"Tanuljunk mind a ketten az elmúlt négy évből. Mi azt, hogy mi az ami az ország érdekében áll és időnként akkor is meg kell tenni, ha az ember a választásokon másként értékelte az ország előtt álló lehetőségeket, és azt kell mondani a választóknak; ugyan azt ígértük, de ezt kell tenni"
gyucsány ferenc - 2006. május 31

"Elhalasztott adócsökkentés, utólagos tandíj bevezetése, pedagógusoknak emelt óraszám, öt éves nyugdíjemelési program, bérlakás építési program, ingyenes étkeztetés rászorulóknak ált iskolák felső tagozatában is."

Ha mondjuk egy ufo volnék (unidentifájedflájingobdzsekt) és feltételezve azt, hogy az ilyen távolról jött szerzeteknek is vannak genitáliái, kérdezhetném joggal, sőt elégséges okok által felvértezve, legyen szíves megmondani; ki a retkes faszom kormányzott négy darab kerek esztendőn át. És még azt is szeretném megkérdezni, hogy ki mondta azt, hogy "lendületben az ország"? 
Aztán, ha ufo volnék, akkor az is felettébb érdekelne, hogy ezt a szemantika gyönyszemet hogyan is értelmezzem: "Tanuljunk mind a ketten az elmúlt négy évből". Ki a másik? (Hát nem vagyunk mégsem mérhetetlenül egyedül?) A szövetséges a másik, vagy az ellenlábas, maga a hatalom mániás megrögzött hazudozó Orbán Démon, vagy - mit lehet tudni - egy emberként az ország, aki azt hiszi magáról, hogy magyar?
Ilyen szépen még nem mert leírni ember hazugságot. Ilyen szépen, tehát ilyen arcátlanul. Illetve egy még van. Nagyjából ez a mai menü, hogy milyen hazugságot szeretnél, virágos díszítésűt, vagy déligyümölcsös izesítésűt.
Ha ufo volnék azt is megkérdezném azért, hogy kié ez az ország, és ország e még, ha ilyen mértékben félre lehet értékelni, és a kérdésem közben, olyan helyesen ficeregtetném picinyzöld csápjaimat, meg lenyalnám közben a helyes kis orromról a taknyot.
Ha ufo lennék és ilyesmivel találkoznék: azt kell mondani a választóknak; ugyan azt ígértük, de ezt kell tenni, én bizony rohannék a galaktikus fogyasztóvédelemhez, jelezve, hogy pöcse van a mennyasszonyank, ami végül is korunkban nem is olyan meglepő, na de azért ne legyen ekkora.
Nagy bánatom van. Nem vagyok ufó. Nagyon kevés kapcsolattal rendelkezem a naprendszerben, nem hivatlan vendég bennem a permanens elvágyódás érzete. Hon nélküli honvágyakozó vagyok.
Ez nem ország, ez nem közösség, ez csürhe, nem akarok beletartozni. Nota bene: bele kell tartoznom.

Ez a kárpátmednecében fürdöző tízmillió nem egyebet bizonyít a maga kelletlenségével, mint hogy az ember egészen bizonyosan a majomtól származik, annak is azon fajtájából, amelyik nem tud fára mászni, sőt retteg tőle. Kárpát medence, jajj, úgy szerertném ha valaki, mit tudom én, talán maga az isten kihúzná a dugót, vagy elcsavarná a tolózárat, döglene meg ez a sok ebihal. Vissza emlékszem, nem is hal az, csak úgy hívják.

Vannak élethelyzetek, amikor a dédanya egyben tárgyi bizonyíték is. Ritkán, de előfordulhat az ilyesmi is. Arról meg nem is szólva, hogy ennél lett megfogantatva a szépség koldusa. Így bele az internetbe. Piszok dolog a szükségtől, hogy ahova lesújt, oda elementális erővel szokott. Gebe Márta (már szinte balladai)  2003-ban halt meg. Talán őrizgetett egy asztalt, talán csak az emlékét, mit lehet ezt már tudni. Nem is érdekes talán, az számít csak,hogy a tárgyak önálló életre kelnek általunk, néha tőlünk függetlenül. Eszembe jut, hogy jó régen azon is elbíbelődtem, hogy vajon a fáknak tökéletesen mindegy e, hogy mi készül majd belőlük, kómód vagy gyufa. A fák, ezt mindenki tudja - leszámítva egy ismerősömet - nem beszélnek, ezért hát mindig magamnak válaszoltam meg a fák helyett a kérdéseimet. Minden esetben azonosak voltak a válaszok; egy nagy szart mindegy édes fiam. Akármelyik asztalról elmondható, hogy nem egyéb mint halott fa, ami egy élőt szolgál, jó esetben kései haláláig. De mindegy. Azt továbbra se lehet, de nem is érdemes tudni, hogy hány hét is a világ, de az asztal az egy tízes, és biztos vashatost beszámítanak.

Egy egér vagyok. Megint. Minden egér szereti a sajtót. Ebben pont rendhagyó vagyok, de csak ebben, mert azt én pont nem. Azt se tudom, kit fog lebombázni legközelebb az egyesült államok, milyen üdvözítő reformok szelei bántják a kárpátmedence bélrendszerét, és empirikus az a tudás amivel azt állíthatom a létezés ilyen fajta formája is nevezhető emberinek, vagy egérinek. Szürkének lenni egyébként jó, ha úgy áll neki az ember az egérségnek, hogy nincs közvetlenül semmi reflektáló felület a közelben. Az egér lelke az azt hiszem transzparens, annál is inkább mert még sose láttam dirrektbe ilyesmit. Ha itt lenne most Csilicsala bácsi, akkor azt kérném tőle, hogy csináljon belőlem egy klónegeret, aki életrajzokat küld a világba bele és nem sajog tőle a bele, míg én az egyes számú - prímőr - egér valami teraszon lényegében a gégefitnesz tudásomat mélyíteném el, személyi edzőm társaságban. Jó volna, de aztán meg mégsem ,valahogy így gondolom. Nem tudom, hogy az úgy van e, vagy az is csak monda, hogy a jó dolgokért/dolgokkal sokat kell szenvedni. Olyan nincs, hogy egérnek magától szárnya nőne, de ezt már mondtam.

Csiri a bú és csiri a bá.

A reggeli piroshentes. Az aduász. Mindent visz. Nem is mindent, de sok mindenkit. Nem érdeme szerint, mert az védikusan is unalmas lenne. A piroshentesen egyszerűen történnek meg azok a dolgok amelyeknek okvetlenül meg kell történniük. A piroshentes, mondjuk ki; karmikus járat. Akadálytalanul áll a bordáid közé a középkorú nő esernyőnyének agresszív vége. Könnyeden nyúlsz bele a széktámlán elhelyezett rágógumikba - ez tegnap esti mementó. A reggeli stressz is inkább tűnik a minden napi betevőnek, amit bónusznak adnak az emberi kipárolgások mellé. A piroshentesen mindenki egyenlő esélyekkel, tehát esélytelenül indul, mindenki eleve elrendelten hús, noha ezt ki parfümökkel, ki újságokkal szeretné palástolni. Többnyire sikertelenek ezek a próbálkozások, de mondjuk rá azért, merjük ezt mondani, hogy szépek. Ha akarod, akkor együltön álltodban megvilágosodásod támadhat, amit két megállóval később az ülés aljára ragaszthatsz, vagy rákenheted az ablaküvegre, vagy nevezheted múltnak. Merészek lufit fújhatnak belőle, durranásig. A piroshentesen farkasszemet néz veled egy negyvenes adminisztrátor hónalja, hogy aztán már soha ne merj magadra ismerni benne. Ottléted indokoltságának bizonyítására omkányokat viszel magaddal, de a benne szereplő adatok hitelessége felőli kételyeket is ugyanazon zsebben hordod. A piroshentes egy nyitott viszonyrendszer, melybe bármilyen más viszonyrendszer zökkenőmentesen integrálható vagy onnan kifelejthető. Az hiszem a a piroshentes a világ méretarányos modellje. Pont. Máshogy; a piroshentes én (is) vagyok?

Jófej vagyok. Egy csomó dolgot csinálok. Jobbára olyat ami semmire se jó, de ez most tényleg. Egy csomó mindent tudok is, padlásnyi nem használható tudásom van, komolyan. Jófej vagyok, nem győzöm elégszer hangsúlyozni. És kurvára felesleges. De tényleg. Slendrián szar, le van szarva.

Helyzet van. Gyakorlatilag konstans érzés az bennem, hogy a helyzet az mindig ott van, amerre én járok. Ámul/bámul a világ, a többi nem lényeg, főleg a pénz nem az. A kis helyzet is helyzet, ha annak tudom látni - így vagyok vele. A helyzet már a fürdőszobában van, de ez nem volt mindig így. Nem hirtelen ráébredésre kell gondolni, a helyzet komótosan szivárog be a lakótérbe, beleivódik a linóleumba, a szőnyegbe, belerágja magát a csempék elszíneződött fugáiba. Nem minden helyzet ilyen, de ez nagyon is. Szája előtt tekintélyes muslicafelhő és mindegy is tkp., hogy Ferencnek hívják vagy Bélának, mert egyiknek biztosan. Ez a helyzet vakond vagy más szubkultúrák által szakinadrágnak nevezett ruházatot visel, kantárosat, kéket, szövete rostjai közt ott nyugszik vagy 30 állott szagú év. A helyzetnek elhivatottsága van, saját és a mi sorsunkat betölteni jött most el ő, nem spontán módon, hívásra jött, régtől szükségünk van nekünk a helyzetekre. Karja szerszámos ládában végződik, amelyben számos talányos szerszám rejtezik, igazi szerszámipari gourman, az ütvefúró rubikernője. Nekünk a helyzet olyan, mint egy falat kenyér, olyan mint Bosch fúrónak a tokmánykulcs. De most, ha a kenyér szimbolikáját vesszük alapvetésül, amely a Kárpát-medencében az élettel ekvivalens, akkor ahhoz - hogy jobban csússzék a falat, mielőtt szétveri a falat - inni kell. Számomra elejétől fogva világos, hogy az a fizikai munka, ami előtt legalább nem kell meginni 1 pet palacknyi bort, bájteszko, azzal valami gond van. Az talán nem is munka. Hál'istennek ez nem ilyen. A helyzet előbb alapos bemelegítést tart, ami abból áll, hogy idegesen teszi meg a konyha-fürdőszoba távot. A mechanizmus meglehetősen triviális, a fürdőben olyan, főleg vizuális élményanyagot gyűjt, amit a konyhában dolgozhat fel, a felejtés módszerét válaszva magának, néhány deci nagyon szar bor kíséretében. A helyzet antropomorf voltát mi sem bizonyítja jobban, hogy ha valami szar, akkor az legyen nagyon az. A végletek helyzete. A fürdőszoba - konyha táv többszöri megtétele után kezdődik a dolog szakrális része. A majdani luk helyének kijelölése x, y és z koordinátán, pontosabban a matrixon. (Nakótelepi leo.) Ezen a ponton számtalan olyan használható tudás birtoklását engedi sejtetni számomra, hogy az empirizmusa legalább olyan szinten van, mint szaniter berkekben való jártassága. A helyzet felismeri feladatát, így egyúttal önmagára is eszmél. Elektromosan csatlakoztatja furdancsát az erre rendszeresített készségbe. Egyre izgatottabb, érzi, hogy hamarosan lázadhat sorsa ellen, sőt véget vethet neki. Az alapos bemelegítésnek köszönhetően dinamikusság sugárzik belőle. A feladat: négy luk eszközölése a házgyárilag kórházzöld csempén, kapaszkodó megtartásának céljából. Szinte látom, amit lát, a szemében a képet, a futó villódzó zöld ledeket, számsorokat, infókat, bathroom: denied. Irány a konyha. De végül felharsan az ütvefúró szonáta largo-ja, és ez mindenkit megborzongtat. Én innentől már csak audiálisan veszek részt a helyzeti aktusban. Négy lukra van szükség, melyet a kapaszkodó konzolon lévő talapzat lukainak száma eleve rendel el, determinál. Néha a helyzet megpihen, talán letörli homlokáról az izzadságcseppeket, köhint, hogy aztán megújult dühvel essen neki a vasbeton falat rejtő csempék ellenállásának. A fizikai lét ellen való lázadás ez, nem tudom máshogy eéképzelni.
A tizedik luk kifúrása után nagy csendesség támad, madáchi parafrázisként iszik az alkotó és pihen a gép. A fürdő pedig röpke három óra alatt lett olyan, mint egy gusztusos ementáli sajt, mintegy kikönyörögve azt, hogy a következő diszperzit színválasztásánál a sajtsárgánál ne merészkedjünk tovább a gondolat síkon. A helyzet még eztán levezet, nem siet, zavaros nézeteit adja elő egy általa elképzelt világról és az ahhoz fűződő viszonyáról. Instrumentumait lenyomja a ládája torkán, nadrágján megigazítja a kantárt, kiissza az utolsó kortyot és elindul kitudja hova. A világuniverzum valóban tágul, a helyzet az, aki szellősebbé tesz számunkra. Helyzet helyzetnek a helyzete.

Ami történik, ami történhetik, az mind velem. Vagy sors, vagy paranoia. Kétesély. Rosszul tud esni. Egyebeknek a kétség. Nem nagy dolog. Összeforr. A dalom. Az el nem kezdett, be nem fejezett. Menyezetről hirtelen magabiztosággal olvasom le a jövőt. Leszakadt armatúra jobbra, nem zökkent ki, nem emel föl. Aztán Dr Rock és az ő bizarr eszközei. Fogalmam sincs, hogy szabadnapokon mit gondolt, úgy általában. Erősen kancsalít, biztos valami születési, de legalább látható, különösebb magyarázatot nem követelő sajátság. Kiázott karomszerű ujjai vannak, gondolom a folytonos vízbe nyúlkálástól. A keze kezet mos. Most épp az enyémet. Nincsen bűnöm, de jól jönne egy kis tisztulás, hülyeség, túl kell lenni rajta. Ha a fájdalom tanít, akkor én vagyok a rossz tanuló. Jó lenne érteni. Magolás helyett. Mint ha hidegebb lenne. Csak érzés. Lehet, hogy így a normális. Hétköznapokat hordok pórázon, elítélhető módon gyorsan vagyok túl rajtuk. Rapid (jellemhiba). Technocol. Összeragaszt magammal. A töredékeset a töredekéssel. Most úgy mondanék valami nagyot. Összezsugorodva. Valamibe belebújva. Paplan alól, huncutul, mindent jó előre megbánva, legbelül szégyenkezve, de mondani. Valamibe belebújva.

Az ember a kora elhaladtával valóban bölcsebb lesz. Lehet, hogy csak belátóbb, de ebbe egy esetleges önkonfrontálódástól tartva nem igen mennék bele. Személyes élményeim után szabadon, sorra olyan felismerések sorakoznak feldolgozásra várva, mint hogy az anyagcsere közel sem tartozik az egyszerűen kivitelezhető finommotorikus mozgásképletek halmazába. Pedig még a villámzár felfedezévével egyfajta tuinvanként könnyítést is kapott az emberek azon fele, melynek a sorsa valahogy úgy kanyarog, hogy valamije azért bizonyos periódikusságnak engedelmeskedve törjön vagy szakadjon, de legalább valamije ne úgy, ahogy, és legalább is szét legyen.
Sorolhatnám azokat az akrobatikusnak cseppet sem mondható mozdulatsoraimat, de elfáradok bele. Legjobban az ez időszerint, puha macskamancsokra hajazó kezemet nézegetem és próbálom vigasztalni magam. Na jó, az a korszak már lezárult, hogy én manuális értelemben véve jó lehetek, azonban még előttem állnak olyanok, hogy egyet említsek, mint a világ legjobb lábgitárosa. Az is valami, és különben is az lett mondva, forrónyomon; hogy sebcsont beforr.

A péntektizánháromnál sokkalta veszélyesebb nap a péntektizenkettőről virradó szombattizenhárom. Ott található ugyanis az a karmikus köz, illetve rés, amibe könnyű begurulni - kizökkent idő. Ha ehhez olyan - nemzeti értelmben vett szakrális helyet társítunk, ami időről időre megköveteli adott történelmi kor áldozatait, akkor nincs mit csudálkozni. És amint az idő egy térbe kényszerít Varjú I-vel kit aznap rúgtak vesetájon, hallottam a balesetin, a röntgen előtt. Fontos elhatározásra jutottam, döntenem kell; boxer vagy sör. Azt hiszem menni fog.

Én vagyok az a gépezet, amiben a porszemnek is nekem kéne lenni. Csak ennyi. Ezt amikor elképzelem, leesnek a betűkről az ékezetek (úgy ahogy porszemek szoktak), le az asztalra, az asztalról a meztelen lábujjak közé, majd azokon is túl a padlón elhevernek. A talpam mozgatom, ahogy illuminált a laminálton teheti, alkalmi vétel volt (azóta megbánva szászor) surlódást mímelek, plussz még a hőenergia és az ő vesztesége. Nincs a teremtésben hőség csak ő. Fizikailag bizonyítható  vagyok, bár nincsen tételem, bennem a szabálytalanság öszönös védelem, úgy vagyok életerős, mint akinek az élete hős árnyékokkal van teli és ezeket az egyik estéből az azt követőbe cipeli magának el. Fel kéne seperni és kiönteni ezeket az ékezeteket, vagyis a soros port, de nem vagyok portos alkat, isten nem ver hardver. És itt különben is régtől csak egy edény van és nem éjjeli, abba meg lelket járnak önteni akik valahogy erre járnak. Nehéz bocsánatokat váltunk, amit aztán a szőnyeg alá sepernénk, de volt valaha itt egy bombázás és akkor elrepült az is szamovárral. Nehéz volt megszólalni utána, pedig valamennyire mindennek az már a szava, a borsa, és a hallgatás is csak úgy érkezik ide, mint ha közlés volna a dolga. Nincs szívem kidobni a porszemet, ha már úgy áll, hogy én gépezet helyetti porszemet játszok magamnak és másnak. A szívem alatt piros olaj, ott húsból való csöndes fogaskerekek vásnak valamit el abból ami van. Én vagyok az a gépezet, amiben nem lehetek a porszem.

Fogalmam sincs hogy mit takar az a szó, hogy nemzedék. Következésképpen azt sem tudom, hogy van e nekem olyanom, tartozok e hozzá, vagy ő tartozik esetleg nekem, vagy én tartozom valami egészen másik nemzedékeknek. Nem tudom, hogy szervező erő e az, ahogy különböző emberekre egy azon történelmi kor hat, megtévesztésig hasonló tárgyak veszik körbe, egy azon mód áramlik bele a kultúra, vagy amit akkor momentán annak nevez a közvélekedés. Nem tudom hát azt sem, hogy  létezik e ez valóságban, vagy csak sunyiskodtunk hajdan, pökhendien téve minden egyes közlésünket T/1-be, mint ha mindannyian erre vágynánk, és mikor úgy véltük a többiekkel ezt már elhitettük, akkor előhúztuk belzsőzsebeinktől a egónktól kövér briftacsninkat, jelezve; készek vagyunk fizetni, hogy nekünk bármi áron, bármi. Vagy mindig is így szanaszét volt szakadva minden, bennünk vagy köröttünk, és csak egyben akartunk látni? Egy végtelenségig atomizált halmaz elemei voltunk csak, akik soha nem alkottak egészet, noha ilyen-olyan viszonyban állottak egymással? Na jó, ha nincs is olyan, hogy nemzedék, és nem is volt, de van olyan, hogy hasonló lelki beállítottságú és szellemi irányultságú emberek halmaza, akiknek életkorunk sem tér el különösebben egymástól. Úgy vélem ilyen létezhet. Úgy gondolom el őket, hogy nem sok vizet zavarnak, létezésük maga az underground, többnyire soha nem tudni azt, hogy ezt vagy azt csináltak. Vannak, bár legtöbbször maguk sem tudják, hogy miként is legyenek. Ugyan tudják azt a szót értelmezni, hogy trend, de hogy úgy kell e beleharapni mint annak idején az almába, vagy esetleg késsel villával lássanak neki, arról keveset tudnak. Meg aztán úgy van valahogy, hogy ezeknek az embereknek talán nincs is nagy kedvük a központi moslékos dézsa körül önérvényesülni naphosszat, többségük pedig utálja a moslkékot. Egymás között persze megvitatják, hogy van olyan moslék ami kevésbé az, mint egy másik, merőben moslékabb moslék, de szerintem ez holtvágány, a moslék az moslék, nem érdemes ragozni (lsd fentebb). A dolog intellektuális aktusa (esetenkénti kalandja) a moslék felismeréséig tart, nem tovább.
Nagyon nem is lehet észrevenni őket, mondom, szőnyeg alatti rejtőzködők, becsvágyszegények, mentális szöszmötölők. De vannak, és tényleg van az az érzésem, hogy mégis olyan mint ha nem lennének. És minden közösséghez tartozás azzal a balesettel végződik végül, hogy benne tagjaik magukra ismerni is kénytelenek lesznek. Mint ahogy én is, te is, ők is, csak sose lehet tudni, hogy mire, hogy mi az amire ráismertünk. (T/1)

Lehetséges elérni azt a pontot, úgy a harmincadik életrajz elküldése után, hogy ne tudj többé hinni abban amit folyton bizonygatsz. Abban nem hiszel, hogy bárkit is érdekel az, hogy te mennyire vagy jó, vagy éppenséggel az átlagot meghaladóan is hitvány, de paradox módon mindezek az elvárások oldalán rendre megjelennek, stabilan állnak, mint a féllábú ólomkatonák. Aztán egyszer csak sajogni kezd a fejed, okádhatnékod támad, már nem tőlük, akiktől azért simán okádni lehet, legalább is zsigerből tudnál, de neked mégis valahogy magadtól rándul már egy csomóba a gyomrod, amikor megnyomod a send gombot. Pavlovi reflexek irányítják a kezeid, aztán a pavlovivá vált kezeid a bélbolyhaid, egyszerű mechanizmus az ördögé. Kötelező reményekkel engeded magadból útjára azt, amiben stilisztikai megfontolásokból egyre kevésbé tudsz hinni, már mint hogy te se nem vagy annyira jó, mint azt most lefesteni kellene. Viszketsz ezektől az átlátszó hazugságaidtól és attól a szándéktól is, hogy mások ezt el is akarják hinni, vagy legalább úgy tesznek mint ha. Neked is napról napra mint ha-nak kell lenned, felül kell írnod egy elvárt, egy megkövetelt magaddal az igazi magad. Lassan szivárogsz ki magadból, fizikai fájdalmat okoz minden egyes megfogalmazása annak ami nem te vagy már, de akár te is lehetnél, az égbe kiáltó mellébeszéléseidtől, melyek gyakran a hazugságok álarcait viselik. Harmincadszor is ugyanúgy, mindig ugyanúgy, a monotónia szétrágja a lelked, bomlásnak indult önbcsülésed enyvével ragasztva azt rétegelt lemezzé, a végén még jelentkezel valami irodába asztalnak, ekként:

Tisztelt Munkaadó!

Múlt századi asztal vagyok. Családunkban az asztalság generációkon átívelő hagyomány. Családfa kutatásaim során nyert bizonyítást az a tény, hogy anyai ági szépapám is asztal volt már. Felmenőim között szép számmal akad hat fiókos is vagy finom posztóval bevont, politúrozott. Nagyapámon gépelték a Rajk-per végleges anyagát, melyet később megváltoztattak. Jómagam a pályámat Bezerédiné Sudlák Margit bérszámfejtő segédjeként kezdtem 1974-ben a Szocimpex Központi Irodájában. Az ezt követő 2 évben lettem A/4-es besorolású, későbbiekben III/3-as (kicsit parasztos, de én nem szégyellem), kávéfoltos, valamint stencilbarát. 1976-tól egy Erika nevezetű mechanikus irógéppel éltem lazának mondható életközösségben, Barabás Elekné - akkori titkárnőm irányítása alatt. 1981-ben költöztem Budapestre, ahol Losonczi Pál titkárnőjének - Pribékné Dropál Karolinának - szolgáltam. Számos ötéves terv készült ez időben az én közreműködésemmel. Egy ízben mellettem mondott tollba Szabó István filmrendező. A minisztériumban egészen a 80-as évek végéig szolgáltam. Ekkor kerültem egy leselejtezés miján Pribék Anikóhoz, előző munkatársam leánygyermekéhez, akinek segédkeztem házi feladatai hellyel-közzel történő elkészítésében, és később erősen megnemértett korai lírájához is segédkezet nyújtottam. Ekkor kaptam írófelületemre 5mm vastag síküveg borítást. Itt egyszer alkalmam nyílt egy teljes éjszakán át helyet biztosítani A hunok eredete című dedikált példánynak ( Nedermann Álmos - Megvető kiadó - 1961). Nemezeti tudatomra nagy jelentősségel bíró eseményként idézem fel ezt magamaban. A rendszerváltás utáni éveket egy Havanna lakótelepi pincében vészeltem át, (bal felső fiókomon Fidel Castro matricával) ahonnan, 1992-ben kerültem át egy budaörsi raktárépületbe. Pályám egyik jelentős állomása, hogy egy, a raktárépületben forgatott film alkalmával, Cicciolina rajtam koitált. Ekkor vesztettem el 5mm vastag síküveg borításomat. Ez után vettem fel a Basztal nevet. Amint rövid önjellémzésemből kiderül használhatóságom sokrétű, így reményekkel telve várom válaszukat, bízva abban, hogy engem választanak a kiskunhalasi állomás nyilvános wc-jébe kistányér tartónak.

Tisztelettel: Hiánygazdasági Basztal

én is ők is, mi is benne, benne vagyunk a cégkódexben.

A prím őr dolga - ezt bárki vélheti -
elsődlegesen csak számelméleti,
de pályája az algebra felett ívelő,
megérteni őt nem képes agyvelő.

 

Kimegyek a konyhába. Kiszoktam. Megnézem van e kávé. Megszoktam. Összefutok velük. Összeszoktam. Készül az ebéd. Készülni szokott. Neki megyek a szekrény sarkának csipőből. Neki szoktam. a a konyhában ül, az asztalnál. Ott szokott. A mellette áll a és nézi mit csinál. Nézni szokta. Nem nagyon beszélnek ilyenkor. Nem nagyon szoktak. a ül és tésztát gyúr, azért ülve mert fáj a lába, illetve zsibbad. Zsibbadni szokott. A platnin fazék, benn víz lobog. Ott szokott lobogni. Olyan mint ha valamit előadnának ketten. Ketten pedig soha se szoktak. Elszoktak tőle. Elszoktak. a keze ráncos, de még szép. A konyha olyan most mint az akadémia előadóterme. Pedig ilyen soha se szokott. És ők ketten az előadók, a és a. Elő szoktak. Most rajtuk a világ szeme. Pedig csak az enyém szokott.

Krumplis nudli sodrófára és életlen késre - előadja háné, vízzel teli fazékon kísér há. Nevetnek. Ritkán szoktak. Én pedig ezt az egészet valahogy észre veszem. Ritkán szoktam.

"Ma különösen jó a napom, juhééé, megjelentem nyomtatásban! Ááááá! Igen, igen, igen!" - mint egy politikai hirdetés. Vajon szeret e valakit is, (magán kívül, értsd /így is/: őrjítően), vajon szereti e a valaki, ha ennyire csak magában számíthat ilyen olyan örömökre. Bizonyos e az, hogy így kell csinálni? Az öröm az tényleg csak ennyi?

30 volt a múlt héten a napi átlag olvasó, aki megnézhette a maflaságot amit ott lát. Azt hiszem ilyen fokú népszerűségre nem voltam felkészülve. Homlokon csókolt a méjnsztrím.

Ha elképzelhető az a helyzet, hogy valami, ami minőségében teljesen értelmetlen, s így léte vagy nem léte bizonyos szempontból tekintve indifferens, de bizonyos körülmények hatására ez az értelmetlenség magában kezdi hordozni a valamit jelentés potenciálját. Nos ha ez egy kicsit is igaz, akkor van reményem.

Egyszer azt mondta - a szobájában mondta, ahol mindig kevés volt a fény, és kopott volt a bútorzat, és én hónapokig jártam abba a szobába - egy valaki, hogy azt gondolja rólam, hogy erős vagyok. Úgy értette mindezt, hogy erős lélek lakozhatik bennem.(akkortájt én gyengének gondoltam azt amit a másik erősnek festett le nekem egy akkori iméntben , igazi szaralaknak,mondjuk így; hozzám éppenséggel illőnek tudtam csak elképzelni) A dolog paradoxona, hogy abba a szobába egytől egyig gyenge és szar lelkek jártak úgy csinálni mint ha képesek lennének bármi nemű színlelésére is a létezésnek. Azóta nekem, ha eszembe jut mindez, ez a mondat és minden enyhítő körülmény, a szobába szűrődő kevéske fény játszásaival, ahogy a bútoron elidőznek, kapva kapnak az én akkori időmön, kapaszkodókat keresve bennem és ahogy újra meg újra nem találnak. Ha eszemben örvénylik mindez, gyakran töprengek azon, hogy valóban ezt gondolta volna, vagy inkább csak egy hazugságot közölt, de úgy, hogy abban aztán esetleg hinni lehessen. Talán tudhatta, hogy reményért ember mindenre képes, még magát is el vagy feladná, ha tudja a módját. Ha nem adja, akkor nem jelenti azt, hogy akkor ő ettől jó volna, nem, ez csak többnyire csak annyit jelent: élhetetelen, triviálisabban: töketlen. 
Mikor azt mondják, hogy minden ember egyenlő jogokkal rendelkezik. És senki nem áll fel és senki nem mondja, hogy ez nem így van, hogy meztelen a király, jobbára azért mert a királyok kiveszőben vannak, így nem is nagyon láttak olyat, köztük én sem, vagy csak nagyon ritkán, utoljára is egy Elvis nevezetűt, de ez is inkább ellenem szól mind mellettem (itt nyugodtan vehetsz egy lendületet gondolatban, mert úgy van értve a király, hogy lendület kell hozzá), a mezítelenség meg legjobb esetben is mint szintetikus playmate tárgyiasul, úgy hogy materiális metafora. És ahogy csak a filmekben dörgölik a keshedt hamburgereket, azok életteli fotógráfiájuk alatt az eladók képébe - hogy nekem te hazuggyá má' bazmeg - mese habbal. Azt hiszem az ember az egyetlen lény amely a hazugságot igába hajtva, megtette azt világa egyik pillérének. Most lojalitásnak vagy rugalmasságnak hívja a hozzá fűződő viszonyát. Később máshogy fogja hívni. Az élet rövid az önáltatás örök. De legalább is részben. Aztán még az is eszembe jutott, hogy a start után nem sokkal mi minden volt természetes, magától érthetődő, mint ahogy én is magamtól érthetődő voltam, és akik körül vettek azok ezt mind tudomásul is vették, tehát értettek, vagy érteni véltek. Azt mondják gyerekkor. Semmit nem kellett bizonygatni, nem kihívás volt, nem bizonyítások és tételek sorozata, hanem könnyű, nem kimódolt, de idejében is mély létezés. Vagy az amiről ezt lehetett hinni. Azt lehetett hinni, hogy mindig úgy lesz, hogyaz a természetes, hogy nem kell örökkön okot okra sorakoztatni magad mellett, érted. Nem érted. Én sem értem, senki sem érti, vannak akik közelébe mentek, általában megette őket a sárkány, ezért is olyan kevés a király. Akkor még azt lehetett hinni, amit jól esett és nem azt amit kellett. Nem kívülről jöttek a parancsok, ösztönöm játékszere voltam és én voltam az is aki játszottam ösztöneimmel. Nem tudtam semmiről. Jó volt. A mostani nem tudásom már más, már csak belső hangoskodás, tartalmatlan és üres belső feleselés. A mostani nem tudás az rossz, folyton a rosszabbik felemet sminkeli. Komikus látvány.
Most meg azt mondja nekem legvalakibb, hogy nem hajlok, hanem török. Bár nem tudom a viszonyát az antiflexibilitásomhoz. Hanem ez már csak úgy van, biztos úgy van, szeretném ha úgy lenne, hogy ez is olyan mondat amire jó sokáig lehet emlékezni, elmélázni, mazsolázni, hogy az most fogyatékosságnak vagy épp erénynek gondolná e ő el, adott lélektani pillanatban. Persze lehet, hogy egyik sem, és tényleg minden relatív, de rohadtul kellene már egy pont amihez a relativítást igazítani lehet. Egy pont, ami nem mozdul el és bátran oda lehet tenni egy mondat végére, mert feltételezni lehet róla, hogy ott is marad. Azt találtam gondolni, hogy jó lenne, ha mindenkiben lakna egy ilyen pont, aztán meg azt, hogy ha mindenkibe lakik, akkor biztos bennem is, legalább három...

A légy és az egér világunkban elfoglalt szerepe  - összehasonlító elemzés:

Az egér rendkívül ostoba állat, ez leginkább abból derül ki hogy szürke és nem tud repülni. A légy ezzel szemben lehet szürke is, de legalább repülni tud. Köszönöm türelmemet, csak ennyit akartam cincogni.

Fordítva leírni a történelmi helyzeteket, így babrálva ki a historizmus húgyszagú zsákutcáival, a zászlókra meg rá kellene írni azt, hogy még minden jóra válhat, hátha elhiszi valaki és majd éppen azért jóra is válik. A jóvátevés hitvány illuzióját nevelgetni így, nagyon legbelül, itt ebben az állott levegőjű semmilyenségben, a múlttalanságba ha nem is bele köpni, de beleásítani legalább saját akaratunk szerint. Vehetted észre, ennek a népnek több mint ezer éves a történelme, de nem történt vele semmi. Gyanús nép az ilyen. Lehet hogy nem is nép. Lehet, hogy csak intézményesített szinglik és szingek hordája. Jelet, tanúbizonyságot adni az önunalomról és a kollektívvá tett önutálatról. Minden rendben van. Ez annyit tesz, nincs rendben semmi. Mindig így volt, a többi önáltatás. Ezer éves skandallumok, a jó elnyeri, blabla. Azt sem tisztázott hol a jó, meg látta e már valaki, aztán járt utat járatlanért, mint safety lifestyle. Senki sem nyer, ide nem is azért jött, ide veszteni jár a lélek, illetve megtanulni azt hogy az meg hogyan van, azonban amíg leesik a tantusz, na az az egyetlen amiért megéri az egész, a párnacsatákon, a hajnali részegségeken és azt azt követő reggeli álomgyanús szagokon túl. A tantusz fakó csilingeléséért, azt hiszem azért sok ember sokat megadna. Őzöle nebmetelé ébégák lögynü maltov, vagy irapi moladarrof - hát ha így minden máshogy alakul. Kicsit jobb lesz, vagy győzelemárnyalatot adhatunk nyilvánvaló bukásainknak.

A pénz meg az isten. Mindkettő neve idegenül cseng a számból, rossz valahogy az akusztikájuk bennem és néha olyan mint ha időnként e kettő egy lenne, de lagalább is egymásra kacsintának, olyankor amikor kicsit hátat fordít nekik nagy könnyűségében egy behemót világ. Pénz meg az isten, az egyiket keresni szokás, a másikat meg találni. Bipolus teoretice. VAjon a pénz világában hogy jut hely istennek, és isten világába hogyan férkőzött be a pénz.
Próbálom elképzelni például az inkvizíciót, mint atavisztikus mónikasót, és próbálom elképzelni az ipari forradalmat, mint egy megavalamit. Sajnálattal konstatálom, hogy megy az elképzelése. Már egyiken sincsen póráz, már egyiknek sincsenek határai. Bántóan sok a közös vonás. Mindegy lenne, hogy tőzsdei kiskátét bújsz napestig, vagy a bibliát olvasod rongyosra? Keresni kellene különbséget kettejük között, ha másért nem, csa kazért hogy hinni tudnék legalább egyikben, úgy mint mások, rendes emberek. Vagy ha képtelenség rendesnek maradni, akkor lenne annyi sütnivalóm, hogy valamire való mentségekből vértet beszéljek magam köré, vagy spirituális, vagy materiális aurát. (innen folytatni intézményből vallás, ill fordítva)

Mondjuk lenne egy ember. És mondjuk azt is, hogy lenne egy másik is. És ezek ketten hol tisztázott és jól körvonalazható viszonyban állnának egymással, hol pedig azt se tudnák pontosan, hogy ki az egyik ki a másik. Ezt így a pusztulásig kéretik zsigerből elgondolni, sőt azon is túl, a zsigeren túl. És akkor mondjuk történne az, hogy hol egyikkel, hol a másikkal történne a jó vagy a rossz meg. Mondjuk, mindez olyankor, amikor pont az az éra van, amikor tisztázott, hogy ki ki és nincsen egyéb katyvasz. Máshogy nem is menne. És akkor akivel a jó történt az elmondaná és akkor örülne a másik. Amikor meg a rossz történne meg, kihullna a kezéből a szerszám, eldobna sarlót, kalapácsot és pont nem abba az irányba ahol az a másik áll. Ezt a szerszámos részt például azt hiszem kurvára nem tanítják testnevelés órákon (vagy nem figyeltem). Nekem ez régi sérelem.

Feljegyzések az egérklubból. Olyan nincs, hogy egérnek magától szárnya nőne. Mástól se nagyon, de úgy a lépés is jobban esik. Én vagyok az az egér, aki a nagy laboratóriumi labirintusban bolyong, nehezen elviselhető világnézete van és az orrával mindig egy olyan kapcsolót nyom meg - sajt reményében - amivel egy újabb ajtót bezár. Egereken röhög, egereket szán egér és nemegér. Tehát szűkíti az életterét. Oktalan egy jószág, akiben éppen ettől egyre kevesebb lesz a jóság, no nem baj, ezt majd később rávethetjük az egérszemekre "hogy is volt akkor?". Jól jöhet még. A színem is stimmel, a szürke nekem régtől kedves árnyalat, nincsenek rá okaim. És én vagyok az az egér akinek egy szava nem lehet a macskára (kellemes egyezés, hogy nincs is), sőt néha már kifejezetten jól esik a tudat ami annak a léte felől közelít, hogy ti. nyávogás. Ilyenkor be lehet csukni a szemet, az árnyaltság okán és az ijedtségnek is segít elkendőzni a rettegést. A kint is szürke, bár színezik mások ezerrel, míg te nem tudod mit tégy a dióval és a tejjel. Az egérevolúció nagy nehéz kelméjén vagy te az irreverzibilis lyuk. Több ez ilyenkor, mint sejtés, mert ma megint, hogy hogy nem, de megnyomtam egy gombot, a következmények nem publikusak, mint ahogy az egész egerezés sem az. De nem dőlt össze a világ, persze nem cincogtam tele a templomot, pontosabban egyet cincogtam, de annak, hogy úgy mondjam kevés volt a visszhangja. Vannak dolgok, amiket az egér nem ért, a rangsorolásokat azt például kurvára nem szokta az egér elméje érteni, a prioritásokat, azt ahogy másokban ezek elhelyezkednek, aztán persze magát is legkevésbé. Az egér története azt hiszem eladhatatlan, nem piacképtelen szavak kazla, nem, annál jóval több, az egérsemmi nem tréfa dolog. Robog minden, a laboratórium is benne van a nagy egészben, tehát az egér is csak hús, mint ilyen, főleg magától megválthatatlan. Nagy bazi buddhista egérnek kellen lenni inkább, aki elgondolkodik és méltatlankodik az egérség mint sors felett, nem bökdösni az orral olyan ajtók után kutatva amelyek nem is létreznek, vagy jobbára csak egérvelő neveli fel és ki őket, megőrülés ellen. Elviselhetőség, na ez minden egérnek a veszte, hogy keveset markolna, de azt a külszín keveset, vagy semmit akarásként értelmezi. Plazmaegerek vágynak plazmaegerekre. Ha nem cincogod tele magaddal a világot, nem bizonyítod, hogy minden egereknek te vagy a legeleje és te éled meg az egérséget mint egyetlen lehetséges és igaz létformát teljes valódban, úgy mint senki más és még soha, akkor barátom te nem is egér vagy. Akkor barátom egérszar se vagy, tortacukor. Nem fog mejelenni egércédéd, nem fog megjelenni az egérkönyved, nem fogsz egérműsort vezetni, sem egéridőjárást bemondani és még ez a kurva istenverte egérblogod is láthatatlan. Egércsiga leszel. Szürke nagy lassúság, végül színtelen keserűség. Már látlak egerem magam előtt. Bassza meg az egéristen. Biztos én vagyok a hülye, hogy most úgy érzem egyedül magam, ahogy csak egér érezheti magát egyedül. Nem számít, az egérmentő elszállít. Persze számít, minden egyes percem számít, ami az enyém, és ilyen pokolian nem tudom a magaménak érezni mégsem. Osztani meg nem lehet semmilyen percet, ez a prímidő. Talán jót akarok, talán nem jól. Vagy rosszat akarok és azt nagyon is tökéletesen.

Szétfolyt a gyerek a babakocsiban, rátelepedett a délutáni kábaság, az a fajta ami abban az életkorban utoljára vállalható tulajdonsága az emberből valónak. Közömbös arca volt és rám nézett. Keresett magának a buszmegállóban egy arcot akire a közönyét egyenletesen eloszlathatta. Én meg pont ott voltam. Idétlenül néha a szájához emelte a cuclis üveget, aztán egyszer azt mondta az anyjának, doktorbácsi. A nő meg rám nézett, azaz az anyja nézett rám és azt mondta neki; nem, ez csak egy bácsi aki beteg. Mindig is szerettem az olyan párbeszédek kialakulásánál jelen lenni, melyekről már elhangzásuk pillanatában, ha tudni nem is, de sejteni lehet, hogy a megértés, az eligazodás majdnai alappilléreivé fognak válni. Tehát már megint az anya nyert, bár egyelőtlen küzdelemben, de ez semmit nem von le érdemeiből.
Persze innen már nincsen nagyon visszaút, az ilyesmik mint az éles kések úgy elvágják a gondolatok istrángjait, minden fut szabadon, és nagy szerencse kell, hogy akár egy is visszaérkezzen az eredeti helyére, vissza a kiindulási pontra. Ha volt olyanja neki.

Ide azt akartam beírni amit elfelejtettem. Majd megírja más. Jobban, szebben, nekem meg a szemem sem rebben. sárikatitudjahogykell. Én egyre kevésbé.