Hóóóóóóóóóóóóóólabdát tessék, hólabdát tessék.
 - mondta az alulszublimált nő.

Olyat hogy dögölj meg, olyat nem ér mondani ebben a blogban, na jó ezt én is tudom, de mégis, van amikor az embernek nincs elég "dögölj mege" magára már. A legtöbb mondatom úgy kezdődik mostanság , hogy - de jó lenne..., és kábé eddig is tart. Ingerem van arra, hogy valamit szóljak, de nincs mit mondanom, a fejemben forgatok valamit, de csak a gyomrom forog tőle. Nem lehet ilyet tudom. Nem tehetek meg ezt meg azt, nem vagyok tehetős. A ma délelőtt, ill abból is csak néhány perc, na az olyan kizárólagosan volt jó, olyan gyarmatosítható idő (amit szinte csak én veszek észre), még akkor is ha szinte csak zármentén. Nem tudom eldönteni, hogy ezt tényleg nem lehet elmondani, vagy csak én vagyok az a nyomorult aki nem tudom. Mindegy, rivotrilt a mellsőzsebbe, a kard kihalt. Nincs aki ezt vissza hozza, nincs is mit visszahozni. Megyek egyedül az utcán lefelé.

Dögölj meg ! Dögölj meg ! Dögölj meg ! Dögölj meg ! Dögölj meg !
Dögölj meg ! Dögölj meg ! Dögölj meg ! Dögölj meg ! Dögölj meg !
Dögölj meg ! Dögölj meg ! Dögölj meg ! Dögölj meg ! Dögölj meg !
Dögölj meg ! Dögölj meg ! Dögölj meg ! Dögölj meg ! Dögölj meg !

Reggel felébredek aztán csak a falat nézve azt mondom, jó nagy marha vagy te sebtolvaj, vagy ki is vagy te voltaképpen. Itt szöszmötölsz és néha még el is tudod hinni, hogy e szöszmötölés az primér, hogy nem valami ellen való, pedig hát dehogynem. Nagyon is jól tudod, de erről nem lehet beszélni. Két eset lehetséges, az egyik az hogy unalmas -egyik részről - a másik meg, hogy olyan kis fimona durva, tolakódós, nemtudomásulvevős, valóságtól elrugaszkodott - másik részről. Végül is mindegy, hogy a falnak megy az ember, vagy világgá, egyremegy. Ez a dolog majd megint jól be fog ragadni, valami kis peremen, résben , kiszögelésben megül a por. Portörténet lesz. Szeretni fogom és utálni hogy így van, szabadulni és ragaszkodni a hiányához. A kurva életbe, jó nagy marha vagy te sebtolvaj, azt mertem én mondani magamnak a reggel. Feldübörög benned a versenyszellem, olyanokkal küzdesz akik nincsenek, de jól lehet már tudni, hogy az az egy aki leintené a versenyt majdan, az sincs. El kell lopjam a startpisztolyt, különben sose lesz vége. Csakhogy kibaszott gyáva vagyok bazmeg.

Már megint elfogok fáradni magamban, érzem. Ha én nem én lennék akkor már réges de régen elegem lenne magamból.

Azt hiszem most olyan jó lenne, ha hozzám szólna az a valaki. Nem szól a szája, fáj a fejem. Lakatot teszek a számra, zárkózott vagyok.

 

Csípőre tenni a kezem, bárgyún elmosolyodni, úgy lenni egymagamban is mint a borsó meg a héjja. Én is csak azt mondani; nem könnyű két testvérnek lenni, de nem ám, sőt egynek se, na de még királynak se lenni olyan nagy királyság. Egy csomó sok Dr Pepperst kellene inni, nem sörözni, mert így futni is csak elvben lehet. Leülni végre egy padon, elhinni, hogy van olyan; hogy élet, és most eszébe jut ennek az életnek és csak átgázol rajtam. Majd az a valami, aminek arca van, ami nem akármilyen. Amihez nincs közöm. Something I Can Never have.

Már én is közéjük tartozom. Visszataszítónak, érdektelennek tartom magam. Nem is válaszok  magamnak. Levegő, ami nem beszívható többet. Láthatatlan. Mint a legyek, vannak, de hasztalanok. Hálásnak kellene lennem, hiszem megöl.

Eladó !!!

Széttörni kövön. Nem csetleni botlani.
Alfanőstény. Munkaerőpiac. Betegség.
( figyeltél volna matematika órán, akkor most számítanál)

Kétségbeejtő, hogy létezik az az állapot, hogy az ember már semmit sem tud (sic). Úgy értem mindezt, és úgy is értelmezem, hogy a végére ér. A valaminek. Aztán csak fél, millió évekig, hogy fázik vagy remeg, egyremegy. Én vagyok az, akivel történik és én vagyok az is aki végignézi. Rossz társaság.

Van úgy, hogy amire vágyunk, attól egyúttal félünk is. Itt van példának okáért a halál.
Milyen bolondságok ezek. Nem is bolondságok. Milyen kis semmiségek láncolata (vagyok).

Azt hogy mondjam el, hogy a sok névből egy
lesz, most összeáll és készül a gyilkos elegy
mert itt a legyek döglöttek,ott csillog a gépolaj,
szeretnék szántani, de hatökör vagyok, az a baj.

Hatolok és ötölök,
bennem lakik 6 örök,
ha elvások, ha török,
akkor mindent megölök.

Örök császár, add vissza a maradék önbecsülésem felét.
Szívd fel begyem a legyem.

Koldus post, avagy az én üzenetem.

ELADÓ ! ! !

A világ legnagyobb baromsága ezt ide beírni, de tőlem még ez is szép. Arról lenne szó, ha valaki tud olyanról, hogy valahol híja van webdesignernek, akkor tudok egy olyat aki ilyesmivel foglalkozik, de utálja magát a szót. Ilyenek mennek hogy Adobe Ps meg Illustrator, meg Corel meg Flash (ez utóbbi rookie level). Szóval ha valaki tud olyat, hogy valahol pont egy ilyen abszolut hallású félnótást keresnek, ne resteljen mailben értesíteni. Fantáziátlan vagyok viszont kezes, nem kell velem sokat bíbelődni. Hagyományos mosóporban is mosható vagyok, cseréptörést simán vállalok. Véresen komoly vagyok. Akár refit is tudok adni, ha akarok.
tisztelettel: sebtolvaj - a munkaerőpiac nemecsek ernője

persze ez nem vicc, hanem nagyon is tragikus

Az elmúlt 15 év politikai üzenete egy mondatban:

MERJÜNK SZÁZLÁBÚAKKAL ÁLMODNI.

Napi válasz

Szép az a valami.

Napi kérdés

Miért megy el az a valami, ha tudja, hogy aztán visszajön?
Miért jön vissza az a valami, ha már egyszer elment?
Miért van az a valami?

A blogban még az is a jó, hogy minden egyes bejegyzésnél el kell szégyelnie magát az embernek. Holott szavanként, holott mondatonként (holott ringatásonként). Persze ez is mindegy, mert az útlevelemet is úgy találtam meg, mint aki Pompei-be készül, a hamut is mamunak mondani, de ez meg csak fikció, Nemlevédiát viszont nekem kell kitalálnom, ha nem is irányítani, de belakni a lehetőségek szerint, tehát sehogy. Szörnyű látomásaim vannak - a minap is eszembe jutott hogy a földet megtámadja valami mutáció, melynek fonákféreg lesz a neve, de az emberiség nem veszi komolyan. E lény a pingpongütőket támadja meg, a következmények beláthatatlanok, 10 éven belül ha Lellére mentek, nézhetitek a tévét, mert az asztalitenisz ütőinek világpiaci ára, oly magasra szökik, hogy megfizethetetlen lesz, és Izraelé lesz a disztribúció. 50 éven belül néma felállással fognak kezdődni az olimpiák, egy halott sportágra emlékezve. Hát ezt akartátok - hörgött az a valaki, az a lepermetezett greepeace aktivista.

Egyszer egy nő, azt mondta szeret. Mire azt mondtam neki, hogy nem hiszek neked. Azóta így vagyunk. Ő azt hiszi szeret, én meg azt hiszem, hogy nem hiszek neki.
De mi ez a slendrián közlés, leírom pontosan hogyan volt, nem olyan hosszú, még ha unalomtartalma arra is enged következtetni.
Telefonbeszélgetés:
- Fiam, szeretlek.
- Anya, ugye ezt te se hiszed el?
Így volt, pontosan így.
Olyan ez mint valami pokolian szar tévésorozat.

Az ember kimondja hogy: nem vagyok. De ezt csak így lehet elmondani, hogy az ember mondja, mert úgy hogy én mondom ezt, az csak vágy, s mint olyan elérhetetlen. Minden vágyaknak ez a lényege. Nem az elérhetetlenség, hanem a nemlevés.

Az én első szerelmemet Rózsának hívták, seszínű hajú, réveteg tekintetű lány, akinek nem jelentek meg kis gödrök az arcán, ha elmosolyodott, középsúlyos feneke és ahogy a kulcsontja a nyakába futott az pedig a Gerecse éke volt. Ez a Rózsa nem sokat tudott meg rólam, erről volt gondom bőven, ha minden igaz azt sem tudja a mai napig, hogy a világon vagyok. Sarjadzó nemiségem ugyanis azzal is beérte akkortájt, hogy naponta elmegyek háromszor a postaládájuk előtt, ami előtt egyáltalán semmi dolgom nem volt soha, tehát célirányos pubertáskori postaládavizitről van szó. Határozottan emlékszem, hogy lázba tudott hozni a maga módján, kissé kopottas alföldi papucsa, ahogy hanyagul klaffogott benne, mert hát Rózsa, mi tagadás az akkoriban csöveseknek nevezett szubkultúra regionális alfanősténye volt, s mint ilyen teljességgel elérhetetlen. Nem élt ő a periférián, mint ahogy akkortájt mondták, legjavuk, magukból kivetkőzött középkáderek csemetéje volt, s az időtájt nem nagyon lehetett mit kitalálni, hogy az ember megtudja magát különböztetni az 1200-es lada műbőr kárpitjától, identításliag. Az anyja kistermetű asszony volt, akir két dolog miatt is visszataszítónak találtam, az egyik az volt hogy állandóan lerózsizta a lányát, a másik ilyen tulajdonságáról nem tehet, de a feje olyan gyönygytyúkszerű volt és olyan idegesen is kapkodta olykor jobbra balra. Az apját sose láttam, de komoly embernek képzeltem el, aki naphosszig csak a világ folyásán gondolkodik. Ez a Rózsa nevű lány, nekem egyszer aztán csak az egyik éjjel álmomban megjelent. Régi ismerősként üdvözöltük egymást, úgy ahogy két nagy utazó. Többnyire ő mesélt és én hallgattam (ez igazán álomszerű), csupa jelentéktelen dolgot mondott számomra, meg azt hogy családja van, gyerekei, férje és kutyája is. Nem tudtam örülni az ő, nélkülem való boldogságának, de azt hiszem szerettem volna, ha tudok. Én ott, az álmomban elmondtam neki, hogy naponta megnéztem a postaládáját, és akkor nekem hangyák futottak végig a gerincemen. Ezen jót kacagott és azt mondta, bolond vagyok. Én pedig bólogattam az álmomban, hogy igen. És az ember tényleg bolond, mert minden álom után felébred, illetve minden álmot félbeszakít, és valamit hisz arról, hogy ez álom valamiért kereste meg őt, pedig csak a pszichéje játszik teljesen céltalanul. És, persze, hogy bolond az ember, pláne ha pont úgy hívják ahogy engem, mert bíz én azt hittem, hogy az álmomban azért nevezett bolondnak, mert hogy volt ez a postaládás dolog velem, azaz hogy velünk, vagy nem is tudom, hogy kivel volt ez igazán. És az hogy bolond, az nem egyebet jelenetett az álomban, minthogy gyáva, mert én egyszer hallottam igazából is a szájából ezt a szót és bizton merem állítani, hogy ezt kimondani úgy, ahogy ő, azt csak nagyon kevesen tudták, a Zalka téri jegenyefák is elhullatták meghunyászkodva a leveleiket. Ilyen lány volt ez a Rózsa, ilyen kicsit karcos is meg harcos is, és persze mindezek elegyét pároltam én magamban az ő bájává. A fejemben itt van egy szó, és időről időre hallom, nem tudja elvásni 20 év sem. Van hogy egy pillanat alatt ostoba leszek, mert gyávának lenni is rossz, aztán magamra erőltetek valami pszeudótruvájt és akkor ideig óráig elmegy. Mert gyávának lenni nem jó, és akkor inkább az ember már mindent megpróbál tenni, még ha tudja is magáról, hogy mindez csak látszat, mert neki a postaládákkal van dolga mindig, még akkor is ha azok a postaládák már rég nincsenek is meg, illetve megvannak, nagyon is megvannak, csak is azok vannak már meg, semmi más, csak átlényegültek, arcformájuk van, ívelődnek. Nagy nekibátorodván aztán mondd valamit, valamit amin hónapokig kell gondolkodnia, hogy kimerje mondani. Aztán csak motyog, és megy az olyan helyekre, ahol semmi dolga nincsen, keresnivalója, valója se nagyon. Minden voltat egybegyúr, aztán hol szörnyszülöttnek látja ezt az eszenciát, hol tündevilágnak. Szóval engem Rózsa, hiába bátorított az álmomban, mert azóta sem lett jobb semmi, csak a postaládák másmilyenek, ahogy nézem, az ugyanolyan, meg hogy épp úgy minden elérhetetlen ami mögöttük van.
Mihez kezdek majd a levelekkel.

Vergődésnek túl gyors, hullámzásnak rövid.

Olyan értelemben vagyok érdekes mint egy bogár. Érted? Teszem azt fényes a hátam, vagy le van szakadva az egyik lábam, vagy ki van taposva a belem. Megfigyelhetted, a gyerekek is sorra csak ilyen bogarakat vizsgálnak meg inkább, kezdik a rendellenesekkel, aztán a többi is sorra kerül. A legjobb azoknak a bogaraknak, akik gombostűk hegyén végzik, tompán, kis fájdalommal odaadják magukat egy biológia szertár öröklétének.

Ma álmodtam is, egy (kuvasz) kutya széttépett előttem egy rókát. A tegnapi napom fényében, tudom, hogy miért e képek kerestek meg engem az éjjel. Mindenki csak dolgát tette, még ha nem is tudott róla. Nem avatkozhattam közbe, ravasz álom volt, melyhez nincs közöm, mint ahogy sok máshoz sem, ami paradox módon mégis csak az enyém, vagy magaménak érzek. Figyelj, ennek semmi értelme, érthető ez úgyis, ha egy mondat után nem magamra mutatok. Érteni lehet, mondom, érteni lehet, csak én nem értem, de attól még lehet igazi is.
Tegnap a fürdőben azt mondtam magamnak, a szappannal a kezemben, ahogy a habok utat engedtek a víztükörnek, hogy: dögölj meg. Olyan szépen tudtam azt is mondani.

Tudom én azt gondolni, és szeretem is, hogy képes vagyok én értelmesnek, erősnek, kitartónak lenni, s bizonyára nem is csak lelki kibúvó az, hogy mindez csak akkor lehetséges, ha elégséges alapja van az ilyen fajta optimizmusnak, mert a talajvesztett bizakodást már csak nagyon kevés választja el az ostobaságtól. Nota bene, ostobának többszö szoktam érezni magam, és furcsa ez, mert úgy van, hogy én fogom magam, még az ostobaság elkezdése előtt, erőst hezitálok, majd azt mondom, ide figyelj sebtolvaj, te most rettentően ostoba leszel, ha megteszed ezt vagy azt, aztán megteszem. Mert még az a néhány pillanat ostobaság is olyan életszerű tud lenni, és olyan lesz a való, mint a blog, amiről alant írtma, hogy benne bármi megtörténhet. És akkor azt hazudom magamnak, hogy velem is bármi megtörténhet, hogy varázsütésre jóra válnak a dolgok, és az ütés az nem fog annyira fájni, vagy ha fog is, akkor kibírom, és lesz aki lecsókolja a sebekről az alvadásokat. Hintáztatom, olykor hitegetem magam, szereplőim kitalált teremtmények, noha nagyon is vannak, csak nem egy univerzumot választottunk hajlékunknak. Üdvözlet a Plútóról, alázattal: Sebtolvaj.

Az ingerszegény, az olyan, azonfelül, hogy a legszegényebb, hogy bármi apróság is történjék vele, az azt követő kiüresedéses fázist egyre elmélyültebben éli meg. Ha engem kérdezel, akkor azt mondom erre nincsen jelenleg semmi módszer, se gyógyszer, s azt is leszarom, ha tényleg úgy van hogy a fejem egy vegyiüzem és ott most a biokémia részleg sztárjkot tart. Így nem lehet élni egy életet, kettőt meg pláne nem. Mondhatod, hogy rólam nevezték el a Vegetát. Te mindent mondhatsz, persze senkinek se könnyű, ezt kell ilyenkor mondani, ez a kollektív önáltatás kulcsszava. Ez a reggel is olyan mint az összes többi, nem mozdít ki, nem mozdítom, akarom mondani nem mozdíthaok én semmit se ki látszólagos nyugalmából. Olyan értelemben vagyok hatásvadász, hogy a hatást keresem. Ami nincs. Tenyeremre tettem a lelkem,...és nem csodálkoztam, hogy hányi volna kedvem tőle, legalább az okádás legyen akkor közös, az már valami, az már kollektív, az már program az eggyé rendeződés irányába. Pokolian utálom ma magam, elvétem az arányokat, tudom magamról, de én így, ...így hasonulok.
Ha ma sem mosom meg a hajam, akkor hamarosan meghívnak a Muppet Showba.
Azt meg ugye mondanom se kell - ez a fazonírozásról jutott eszembe - hogy nincs minden kérdésre válasz. Nálatok. Azaz nem kerülök semmibe.

Elgondolni valamit/valakit. Magamtól messzire. Ezt jelenti.
A számon kérhető érzelmek helyezkednek el.
Kívül a herpeszek.
Belül csak terpeszek.

Már senki se nagyon emlékszik arra, hogyan is volt pontosan. Még az isten is csak járni tanult, de elsőbben arra gondolt, mi lenne ha megteremtene engem, ezért vett egy helyi értékén szép lelket, hozzátapasztott egy satnya testet, és egy semmilyen, de inkább abszolúte értékén rút arcot. Aztán hátra dőlt, mert azt hitte, hogy kész van, s hogy ez akkor most kellőképpen groteszk, vagy vicces vagy mi. Nos ez a post azért született, hogy közöljem alkotómmal, tréfáján ezideg még senki sem röhögött egy igazit soha, sőt baljós jel, hogy az egyetlen aki ezen valaha is elmosolyodni volt képes, az is én vagyok. Ezt én mondom aki én vagyok, és én aki egyszer majd nem leszek, de úgy lenne jó, oda is menni - a nemlevésbe, hogy közben beszélne hozzám,és elmesélné valaki, hogyan és mi volt. Elaludni, erre volna jó. Csakis erre. A volt-ra.

Az élet olyan mint egy kereskedelmi rádió, szar, de mindenki tudomásul veszi.

Az állandóságban a változás,
a változásban az állandóság
vadászik rád,
préda vagy - védd magad.
A lét elviselhetetlen rövidsége.

Elgondolni egy láényt. Elgondolni, hogy látására univerzumok rogynak térdre, egyetlen szaváért, háborúk törnek ki, mosolyától ellenben bő lesz a termésátlag, buja a növényzet, és elégséges a GDP. Elgondolni, azt ahogy a semmibe bámul, és a semmi megszűnik dísztelen minőségnek lenni. Járásától az aszfalt repedései értelmet nyernek, a graffitik görbe betűi kiegyenesednek, a tűzfalak is csak hajladoznak, a licthof meg egyenesen ragyog. A könyvben, melyet kezével illet, sántítni kezdenek egyből a jambusok. Amikor sétál, elmosolyodik a délután, majd nagyot ásítva szundít egyet. Pufók bárányfelhők kezdenek eröltetett ütemű fogyókúrába, míg odafent kövér a nap. Elgondolni a legyeskedő legyeket, a kukacoskodó kukacokat, a lombok könnyed hullámzásait, s hogy az ablakpárkányon honoló évtizedes galambszar az barokkos cirkalom. Elképzelni egy ölet, ami nem öl el. Pokoli erőt gondolni el, valami veszélyeset, ami rádtör és veszélyeztet. Úgy hogy menekülni kellene, szabadulni, rúgkapálva.
Az igazság azonban az, hogy még soha nem volt ennyira szükség erre a lényre. Csak vigyázz, le ne ess, a szélén vagy megint.
Vigyááááztam...

Valami van
valami Van
Semmi sincs
semmi Sincs
Valami nincs
valami Nincs
Semmi van
semmi Van

Fontos feladatim vannak nekem. Nagy és jelentős dolgokat kell véghez vinnem (az emberiség tehát leszarva vagyon). Neki is látok hát, reményeimről szépen és lágyan lebeszélni magam. S hogy ezt most leírom, eszembe jut, hogy milyen szép szó is a lágyság, alakilag épp úgy mint tartalmilag. Nem is sok olyat ismerek, akiket hajlékul választott volna, s ott kételyekben oltva nyelvemre téve, édes ízként eloszoljon.
(interpretálási segédlet: a post írása alatt 80-es évekbéli űrrockot hallgatok, így halogatok időt s amit még lehet (igen, igen, olyan very true hammond orgonásat, dús vonós kísérettel, finom porcukros vokálokkal, de ez igazából mindegy is) - Eloy - Carried By Cosmic Winds)
Valami nincs. Volt - valaha is? Vagy csak elveszett?

A blogban az a jó, hogy benne bármi képtelenség megtörténhet.
Boldog vagyok.
(Rákszerű testem egy szociális gondozó fejében végződik, van alfám és deltatorkolatom)
Csak a képzelet torzszülötte vagyok.

Én töprengek a létezesen, mégis amaz aki rámjön.
Makavejev is hallgat, akkor pedig biztos tényleg nincs már mit mondani...

Egy, a nagy objektív tájmlájnon eltévedt keresztbe néző lovagot kell, hogy most elképzelj, engedj el korlátot, kötelet és kezet. Gyengéket, gyermekeket, nőket védelmez meg. Önmagától, s nem önmaga által, hisz önmagának lenni ún, átall. Nem ő maga gonosz, csak rostokra foszló lelke a komisz, bár ez nem mentség és nincs rá magyarázat. Kellene egy hely, ahol ingyen gyógyítanak lázat - mindefélét, alkalmit, reménytelent, vagy épp életest. Elgondolni hogy a halál, nem az élet következménye, hanem egyenesen célja, így ébredj fel. Elfecsérelt idővel, kiüresített szavakkal, bitorolva vagy mégis lakatlan, te vagy a porszem abban a lakatban, mely ott rozsdál öröktől fogva a(z) (v)észkijáraton. Idegenek ölelnek megint, bármily legyen a kéz, ahogy a sebet hagyja a bőrön az mindig ugyanolyan. Ha én lennék a török császár, ma minden ágyasomat szeretni tudnám tiszta szívemből, nagyon. De jó, hogy nem én vagyok a török császár, annyira szeretni egészen biztosan nagyon rossz lehet.

A képzeletemnek nincsen helye, iksze, ipszilonja, s főleg zéje, mélysége, vagy mije. Fullasztó, légüres tér. Megöl, csak még tököl.

Életidegen alak vagyok. Kihívást jelentek az evolúciónak. Elúnta magát bennem az életöszön. Nekem csak börtön...de még milyen, mennyi rekeszizom sorvad, s onta vért. Mi ez a ragaszkodás akkor mégis, ha nincs is mihez? Talált tárgyakban szegényes vidék, még a végén én leszek aki elveszek. Ágyban, párnák közt aludni el, sok millió évet. Erre vágyom. Ha a hónaljamra tekintek, nem tudom tisztelni többé az életet, a jövő szivárog ki belőlem, a hozzám kötödő nedvek menekülése. Szinte tézis: én nem vagyok. Ő szintén tézis: van, kinél nincs nagyobb, bár soh'se kérte, még rendesen elpusztulni se tudok érte.

Alig emlékszem ma arra, hogy milyen volt élni. Minden olyan lassan fejti ki a hatást, lassan mérgez, hiszen csak egy hét, és a "volt" a "lehetett volnával" összeolvad, olyan mint egy kockacukor, a különbség csak annyi, hogy ez nem édes, mert az édes az nem itt van, nikotintól bűzlik a szám, kockás a hajam szaga, samponom Palmolive, plussz még a Symphonia. Belül azt mondja a nő, gyerünk-gyerünk. Akaratom ellenére, majd magamban felnevelem, mindig kell egy lerombolható mítosz. Egy éve sincs, hogy a valamihez úgy könyörögtem; legyen könnyebb, igyen, és most tompább, de ezt sem tudom elviselni. Utálom ezt az egészet ami én vagyok, és azt is ami lehetek, mert lényegében nincsen közte semmi különbség, annyi izgalom sincs benne, hogy utam kiszámíthatatlan volna, egy történet végén sem én leszek a befejezés, ezt már jól tudom. Addig pedig nincsen nyugvás. Csak a hajszolódás a központi nagy homokórában, amit időről időre megfordítanak az őserők, és amibe eddig kapaszkodtál, eztán már oda zuhansz bele. Eladnám ezt az egészet, ingyen is adom. Keserű vagyok, a cukor iránti vágy betege, és belül a nyugalom remeg. Kapcsoljon ki valaki. Out of order.

Ő amőbázik (az sem egy bonyolult állat, ember rokon). Ő. Kötelet húz, az egyik végén feltehetőleg konc van. Az ő konca. A másik végén pedig Ő, fiatalokat hülyít. Engem csak dűhít. A szarrágás. Üzenet van az arcára vésve. Kisz szépséghiba a nagymama sírján a muhar. Tóra sem érdemes. Legyél mintamókus, tőzsdecápa, hív a profit vár a vám.

Az ember talál néha egy szemet, s úgy hiszi erre várt időtlenül. Aztán megijed akkor, ha saját hitványsága néz onnan is vissza rá.
Befele fordul - minden út oda vezet, a pokolba is. "Üres vagy, ugyan benned mit szeressek."

Minden egyes mosolyomra, mely néhány percig tart, jut néhány hónap mosoly szünet. Tehát az, hogy én nem akarok semmit, az nem elszánás, hanem pavlovi reflex. Kétségbe ejt az, hogy ha van egy kevéske jó, azzal mindjárt fenntartásaim lesznek, félve a megjósolhgató következményeitől. Ám ostoba vagyok, néhány perc, mondom, hogy csak néhány percig érzem azt a valamit, hallok egy hangot, és hozzárendelek egy arcot és nem bírom ki, mindezt tudva, sejtve, akkor is kell az a néhány perc (balgán bízom olykor abban, hogy majd nem lesz utána az a mosolyszünet - hiába mert úgy tűnik, hogy mindez okság, hogy nincsenek ingyen még az ártatlan örömök sem, mindig fizetni kell). Néhány perc volt, és túl jó. Én ezt nem tudom elmondani, ennél jobban én már nem tudom. Fecsegek, értetlenül állok, az előtt ami magamnak nevezek, amit más elé helyezek. Esténként fázok, nyugtalanul alszom, és mi tagadás várok egy következő mosolyomra, így múlik el az egész, szilánkokra törve, és minden szilánk a húsba beleragad. Mondom, nem tudok én valamit elmondani, nem tudom elmondani, hogy milyen az amikor én igazán, én nagyon, teljes lényemmel, amikor bizonyos vagyok abban, hogy képes vagyok....
Nem tudom. Talán tévedek is. Talán így a jó, talán ennek kell történnie, ezt mondogatom egyre csak magamnak, és mentségeket keresek, és sokat mondogatom közben; ne légy bolond. Pedig a bolondot simán el is hagyhatnám. Színemet játszom. Nem sérelemként mondom, mert senki nem kér erre a komédiázásra, talán csak magam előtt szégyellem magamat, de játszom, azt játszom ami mindenki más is, azt, hogy nem olyan rossz nekünk. Én már semmit sem tudok elmondani, én rendesen már hallgatni sem tudok. Elvihetne az ördög, hátha megszeret.

A kártevő nem tudja, hogy ő kártevő. Ösztönösen sorvaszt, enyészt, rág. Ezért az ember nem is tud rá haragudni igazából, mindössze megszabadítja tőle a világát (ha tudja a szabadítást és tudja a mint jelent a világa), de nem haragszik, pusztán élet és halál közül az előzőt választja. (feltételezem az élet definíciója mindenkiben default kódolva van) És van az a dekadens nézet, hogy bántani azokat akik az őserőre törnek, nos, hogy az bűn volna. Pedig nem az, csak megoldatlan feladat. Én aki vagyok, egyszer majd nem leszek (hónaljam csinos kis rákot nevel), az idő nem azóta van, amióta én vagyok, s nem addig tart amikor én már nem leszek, néha azt gondolom, ez a temérdek idő átölel, ilyenkor van hogy félek, mert mindez időt belekell tennem a jelenbe, és ez gyakran elviselhetetlen.