a nap. Meghúztak egy kart, és feljött a hold.
Átmentek a folyón, fel a fiktív rámpán, a Tesógazdasági Hivatalnál jobbra, az Éva Butiknál meg balra, aztán az Álomadóssági Inézetnél meg egyenesen. Úgy értek haza, mint aki nagy, hosszú útra indul, de elalszik a készülködés közben. Mint amikor becsúsztatja a borotváját az ember a bőrönd aljára, és közben eltelik negyven év.

Árpádsávos jó reggelt. Kik maguk? Mink e? Maguk há'. Mink vagyunk a tüntetők. És mié' tüntetnek? Há' me' azt szeretnénk, hogy legyen munkaszüneti nap a taxisblokád.
A Tíbor az járt künn Amerikába, az is aszongya, ott is van olyan, hogy tákszidrájverszdéj, nekünk is kell. A valentindéj is hogy begyűrűzött ide a sok színes lufijával, na ugye. Munkásparasztértelmiségileg.
És mi a terv? Hogy mi e? Ja, amit csinálnak, az törvénysértő, hovatovább emberellenes. Hőte, de hát én is ember vagyok, és nehogy azt tessen hinni a közméltóságú báró zászlóselvtárs úrnak, hogy én a saját magam ellenében állom el a saját helyemet. Ádogálok itt, aztán utána mehetek is a műszakba, délutános vagyok. Há' maga dolgozik? Naná, majd állónap a zászlómat lengetem. Azt hiszi, abból élek?
Frászkarikát, építem a négyesmetrót, hűtöm a fúrópajzsot, ha felhevül. Négy ceglédi kannával. Egyedül én tudok ilyet az országban. Látja, maga is látszat alapján dönt, azt hiszi, hogy én a Béla meg a Tíbor nekimegyünk a törvénynek. De ez csak promóció, azt szeretnénk, ha az emberek a földalattival közlekednének. Menjenek a föld alá, oda, ahova valók. Majd megtetszik látni a közméltóságú báró zászlóselvtárs úrnak, hogy milyen beszívható lesz onnantól a levegő. Olyannyira, hogy tisztán ki fog rajzolódni a történelem ama íve, ami most még belelóg a szemünkbe.

Van, ami borzasztóan egyszerű. Például ilyen a szösz is. A szösz az olyan, hogy röpdös gondtalanul a légben, és majdnem mindig egy férfizakó vagy pulcsi, esetleg háromnegyedes kabát vállát választja ahhoz, hogy megpihenjen. Egy női blúz, vattakabát vagy pulóver erre valamiért alkalmatlan a számára. A szösz persze azt hiszi, hogy választásai esetlegesek, de látni való, hogy egyáltalán nem azok. Valójában a szösz egy aljas dög. A szösz lesújt. Ne üljünk fel a könnyedségének, a szösz gonoszabb, mint az országunk összes kórházi portása együttvéve. Normális férfi úgy fél tőle, mint egy normális liberális a turulmadártól. Amikor a szösz már kiválasztotta a vállat, és kimeríti a textilbe kapaszkodás minősített esetét, akkor ér oda a nő. Innentől két eset lehetséges:

1. A nő ismert, a találkozó hosszas egyeztetés utáni szárbaszökkenés módszerével foganatosítva, ismert köztéren történő sertepertéléses technikai elemek választékos alkalmazásával. A férfi alig várja, hogy elmondja, egész álló nap töprengett valamin, nem hagyta nyugodni a dolog, világnagy titkok közelébe akart dörgölözni, és lám, nem is volt ez hiábaság. Jutott valamire. A férfi nekilát, és ahogy mindig, hibát vét, elkalandozik, eszmefuttatásai elcikornyásodnak, nem jól ragadja meg a tényvalót.
Mondandója szétfolyik, unalmassá válik. A nő tekintete kapaszkodót keres, egy kicsit balra és egy kicsit le. A vállra.
A férfi nem sejti, hogy veszélyben van, a szösz mindig alattomosan támad. A nő hunyorogni kezd. Már-már fókuszál. És amikor a férfi ott tart, hogy: és ebből az következik egyenesen, hogy... Ekkor elindul a nő keze, és azt mondja - miközben megragadja a szöszt,  hüvelyk- és mutatóujj közt sodorgatva - , hogy aha. Azt hogy, aha, vagy méginkább ahha.

2. A nő nem ismert, csak összesodorta  vele a metró szele a férfit.  A Moszkva tértől kezdi el fixírozni. A férfi semerre néz, egyrészt mert metrón nem ismerkedik, csak feszeng, hogy olyan felületet találjon, ami nem reflektál. A Batthyány térnél látni lehet, hogy a nő már ideges. Az Astoriánál fantomszösztelenítő mozdulatokat tesz az ujjaival, a retikül takarásában. A férfi a Blaháig utazik, felefelé a lépcsőn eliszkol a szösz. Keresi a következő áldozatát. 

Az egész álló nap csak a szürkeség. Egymerő. Minden szürke már, az ég, a föld, ami közte van. Én is, a Veressné is, a bérszámfejtő a másodikról, az is szürke, pedig látszik rajta első ránézésre, noha asszony már vagy féltucat esztendeje, és meg is van asszonyosodva, itt ott ereszkedve, de látszik rajt', hogy hüvelyileg nem kínozza semmi nemű altáji péháérték elégtelenség, és még ő is úgy megvan szürkülve.
A hónaljam, a nyakhajlatom, a vállam, a cipőm, a gatyakorcom, a hajam, a tomporom: szürke.
Az udvaron a Majoros főmérnök elvtárs bambatekintetű, de bézsbe hajló Moszkvicsa is szürke, a visszapillantó tükrön a keresztre feszített Jézus, a kalaptartón a szent család három királyostól, jászolostól, az is az. A műszerfalon elterpeszkedik puhán a finom por, beeszi magát a hátsóülésre dobott fekete műbőrkalapba. Olyannyira szürkék vagyunk mi itt, hogy borúsabb napokon nem is látjuk egymást, csak a köszönésünk hallik néha, de az se jellemző, el vagyunk már szokva az elevenségtől. Nekünk már nem sokat jelent az, ha valami antropomorf. Nem téveszt már meg bennünket, amikor az emberség nem minőség, hanem inkább jelleg. Ha például az ember napközben sokat nyel be a szürkeségből, örül, ha a műszak végén odaáll a háromnegyedes sablon elé, felköhécsel egyet, nemhogy még köszöngessen. Mondjuk azt, a műszak végén külön elszámolja az Iharosné, de abba se sok a köszönet, annak már a szemére is ráment. Úgy néz olyankor az emberre, mint egy leselejtezett komód egy bontásra váró PIÉRT raktárban. Aztán azt viszik a festőüzembe, be a járásba, Szutyinkára, szilárdságoptimalizálás és törésteszt után.
A töréstesztet a részeges Rózsi meg az ura csinálja, kapnak két demizson kannás bort, aztán elkezdenek azon veszekedni, hogy mi hogy volt a múltban, de sose értenek egyet, és el is kezdik egymáshoz vagdosni a mintadarabokat, olyankor csak ragyog a Majoros főmérnök arca. A Rózsi meg az ura már kék és zöld, de a mintadarabokon meg még csak egy kis csorba sincsen.
Amúgy nem rossz, csak ez a fenenagy szürkeség ne lenne. Kapunk valami különlegesen kezelt tejet - állítólag fehérít, de nincs sok látszatja, legfeljebb a talpam világosodik ki vasárnapra, de azt meg úgy se látja a tisztelendő atya a misén, szóval közömbös. Tisztálkodásra meg valami hedendsóder sampont, hogy legalább a hajunkba ne ragadjon bele. A fiam elkéri, és azzal mos hajat, azt mondja, neki jobb, mert diszkószaga lesz tőle. Hát miféle beszéd ez.
Hétfőn szentigaz egy kicsit tovább kell bent maradni, mert akkor jön a heti cementszállítmány, portland, meg minden, de azért néha a Majoros főmérnök azt mondja: nyugodtan beleönthetünk két hobok perlitet, a németek úgyse veszik észre, legfeljebb át szól Szutyinkára, hogy vastagabb ecsettel hordják fel a Trinátot.
Egyszer volt egy olyan vállalati ankét, hogy a festő meg az öntő üzem megkapta a kultúr hátuljában a kertet, a gurítós tekepálya mellett. Akkor láttam először olyan kerti törpét, ami nem szürke. Odatették az asztal közepére, olyan volt, mint egy marcipán figura. Légykék kabátban.
Lyukat fúrt magával a szürkeségünkbe, istenöcsém - mondtam is ezt a Bogdán Magdának a festőrészlegből, de azt mondta, ne pimaszkodjak, ő férjes asszony, aztán elkezdte húzogatni az anyagában mintás, szürke jersey szoknyáját. Összesúg mögöttünk a kertitörpeüzem.

Pecsenyés Lajos - kisbeni zöldséges - eltitkolt gondolatai:

... hogy sütögetem e a pecsenyémet? Sütögetem. Miért, ki nem sütögeti? Naná, hogy. A pecsenyesütögetés az nem úgy van, hogy az ember akarja. Inkább csak valami formán az igénye, de hogy az akarat lenne az alapja, azt aligha hinném. Meg aztán valamivel ki kell tölteni háromnegyed évszázadnyi ürességet, na ugye. És akkor mi baj a pecsenyesütögetéssel. Miért azzal van pont baj, hogy konkrétan pecsenyesütögetés. Ki vallást alapít, ki zoknit stoppol. Tudom, mire megy ki a játék, ez ilyen morális kérdés most a Láp utcai piacon. Irigylik, hogy Forddal megyek a nagybanira. Mondva van: ember embernek Barkasa. Kérem, az élet nem mindenkinek fenékig aktívia. Kinek így, kinek úgy, hogy mit ne mondjak.
Szóval sütögetek. Most ne jöjjön nekem azzal, hogy a tűz, és hogy hajdan lopott volt a gyufa. Maguk folyton folyvást azzal foglalkoznak, hogy mi volt. Nem lopott a gyufa, van úgy, valami senkié és aztán valakié lesz. Így volt ezzel is, és az enyém lett.
Hogy mi? Hogy ha már pecsenyasütögetés így meg úgy, akkor miért az aranytojást tojó tyúkot? Kérem, én éhes vagyok, nem ornitológus. Tudom, hogy maguk is csüngenének az élet csecsén, csak nem fejlődtek ki magukban bizonyos reflexek, és ezt most rajtam kérik számon. Megvan a magam baja nekem is, teszem azt, savas vagyok. Tudják egyáltalán, mi az a sav? Fogalmuk sincs milyen az, amikor hajnalban arra ébrednek, hogy felböfögik az univerzumot és az a töménytelen időt, ami eddig volt és még csak eztán lesz, és kibuggyan a szájuk sarkán. A mindenség koszosfehér habja. Csak itt papolnak, fogalmuk sincsen arról, hogy az emberben mi lakik belül. A pecsenye legalább elnyomja azt a sok méla ízt.

Az a lényeg, hogy gyorsan és hosszan kell mondani. Harmincas etapok. Úgy, hogy peregjen az embernek a nyelve közben.  Jobbfarpofa,balfarpofa, egy levegővel hármat-négyet, de ki lehet, sőt ki kell tapasztalni. Légzéstechnikai alapon. Mint minden, ez is jobb, ha ketten játszák, olyankor az alsó szólam csak annyit mond: jobbfar, balfar és erre jön rá a fenti. Munka után, hanyatt fekve. Úgy a legjobb, de hason és stabil oldalfekvésben is ki lehet próbálni. "a mi keresztünk a hab a tortán..."