A cím ilyetén formája - gondoltam - jobban felkelti majd az érdeklődést. A halhatatlan humorista, Hofi Géza kezdte így beszédét a rövidlátó és primitív politikai cenzúrának megfelelni akarván: "egy na-a-gy szovjet kisvárosban történt..." A történet lényege, hogy Budapesten, a magyar metropoliszban töltött 34 évem után szokom a kedves vidéki kis(/nagy)város, Szombathely békés, nyugtató, gyógyító légkörét. Szeretem ezt a helyet, a máról holnapra történő beilleszkedésem is - nyugodtan mondhatom - zökkenőmentes volt. Igaz, ha azt vesszük, az összehasonlítás kedvéért a pesti nagyváros képét nyugodtan zsugoríthatjuk tovább egyszerűen csak a III. kerületre, Óbudára, legutóbbi hét szép évem helyszínére, ahonnan 2009. szeptemberében óbudai szalézi házigazgatóból szabadultam fel szombathelyi plébánossá. Óbuda és Szombathely városképe egymás mellé helyezve már nem is olyan egetverően nagy különbség. Példának okáért mindkét város főterén található egy-egy Szentháromság-szobor (ld. a képeken, mindkettő saját élmény megörökítése). Persze, a két város beágyazódása, különböző szituációja egészen eltérő, a két egymástól távol található országrész lakóinak mentalitása is más, tehát gyakran érnek új és új benyomások, meglepetések. Így f
él év után megállapítható, hogy az én lelkipásztori nézőpontomból tekintve a két város egészen máshogy funkcionál, mondhatnám: máshogy éli életminőséget. Kezdet óta végzem önkéntelenül is az összehasonlításokat, de nem akarok abba a hibába kerülni, hogy méricskéljem: melyik miért lenne jobb a másiknál...Nézzük csak a Szombathely-Óbuda relációt (természetesen szigorúan a szalézi lelkipásztor szemével):
- itt kevés a nagycsalád (három saját gyermeknél több), ott (relatív) kevés a kiscsalád;
- itt a keresztelés többnyire délelőtt van, ott inkább délután;- itt alig kezdődik esküvő este 6 óra előtt, ott alig végződik esküvő 5 óra után;
- itt kevesebb a módosabb, ott kevesebb a szegényebb család;
- itt (egyéni, nem tévedhetetlen kalkulációm szerint) kevesebb misén mintha több ember lenne, ott több misén kevesebb a hívő;
- itt többen, ott kevesebben vannak az 50 év fölötti hívek;
- itt (ez városi jelenség!) minden erőfeszítésünk dacára csak keveseket sikerül megmozgatni plébániai hittanra, ott kis erőfeszítéssel sokakat meg tudunk nyerni ugyanoda;
- itt a hitoktatás súlypontja az iskolában, ott a rendház körül van;
- itt alig bérmálkozik valaki 15 év fölött, ott szinte senki nem bérmálkozik 16 alatt;
- itt a szentmise Glória-himnusza alatt (az én időmtől fogva) mindenki áll, ott (legalább is az én időmben) mindenki ült;
- itt este 6 óra után gyakorlatilag megszűnik az utcai forgalom, ott 6 után kezdődik igazán az este.
A sort folytathatnám, de valószínűleg csak újabb pár hónap múlva. Szeretek itt lenni, és a vidéki város békéjében kifejezett örömöm lelem abban is, hogy nem minden sematikusan egyforma ebben az országban, mint ahogy már két ember is teljesen más személyiség. Azt is megélhettem, hogy ittlétem óta immár 3 ember kérdezett rá: Atya valamilyen tájszólást beszél? Hát - gondoltam - ha úgy vesszük, bizony igen: a "pesti dialektust" beszélem. Azt már sokakkal megállapítottuk, hogy a pesti ifjú (az én esetemben) könnyebben megszokja a vidéket, mint a vidéki Pestet. A többi legyen az én nehézségem: jusson szerep az ember alkalmazkodói képességének; elvégre ezt hívja az egyház inkultúrációnak, ami a mindig változó hozzáállásra szorítkozó emberre is megújító hatást tesz.
- itt többen, ott kevesebben vannak az 50 év fölötti hívek;
- itt (ez városi jelenség!) minden erőfeszítésünk dacára csak keveseket sikerül megmozgatni plébániai hittanra, ott kis erőfeszítéssel sokakat meg tudunk nyerni ugyanoda;
- itt a hitoktatás súlypontja az iskolában, ott a rendház körül van;
- itt alig bérmálkozik valaki 15 év fölött, ott szinte senki nem bérmálkozik 16 alatt;
- itt a szentmise Glória-himnusza alatt (az én időmtől fogva) mindenki áll, ott (legalább is az én időmben) mindenki ült;
- itt este 6 óra után gyakorlatilag megszűnik az utcai forgalom, ott 6 után kezdődik igazán az este.
A sort folytathatnám, de valószínűleg csak újabb pár hónap múlva. Szeretek itt lenni, és a vidéki város békéjében kifejezett örömöm lelem abban is, hogy nem minden sematikusan egyforma ebben az országban, mint ahogy már két ember is teljesen más személyiség. Azt is megélhettem, hogy ittlétem óta immár 3 ember kérdezett rá: Atya valamilyen tájszólást beszél? Hát - gondoltam - ha úgy vesszük, bizony igen: a "pesti dialektust" beszélem. Azt már sokakkal megállapítottuk, hogy a pesti ifjú (az én esetemben) könnyebben megszokja a vidéket, mint a vidéki Pestet. A többi legyen az én nehézségem: jusson szerep az ember alkalmazkodói képességének; elvégre ezt hívja az egyház inkultúrációnak, ami a mindig változó hozzáállásra szorítkozó emberre is megújító hatást tesz.
Megjegyzések